Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)

1961-04-28 / 17. szám - Molnár Zoltán: Sebesültek • széppróza | elbeszélés (8. oldal) - Lakner László: rajza • kép (8. oldal) - Polgár István: Valahol messze • vers (8. oldal)

­ » - --------------------------------­ POLGÁR ISTVÁN: Valahol messze 1. Mosolyod átjár bennem is derűt kavar valahol messze tüntetés tipró ló sortűz ravatal 2. Dúdolsz egy kis dalt én veled valahol messze gépfegyver kattog híd fecseg 3. Elandalít a méla tánc m­agunk a zene ütemére valahol messze zokog a szó halott-e él-e 4. Síelünk boldogan lábunk alatt kuncog a hó valahol messze jól hangzik zúg vivát és új irányba vág egy lázadó hajó 5. Ülünk a vállunk mágneses vas a testünk kályha bennünk s köröttünk jó meleg valahol messze holttetemekre eliszonyodva feldúlt táj mered 6. A kezed puha bársony a kezed szellő lomha lepke valahol messze pilóta indul gaz a terve 7. Benéz az éj az ablakon karoddal átfonsz hallgatag valahol messze valakit éppen most megvakítanak S. Kábulatos közelség ajkunk összeér valahol mssze húsba mélyed a kötél 9. Ruhád lehull felgyújt e meztelenség valahol messze bezárt sugárba rejtve a Végzet vár, hogy kieresszék 10. Alszunk betelten két nyugodt test egy kócos emberpár te én valahol messze valahol messze az égre röppent a remény ír MOLNÁR ZOLTÁN : A magasfalú, keskeny szoba, ahova a két öreg román koncsentrás becipelt, nemré­gen még egy szerzetes cellája lehetett. A tábo­ri kórház vaságyai elég jól ide illettek a fe­hérre meszelt falak közé. Az idősebbik katona betakart, s más módon nem tudván kimutatni sajnálatát és együtt­érzését, sokáig és alaposan igazgatta rajtam a pokrócot. — Hm, hm ... — morgott valamit hozzá a fejét csóválva, amiből csak egy szót értettem, azt, hogy „doktor”. Nyilván az én pártomat fogta az orvossal szemben, aki mindenáron le akarta vágni a lábam. A takarón keresztül óvatosan megtapogat­ta rajtam a kötést, s magyarul bíztatott: — Jó lesz... majd. Majd jó lesz. — Köszönöm — mondtam —, mindent kö­szönök. » A küszöbről még visszanézett, hunyorgott, barátságosan integetett. Óvatosan tette be az ajtót, egészen nesztelenül. Egyszerre csend lett. Teljes, a szobát színül­­tig töltő csend. S ez a csend nagyon jólesett. Fájdalmaim és meg-megújuló hidegrázásom ellenére is jólesett. Kinyúltam ebben a csend­ben, megkönnyebbülten, elernyedve, szeme­met behunyva. Most pedig pihenni fogok. De az agyamnak nem bírtam parancsolni; a gondolatok sehogyan sem ülepedtek le benne, hanem megátalkodottan cikáztak össze-vissza. Ez a kétnapos kalandozás a frontok között, sebesült, üszkösödni kezdő lábammal... A két előző éjszakát kötözetten töltöttem. Az elsőt egy alaktalan, sziklás gödörben, ahol — minden iránt érzéketlenül, szinte még az ágyútüzet sem hallva — csak azzal tudtam törődni, hogy valamilyen jobb fekvést fészke­­lődjek ki magamnak. Ám hiába, egyre csak kényelmetlenebb lett. A mára virradó éjszaka már sokkal elvisel­hetőbb volt, egy présház lomokkal zsúfolt kis kamrájában, az összedobált holmik tetején, jól kibélelt dagasztóteknőben; a lábam jól el­helyeztem egy ferdén álló, szilárdan beszorult puttonyban. Kellemesen átmelegedtem, a hi­deg sem rázott annyira, még aludni is sikerült. Ma reggel, a szekérkasban, az se lett volna rossz, hanem a zökkenők! Még most is végig­hasít egész csontrendszeremen, ha csak rágon­dolok is. Na, azután még ez az orvos!... Érdekes mó­don egy pillanatig sem hittem, hogy valóban le fogják vágni a lábam. Nem engedem! Egy­szerűen nem engedem és kész. Ilyen állattal még nem volt dolga — azt mondta —, ilyen is­ csak a magyarok közt akadhat. Az a fő, hogy megvan a lábam. Egyelőre. Egyelőre megmaradt a lábam. Pihenni kell. Aludni. A szemem be van csukva, el kellene alud­ni. Miért olyan nehéz elaludni, a fene egye meg, mikor pedig olyan rettenetesen fáradt vagyok?! Álmosság kínoz, majd leragad a sze­mem. Azazhogy nem is tud leragadni, mert már régen le van hunyva, így tartom, lecsuk­va tartom, de nem ragad le, bármelyik pilla­natban fel bírom nyitni. Sötétedik. Nem gyújtanak itt villanyt? De minek is a villany, mire való volna a villany, amikor én úgyis aludni akarok, aludni, hogy gyógyuljak, hogy gyorsabban gyógyuljak, az isten verje meg, hogy megmaradjon a lábam, ami egyelőre még megvan, mégis meghagyta nekem ez az átkozott orvos, egyelőre, hogy az isten ... De akkorát hasított bele ebbe a meg­maradt lábamba, hogy hangosan kellett ká­romkodni, mert a káromkodás olyan, hogy nem csillapítja ugyan a fájdalmat, de köny­­nyebbé teszi az elviselését. E­kkor valami neszt hallottam. Mozdulatla­nul füleltem, s a nesz megismétlődött. De most már felismertem a nesz jellegét, s a másik ágy felé fordultam, mert mintha ott mocorgott volna valaki. S megláttam egy fejet a párnán, homlokán kötéssel. Alkonyodott már, s a szobából, ebből a kis szobából elég gyorsan kifogyott a külső vilá­gosság. A másik ágy hátrább is esett, tekerni kellett a nyakamat, hogy jobban lássam, ki fekszik rajta. Még megállapítottam, hogy a vállán is van egy nagy kötés, s a szeme mint­ha nyitva lenne. Aztán visszaejtettem a fejem, mert ennyi erőlködéstől is nagyon elfáradtam. — Na — mondtam — ketten vagyunk? Ezt a másik éppen üdvözlésnek is veheti, vagy bocsánatkérésnek az előbbi káromkodá­sért, ha ugyan ért magyarul. Nem szólt semmit, csak sóhajtott. Majd ki­csit később még valami nyögés, vagy torok­­köszörülés-féle hangot hallatott. Súlyosabb lehet , gondoltam, s inkább bé­kén hagytam. Lassan megint megnőtt közöt­tünk a csend, s külön-külön maradtunk, egye­dül a saját nyomorúságunkkal. Rövidesen éhséget éreztem. Ezen nagyon csodálkoztam, hogy lehet, hogy ennyi kínló­dás és ilyen fájdalmak elviselése után az em­ber éhes. Egyszerűen, hétköznapi módon éhes. Na de nem baj, ez is csak az egészség jele. Hozhatnák a vacsorát. Vajon mit adnak ezek nekem vacsorára? Azt kapom, amit az ő katonáik? Hátha itt va­lami külön finom kórházi étel járja? ... Jaj, de a kórházban tejbegríz is lehet, vagy krumplipüré ... Ne, ne! Én most húst kívánok, te jó isten, de jó volna egy kis sonka, vagy legalább parizer, kórházi sonka, kórházi pa­­rízer. Hanem ezek a románok képesek és ha­­difogoly-kosztot adnak nekem. Kérem uraim, lássák be, én nem vagyok közönséges hadifo­goly! Magam jöttem át! Nem ugyan a román királyi hadsereghez jöttem, háromszor is je­lentkeztem szovjet egységeknél, nem tehetek róla, ha éppen nem értek rá velem foglalkoz­ni... De ez különben is kórház és nem hadi­­fogolytábor. Honnan vennének itt, nekem kü­lön hadifogoly-kosztot? Vagy lehetünk itt többen is? Elképzelhető. Minden elképzelhető. Csak hoznák már azt a sonkát, istenem! M­ár majdnem teljesen besötétedett és két­ség támadt bennem, hoznak-e egyáltalán vacsorát? Hátha már el is múlt a vacsoraidő? Rólam elfelejtkeztek. De ketten vagyunk, itt van a másik fickó is. Vagy lehet, hogy ez is magyar? Meg kellene kérdezni tőle, kapott-e már vacsorát? Esetleg már túl voltak a vacso­rá­n, mire engemet idehoztak .... Ekkor megszólalt a sebesült a másik ágyon: — Rumánszki? A kérdés hallatára úgy vélekedtem, hogy ő se nem magyar, se nem román, hanem min­den valószínűség szerint orosz. Mindenesetre én most már tudom, vagy leg­alábbis gyanítom, hogy ő milyen náció, de ne­ki még sejtelme sincs róla, hogy én miféle le­hetek. — Magyar. Vengerszki — közöltem kegye­sen. — Á, vengerszki... — csodálkozott, de ez a csodálkozás nem hatott ellenségesen, vagy ide­genül. Hallgatott és csendben emésztette, hogy én vengerszki vagyok. Aztán észbekapott és udva­riasan ő is közölte: — Ja ruszki. — Ruszki — vettem tudomásul. — Rögtön gondoltam — tettem még hozzá, csak úgy a beszélgetés kedvéért, hiszen ezt ő nyilván nem érthette. Nem szólt rá semmit. De nem is vártam, ő is eléggé meg lehetett viselve. Bár azt csak nem ártana valahogy megkérdezni tőle, hogy hát neki hoztak-e már vacsorát? Ha igen, mit? Ha nem, mit gondol, fogunk-e még ma enni valamit egyáltalán? Még töprengtem egy darabig, hogyan kelle­ne szót érteni véletlen szobatársammal, külön­böző nyelvekből felszedett nemzetközi hulla­dék­elemekből egymás mellé rakni valamit. De mire a megfelelő bevezető mondat össze­állt volna, a kimerültségtől elnyomott az álom. Nem is sejtem, meddig aludhattam. E­gyszer felébredtem éjszaka. Arra ébred­tem, hogy éhes vagyok. De egész ébrenlé­tem egyetlen percig tarthatott, s megint rög­tön elaludtam. Még arra­­is emlékszem, hogy álmomban mindenféle ínyenc falatokban dúskáltam, hordágyon cipelték elém a minden földi jóval megrakott tálakat. Egy cseppet sem csudálkoz­tam, miért az ételeket rakják a hordágyra, miért nem engem. Én csak feküdtem nyugod­tan egy sziklagödörben és válogattam a pom­pás falatok közül. Mikor végleg felébredtem, a nyitott ablakon rigófütty szállt be, a túlsó falon hosszú, ferde fénycsík jelezte, hogy a nap már elég résen munkában lehet. Körülnéztem és tekintetem összeakadt a má­sik sebesülttel. — Dobre utro! Valami ilyesmit mondott. Legalábbis én na­gyon határozottan így válaszoltam: — Dobre utro, jó reggelt! Többet aztán nem is beszéltünk. Váltottunk ugyan még egy talán barátságosnak szánt pil­lantást, de egyikünknek a képe sem lehetett olyan állapotban, hogy a barátságosság szán­dékát, vagy akár bármi mást le lehessen ol­vasni róla. Mindegy, eleget tettünk valami szükségletnek, ami ember­ voltunkból fakadha­tott. Aztán feküdtünk csendben, visszahúzódva saját gondolataink ülepedni képtelen közegé­be. A lábam, érdekes módon, nem is foglalkoz­tatott. Mintha sebem se volna, egyáltalán nem törődtem a lábammal. Az épület fekvése, hogyan is esik észak? — ilyesmik jutottak eszembe. Meg az, hogy nem figyeltem meg, honnan kapják a fényt ezek a hosszú, bolthajtásos folyosók; ha majd kötö­zésre visznek, meg fogom nézni, mert az még­sem lehet igaz, ami benyomás maradt bennem hogy sehol sincs ablak. És hogyan fűtenek itt télen? Sehol sincs kályha, de fűtőtest sem. Egyébként fűtsenek, ahogy akarnak, ha nem akarnak, akár egyáltalán ne is fűtsenek — én már úgysem leszek itt a télen. A télen ... Va­jon hol is leszek én ezen a télen? Télre akár vége is lehet a háborúnak. De ha nem is lesz vége, mi már otthon lehetünk. Mi? Én. Marad­junk csak az egyesszámnál. A mi vidékünkön addigra rég túlmegy a f­ront. H­ozták a reggelit. Katona hozta be, de fehér köpeny is volt rajta. Előbb a másik ágyhoz ment, aztán lé­pett énhozzám. Adott egy csajka kávét, meg egy darab kenyeret. Na tessék, semmi kórházi! Ugyanolyan ka­tonakávét kaptam, mint a magyar hadsereg­ben. Igazság szerint megettem volna én ezt jó étvággyal, ha olyan éhes vagyok, mint tegnap este. De az éjjel valahogy elmúlt az éhségem, semmi se maradt belőle. Talán azokkal a hordágyon elibém cipelt finom falatokkal lak­tam úgy jól, hogy most semmit sem kívánok? Nagy ímmel-ámmal kezembe vettem a csaj­kát, meg a kenyeret, s megpróbáltam felülni, úgy helyezkedni, hogy enni tudjak. A katona segített egy mozdulattal, aztán in­dult kifele. Ezzel is elégedetlen voltam, olyan hivatalosan tette kötelességét. Fiatalabb em­ber volt, a tegnapi öreg koncsentrások most egy-két barátságos jó szóval megjavítanák ezt a reggelit is. A fehérköpenyes katona már ment is ki az ajtón. De mielőtt kívülről betette volna, tár­sam, az orosz sebesült utánakiáltott. Aha — gondoltam — ő nem nyugszik bele ilyen könnyen ebbe a sovány reggelibe. Tehe­ti, ő nem hadifogoly, megtűrt ellenség, hanem hős, a győzelmes hadsereg katonája. A román visszajött. — Poftim? — Sto eto? — kérdezte az orosz és felmuta­tott egy darab vajat. Mi ez? Hogy-hogy mi ez? Vaj. Szóval te ilyet is kaptál testvér. S mi a kifogásod, talán keveselled? ... Arra fordultam, hogy jobbam lássam az orosz arcát, s nagyon mulatságosnak találtam, hogy milyen felháborodott, pedig még szemmel láthatóan fékezi is magát, igyekszik udvarias maradni. A román katona is olyasféleképpen gondol­kozhatott, mint én, s némi csodálkozással kö­zeledett. Motyogott is valami magyarázatot, de nem értettem. Az orosz sem érthette, s mind dühösebben hajtogatta a magáét. De az őr most már hosz­­szabb elégedetlekedéséből is csak annyit ér­tettem, amennyit az előbb a rövidebből. Mi ez? Mi ez, hát mi ez? — a román végülis nem tudott vele mit kezdeni. — Moment! — mondta, s kézmozdulattal is jelezte, hogy mindjárt intézkedik, s gyorsan eltávozott." A­z orosz katona korántsem csillapodott le, még énrám is dühös szemmel nézett, ke­zében tartotta a darab vajat és káromkodott. Káromkodott, ezt megértettem. Szerettem volna szólni neki, hogy nem érde­mes az élet kis dolgaiban ilyen nagy hűhót csapni. Egye meg a vaját s örüljön, hogy élet­ben van. Lám, én is minden bánatom mellett boldog vagyok, hogy megmaradtam, legalábbis egyelőre, s még a lábamat sem vágták le, bár arra még inkább csak azt mondhatom, hogy egyelőre. Dehát addig örüljön az ember a lá­bának, amíg van. De mert nem találtam megfelelő szavakat, amiket én is egymás mellé tudok rakni és ő is megérti, inkább csak hallgattam, vetettem rá egy-egy barátságos pillantást nyolcadik na­pos, szekáltam sűrűje mögül, s jámborul iszo­gattam a kávénak keresztelt fekete folyadé­kot. Határozott ajtónyitás. Belépett egy ápolónő, mögötte az iménti ka­tona. A­z ápolónő összehasonlíthatatlanul hatáso­sabb jelenség volt, mint a katona; magas, jótermetű fiatal nő, a munka közben megza­vart ember kissé sietős kifejezésével arcán, de hűvös és tárgyilagos tekintettel. Oroszul szó­lalt meg, mire az én sebesült társam rögtön enyhülni kezdett. Végre megmagyarázhatja, mi baja. Eléggé meghökkentett a magyarázatával A szavakat most sem értettem ugyan, de azt láttam, hogy kezében a vajjal énrám mutogat. Mit akarhat ez éntőlem, hiszen én aztán iga­zán még egy rossz szót sem szóltam hozzá, milyen félreértés lehet köztünk? Az ápolónő higgadt hangon magyarázott va­lamit, s közben ő is énrám mutogatott. Kezd­tem kellemetlenül érezni magam. Annyit megértettem az ápolónő szavaiból, hogy közölte az orosz sebesülttel, amit az már éntőlem is tudott, hogy én magyar vagyok, itt, ezen a másik ágyon. Csak nem az ellen tiltakozik ez az orosz, hogy egy szobába fektetik egy ellenséges ka­­tonával, egy hadifogollyal? Már kezdtem is neki igazat adni: végre is, micsoda dolog ez, mit tudhatják énrólam, mi­lyen elvetemült fickó vagyok, még valami kárt is tehetnék benne esetleg... Vagy ha azt nem is, de csak kell lenni valamilyen illemnek, sőt jognak, a teremtésit neki, ami megilleti a győzteseket a leeyőzésekkel szemben. S az merőben szubjektív dolog, hogy ugye én vé­letlenül nem legyőzöttnek érzem magam, ha­nem felszabadítottnak, sőt, félig-meddig a győztesekhez tartozónak Ez az én dolgom­ az övé meg az, hogy kikövetelje a jogait. A­z ápolónő hozzám lépett és szenvtelen a hangon, magyarul megkérdezte: — Van valamilyen kifogása az ellátás, vagy a bánásmód ellen? — Nekem? — csodálkoztam. — Dehogy van, nővérke! Hiszen ugyanolyan kávét kaptam, mint odaát a zászlóaljnál! — Hogyan kérem, milyen zászlóaljnál? — Tizenegyperkettő — feleltem tisztesség­­tudóan —, és még a lábamat is meghagyták. Valamin, úgy látszik, mosolyogni kellett ne­ki, s emiatt aztán egy kicsit elkomorult. — Maga szólt neki? — biccentett a fejével a másik ágy felé, majd némi szemérmes mel­­lékzöngével hozzátette: — a vaj miatt. Ebben a pillanatban értettem meg, hogy az én sebesült­ társam azon háborodott fel, hogy én nem kaptam vajat. Én. Én, a hadifogoly. Zavartan fordultam feléje. — Sto etó?! — kérdezte dühösen, s nyújtot­ta a vajat, mintha nekem akarná adni. Az ápolónő a maga higgadt, okos rábeszélő hangján még mondott neki néhány mondatot­­,e mert a sebesült ettől korántsem csillapo­dott le, végül is úgy hagyta el a szobát, mint az előbb a katona. — Moment! — mondta és gyorsan betette maga után az ajtót. O ** istenéztünk. A homlokkötéses sebesült az ágyon ült s türelmetlenül várt valamit. Most láttam, hogy nemcsak a válla van be­­pólyálva, a karja is gipszben van, a jobb karja. — Ide figyelj, te bolond ruszki — mondtam neki tőlem telhető kedvességgel —, nem érde­mes az egész dologgal idegesíteni magad! Csak a lázad szökik fel. Nyicsevó! Ne törődj vele! Ezt még elismételtem egy párszor: — Nyicsevó, nyicsevó! Egyél és aludj! — Nyet — ingatta a fejét —, nyet nyicsevó. Hospitál — hospitál, bolnoj — bolnoj! — Jó — hagytam rá —, te tudod, te vagy az okosabb. Csak most már ezek engem... Mit tudod te milyenek vagyunk mi itt ebben a háborús Közép-Európában?! Visszajött a katona és közömbös arccal a kezembe nyomott egy darab vajat. Rám se né­zett, az oroszra sem nézett, nem is szólt egy szót sem, elment. Az én társam boldogan, s szinte kaján elég­tétellel nevetett fel — Na, kusai! — bíztatott. Szétmázoltam­ a vajat maradék kenyeremen és nagyot haraptam. Most, csak most fogott hozzá ő is a reggeli­hez. Vidáman evett, jó étvággyal, s közben meg-megcsóválta a fejét és szelíden károm­kodott. Én meg néztem és gyönyörködtem benne. Szerettem volna valami szépet mondani neki. Hálából. Nem a vajért, valami másért, de semmi nem jutott eszembe. — Te, te ruszki! — mondtam végül, s csak csóváltam a fejemet. De ő megértett. Nagyot harapott, aztán legyintett, kezében a kenyérrel: — Nyicseva! — szólt mosolyogva. — Na! Na kusaj!

Next