Élet és Irodalom, 1962. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1962-12-15 / 50. szám - Jankovich Ferenc: Köszöntés. Kodály Zoltán 80. születésnapján • vers (1. oldal) - Csukás István: Emlékezés egy iskolára (1. oldal) - Ferenczy Béni: Kodály Zoltán • kép (1. oldal) - Csizmadia György: A Köszöntő születése • interjú • Sárai Tibor zeneszerző (1. oldal)
A TARTALOMBÓL: Berda József, Csukás István, Ferentzy Béni, Jankovich Ferenc, Keszi Imre, Kondor Béla, Lukácsy Sándor, Rónay György, köszönti a 80 éves KODÁLY ZOLTÁNT Antalffy Gyula, Cseres Tibor, Galgóczi Erzsébet, Hollós Korvin Lajos, Mesterházi Lajos, Molnár Géza, Nádass József, Tardos Tibor, Trencsényi Waldapfel Imre írása Csanádi Imre, Kalász Márton verse JANKOVICH FERENC: Köszöntés Kodály Zoltán 80. születésnapján Mint esti, halk szellőfúvással, ha a gyepűben sípszó támad, pásztorgubás csillaggyúláskor lélekzete hallik a tájnak, s kicsin síp ezüst ere csörged: fel-felívó andalodása, mint bölcsőben felsíró gyermek anyját kereső riadása... S az ég ablakán vihar zörget. Áttetsző függöny lobbanással villám peng s fénye orkánt hörget, s eső zúg, jégcsap-szakadással, bele vihogva minden elem — ostor csörg, furkó süvít, fokos villan, s árad a zene, a történelem, égő, mesteri hangjaidban, felszökve a mélyből s délibáb-lábbal emelkedve az égre hirtelen, sorsunkat festve, úri vásznon: árad a zene, a történelem .... Lobog a zene-kép, tájképek, arcképek, táncrajzos sugárillanás, szivárvány bontó hangfestmények, kifogyhatatlan áradás, s ráfigyel a föld mindenünnen, hangfelleg jár a térben, fennen, s mindenfelé száll a világba, beköt gunyhókba, palotákba, mint földre legyező egek, mint sugár-eső permeteg, s egy lélekké, egy füllé válva, mintha innen foganna álma, százféle faj figyel egy tájra... fejét felütve, hirtelen, s árad a zene, a történelem ... Ki tudja, miért Duna a Duna? Nagy víztömeg, erőtömeg, hömpölygő, áradó energia, bele dél napos s holdas Kelet, s a táj minden ere és habja izgón sürögve belé siet, Észak, Dél száz folyó, s patakja, Nyugat csurgása, ős-sírok felett. És rengetve roppant erőit, a Duna mozdulatlan rohan, a világ leghímesebb mezőit átszeli a büszke folyam, s világmindenséget rengető ír,nyugalommal áradoz tova, partjain búzatáblák, temető, s rémület — mikor véres a Duna, s kiveti árját, holtakat sodor, falvakat dönt le, s ott sikít a kín tébolyult arca legjobban, ahol tájak virultak öblein ... Ég és föld közt, magánosan, ki állsz, Apollók atyjaként, a te neved s alakod rég befonta égi máz, áldott maradsz az emberek között. Mint atyánk körül fiaid, vagyunk megharcolt, próbás legényeid; neked köszönjük felgyújtott tüzünk, agyunk, s az egész nemzet édes gyermeked ... S te állasz köztünk, nyújtva erős kezed, mikor csatára bíztat égi dana: öt évtizedes pergő ütközet öt század óta mintha tartana, de tán derül már! Látókörünk felett nyers vérben szakadoz az ég; a bűnök serege szétverve, a szörnyeteg árnyak fényszaggatva enyésznek el, nem is hamar; s mi itt, hegyed csúcsán, pár percre körülfogva tégedet, máris megyünk, győzködni a csatán, hogy tovább nyitogassuk az eget, s aki itt áll közötted, mind örül, a mi életünk a Te életed — S bárha, köztünk soká járna körül seregszemlélő, nagy tekinteted! — Seregben az erő, de az erőket bármi seregben összemérve, mindig van egy, aki erősebb, mint a többi együttvéve. Élek és Irodalom VI. ÉVFOLYAM 50. SZÁM A MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGE HETILAPJA 1962. DECEMBER 15. CSUKÁS ISTVÁN: EMLÉKEZÉS EGY ISKOLÁRA Hajnalban indultunk el a tanévnyitóra, szekérrel, a saroglyábain párna, dunyha dagadt összekötözve, tetejében ültünk ketten, akik megfeleltünk a nyári felvételi vizsgán s mutattuk az irányt a döcögős dűlőutakon szüleinknek az iskola, Békés-Tarhos felé. A grófi park ezüstfenyői között fogtunk ki, a szekértábor szélén, az ünnepély után szalmazsákot tömtünk s beköltöztünk új otthonunkba. Sohasem felejtem el ezt a szeptembert. Kastélyban, gazdasági épületekben laktunk, tanultunk, almát, szilvát, mogyorót szüreteltünk; hegedűt választottunk s egész nap a hónunk alatt cipeltük, edő-elővettük s fának dőlve próbálgattuk a hangját. Időnként, eszméletünket a zene töltötte ki öt éven keresztül. Minden dolgunkat a zenén át néztük, érte tanultunk hihetetlen buzgalommal, fegyelmeződtünk, s dolgoztunk, romot takarítottunk, építettünk, istálló hídlását ástuk ki másfél méter mélyen, kubikosunk, télen rőzsét gyűjtöttünk, lepedőt mostunk (akinek csak egy volt) és énekeltünk párba verődve, két szólamban, kapásból a Biciniákat és a Bertalottit. Ma sem tudok nagyobb, szebb és hatásosabb pedagógiai eszközt elképzelni, mint a zene. Ott tanultam meg, mi a közösség, mi a közösségi élet. Mit jelent egy hangnak lenni a kórusban. Ott tanultam meg a belső fegyelmet, ritmusérzéket — már nemcsak zenei jelentéseiben. Ott tanultuk meg a póztalanságot és a kiállás bátorságát. Külföldi látogatók (akadtak bőven) kétkedőn mosolyogtak, mikor bokor mögött hegedülő, éneklő gyerekeket láttak, pedig csak nem volt elég hely, azért szorultunk a szabad ég alá. Ezt írtam egy versben, erről az iskoláról: ,,a paraszti nehéz hallás Bartókon s Kodályon könnyebbült”. Mi a zenével a legmagasabb és legkorszerűbb fokon ismerkedtünk meg. Előbb énekeltünk, játszottunk Bartókot és Kodályt, mint például Bachot vagy Beethovent. Addig érintetlenek voltunk a zenei műveltségitől, hisz az iskola parasztok közül toborzott bennünket országjáró, tehetségkutató körútjain. Csak népdalokat ismertünk. Zökkenő és belső ellenkezés nélkül szívtuk magunkba Bartók és Kodály muzsikáját. A pentatónia anyanyelvünk volt és „biflázni” a der-mail hangsort kellett. A népdaléneklésd és szolmizáló versenyek (amelyeket Kodály Zoltán személyesen „zsűrizett” és jutalmazott) nekünk játéknak tűntek. S őszinte megdöbbenéssel fogadtuk azokat a valószínűleg álhíreket, hogy nem szabad Kodály-műveket énekelni. Hát akkor mit? — kérdeztük. Kodálytól nemcsak magyarul énekelni, hanem magyarul beszélni is tanultunk. A nyelv ízét, mélységét-magasságát, rugalmasságát, tömörségét és hajlékonyságát éreztük a természetesnek ható, tökéletesen ráülő és beszélő dallamban; a zenei felhangokat a közönséges beszédben is hallani kezdtük, a hangutánzó szavak zenei élményt nyújtottak. S mennyi régi, elfelejtett szó támadt fel éneklés közben, fogantatásig érzékeny hallásunkban. Dallam és szöveg valamikori egységét sejtettük, éreztük, tanultuk meg. S a ritmusét. Kedvelt találós játékunk volt egy-egy dallam ritmusát kikopogni, vagy más ritmusban elénekelni; versenyben gyűjtöttük a szinkópás szavakat. S mennyi minden iránt ébresztett fel bennünk őszinte kíváncsiságot a szöveg: például történelem („János úr készül udvari Bécsbe”), földrajz („Bátya, bátya, mely az út Becskerekére?”) s irodalom. A Kalevalát például énekelve ismertük meg. A zene életem részévé vált. Természetesen és ösztökélően él bennem. Már nincs rá mód, hogy szívem szerint, kölyökként újra beálljak a kórusba és énekelve köszöntsem Kodály Zoltánt: „ingó-bingó zöld fűszál szépen felöltözik ...”; hadd köszönjem meg csak így, prózában neki a felejthetetlen élményt, a muzsikát. Hadd mondjam még el: nemrégen az a kitüntető megbízatás ért, hogy szöveget írtam Kodály Zoltán zenéjére, s mikor kész volt, felhívtuk Weöres Sándorral telefonon s kért, hogy énekeljem el. S mindjárt szöveggel, hiszen „maga, hallottam, Békés-Tar hős ra járt!” Nagy lámpalázzal, de büszkén énekeltem. S dicséret még nem esett olyan jól, mint az övé. ARA: 1,50 Ft Al Köszöntő születése A Kossuth-adó vasárnap esti nyilvános hangversenyén a Magyar Rádió és Televízió szimfonikus zenekara először szólaltatta meg a Köszöntő, variációk egy Kordály-témára című művet, amelyet a nyolcvan esztendős Kodály Zoltán születésnapjára alkotott huszonkét tanítványa. A variációsorozatot Farkas Ferenc állította össze, illetve szerkesztette egységes kompozícióvá. Tudomásunk szerint a zenetörténet korábban nem ismert ilyen nagyszabású, közös vállalkozást. Hogyan született meg a kompozíció, miként formálódott egységes művé? —, ezekről a kérdésekről beszélgettünk Sárai Tibor zeneszerzővel, a Magyar Zeneművészek Szövetsége főtitkárával. — A zenetörténetben előfordult már — mondotta —, hogy több szerző közös művet írt. Talán a legismertebb ezek közül az orosz „ötök” vállalkozása. Ilyen kollektív alkotásra azonban, amelylyel a Kodály-tanítványok készültek mesterük megünneplésére, eddig még nem volt példa. A nagyszabású vállalkozást az Amerikában működő Doráti Antal zeneszerző-karmester, a Hollandiában élő Fried Géza komponista, a két neves Kodálytanítvány kezdeményezte. Szövetségünk, s az itthon élő Kodály-tanítványok nagy lelkesedéssel azonosították magukat a kezdeményezéssel. Huszonkét tanítvány vett részt az ünnepi ajándék komponálásában, hogyan válhatott ez egységes művé? — Nekünk is ez volt a legnagyobb problémánk. Úgy próbáltuk megoldani, hogy feladtuk az ajándék meglepetés jellegét, s Kodály Zoltánhoz, a tanár úrhoz fordultunk: nem segítené-e tanácsával a mű eggyé szerkesztését? Az ötlet maga is meghatotta . Kodály Zoltánt, közreműködését azonban a tőle megszokott szellemességgel azzal hárította el: furcsa volna, ha egy, az ő számára készülő ajándékba maga is „bedolgozna”. Ehelyett javasolta: bízzuk a munkát Farkas Ferencre, mint semleges félre, aki ugyanis nem az ő növendéke. Farkas Ferenc a legnagyobb készséggel vállalta el az egyáltalán nem egyszerű feladatot. Milyen alkotói fázisokon keresztül fejlődött a mű? — Először is, meg kellett határozni, melyik Kodálytémára készüljenek a variációk. A választás az I. Vonósnégyes utolsó tételének témájára esett, amelyet Kodály Zoltán maga is variációs formában dolgozott fel. A szerkesztés további munkája kissé a lapszerkesztés technikájához hasonlított. „Tükröt” kellett készíteni, megállapodni a szerzőkkel, hogy ki milyen tempójú, hangulatú és karakterű variációt kíván komponálni. Ennek alapján készíthette csak el Farkas Ferenc, a végleges tükröt. Természetesen abban is meg kellett állapodni, hogy a zeneszerzők egyforma összetételű és nagyságú zenekarra írják munkájukat. Mindezekhez még sok apróbb tervezési munka is járult, az anyagok másolásától kezdve egészen addig, hogy egy szép formátumú kötésben nyújthassuk át a művet Kodály mesternek. Nehezítette dolgunkat, hogy ezeket a problémákat a külföldön élő muzsikusokkal együtt kellett megoldanunk, köztük olyan, állandóan úton levő, világjáró karmesterrel, mint Doráti Antal. — Mennyire lehet egységes stílusú mű egy ilyen jellegű közös alkotás? — Ha a kérdésre esztétikai oldalról próbálunk válaszolni, valóban problematikus az eset. Nem véletlen, hogy a korábbi, hasonló jellegű vállalkozások nem maradtak repertoáron, inkább csak zenetörténeti kuriózumok. Hogy a Köszöntőnek ebből a szempontból mi lesz a sorsa — előre nem lehet megjósolni. Legfeljebb Kodályt idézhetjük: az idő és a nép majd eldönti. Van azonban a kérdésnek egy másik oldala is, amit nagyon jelentősnek tartunk. Ha végigfutjuk a születésnapi ajándékot készítő Kodály-tanítványok névsorát, azt tapasztaljuk, hogy ezek a szerzők a legkülönbözőbb zenei irányzatokat és stílusokat képviselik, az úgynevezett folklorizmustól egészen a punktualizmusig. A komponisták alkotói egyéniségüket a variáció-sorozatban sem tagadták meg. Ilyen módon ez a mű is világosan igazolja Kodály pedagógiájának azt a nagyszerű vonását, hogy tanítványaiban saját komponista egyéniségük kibontakozását segítette elő, s nem Kodály-epigonokat kívánt nevelni. Ezért a pedagógiai tulajdonságáért mai zenei életünk, amelyben a mértékadó zeneszerzők döntő többsége Kodály-tanítvány, nem lehet elég hálás a „tanár úrnak”. A Köszöntő tehát egyben szimbóluma is Kodály zeneszerző-pedagógiai életművének. CSIZMADIA GYÖRGY