Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)

1961-06-24 / 25. szám - Dienes András: Van-e még ismeretlen Petőfi vers? • reflexió • Válasz Páll József cikkére, ÉS, május 5. (11. oldal) - Horváth György: Egy szabálytalan művész. Alfonso előadóestje • színikritika (11. oldal) - Borsos Miklós: rajza • kép (11. oldal) - Csoóri Sándor: Találkozás a szoborral • Ferenczy Béni Petőfi szobra (11. oldal)

Van-e még ismeretlen VÁLASZ PÁLL JÓZSEF CIKKÉRE Az Élet és Irodalom má­jus 5-i számában fenti cím alatt jelent meg egy nagy érdeklődést kiváltó hír egy kéziratról,­ melyben Jókai a Nemzeti Múzeum figyelmét hívja fel egy könyvecskére, mondván, hogy ez ..Petőfi ösz­­szes költeményeit tartalmazza gyorsírói jegyzetekben”. A cikk mellett ott látjuk Jókai kéziratának fénymását, mely­nek eredetijéről azt közli a cikkíró, hogy azt Jókai Mór „.újságtárcána­k szánta” és dr. B­ányai Béla mintegy hatvan éve őrzi. Lehetséges, mert a kézirat 71 éves. Ezt onnan tudom, mert Jókai nem csupán új­ságtárcának „szánta”, hanem a tárca meg is jelent a Pesti Hírlapban. 1892. február 14- én­ a címe is ugyanaz, amit Páll József közöl a kézirat­ból: Petőfi könyve. Nem minden elfogódottság nélkül jelentem, hogy a Jókai által említett könyvecske meg­van — ma is megvan, de ez a gyorsírá­sos kis könyv so­hasem volt Petőfié, a benne lévő Petőfi-verseket nem a költő­ jegyezte fel a könyv­ben Ennek a különös verses­­könyvnek irodalma van: nagy tudósunk, a mindnyájunk ál­tal tisztelt Kelemen Lajos, aki Kolozsvárott él, több mint fél évszázaddal ezelőtt ismer­tette ezt a gyorsírásos kis könyvet, melyet Jókai Mór Petőfi tulajdonának vélt. Ke­lemen Lajos cikke az Erdé­lyi Múzeum elnevezésű folyó­iratban, az 1906. évfolyam XXIII. kötetében „Petőfi ste­­nogramja” címmel (61—62. 1.) számol be a kolozsvári Erdé­lyi Múzeum könyvtára által megvásárolt gyorsírásos vers­gyűjteményről — arról a köny­vecskéről, melyet Jókai 1892- ben a Nemzeti Múzeum, Páll József pedig most az én fi­gyelmembe ajánlott. „Jókai a P. Hírlapban — közölte 1906-ban Kelemen La­jos az ' Erdélyi.'. Mú­ szinnten ■— 1892 elején napp örven­dezve adta hírül, hogy Petőfi­nek egy ismeretlen kézirata került elő, egyenesen a seges­vári csatatérről, mely versei­nek gyorsírással készült gyűj­teményét foglalja magában. A folyóírással írt címekben és kezdősor­okban határozot­tan fölismerte Petőfi keze­­vonását...” A továbbiakban elmondja, hogy „a M. Nemzeti Múzeum Jókai illúzióját szer­te fújta", megállapítva, hogy a kötet nem Petőfi kezeírása, sem a benne lévő folyóírás, sem a gyorsírás. De érthető, ha ehhez a Petőfi-legendához — mert ez az — mereven ra­gaszkodott a tulajdonos, a meg nem nevezett közös had­seregbeli tiszt, aki „ezzel a le­gendával, a Jókai tekintélyé­vel díszített k kéziratot az Er­délyi Nemzeti Múzeum könyvtárának a minap föl­ajánlotta ...” — írta Kelemen Lajos. Persze nem ingyen ajánlot­ta föl. A gyorsírási emléket a múzeum megvásárolta, bár bizonyosan tudta, hogy az nem Petőfitől ered. Kétség­telen, hogy Petőfi ismerte a gyorsírást, mármint a gyors­írásnak azt a kezdetleges ma­gyar változatát, mely Taylor és Nowak rendszerében ter­jedt el hazánkban és már 1840-ben az országgyűlésen használták. Ez nem lehetett ismeretlen Petőfi előtt, kü­lönben nem írt volna neki Arany néhány szót gyorsírás­sal. D­­­e azt a gyorsírást, mellyel a Jókai által említett és a kolozsvári múzeum által megvásárolt könyvecske ver­seit írták, Petőfi nem ismer­hette, mert ez a Gabelsberger­­féle gyorsírás magyar válto­zata — ezt határozottan közli Kelemen Lajos cikkében. A Gabelsberger-rendszert csak­nem másfél évtizeddel Petőfi halála után, 1863-ban ültette át magyarra Markovits Iván. Egyébként a Nemzeti Múzeum szakértői megállapították, hogy ki a könyvecske tulajdonosa: Nagy Béla, a Gabelsberger­­gyorsírás egyik nagyérdemű magyar úttörője, akinek ne­ve a könyvecskében eredeti­leg is ott szerepelt, de 1906- ban — mint ezt Kelemen La­jos közli — a nevet tartalmazó lap már­ kiszakadt . .. Jókai azt ír­ja, hogy „az a cserkesz, aki Petőfit a seges­vári csata után megöl Ifi”, el­rabolta tőle a könyvecskét, át­adta egy segesvári, serfőző­­nek, így maradt meg. Merő képzelődés és ellenőrizhetet­len monda. A költőt Seges­várnál nem vad cserkeszek, hanem egy balti arisztokrata, Breveni báró elit-alakulatá­­nak lovasai, a Nassaui her­cegről elnevezett cári ulánu­­sok szúrták le, a rajta és nála volt tárgyai sehol, senkinél fel nem bukkantak. Ez a köny­vecske már csak azért sem le­hetett Petőfié, mert nem a költőnél megszokott, időrendi felsorolása a verseinek, hanem egészen rendszertelen feljegy­zés, amolyan, a 60-as évek­ben divatos, „nótás- és ver­seskönyv”­, a Nemzeti dallal kezdődik és Petőfi 1847-ben írt egyik humoros versével, a Híres szépséggel végződik. Szó sincs arról, hogy Petőfi összes verseit tartalmazná. A könyvecske különben­ ma is megvan. Kolozsvárott őr­zik az Egyetemi Könyvtár kézirattárában. 397 számo­zott és 4 számozatlan lapja van, fedele nem fekete, ha­nem barna — Jókai erre is rosszul emlékezett. Ennyi, amit mondani tudok_ «Tői. Van-e még isme­retlen Petőfi-vers? Bizonyosan van, de abban a könyvecské­ben, melynek megkeresésére Páll József és cikke nyomán többen, telefonon, levélben szólítottak fel, bizonyosan nin­csen. Dienes András Az írószövetség hírei A Magyar Írók Szövetsége klubjában június 14-én Péter János, a külügyminiszter első helyettese külpolitikai tájékoz­tatót tartott. A nagy érdeklő­déssel hallgatott előadás után Péter János az írók által fel­vetett kérdésekre válaszolt. Az olasz irodalmi ügynökség képviselője, Michela Bucci jú­nius 14-én az írószövetségbe látogatott, ahol Dobozy Imre főtitikárval és Mesterházi La­jossal elbeszélgetett a magyar irodalom olaszországi jobb megismertetésének lehetőségei­ről. Hu-Khö drámáira, a Kínai írószövetség elnökségének és a kínai drámaírószövetség elnök­ségének tagja, valamint Juan­ Po költő, a Kínai írószövetség kuomingi csoportjának elnöke, a kínai irodalmi és művészeti szövetség választmányának tagja a Kulturális Kapcsolatok Intézete és a Magyar Írók Szövetsége vendégeként né­hány hétre hazánkba érkezett. A Magyar Írók Szövetsége június 29-én választmányi ülést tart, s ezen Irodalom és valóság címen Dobozy Imre főtitkár mond vitaindítót. - II - EGY SZABÁLYTALAN MŰVÉSZ Alfonso előadóestje Vannak művészek, akikben viszonylag későn bonta­kozik ki személyes mondani­való, érik meg a tehetség. S ha népszerűséget is szereztek, előítéletek bojtorjánja tapad hozzájuk: mulattató csupán, nem igazi művész. S közben észre sem veszik az olimpo­zi gőg magasából lemosolygók, hogy szinte észrevétlenül, rendhagyó úton, mégis művé­szet­ keletkezett az élet tapasz­talataiból és fájdalmából. (Ne feledjük: Chaplin is groteszk kalandok kacagtató hőseként indult...) Íme a példa előt­tünk: az egykori cirkuszi „Un­termann”, az inkább mester­ember-számba menő volt emelő-artista hetedszer ismétli meg önálló előadóestjét. Nem akarok alakja köré mí­toszt formálni. De nem is vé­letlenül hivatkoztam Chaplin­re: nem csupán a pantomi­­mikus eszköztár külső hason­latossága ösztönzött erre. Belső, lényegi kapcsolatot is érzek: a kisember érzelemvi­lágának, apró bajainak, a tár­gyak gonoszságával vívott küz­delmének kifejezését, szeretet­reméltó egyszerűséget és hu­manizmust. S a párhuzam vé­get is ér itt. Alfonsónak nin­csenek chaplini dimenziói, őt nem vegyül a változtatni fájdalmával, látva nevetésünk megrendüléssel s akarás keserű Humora szublimálja bosszúsá­gainkat, de nem felháborodá­sunkat. De mégis: oly annyira elmélyed az ábrázolt jelensé­gekben, hogy már típusok, magatartások lényegéről leb­benti fel a fátylat. S ezáltal nevetésünk is rangot kap. Mindamellett nem veszély­telen, amit művel. A bohóc­múlt vásári beidegzéseivel folytatott küzdelemben, embe­­rileg-erkölcsileg folytonos érésben küzdötte ki magának sajátos műformáját, amelyet a címben szabálytalannak ne­veztem. Estje mintegy fejlő­déstörténeti bemutató volt. Az első részben némajátékokat láttunk. A megformálás elsza­kadt a clowni külsőségektől (egyszersmind annak maga­sabb, barrault-i, marceau-i alakjától). A személytelen, fes­tett arc helyébe meztelen em­berarc lép, s szinte a puszta idegek játékában tükröződő groteszk esendőség csalja elő a nevetést. Nem fiziológiai reakciót, a felismerés örömé­vel átitatott nevetést. S az utolsó produkciók ajtaján már a szó kopogtat: a cirkuszi és balettparódiákban szöveget mond, s bár nem értjük, mű mégis érezzük, a némaság itt véget ér, meg kell szólalni. A második rész, a beszélő, éneklő művész produkciója még nem ajándékozott meg a beteljesüléssel. A gesztus tö­kélye már továbbfej­leszthetet­­len, a szó még dadog (olykor az olcsóság kísértéseinek en­ged), kiütközik a mélyebb mondanivaló hiánya, s így a nevetés ősforrása nem tetőző­­dik intellektuális élményben. A művész maga igényelte a kritikát bevezetőjében, azért hadd mondjuk meg, mit vá­runk tőle. Ne legyen művészet­filozófussá, hagyja ezt mások­ra, de a megfigyelések he­roikus alaposságát, a naponta jobbra törekvést őrizze magá­ban, igyekezzék szakadatlanul mélyebbre szállni az apró cse­lekedetekben magát,­ akaratla­­nul leleplező emberi lélek kút­jába, s így fejlessze minél tö­kéletesebbé az önmagára is­merő nevetésnek ama nagyon emberi, s egyre inkább mű­vészi hangszerét, „melyet” így ismerünk: Alfonso... HORVÁTH GYÖRGY Borsos Miklós rajza ­ M­ikor először láttam Ferenczy Béni Petőfi szobrát, magam is meghökkentem. Ott állt a kiállítási terem múzeumi csendjében, kicsit idegenül, de kamaszos hetykeségében is fenségesen. Kirítt környezetéből. Nem illett hozzá a falak szelíd geometriája, sem a szűrt világosság; nem illettek hozzá a fölaggatott képek, csak egy-egy növény messzebbről oda­világító zöldje tette számára, valamennyire otthonossá a világot. Talán még saját anyaga ellen is tiltakozott a mű. A mészfehér gipsz meghalványította s a halottak emlékezetét idézte föl a belső lángolással egyidőben. Közömbösen már akkor se nézhette senki. Voltak, akik nevettek rajta, akik megbotrán­­koztak és szívesen odaállítottak volna mellé egy óriási madárijesztőt, forduljanak el tőle a szemek s nézzék csak továbbra is azt a Pe­­tőfi-szobrot, mely a Duna-parton, embertelen magasságban, megtermetten és göndören, öklét emelgeti a viharokban. Méghozzá olyan regé­nyesen és szépfiúsan, hogy azt képzelheti az ember, az egekből néha kölnivíz is csurgado­­zik mellére. Persze sokan voltak olyanok is, akik az el­ső pillanatban megértették, hogy Ady, Illyés és mások után most egy merész szobrász ta­possa szét a cifra koszorúk karjait s az idő­rágta szalagokat, melyek úgy körülkígyózták már Petőfit, hogy csak időnként lehetett tő­lük látni. Nagy László költő — Ferenczy szobrának első méltatója — nem csupán gyönyörűen és elvont rajongással írt öt évvel ezelőtt a műről, de melegében sürgette, hogy öntsék bronzba és állítsák föl valahol, mert bűn lenne, ha arcra bukva porosodna meg valamelyik rak­tárban, a homály rongyaival letakarva. -Ij's íme most Gyula egyik terén ott áll a Hj szobor, fák, bokrok karéjában, cement­mezőben, alacsony talapzaton. Bronza már patinát kapott, megsötétedett, de, sajnos, még így sem hódította meg a várost. Mióta felállí­tották, a botrány útszéli múzsája röpköd kö­rülötte. A helybeliek zöme úgy beszél róla, mint élő személyről, mint a város hivatalosan bejelentett polgáráról, aki azonban sokkal in­kább egy sovány és hóbortos különcre hason­lít, m­int a költőre. A gyalázkodás szavai épp­úgy körüldongják, mint a megbocsátható hu­moré. A szülők állítólag azzal példálóznak gyerekeiknek, ha nem eszik meg a spenótot, olyan girhesek és kukoricaszáz­ lábúak marad­nak, mint a szobor. A helybeliek fanyalgását gyakran megerősíti némely, fővárosból érke­ző személy véleménye, kik a tekintély és a hozzáértés maszkja mögül lenézően nyilatkoz­nak a műről. Mit lehet az ilyen értetlenségre felelni? Le­­gyintsen az ember s nyugodjon bele, hogy mindig ez volt a remekművek sorsa? Hivat­kozzunk az időre, mely a szem és az agy hét­köznapi képességét évtizedek múltán majd hozzáidomítja a múzsákéhoz? Megrökönyödé­sem első perceiben valami ilyesfélével érvel­tem ismerőseimnek. Beszélgetésünk, sajnos, megszakadt s azt, amit ezek után szerettem volna még elmondani, nem mondhattam el. De nem bántam meg, mert egy átcsatangolt nap és egy átcsatangolt éjszaka után, ma már talán többet is tudok mondani. 4 szoborért rajongtam addig is, de szere­zi apét immár állandó lakóhelyén, az időt­lenség madártávlatából is figyelve, csak ez­után a kalandos nap és éjszaka után értettem meg igazán. Jártam a Körös-parton, az isza­pos zöld víz időnként felszínre dobta a hajdani szegények elmerült arcát, akik a partról, vagy otromba csónakjaikból kihajolva halásztak benne napkelte előtt, vagy alkonyat után. Volt idő, mikor úgy elszaporodott a hal, hogy hem­zsegett tőle a víz, mert irtózatosan megfogyat­kozott itt az ember. A török hódoltság idején elnéptelenedett a táj. Az egész Békés megyé­ben mindössze háromezer lélek maradt élet­ben. Vajon nem ezt a múltat élte meg magá­ban Petőfi is? Emlékezete a nemzeté volt. Jártam aztán a várban. Az egyetlen, hír­mondónak maradt alföldi várban. Rideg, tég­la-látomás az egész. Szabályos, mint egy ket­rec, vagy mint egy kő­koporsó. Nincs benne ötlet, építészeti lelemény. Érződik rajta, hogy a legriasztóbb és a legmeztelenebb szükség hozta létre. Bekóboroltam termeit is. Kong­tak, de nem az ürességtől, hanem a történe­lem döbbenetétől. Az egyik mélyedésben ha­­lomnyi koponya, borda és lábszárcsont. Hány Hamlet kellett volna ide e hazába, hogy ko­ponyával a kezükben, méltóan a balladás időkhöz, a nagy bukásokhoz, elmotyogják a lenni és nem lenni igéit? Gyula egyetlen vá­ros a sok közül, de ha fölhánytorgatnánk alat­ta az idő mélységeit, alig találnánk sima, és nyugodt rétegeket. A hazafoglalástól Világo­sig, sőt, tovább olyan e táj történelme is, mint azé az arcé, amelyet karddal, ostorral és kés­sel fölsebeztek. Elég kilépni a várból s né­hány méterrel odébb menni; a föld, ahol meg­áll az ember, ismét gyásszal van elkeverve. 1849 augusztusában ezerháromszáz honvéd­tisztet hajtottak ide a cár dzsidásai, hogy át­adják őket az osztrákoknak. A tisztek közt ott volt a tizenhárom aradi vértanú közül kilenc. Csodálkozzunk, hogy nem hasadt meg a föld? De menjünk tovább: az egyik házban Erkel született s amott a­­park legvénebb fája alatt írta a Bánk bánt, megidézve mellé Tiborcot is, vagyis magát a népet. Hallgathatod a szél szopránját s a tébolyét! S ott, abban a házban Jókai bujdosott a csatavesztés után, ama sárga épületben pedig maga a költő szónokolt még a csatavesztés előestéjén, a feljegyzések szerint utoljára... Í­gy kószáltam én a városban és a történe-l lemben egyszerre. S hajnali ötkor fordul­tam rá véletlenül arra az útra, mely ismét a szoborhoz vezetett. Már messziről észrevettem. Csöndes volt minden. A kövek, a tornyok, a fák, kiszolgáltatva a szánalomnélküli álom­nak, még némák voltak. Csak az elpusztítha­tatlan ég kezdett nyiladozni. Sehol egy kocsi, sehol egy autó, sehol egy ember. Megfosztva magam minden érzelgősségtől, ebben a furcsa csendben azt éreztem, valami nagy víz énekel s készül nekilódulni mellemnek. Mi volt ez? Érzékcsalódás? A fáradt idegek játéka, vagy mégiscsak öntudatlan póz? Vagy a rádöbbe­­nés élménye, hogy élt egy költő és most itt áll előttem a szobra, oly megrendítő testkö­zelben s olyannyira a földön, hogy kezet is foghatnék vele? Önmagában már ez is föl­emelő. A nemzet nagyjai szinte kivétel nélkül oly magas talapzaton állnak, mintha az utó­korra csupán fenségüket hagyták volna örö­kül, sőt, sokszor csak színészi pózaikat. Petőfi még ebben is forradalmár. Leszállt a földre, s ha nagyon esik az eső, csizmájára majdnem, hogy fölfröccsenhet a sár. A művész akarta így? Az ő érdeme ez? Annyiban feltétlen, hogy a százesztendős cifrálkodás és eszménye­­sítés után,­­ végre azonosulni tudott magával a költővel. És örülsétáltam a szobrot Hátterében már nemcsak fák, bokrok éledeztek — a tör­ténelem is! Odatartozott e különös háttérhez a sárga koponyahalom, a vár, a „Bánk bán fá­ja", a víz mélységeiből előúszó jobbágyarcok, a száztizenkét évvel ezelőtt letaposott fő né­masága. S mennyivel más volt így nézni a művet, mint gipszbeöntve ott a múzeumban! Itt, e komor díszletek közül emelkedett ki. Te­nyérben is elférő kamaszos sziklafeje, lát­határt széthasító tekintete nem őrzött meg semmi lényegtelent. Teste megkövült láng már. A szenvedély legyőzte benne a húst; az anyag reménytelenségét legyőzte az értelem reménye, mely világszabadságról s a szellem napvilágáról beszélt. Kit zavarhat meg hát a „soványsága”, különösen, ha tudjuk róla, hogy ilyen volt? A kéz, a láb, a derék fenségét ép­pen ez a soványság és inasság adja. Vajon, hogy mutatott volna Barabás eszményített rózsaszagú Petőfije egy disznótorban, vagy a négyökrös szekéren? Kortársai közül sokan idealizálhatták. Ady szerint még az „ibolya­szemű” Jókai is rosszul látta. De ha ők meg­aranyozták is, követhetjük-e hamisításaikat? Maga a költő tiltakozna leginkább ellene. Nem akarom megrágalmazni őket, de bizonyára hiúságból hasonították magukhoz. Érezniük kellett, hogy köztük Petőfi a legemberibb csoda ... Ábrázolhatták-e természetesebben és egyszerűbben, mint önmagukat. Barabást saját stílusa is becsapta. Gondoljuk el, milyen­nek hatott volna a valóságos Petőfi-portré az arisztokratákról készített finomított rajzai és festményei között? Bizony, bizony félelmetes stílustörésnek. De mindez nem számít ma már, mikor ké­szen van az egyetlen, Petőfihez méltó szobor s látható is Gyula egyik parányi terén. Lehet, hogy sokan csak a Véres napokról álmodom, a Nemzeti dal és a Szörnyű idő című versek költőjét ismerik fel a műben. A táj és a tör­ténelem felőli közeledésem ellenére, fölisme­rem benne azt is, aki disznótorokba járt és közben hamleti tudott lenni, aki betyárokról írt és huszonnégy évesen Goethéről nyilatko­zott, meggondolkoztató elfogultsággal és ér­vénnyel. Mi írta a Tündérálmot s­­ Szeptember végént is? Igen ő írta, ez a vézna, isteni fiú! A­z út, melyen mostani helyéről végigtekint­­és hét, nemcsak jelképesen, de valóságosan is halálbavivő útja volt. Gondoljatok erre is barátaim s így talán jobban megértitek ezt a vékonydongájú, de csupa­ láng férfiút, és egy átcsavargott éjszaka után ti is találkoztok majd szobrával s szellemével, mint ahogy én találkoztam vele újra. Csoóri Sándor Találkozás a szoborral

Next