Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)
1961-05-19 / 20. szám - Bogáti Péter: Jegyzetek a Faust előadásáról • színikritika • Goethe: Faust, rendező Kazán István, Vígszínház (8. oldal) - Lator László: Színház és fordítás (8. oldal) - Maróti Lajos: Leszámolás • vers (8. oldal) - Bán Róbert: A filmművészet holtszezonja (Telefontudósítás Cannes-ból) (8. oldal)
JEGYZETEK A FAUST EL Majd negyedszázada, hogy először láttam a Faustot, a Nemzeti Színház délutáni diákelőadásán. Ha szerencsém lesz, valamikor még egyszer műsorára tűzi egy színház. A Vígszínház mostani előadásával együtt ez három alkalom. Háromszor találkozni magyar színpadon a Fausttal egy emberéletben — ez józan ésszel mérve, nem is kevés, különösen, ha meggondoljuk, milyen hatalmas művészi felkészülés és anyagi apparátus szükséges előadásához. De éppen ugyanezeket számításba véve, mondhatjuk el azt is, hogy a három alkalom egyúttal elég ritka is ahhoz, hogy kellő tisztelettel adózzunk a vállalkozónak, aki odatartja vállát a goethei glóbusz alá, megkockáztatva, hogy öszszeroppan alatta. S ha mégsem, ha megbírja, bár mélyen meggörnyed terhétől, akkor még kevésbé lehet jogunk a fölényeskedésre, s nem szabad fukarkodnunk az elismeréssel. Már csak azért sem, hogy annál több jogunk legyen a bírálatra, vagy akárcsak elgondolkodásra azon: jól szolgálja-e színházi évadunk összképét a Faust mostani felújítása — mint ezt többen is szóbahozzák. A Vígszínház előadása távolról sem tökéletes, sőt, ha a — szerintem annak vélt — koncepciót tekintem, azt megvalósítani nem is sikerült. De felmutathat a színház sok részeredményt, az előadásnak több olyan vonását, amelyek meglehetősen elütnek a korábbi felfogástól is javukra. Az adott körülmények között pedig, ezt is meg kell becsülni.* A koncepció — amennyire számomra kitűnt az előadásból kettős, összefüggő cél megvalósítása: teljes Faustot adni (természetesen nem mennyiségben, mert azt lehetetlen egy estén), megmutatni a töprengő és lázadó Faust teljes útját az első öregkor reménytelen kiábrándultságától a második cél és életértelem felismeréséig. Gyakorlatilag tehát: nem akadni el a Gretchen-storynál, hanem valahogyan átívelni a második rész felett is, hogy elérkezhessünk a „szabad nép, szabad föld” monológjáig, s láthassuk, mint veszti el Mefisztó a fogadást mégis. Ugyanakkor lehántani mindazt a romantikus mázt, amely a korábbi Faust-előadások nyomán (s ebbe nem csekély mértékben belejátszik az opera is), a köztudatban kialakult. Reálisabbá tenni a realitást elbíró figurákat és érthetővé az elvont gondolatokat, lefordítani a szimbólumokat, egyszóval, némi túlzással, egy többékevésbé „plebejus-Faustot” produkálni a színpadon. Tiszteletre méltó koncepció, de túlságosan sok az ellentmondás benne ahhoz, hogy teljesen megvalósítható is legyen. Margit alakját és tragédiáját valóban ki lehet, és lehetett is ,emelni a biedermeier szenvelgés és a romantikus dagály rabságából, s naturalizmus nélkül, mégis reálisan színpadra tenni. Helénát már aligha lehetséges „realizálni”, s gyermekét, a Byron inkarnációt is csak jelképiségének megtartásával tudjuk elfogadni. Ami így is történt, de ezzel szemlélet és stílus tekintetében már ketté is tört az előadás. Egy nevezőre hozni a két részt nem lehet, ezt a Vígszínház művészei is tudták, egy produkcióban szintén alig. A két rész, hiába a fausti gondolat összekapcsoló ereje, ehhez túlságosan különböző. Talán — elméletileg — járhatóbb út, ha az első rész stílusát közelítik, megfelelő absztrakciókkal, a másodikéhoz, akkor viszont elvész a realitás, oda a „plebejus- Faust”. Bár egyáltalában nem bizonyos, hogy elvész a közérthető Faust is. A két rész együttes előadása gyakorlatilag is torzót eredményezett. A második részből csak töredékes jeleneteknek jutott hely és idő, míg az első részben az öszszefüggések a kihagyások ellenére is mindig világosak, a másodikban az amúgy is gyakran homályos szimbolikát nem tették világosabbá a törlések. S jóllehet, a Faust befogadása kényszerűen feltételez bizonyos felkészültséget a nézőtől, a logika és érzelmi öszszefüggések határait mégsem szabad figyelmen kívül hagyni. Az ellentmondás itt is megmutatkozik: vagy feltételezzük, hogy a néző nem ismeri a művet, s akkor ebből az összevonásból aligha ért meg többet a Gretchen-történetnél, s Faust szerződésén az ördöggel; vagy pedig számolunk azzal, hogy ismeri, s akkor adhatjuk akár különkülön is a két részt. Külön, de teljesebben, s egyúttal közérthetőbben is.ie Az első rész eszmei és stiláris megtisztítása az előadás, s elsősorban Kazán István rendező munkájának fő érdeme. Amennyire lehetséges volt, háttérbe tolta a látványelemeket, a szóval és nem a cirkusszal hat. Teljesen kiiktatni a trükköket nem lehetett, de csupán funkciójuk értékében és mértékében szerepelnek. Margit földi lény, s csak halála után dicsőül meg. Faust nem misztikus csodadoktor, hanem értelemmel, csüggedéssel és reménynyel, mohósággal és önzéssel, lelkiismerettel és megbánással megáldott és megvert ember. Ruttkay Éva Margitot barna hajjal játssza, s ebben már kicsit benne is van a szakítás a konvencionálisan becukrozott Gretchen-képpel. Kisvárosi német polgárlányka, naív és butuska, hiú és hiszékeny, Mefisztó se kellene bukásához, csak egy gyakorlott földi nőcsábász. És aztán megnő, kiteljesedik, azonosul minden elnyomott és kijátszott nővel, ő lesz a női és anyai fájdalom jelképpé nemesedő hordozója. Pálos György is az emberit keresi és találja meg Faustban. Vívódásai, kétségei, gyötrelmei annak az embernek a tudatával és kifejező eszközeivel nyilvánulnak meg, aki már birtokába jutott mindannak, amit ember akkor önmagától megszerezhetett, s felismeri ennek csekélységét, gyarlóságát. Pálos Faustja egyszerre keresi a tudást és annak megfelelő kifejezését. Megvalósítja Faustból mindazt, ami tudati, de nem azt, ami ösztön-megnyilvánulás. Amikor szenvedélyes, ugyanazon a hangon szól, akár az élet értelmét, akár Margitot akarja leírni. Faust nem cselekvő hős és nagyon sokat beszél — kompozíció, kontúr, árnyalat kevés a megrajzolásához, színek is kellenek. A tónusokat Pálos György már kidolgozta, csak a vasőrök hiányozna még Faustjából, hogy teljes legyen. Mefisztó, ahogyan Major Tamás játssza, kelti a leggyakoribb csodálkozást az átlagnézőben, akiben másfajta kép él róla. Ez a kép, kár volna tagadni, a nálunk közismert és „népszerű" Lucifer ördögtípus. Csakhogy Lucifer az Úrral egyenrangú félként lép fel. „Együtt teremtünk, osztályrészemet követelem”, mondja míg Mefisztó szerény közördög, legfeljebb osztályvezetői státussal az alvilági protokollban, aki jól megfér „az öreggel” és elismeri, hogy „Szép ily nagy úrtól, az ördöggel is ily emberséggel állni szóba”. S az Úr is csak úgy nyilatkozik róla, hogy „A tagadók szellemhadában leginkább tűröm a bohót”. Nos, ezt a különbséget érzékelteti Major, aki játszotta Lucifert is és most „leereszkedett" Mefisztóhoz ehhez a kaján, cinikus, könnyen méregbeguruló és megbékülő, meglehetősen „emberi” ördöghöz Majornak számtalan hangsúlya, ritmikai fogása és gesztusa van, hogy felidézze őt. Mefisztó csak a második részben nő meg, de a színpadon ezúttal nem, részint, mert Major itt is az első rész szintjén marad, részint, mert a töredékesség, amely a részt jellemzi az előadásban, teret sem nagyon ad hozzá. . * . A játék folyamatossága — ezúttal épp úgy technikai feladat (hogy megbirkózzanak az idővel és terjedelemmel), mint a művészi koncepció része (hogy megbirkózzanak Idővel és Térrel). Egyetlen színpadkép — Bozó László műve — több szintre elosztott játékterekkel (még a süllyesztőt is igénybe véve), és artisztikus félkörlezárással szolgálja és segíti a folyamatosságot. Tömegmozgatásra minden esetben alkalmas ez a színpadkép, kamarajelenetekre már váltakozva. Faust dolgozószobájának megoldása elfogadható, viszont az Auerbach-pince elvesz a közép-dobogó egyik sarkában. Legtalálóbb egység díszlet és rendezés között a templombörtön jelenetek összetűzésében jött létre. Egyszerre puritán és teátrális az összkép, fent a Dies-irae, s lent a Gonosszal küszködő Margit. Margitot pellengérre lökik és a nagymise zavartalanul folyik a magasban. Közben már ereszkednek az Ég (a mise) és Margit közé a börtön rácsai, hogy végül Margit egyetlen közbenjárással, a díszlet kompozíciós görbéit kihasználva, bent legyen a börtönben, egy szinttel magasabb játéktéren. Amennyire sikerült funkcionálisan a díszlet, annyira tévedt optikailag. A játéktereket elválasztó és összekötő egységek túlságosan tagoltak, túl sok a lépcső és más részletelem. Igaz, ezektől kap a színpadkép bizonyos könynyedséget, de a többnyire félhomályos színpadon, ahol csak csúcsfények emelik ki a szereplőket, a néző szeme a játék felére kimerül és a színpad táncolni kezd előtte. Az ilyesmire is gondolni kell, eltekintve attól, hogy a strukturálisan tömörebb, nehezebb színpadkép a műhöz is jobban illenék. * Mennyi mindenről kellene még szólni! Az elmaradt Walpurgisról és a többi törlés egyenkénti értékeléséről; a felhasznált fordításokról, különösen az első részéről, amelynek egyöntetűen elégedetlen visszhangjához csatlakozni kell; a többi szereplőről, hiszen a produkció majdnem az egész társulatot megmozgatta — de nem tanulmányra, csak jegyzetekre vállalkoztam. bogáti Péter MARÓTI LAJOS: Ahogy kimondom most: elég, nem harag s nem keserüség — kis szánalom van abban. Nem bántottál engem soha. Nem voltál rossz. Csak ostoba. S ez megbocsájthatatlan. Nem értjük egymást... Bennek benned is ez: a tévedés, ez mardos, éget és rág. Bár erünkben egy kor kering, egymásnak küldött érveink mint űrbe lőtt rakéták. Óvatos mérleg életed. Hintázó nyelve méreget, emelkedik s lesüpped. Nem állok senki mérlegén. Mert alkotni születtem én s nem alkusnak s becsúsztam — így mondod — úttalan. S én unom már, hogy úntalan önárnyékomba botlok. Leszámolás E perc téged naggyá tehet. Vedd hát válladra életed és legyél véle boldog. Kitől függtem, elejtelek. Jönnek hajlongó emberek s megtapsolnak, de tudjad: túlélned itt önéleted csak általam s velem lehet. S nem mondtam ezzel újat. Mint pók — rábízva önmagát magára — saját fonalát: kötésünk elharaptam. Vékonyka cérnád végzetén túl nagy súly voltam néked én s megpattantál alattam. Kitől függtem, elejtelek. Nézem, hogy hullsz ezüst egek űrébe, ég segítsen. ... Az ítélet kimondatott. Hol ő volt, puszta pont van ott. S ki nem volt, újra nincsen. Színház és fordítás SZÍNHÁZKULTURÁNK SZÍNVONALAT, a közönség műízlésének, igényeinek, befogadóképességének örvendetes növekedését mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy a Vígszínház vállalkozni mert — s úgy látszik, nyugodtan merhetett — a Faust mindkét részének bemutatására, amely kiváltképp nehéz feladat elé állítja tolmácsolóját. Egyrészt a mű természetéből (a misztikus keret jeleneteinek emelkedett hangjától a rapszódikus monológokon át a Boszorkányszombat bizarr mesevilágáig, az I. rész elemien lírai hangjától a II. rész bonyolult, szigorú pontosságáig milyen széles a skála!) következik, hogy az egységes, jellegzetesen Goethestíluson belül a tartalom olyan sokoldalúan, annyiféle stílusárnyalattal fejeződik ki, hogy a fordítónak jóformán minden jelenet stílusát külön meg kell alkotnia, nem viheti a mű elején sikeresen megütött alaphang lendülete. Másrészt a Faust egyes részei a keletkezés szempontjából időben is távol állnak egymástól, s bár Goethe minden darabot tudatosan illeszt az egészbe, mégis valamennyin rajta van egyegy korszakának jellegzetes bélyege. Az I. rész tucatnyi fordítása közül a régebbiek kétségtelenül elavultak, nyugodtan el lehetett ejteni őket. Műfordítás-irodalmunk kialakult elvei szerint lényegében modern fordításra volna szükség akkor is, ha Goethe nyelvét a mai olvasó archikusnak érezné, ám Goethe nagyon is modern költő, s érthetetlen, hogy némely kritikusunk éppen az archaizmusok hiányát rója fel a fordítóknak. A VÍGSZÍNHÁZ, gondolom, alapos megfontolás után, az I. rész három újabb fordítása közül a Franyó Zoltánét választotta. Az idős költő kitűnően ismeri a műfordítás technikáját, sokévtizedes gyakorlatával biztosan oldja meg a formailag rendkívül nehéz feladatokat, kedvvel zenget három-négy szótagos rímeket is, szöveg szerint híven tolmácsolja az eredetit. Az ő Faust-ja első pillantásra csiszoltabb, fényezettebb a Sárköziénél vagy a Jékelyénél. Ám éppen a látványos megoldások keresése, a rímelés mutatványos bravúrja, a nagyonis kimunkált ritmus bűvölete csalja ingoványos talajra: a magyar szöveg gyakran hat keresettnek vagy éppen mesterkéltnek mind mondatszerkesztésében, mind stílusában. Az aggályos kritikus könnyen megtalálja a nikkelezett szöveg gyengéit, a szép zenéért hozott áldozatokat, a „mennykő beléd”-re rímelő „szétzúzom hangszered belét”-szerű, mai szigorunk szerint olcsó megoldásokat. Alapos szókincs- és stíluselemzéssel, a fordítás technikájának gondos vizsgálatával azt is kimutathatnánk, hogy Franyó fordítása közelebb áll a századvég fordításeszményéhez, mint mai ízlésünkhöz. De költői erő dolgában is elmarad akár Sárközi, akár Jékely fordítása mögött. Amaz a klaszszikusan tömör, érzelmilegértelmileg rendkívül feszült, mégis nagyon egyszerű részletek, a fojtott szenvedéllyel izzó monológok tolmácsolásával, emez nyersebb nyelvi ízeivel ragadja meg az olvasót. S a mondhatóság? Tudom, a színház arra is ügyel, hogy jól mondható szöveget használjon. De meggyőződésem, hogy minél közelebb van a fordítás a költőileg tökéletes fogalmához, annál inkább mondható. Ugyan kinek jutna eszébe Az ember tragédiáját mondhatóbbá egyszerűsíteni? Sajnos, a II. rész magyar VÁLTOZATÁT, mint fordítást, az előadás alapján aligha lehet értékelni. Kétségtelen, hogy a színház nem vállalkozhatott többre, mint az alapeszme szempontjából elsőrendűen fontos jelenetek szemelvényszerű bemutatására, s ezt meg is oldotta. Csakhogy a szöveg költői szépsége nagyon megsínylette az ollót: a néző ugyancsak csodálkozhat, hogy időnként rímtelen sorokat hall, mert rímelő párjuk elmaradt. Hallomásra is kirínak azok a talán tucatnyi helyen Kozma Andor tisztes fordításából átvett sorok, amelyekkel, gondolom, az eredetihez hű bonyolultabb részeket igyekeztek egyszerűsíteni. De nem lett volna helyesebb ezt a munkát Kálnoky Lászlóval elvégeztetni, s megóvni, amennyire lehet, a stiláris egységet? S még bosszantóbb a harmadik felvonás prózai betoldása, amely a régóta elavult „seregink” alakkal „archaizál” is. Nincs helyem rá, hogy alaposabban elemezzem vagy éppen egybevessem Csorba Győző ugyancsak kitűnő munkájával Kálnoky fordítását. Mégis hadd mondjak röviden annyit, hogy a szöveghűség, az eredeti szelleméhez és stiláris megoldásaihoz való csökönyös ragaszkodás tekintetében Kálnoky már-már meghökkentő eredményt ért el. Formai akadályt jóformán nem ismer: a bonyolult ritmikájú kórusokat, dalokat csak olyan biztonsággal oldja meg, mint az eredeti stiláris váltásait, játékos ötleteit. Ez az önként vállalt aszkétikus fegyelem és műgond, az eredeti mű eszméjének alázatos, a lehetőségekhez képest maximális megközelítése új műfordítás-kultúránk legnagyobb erénye. LATOR LÁSZLÓ A FILMMŰVÉSZET HOLTSZEZONJA (Telefontudósítás Cannes-ból) Legutóbb még azzal zártam tudósításomat: de hátra van a második hét. ... Most már nincs hátra. Ahogy egy kínai mondás tartja „Ma van az a holnap, amit úgy vártál”. És bizony, ezek a „mák” igen szürke hétköznapoknak bizonyultak. Egymás után kerültek sorra és hulltak ki a rostán az előzetes érdeklődéssel várt filmek. Az olaszok második filmje, Öröm az élet biztató volt kezdetben. René Clément, a kitűnő francia rendező itáliai vendégszereplése vérbeli gall-komédiát teremtett az olasz égbolt alatt, René Clair-re emlékeztető humorral, ötletgazdagsággal és jószándékú, bár néhol megbicsakló gondolati tartalommal. Színészei is élvezettel úszkáltak a komédiázás üdítő vizében, s különösképp a „Rocco-ként világhírűvé vált Alain Delon jelentett nemes meglepetést sokszínű képességeivel. Másnap egy igényes szándékú, de sekélyes megoldású holland film után, Wolfgang Staudte legújabb munkájában volt alkalmunk csalódni. ,,Az utolsó tanú“ nem különösebben rossz film. Biztos kézzel bonyolított bűnügyi történet, egy gyermekgyilkosság három gyanúsítottjáról. Még valami társadalmi mondanivalója is van, keserűen bírálja az igazságszolgáltatás előítéletét, mechanikus brutalitását. De hol van ez a Rózsák az államügyésznek szellemétől! Szombaton került sor a mi filmünk a Dúvad bemutatására. Sajnos, a kritika nem fogadta elragadtatással. A francia lapok néhány sorban mennek el mellette. Az olasz kritikusok többsége elég keményen bírálja. Pedig a filmnek, különösképp az első felének vannak olyan erényei, amelyek önmagukban értékesek, s ebben a „mezőnyben” feltétlenül több megbecsülést érdemeltek volna. Amire kétségtelenül fel kell figyelnünk, az a nálunk honos filmszínészi játékstílus avult, teátrális voltának bírálata. Sidney Poitier A megbilincseltekből ismert kiváló néger színész volt a következő film sztárja. Személyes megjelenését igen nagy érdeklődés fogadta. A film viszont annál kisebb hatást váltott ki. Nagy csalódást okozott Lorraine Hansberry nálunk is jól ismert színdarabjának filmváltozata, a Napfény nem eladó. Kritikánk annak idején kedvezően fogadta a darab becsületes mondanivalóját. Ezek a dicséretek a filmváltozatra is érvényesek. Amennyiben filmváltozatnak lehet nevezni egy celluloidpapírra rögzített színpadi előadást. És milyen elemista módon történt ez a filmrögzítés ...! Egyetlen filmre érett megoldás, egyetlen ötlet nem került ki az ifjú, de tehetséges Daniel Petrie kezei közül. A színészek általában itt is igen jók, a dialógusok formásak — dehát ez kevés volt ahhoz, hogy a nézőtér egy jelentős része ellenálljon Morpheus hívásának, és innen-onnan még a horkolás félreismerhetetlen hangjai is felhangzottak vetítés közben. Az egyetlen igazán szép estét a francia versenyfilm, a „Hosszú távollét“ szerezte. A film forgatókönyvírója a nálunk is ismert Marguerite Duras, továbbá Gerard Jarlot. Rendezője Henry Colpi, első önálló munkájával jelentkezett most. A film — nyilván igen tudatosan— elég banális, már sok változatban ismert témához nyúlt. Egy Párizs környéki asszony tíz egynéhány év után egy csavargóban felfedezi a háború alatt eltűnt, halottnak vélt férjét. A férfi elvesztette emlékező tehetségét, semmi nem maradt meg benne a múltból, csak néhány opera melódiát. Az asszony kétségbeesett kísérleteket tesz, hogy felkeltse az elmúlt idők emlékeit. A felismerés és ez a néhány állomásból álló küzdelem a férfi visszanyeréséért — ennyi a film. Lassú tempóvétellel, szélesen árnyalt, kidolgozott pszichológiával, igazi filmköltészettel. A következő olasz film, a Rossz út már ismét a csalódások közé tartozik. Századelejei melodráma, némiképp Zola modorában, de annak ereje nélkül egy firenzei utcalány, és egy parasztfiúból bordélyházi kidobóemberré rangosodott legény szerelmének története örökségvadászattal, némi szocialista mozgalommal, karnevállal és késeléssel megspékelve. BAN ROBERT