Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1963-04-06 / 14. szám - Simon István: Garai Gábor • köszöntő • Új József Attila-díjasaink köszöntése (3. oldal) - Kelemen János: Fejes Endre • köszöntő • Új József Attila-díjasaink köszöntése (3. oldal) - Cseres Tibor: Rákos Sándor • köszöntő • Új József Attila-díjasaink köszöntése (3. oldal) - Horváth Zsigmond: Rényi Péter • köszöntő • Új József Attila-díjasaink köszöntése (3. oldal) - B. Nagy László: Fekete Gyula • köszöntő • Új József Attila-díjasaink köszöntése (3. oldal) - Kónya Lajos: Jobbágy Károly • köszöntő • Új József Attila-díjasaink köszöntése (3. oldal) - Jovánovics Miklós: Ladányi Mihály • köszöntő • Új József Attila-díjasaink köszöntése (3. oldal) - Hajnal Gábor: Pákolitz István • köszöntő • Új József Attila-díjasaink köszöntése (3. oldal) - Lator László: Rab Zsuzsa • köszöntő • Új József Attila-díjasaink köszöntése (3. oldal)
UJ JÓZSEF ATTILA-DÍJASAINK KÖSZÖNTÉSE Garai Gábor fiatal költőknél egy ideig érezhető még a kifejezéssel való birkózás; hol a feszesség, hol meg a könnyebb megoldás zavarja olykor a vers harmóniáját. Kivételek is vannak, akik mintha az ujjuk bögjével is éreznék a mesterség minden fortélyát, biztonságos és természetes könnyedséggel öntik formába gondolataikat és fogalmazzák meg érzéseiket. Garai Gábor ehhez a szerencsésebbnek mondható költőtípushoz tartozik. Alig kezdett el megjelenni, verskultúrája kifogástalan volt máris. Tanulta, hozta magával, különös érzéke volt a költői gyakorlatnak épp e sok buktatót rejtegető részéhez? Tulajdonképpen mindegy, hiszen ez a tulajdonsága mégis csak következménye volt annak a fontosabb másiknak, ami pár év alatt igen jelentős helyet biztosított neki irodalmunkban. Az egyéniségének, s mondhatnánk, az elhivatottság érzésének, mely a megtanulható mesterségbeli tudást eredeti költőiséggel itatja át a versekben. S Garai az örökölt vagy megtanul pontos formai klasszicitást nagyon is a kialakuló emberi életérzést kifejező mondanivalóra feszíti rá s ez adja írásainak a szuggesztív erőt is. Szép a küzdelme, mert a benső önfegyelem és a számos látványosabb lehetőséget kínáló alkalom érzésének öszszecsapásakor mindig a legfontosabbra figyel, a mi korunk valódi emberi igényeire. Szabó Lőrinc szavaival kifejezve: hogyan lehet a költő hasznos akarat. Garai szocialista költő. Szinte mindegyik verse rombol bennünk valamit a megkövesedett régi tudatmaradványokból, hogy helyükön azonnal a tisztább indulatok és érzések alapját vesse meg. Negyedik verseskönyve, a Mediterrán ősz — mely most elnyerte a József Attila-díjat — méltán keltett figyelmet a szélesebb olvasótáborban is. Emberi a mondanivaló,ja. Valóban jó verseskönyv. Ezt azért is merem csak ilyen kategorikusan leírni, mert igazat adok Garainak, hogy minden fölösleges díszítőjelzőnél többet mond a pontos megnevezés. Ő figyelmeztetett bennünket erre s óvott a hiú cifrálkodástól s ez arra is biztosíték, hogy joggal várhatjuk tőle mindig az olyan verseket, melyekben nem a pompa helyettesíti a lényeget, hanem azután is szép emberi mondanivalójának lényege lesz a pompás. Simon István képzelőerő játéka gyakran fantomokká foszlatja őket. A fiatal író nagy erőpróbája, első, sok vitát kiváltott regénye a Rozsdatemető volt. Ebben összegeződnek írói sajátosságai, s ugyanakkor jókora lépést tesz az összetettebb, bonyolultabb ábrázolás irányában is. Lenyűgöző kis alkotás, korántsem hibátlan, de hibái nem szervi hibák. Sikerült egységes, zárt kompozíciót alkotnia, s bár az ábrázolt világ is eléggé zárt, már ezernyi érintkezőpontja van a valósággal, szocialista társadalmunkkal. A Rozsdatemető sok erénye bizonyossá teszi, hogy Fejes újabb alakjai megtalálják majd helyüket a társadalomban, s színes groteszkségük építő erővé válik. Kelemen János Rákos Sándor Másfél évtizede tudtuk néhányan, hogy Rákos Sándor a dalt nem unaloműzésből tanulta s igéző szavából a világ szíve beszél, mert a lélek súgásait hallja. Tudtuk, de elfeledtük mégis, és magára hagytuk őt, mint aki nem tudja elválasztani az álmot a költeménytől, a valóságtól, összekeveri ezt amazzal. Pedig éppen ő — most már látjuk — sohasem cserélte fel a felcserélhetetlent — az álmot s a költészetet. Ha az álom az alvás őre, a költés az éber tudaté. Az álmodó lát, a költő igéz. Mikor álmodsz, szemed mozog, ha versbe révedsz, egyfelé szúr pupillád. Ezért van, hogy a vak is álmodik! De aki az igéket nem tudja, hiába ép a szeme, semmit sem ért, semmit sem lát a világból. Egy közös gyökere mégis van a két világnak. Alvás közben a lélek viszszahull az őskorba s egy ősnyelv emlékeivel beszél. Az igazi költők ismerik ezt az ősnyelvet. S Rákos Sándor mélyen ismeri. Néhányan tudtuk ezt kezdettől fogva, s ha megfeledkeztünk is róla, tudtuk. És mindenki megtudta, amikor néhány éve, az őskor istenemberével Gilgamessel szembesült a költő s nemcsak megértette és tolmácsolta beszédét, hanem folytatta is. Tovább mondta a világ szívében a teremtéskor földre ejtett szavakat. A szó a lét alkotása, de a beszéd csodája egybeesik a teremtés riadalmával. S a költő ezt a legnagyobb, legdrámaibb eseményt ragadja meg, hogy hasadásában és végső érvénnyel fejezze ki a pillanatot, amikor nevükön nevezhetők a dolgok. Rákos Sándor tud a költészet és a teremtés ősnyelvén, tudott kezdettől fogva, mert érzi a vajúdás fájdalmát, amellyel az ige kiszakad a testből. „Régen volt próféták őstudását őrzi lelke s hall nagy zúgást, mintha támadó szél szárnya verdesne lélegzéseiben.” Cseres Tibor let apályát és dagályát, a képesség kopását és erőfeszítéseit — egyenletes erő járja át versfordításait, mindenhol egyforma sugárzást ad az ízlés, a hangsúly, a szóválasztás, verszene, mondatépítés és képalkotás nemes egészsége. S e művészi egyenletesség mellett a művekben mennyi változat! Bakkhülidész vagy Horatius, lovagkori költészet, Janus Pannonius, Swinburne, Heine, Burns, Keats, Victor Hugo, a Faust, Racine, Moliére, modern franciák, Auden és Eliot —, még fontosabb állomásait is nehéz futtában számbavenni. „Mindent meg tud oldani” — szokták mondani róla, s ez a „minden” nemcsak változatos, remekbe szabott formai teljesítményeket jelent, hanem legalább annyira tévedhetetlen hangsúlyt, zaklatott vagy nyugodt színezésű képeket, mélységet és váratlanságot, az ihlet legbelső erejét és biztonságát; az idegen költők természetéhez szabott, mindig változó hangot és színt, de mindig egyenlő sűrűséget és vitalitást. Most, hogy műfordítói munkásságát József Attiláéjjjal tüntették ki, örömmel köszöntik őt értők és pályatársak, művészetének becsülői s örömmel, tisztelettel, szeretettel köszöntjük mi is, induló fiatalabbak, akik szerénységet, művészi fegyelmet és fordítói etikát igyekszünk tanulni tőle. Tóth Judit akármelyik könyvét nyitom is ki, a személyes emlékek is fölgomolyognak belőle, együtt kezdtünk újságíróskodni, s később is össze-összehozott egy-egy szerkesztőségben a sors, ami nekem , szerencse, neki nyilván terhes próba lehetett, lévén, hogy idősebb bátyaként sose hagyott föl a kísérletezéssel, hogy, mint mondani szokta „embert faragjon” belőlem. B. Nagy Lacinak, a ló valamelyik oldalára, olvasom íme egyik könyvének ajánlását. No de most nem arról van szó, aki időközben a lovat is elvesztette, hanem, aki most nyeri el másodszor a József Attila-díjat. Az elsőt 1954-ben kapta, Eszmélet című kötetéért, ebben van első novellája, a Küzdelem is, mellyel egy csapásra megnyerte az olvasók rokonszenvét. Egy kis parasztcsalád, férfi, asszony, gyermek vívja itt a maga csöndes, de kemény küzdelmét az életforma-váltás problémáival. Fennhangon alig esik szó közöttük, kicsiny, személyes gondjaik mégis megejtő természetességgel sűrűsödnek történelmi választássá. Későbbi, érettebb elbeszélésében, a Lavinában, a Megszállottban (ezeket Ismerősök címmel gyűjtötte 56-ban kötetbe) is megmaradt az új élet hűséges és avatott krónikásának az apró emberi dolgok és a nagy történelmi sodrás egysége fáradhatatlan kutatójának. A győri vagongyárról szóló Vér és korom (1954) ma is a legjobb irodalmi szociográfiánk a munkásokról. Két éve megjelent nagylélekzetű regényében, a Fiatalasszonyban elsőként kísérelte meg, hogy az új értelmiség morális problémáit a maguk teljes mélységében ábrázolja. Hozzám legközelebb a Falu szépe című kisregénye áll, egy mesterien tömör, remek szerkesztésű mű egy fiatal parasztlányról, aki csendőrnek adja a kezét, s ezzel kihívja maga ellen régi környezete gyűlöletét és megvetését. A könyvnapra jelenik meg egy hasonló intenzitású kisregény, az orvos halála, egy öreg, falusi doktor bácsiról, aki a hivatástudat és a belátástalannág áldozata lesz. Fekete Gyula az ifjúság szívére is belopta magát a Kék sziget és Pipitér című regényeivel: mindkettő két kiadásban fogyott el. Ha lenne még terem, méltatnám, mint kitűnő szemű, higgadt és okos szerkesztőt: erről csak annyit, hogy a Művelt Népben ő közölte az akkor még ismeretlen Fejes Endre első novelláját, a Hazudást, Csurka István, Sánta Ferenc, Komondy László sok vitát kavart írásait ... B. Nagy László Jobbágy Károly Személyében jellegzetesen lírai alkatot, magatartást és művet jutalmaz a József Attila díj. Mindnyájan szívesen valljuk magunkról, hogy érzékenységünkből élünk, az érzékenyek között is a legérzékenyebb, ha — eltérően a szó köznapi értelmétől, ami a sértődékenységgel azonos — a világ jelenségeinek átélését, minden emberi örömmel és kínnal való együttérzést tekintjük érzékenységnek, vagyis azt, ami a legfinomabb műszerek sajátja. Jobbágy legjellemzőbb tulajdonságai közé tartozik kíváncsisága, átlagon felüli megismerési vágya, ami kiáltó ellentétben áll minden fásultsággal és cinizmussal. Jóságos szeme különös tisztasággal és naiv rácsodálkozással tekint a világba, bajusza mögött egy gyermek mohósága bújik meg. Ebből erednek erényei és gyengéi is. Olykor természetes dolgok csodálatát szuggerálja belénk, máskor felfedező jellegű és erejű ez az ártatlan ámulat. Kevés ember akad, még a költők között is, akit ennyire megörvendeztet a szépség és a jóság, s ennyire felháborít minden, ami gonosz és embertelen. E tekintetben is valami kamasz igazságérzet él Jobbágy Károlyban. Nem kevésbé kamaszos benne a szerelem állandó vágya és hevessége. Olykor azt hiszszük, hogy szenvedélyességében szikrát vet és lángrarobban. Mindebből következik, hogy — nemzedékének legjobbjaihoz hasonlóan — erősen közösségi, közéleti, azaz politikai érdeklődésű költő, aki valóban az élet ütőerén tartja ujját, és milliók örömét-gondját dalolja nemes, gyakran patetikus hangon, de mindig értelmes szóval, tiszta logikával és gondolatokban gazdagon. E milliók, éppen ezért, a magukénak is érzik verseit. Sokat jár az emberek között, szenvedélyes előadója nemcsak a maga, de költőtársai verseinek is, a mai líra lelkes ügynöke. A múlt évben megjelent Hó és nap című szép könyve villámgyorsan elfogyott, most készül — ritka hazai jelenség! — a második kiadás. Az ő esetében az olvasóközönség véleményét szentesíti a József Attila díj, amihez, örömünk kifejezésén túl, örömet, kedvet és további eredményes munkát kívánunk a költőnek! Kónya Lajos a szívekben is: író és olvasók meghitt egymásratalálása. E találkozásunk jutott eszembe most, hogy Pákolitz István József Attila díjat kapott, mert, ez az író-olvasó találkozó szinte a szemléltető kémiai kísértet meggyőző erejével igazolta, amit addig „csak” tudtam, mennyire becsülni, szeretnivaló költészet Pákolitz István költészete; a maga tudós költői mívességével, gondolati, érzelmi bensőségével mennyire a közösséghez, a közösség szívéből beszél. Pákolitz István ahhoz a nemzedékhez tartozik (1919- ben született), amelynek életéből sok évet — az emberré, költővé érlelődés, a pálya nekilendülésének legdrágább éveiből — rabolt el a háború. Talán ez az egyik oka annak, hogy költészete csak lassan bontakozott ki. Aggódva, önmagát vizsgálva tágítja határait, önmagával és a közösség gondjaival vívódva lép a versek lépcsőfokain egyre magasabbra. Emberi tisztesség, logikus tisztaság, költői bensőség és műgond jellemzi verseit. Pákolitz István vidéken élő költő — de nem „vidéki költő”, költészete a nemzet szellemi áramában kering, egyre táguló láthatárára tekint. Most, hogy József Attila-díjjal tüntették ki, azt kívánom neki: az elismeréssel is gazdagodva lendüljön előre pályáján és még sok évtizeden át gazdagítsa a magyar irodalmat. Hajnal Gábor Fejes Endre a fiatal prózaíró nemzedék egyik legeredetibb tehetségét érte kitüntetés Fejes Endre személyében. Már első novelláiban, ezekben a lírai hangütésű, sajátos írásokban megmutatkozott nagy élménygazdagsága, és nem mindennapi képzelőereje. Alakjai külön, öntörvényű világban élnek, mintegy kettős közegben: a valóságos környezetben s a maguk kialakította furcsa társadalomban. Anarchiára hajló figurák, legtöbbjük élete egy bizonyos ponton kisiklik, s nincs, aki segítse őket. Emberi kötelékeik felbomlanak, s magas irreálissá válnak egy szigorúan reális világban. Fejes Endre erős tehetsége legyűrte azokat a veszélyeket, amelyek az ilyen periférikus világ ábrázolásánál önként adódnak. Alakjai egyre inkább szembekerülnek a társadalom nagy kérdéseivel, s válaszolniuk kell rájuk. A válasz nem mindig egyértelmű, mert Fejes hősei nem bíznak környezetünkben, pedig egyébként rendesen, sokszor virtuskodva dolgoznak. Vannak még ilyen figurák? Fejes oly szuggesztíven, oly meggyőzően ábrázolja őket, hogy hinnünk kell létezésükben, bár a Kálnoky László a keserűség és a magány, a kétely és kiábrándultság, s a groteszk irónia költőjének ismerjük Kálnoky Lászlót. S az egyik legtermékenyebb, legkiegyensúlyozottabb fordítóművésznek. Sötét és szűkszavú költészetében a legmélyebb szenvedély, a legsűrűbb indulat is élesen tiszta, kemény, egyenletes formákba rendeződik, s ilyesfajta érett egyenletesség jellemzi fordítói életművét is. Klasszikus ízlésű, ha tetszik, realista fordító: egyensúlyos tökéllyel, könnyelmű díszítményeit, fölös túláradás nélkül fordít, puritán hűséggel — „kiegyensúlyozottan”. Mintha nem ismerné a fordítókedv változó rugalmasságát, szeszélyeit, az ih Rényi Péter Rényi Péter azon kevesek közül való, akik az utóbbi években jelentős mértékben hozzájárultak a marxista kritikai publicisztika becsületének, tekintélyének visszahódításához. Csendben, szinte észrevétlenül nőtt tekintéllyél kerülte a műveltség, a stílus hivalkodó tűzijátékait; ment maradt a mély vízi búvárkodás mámoraitól; erős problémaérzékét minden írásában higgadt logika és körültekintő módszeresség fegyelmezi. Általa, úgy látszik, a kritikus egyéniség egy „klasszikus” lehetősége jelentkezett újra: a megértő és józan elemző, a tárgyilagos ítéletalkotó, az írót-olvasót egyaránt tapintatos eréllyel eligazító ,,pedagógus”. A szigorú elmarasztalást is a jóindulat és az alkotómunka tiszteletének szellemében fogalmazza meg. Nyilván ez magyarázza, hogy nem kavar indulatokat. Ellenkezőleg: józanít, biztos fogódzókat ad, rendet teremt. Rényi céltudatosan puritán kritikus. Nem a szakma tapsára tör, hanem az olvasó, a színházba-moziba járó tömegek szabatos, megbízható eligazítására. Ezt úgy teszi — nagy eredmény! —, hogy közben ragaszkodik a tájékoztatás elevenségéhez, a műelemzés sokoldalúságához, a módszer maradéktalan logikai kiépítettségéhez. Az a kritikus fajta, akire kulturális forradalmunk jelenlegi szakaszában nagy szükség van , aki a kritikai munka lényeges feladatait kristályos racionalizmussal közelíti és oldja meg. Munkásságát eltökélt felelősségérzés hatja át — soha nem él a „tévedés jogának” hívságos kockázataival és kibúvóival. Becsvágya azonban nem a csalhatatlanság, hanem a megbízhatóság: tisztában van a „hivatalos” tévedések zavarkeltő, feszélyező, idegesítő következményeivel. Ezt a kritikusi erényt eleddig nem becsültük eléggé — Rényi Péter József Attiladíja legyen alkalom az efölötti meditációra is. Horváth Zsigmond Fekete Gyula iparán a hozzá való közösség teszi oly képtelenül nehézzé- néhány sorba sűrítenem írói pályája gazdag és változatos eredményeit. Hisz Ladányi Mihály most már családja van, álása és két verseskötete. Letelepedett a nomád költő, akiről azt lehetett képzelni, hogy a rendezetlen élet lázítja versekre, s aki sok egyéb furcsasága mellett Apollinaire felől jött a szocialista realista költészetbe. Lakás helyett egy kisméretű Vulkanfiber bőröndöt birtokolt, abba bőven belefért minden ingósága. Egész lénye fetisizálódott ebben a bőröndben: épp úgy hordott abban tiszta és szennyes fehérneműt, verset, újságcikket és tíz deka parizert, ahogy a verseibe is őszintén becsomagolta élete elvi céljait és a gyarlóságokat. Naponként más-más ismerősnél keresett szállást; néha már a barátai is belefáradtak csavargó életének nyomonkövetésébe és a nyomában járó rosszindulatú legendák tagadásába. Ő mindig csak kézirattal szerelte le az ellene fortyogó indulatokat: kiderült, hogy két eltűnése között milyen csodálatos költői tájakat barangolt be. Tömény líra az övé, finom árnyalatokból összetett markáns összkép. Nyugtalan emberre ismerünk benne, aki nem öncélúan, vagy pusztán biológiai alkatánál fogva nyugtalan, hanem úgy, mint az űrhajós a szputnyikban. Népünk már megépítette azt a politikai és gazdasági szerkezetet, mellyel magasba emelkedik — a nagy útra vállalkozók izgalmát olvashatjuk Ladányi Mihály költeményeiben, s azt az iparkodást, mely szükséges még, hogy biztosan legyőzzük a múlt vonzását. Jovánovics Miklós Pákolitz István Néhány évvel ezelőtt, a könyvhéten, egy pécskörnyéki faluban együtt olvastunk fel Pákolitz Istvánnal. A művelődési ház a zuhogó eső ellenére zsúfolásig megtelt, fejkendős asszonyokkal, diákokkal, egyszerű emberekkel. A teremben szívdobogtatóan ünnepélyes volt a hangulat. Aztán, a felolvasás során, ez az ünnepélyesség egyre feszültebb érdeklődésbe, majd meghittségbe olvadt. Pákolitz István — érzékenységét olykor érdességgel leplező — modora egyszerűvé, közvetlenné oldódott. A közönség pedig értőérző azonosulással reagált verseire, különösen a „Fürdőkádban” című versre, az egyéni öröm közösségi felelősségérzetbe csúcsosodó költői megfogalmazásra. Valóban író-olvasó találkozó volt ez, nemcsak térben és időben, hanem Rab Zsuzsa Szenvedélyes fordító, akit nem a szöveg filológiai feladványai, a fordítás sportszerű technikai izgalmai, a munka részeredményei érdekelnek — mindig az egész mű s mindinkább: az egész költő. És — egy kicsi túlzással — egyszerelmű fordító, aki nem kedveli a könynyelmű kalandokat: egy-egy költővel-íróval lép tartós, bensőséges kapcsolatra, így hódította meg Jeszenyin és Fet, Vinokurov és Voznyeszenszkij, a német lovagköltők és az orosz népköltészet, Csehov és Szergejev-Censzkij, Prisvin és Vszevolod Ivanov világát, Andersen mesebirodalmát. S bár könyvtárnyit fordított, több mint kilencven könyvét, az az érzésünk, hogy fordítói világa nem annyira szélességében, mint inkább mélységében hajlamos terjeszkedni. Azokhoz a költőkhöz vonzódik leginkább, akiknek műveit erős érzelmek, indulatok, szenvedélyek feszítik. Nőies fordító alkat, mondhatná az ember, de színekre, hangulatokra, gyöngéd képekre oly érzékeny nőiességét kemény pántok szorítják. Nemcsak a lágy zenét, hanem a szilaj kurjantást, nemcsak az omló csipkeverést, hanem a komor zengést, a férfias erőt is tudja. S mert egész lényével együtt él azzal, amit fordít, keze alól sohasem kerülnek ki csámpás sorok, nem küszködik az anyaggal, ösztönös költői erővel meredek íven röpíti fel a verset. Megvan hozzá a nyelvi fedezete: merészen, de hivalkodás nélkül, s mindig biztos nyelvi tudattal él a Dunántúlról, hazulról hozott népnyelv ízeivel, s azzal is, amit élő és halott nagyjaink költészetéből mohón magába szívott. S nemcsak szókincse csillogó gazdagságára gondolok: mondatépítkezése, arányérzéke, a mondatszerkesztés és a szórend lehetőségeinek kedvtelő kijátszása, a köznapi és költői beszéd közt természetes harmóniával hullámzó stílusa legjobb műfordítóink sorába emeli. S az olvasónak az az érzése, hogy a fordítás legbensőbb szükségletből vállalt fegyelme, az illő fordítói alázat mögött önnön költői vitába is épül, a költőé, aki ihletett fordításaiban kitapintható, s minden bizonnyal meg is szólal egyszer. Lator László