Élet és Irodalom, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1964-05-30 / 22. szám - Nagy Péter: A magyar Lear királyról • színikritika • Shakespeare: Lear király. Nemzeti Színház. Rendező: Marton Endre (9. oldal) - (kuczka): Láthatlan művészet? • glossza (9. oldal) - (pánczél): Nem felejtették el Balázs Bélát • glossza (9. oldal) - Lukácsy András: Színvonalas műsor tömegeknek (9. oldal)

NAGY PÉTER SZÍNHÁZI LEVELE • Alig három hónap telt azóta, hogy az angol Sha­­kespeare-társulat — joggal mondhatni: világhíres — Lear-előadását láthattuk, s most a Nemzeti Színház ál­lította újra elénk ezt a kü­lönös, szinte számtalan értelmezési lehetőséget nyújtó, s mindegyük mö­gött még további lehetősé­geket felvillantó, igazán ki­meríthetetlen tragédiát. Merész vállalkozás, mely egyszerre két veszéllyel is fenyeget, mondjuk meg mindjárt elöljáróban, hogy a Nemzeti előadása, Mar­ton Endre rendezése sze­rencsésen elkerülte Szcillát éppúgy, m­int Karibdiszt. A két veszély: a szoros másolat, s a mindenáron újat­ akarás. Az angol elő­adásnak oly egységes el­képzelésből, felfogásból ered minden mozzanata, szerepértelmezése, jelme­ze, díszlete, hangeffektusai, hogy félő volt: egy ezután következő magyar bemuta­tó nyomról nyomra fogja követni, különösen a kül­sőségekben. S tulajdonkép­pen ugyanennek a visszája lett volna jó, ha a rendezés durcásan hátat fordít an­nak, amit az angolok újat adni tudtak, s egy ál-önál­lóság fitogtatásával mind­annak az ellenkezőjére tö­rekszik, amit ők megvalósí­tottak. Marton Endre tudott ta­nulni, s mert önálló lenni egyszerre, a külsőségekben lépten-nyomon az­ angol előadás ihletésére ismer­hetni, anélkül azonban, hogy bárhol a másolás hi­bájába esnék- Josef Svobo­­da, a vendég díszlettervező szuffitáról leeresztett, alul nyitott fémk­ockái ugyan talán a kelleténél jobban emlékeztetnek az angolok fémlap-megoldásaira, de szerencsés eszközei a gyors színváltozásnak, állandóan jelenlevő, nem túlzottan előtérbe tolakodó érzékelte­­tői a mű nyomott, vészter­hes hangulatának. Nyilván ennek fényhatás­beli érzé­keltetésére fürdik állandó sötétségben a színpad, ame­lyet csak a felülről áradó hideg reflektorfények sza­kítanak meg. Ez a megol­dás ugya­n néhány remek színpadkép alakí­tó lehetősé­get teremt a rendező kezé­ben, de az örö­kös sötétség eléggé fá­rasztó is. Nálunk valahogy hagyományként öröklődik, hogy sötét események csak sötét színpadon érvényesül­nek, pedig a tragikum ta­lán még nyomasztóbb, ha teljes fényt kap. Vágó Nelli is jól tanult az angoloktól: jelmezei he­lyesen nem követik őket végletes puritanizmusuk­ban, de nem esik a hamis historizmus bűvöletébe sem: egyszerre őrzi meg a primitív társadalom han­gulatát idéző tompább szí­neket, s teremt lehetőséget a rendezőnek valóban festői színcsoportok kialakítására. Különösen szerencsésnek és illúziókeltőnek éreztem az erősen stilizált páncélo­kat és fegyverzetet, ame­lyekben a festő képzelete a testi adottságoktól majd­nem függetlenül bontakoz­hatott ki. Mindez azonban „membra dissecta”, szét­szórt elem lenne, ha az egészet nem fogná egység­be a rendezői elképzelés. Peter Brook szinte az em­­bertelenségik fokozott puri­tanizmussal állította szín­padra a Leart, teremtve meg belőle a kozmikus ará­­nyosdg növő kiábrándulás drámáját. Marton — anél­kül, hogy a tragikuméból bármit is elvenne — egy lágyabb, líraibb felfogással közelít a dráma csúcsaihoz, ő is az emberi sors tragi­kumát keresi és találja meg Lear történetében, de en­nek kulcsát rém a kiábrán­dulásban látja, hanem a hatalom és az emberi tisz­taság viszonyában. Az ő felfogásában Lear, míg ha­talmon van, látszatvilág­­ban él, s mert ő a hatal­mon, környezete ezt az il­lúziót véli valóságnak, ez égbekiáltó igazságtalansá­gának a mozgatója, mellyel elűzi Cordéliát és Kentet, s a tragikai katharzis s hős­ben úg­y megy végbe, hogy a végletes lealáztatáson és őrületen át az igaz valóság képére ébred, abban meg­nyugodva alszik el, meg­tört szívvel végleg. Ez a tolmácsolás­­épp oly jogosult, mint a másik — hiszen az Shakespeare szá­zadokon átnyúló nagyságá­nak az elsőrendű titka, hogy minden műve szinte számtalan — s egyaránt jo­gosult — interpretációt tesz lehetővé. Marton felfogása talán humanistább, min­denesetre humánusabb, mint Brooke, s igazságát különösen védi az a tény, hogy szinte az egyetlen fel­fogás-lehetőség, amelyet színészeivel megvalósítha­tott. A címszereplő Básti La­josra igaz ez elsősorban, akinek művészi pályája egyik jelentős állomása ez az alakítás. Alkatilag in­kább lírai művész ő­ s ez a líraiság szólal megveszte­gető bensőséggel hang­já­­ban, alak­ tolmácsolásában. Lear azonban nem lírai hős; nem tudom, van-e Shakespeare-nek még egy tragédiája, amely annyira akcióban és akcióval fejez ki mindent, mint ez. Básti Lajos — anél­kül, hogy művészi egyénisé­géből kilépett, vagy erő­szakot tett volna — ott ta­nult az angolok alak­felfo­gásából, hogy korántsem a magatehetetlen, szánalom­ra méltó öreget hangsúlyoz­ta (mint korábban nálunk is annyian, s annyiszor), ha­nem a hatalmas erejű, tisz­teletet parancsoló uralko­dót, aki alkatában, számos tettében zsarnoki. Viszont Básti Learjének zsarnoksá­ga elsősorban az érzelme­ké: a szeretet monopolistá­ja szeretne lenni, tragiku­ma az, hogy hatalom nél­kül még a legkevesebbet is csak a legelesettebbektől kaphatja m­eg­y a Bolond­tól, a száműzött, jobbágyot játszó Kenttől, s legfőkép­pen az eltaszított leánytól­, Cordéliától. Básti alakítá­sának nagysága éppen az alap humanitásának —fen­ségében és elesettségében egyaránt megnyilatkozó humanitásának — érvény­re juttatásában bontako­zik ki. Részben talán a koncep­­ció, de minden bizonnyal legalább ekkora részben a színészi alkat adottságai következtében az előadás két legjelentősebb alakítása mellette Kálmán György Bolondja és Sinkovits Imre Kentje. Kálmán szerepében egészen eredetit mutat: a tréfa szomorúságát, s a szo­morúság tréfás voltát. Alakformálása talán a leg­eredetibben modern vala­mennyi szereplőé között és tökéletesen sikeres: ha egyébként a rendezés nem ébresztené a párhuzamot maga ez az alakítás vilá­gosan rámutat arra, meny­nyi a shakespearei Brecht dramaturgiájában, s főként színpadán. Sinkovits Kentje egy tömbből faragott szobra a feudális hűségnek: talán az ő alakítása a­­legtörté­netibb”. S a legmelegebben emberi is, mert e hűség mozgatója az ereje teljé­ben levő férfi hálája és sze­­retete a vele jót tevő, de már esett, s magát oktalan bajokba keverő agg iránt A három leány közül a legteljesebben shakespearei Berek Kati Regan­ja, min­den gonoszra elszánt hata­lomvágyában démoni. Má­th­é Erzsi meglepő módon a túlságig letompítja Gone­­riljét, s Töröcsik Cordéliá­­ja a kelleténél édesebb, kü­lönösen a birodalom­osztás jelenetében, ami azért is baj, mert Lear dühkitöré­­sét még érthetetlenebbé te­szi. A többi szereplő is teljes erejével valósítja meg a shakespearei alakot, Bits­key Tibor az egyik leghá­látlanabb szerepet, Edgárt viszi sikerre: az oly nehe­zen hitelesíthető „szegény Tom”-ot valóban élettel, belső hitellel tölti meg. Kállai Ferenc Edmundia már kevésbé sikerült: min­den szövege ellenére nem annyira az eseményeket a maga hasznára formáló gazember ő, mint a kör­nyezet puha játékszere. Major Tamás Glostere iga­zán naggyá a dráma máso­dik részében, megvakítta­­tása után nő; itt fenség és esettség megindító együttes képét nyújtja. Egészében magával raga­dó, szép előadás a Lear ki­rály felújítása, s ez az este egyben azt a reményt is kelti, hogy annyi viszon­tagságos tántorgás után ta­lán a Nemzeti Színház együttese újra magára és méltó feladatai méltó meg­oldására leá­ ­­ntac a Lear es Lear bird Iliről yrol S­ajtónk színesedik, nem­csak egyes lapok nyo­mása lett több színű, ha­nem a profil is változato­sabb: megjelentek és két­ségtelen tömegigényt elé­gítenek ki az első népsze­rű magazinok, könnyű ol­vasmányt és látványossá­got nyújtó időszaki lapok. A rádió sem akar lemarad­ni, létrehozta a maga két­hetenként megjelenő ma­gazinját, Vasárnap délelőtt címmel, múlt héten hang­zott el az első száma. Zol­tán Péter szerkeszti (akinek nevét hasonló vegyesműso­rok kapcsán megjegyezhet­tük már), s tegyük hozzá mindjárt, nem rosszul: az indítás mindenesetre sike­rült. Szabó Lőrinc verssel kezd­tek, a Kíváncsiság, megis­meréssel, mintegy jelképe­sen meghatározva ezzel az új folyóirat célját, a soha­sem lankadó emberi kíván­csiság és az ismeretszerzési vágy sokoldalú kielégítését. A bevezetőre nemrégen fel­fedezett Szabó Lőrinc-em­lékek következtek, beszél­getés a hajdani balatonfü­redi baráttal, Lipták Gá­borral. Aztán hasznos ta­nácskozások Bécsbe utazó turistáknak, egy cseh kar­mester és tánczenekar be­mutatása, japán musical, New York-i hangtréfák. Ki­bontakozott egy-két állandó rovat körvonala is: az indu­ló „Világhírű intézmé­nyes-sorozatban elsőnek a párizsi Nemzetek Színházát mutatta be Hámori Ottó, „folytatásos regényként” pe­dig Solymosi Ottó rendezé­sében megkezdték a párizsi Notre Dame közvetítését. (Bár ez utóbbi, ha fogalmi­lag beletartozik is egy ma­gazin keretébe, szerkezeti­leg egy kissé idegen ebben a műsorban.) A jó tempót a szerencsés átkötések, fő­ként Hámori Éva közzenei ötletei biztosították. A dolog rendben van te­hát, kaptunk egy kelle­mes új műsort a vasárnap délelőttökre, s ha hinni le­het a szerkesztő „előzetesé­nek”, a többi héten sem fo­gunk rosszabbul járni: ha­zánk és a nagyvilág kul­turális (és nemcsak kultu­rális) életének legtöbb ér­deklődésre számító újdon­ságaiból kapunk majd válo­gatásokat. Az ügyet ad acta is tehetnénk, ha nem kel­lene a műsor kapcsán egy másik összefüggésről is be­szélni. Tavaly a legkülönfélébb fórumokon sokat vitáztak — vitáztunk — arról, kinek is kell voltaképpen műsort su­gározni, kiket céloznak meg végül is adásaikkal a stú­diók. A konklúzió az volt, hogy noha a rádió, mint in­tézmény, valóban minden­kié, minden műsor nem le­het mindig mindenkié. Vagyis a rádió az egész tár­sadalmat csak úgy foghat­ja át, ha a különböző íz­lésszintű közönség­rétege­ket következetesen külön „kezeli”. Magam ezt a véleményt azért támogattam minden erővel, mert meggyőződé­sem, hogy a társadalmunk­ban meglevő ízlés- és igény­beli differenciákról tudo­mást nem venni káros, hogy az „össznépi” műsorok erőltetése a rádióban szük­ségképpen színvonalesés­hez vezet, és meggyőződé­sem az is, hogy egy maga­sabb nívón történő szinté­zishez csakis ezen a diffe­renciáláson át vezet az út. H­ogy a vita hatására-e vagy sem, azt nem tu­dom, de az utóbbi időben valóban örvendetesen meg­szaporodtak a rádióban a rétegműsorok, és ezzel egy­idejűleg határozott színvo­­nalemelkedés is megfigyel­hető. Megszaporodtak és nívósabbá lettek a keveseb­beknek sugárzott igényes műsorok és határozottabb körvonalúvá, didaktikus szempontból is hasznosabbá váltak az úgynevezett tö­megműsorok. Különösen az aktuális műsorokkal kap­csolatban — legkevésbé a dramaturgián. Külön kell beszélni e te­kintetben az irodalmi fő­osztálynak arról a csoport­járól, amely az összetett mű­sorokat, a nagyobb időegy­séget átfogó vegyes műsoro­kat szerkeszti. A differen­ciálódási folyamat, s az ál­tala nyert nívóemelkedés itt a leginkább szembeötlő. Ezt a szerkesztőséget a haszno­san szórakoztató műsorok összeállítására hozták lét­re alig két esztendeje. Az­óta jó vállalkozásokkal hív­ta fel magára a figyelmet. Legmagasabb szintű az ideo­lógiai kérdésben jártasabb értelmiségnek szerkesztett vitaműsor, a Glóbusz; erről rövidesen kiderült: nem kell sokkal népszerűbben foglalkoznia ahhoz, hogy ne csak egy szűk intellektuell­­réteg hallgassa. Utána mind­járt a Pódium-műsorokat kell említenünk (legutóbbi jól sikerült adásukról, a „Hősök és hős-eszmények”­­ről külön is kellene szólni); ezek a maguk tematikus ke­retében valóban haszonnal járó, mert többnyire egy­séges gondolati cél felé törő művészi rangú időtöltést, szórakozást nyújtanak né­pesebb hallgató­táboruknak. Egy képes újság igényével fellépő, a legszélesebb tö­megeket átfogó műsorformá­jukkal — ezzel a Vasárnap délelőttel — most, úgy le­het, bezárták a sort. Mun­kájuk nyomán minden íz­lés-árnyalatot képviselő hallgató­ réteg megtalálhat­ja a maga szórakozását méghozzá oly módon, hogy a legigényesebb műsor sem válik­­ arisztokratikussá, és a legnépszerűbb sem ol­csóvá. M­ert — amint azt az ugyane szerkesztőség munkájaként jelentkező nagysikerű kabaréműsorok is bizonyítják — a tömeg­ízlés kielégítése nem jelent feltétlenül művészi megal­kuvást vagy kompromisszu­mot. Egy vasárnap délelőtti könnyű, családi műsort Sza­bó Lőrinc szavai nyitnak meg, és megvan a lehetőség arra is — csak ki kell mun­kálni —,­­hogy továbbra is­ klasszikussá vált költőnk művészi igényessége fém­jelezte. lukacsi andras SZÍNVONALAS MŰSOR TÖMEGEKNEK ! - 9 “ Láthatatlan művészet? Sok szép, lelkes, lírai részletekben gazdag, megfi­gyelésekben dús cikket diktáltak s kopogtak az újság­írók a BNV-ről. Elmondták, hogy ilyen szép, olyan szép, amolyan szép. Álmélkodtak s volt is okuk az álmélkodásra. Csak azt nem mondták el, hogy a vásár szépsége milyen alkotórészekből állt egésszé, s hogy pompás árucikkeket kiállító gyárakon kívül volt egy névtelen kiállítója is a vásárnak. Ez a névtelen kiál­lító ott volt minden pavilonban, a nehéziparnál, az IBUSZ-nál, a MOKÉP-nél — vagyis mindenütt. Ott volt, ahogyan gyepágyásokat öntözgető kertészek, a neonbetűket bekapcsoló villanyszerelők, asztalosok, ácsok vagy műszerészek. Ezt a kiállítót nem vették észre a hírközlő szervek munkatársai. Neve: Magyar A'''dmazott Grafika. Már nem dekoráció. Jóval több annál s remélhető, hogy a következő vásárokon még nagyobb szerepet kap, s a Belsőépítész, Kirakatrendező, Grafikus hár­masában kiküzdi az első triumvir rangját. Gondoljuk csak el: a legszebb mosolygó almától is visszariadhat az ember, ha piszkos tálon nyújtják feléje. Hogy a hasonlatnál maradjunk, a tálat, melyen a vásár gyümölcseit nyújtották felénk, kitűnő grafikus­­művészek tervezték és formálták szerényen tartózko­dóra és mégis kristályosan tisztára. Papp Gábor nemesen korszerű fekete-fehér grafikái a híradástechnika pavilonjában; Piros Tibor mérték­tartó és konstruktív, az áru tálalását és rendezését is összhangba tervező munkája a papír- és nyomdaipar pavilonjában; Máté András és Ernyei Sándor bátor és frappáns IBUSZ-pavilonja; Balogh István és Kecske­méti Károly a modern fémplasztika eredményeit is kitűnően értékesítő tervei a kohászatnál. Szilvásy Nándor, Finta József, a Bognár—Szilas—Vajda cso­port, Gunda Antal, Sinka Mátyás és még mások is megérdemelték volna, hogy észrevegyék és említsék őket. Észrevétlenül maradt a művészet, pedig nem volt láthatatlan. De talán ez is dicséretére szolgál. (Kuczka) Nem felejtették el Balázs Bélát Egyik hetilapunk —os jelzésű kultúrkrónikása Az el­felejtett Balázs Béla címmel glosszát közölt, s ebben szóvátette, hogy „a magyar színpadon az utóbbi 18 esztendőben egyszer sem szólalhatott meg a dráma­­költő Balázs Béla. (Az Opera műsorán szereplő két Bartók—Balázs egyfelvonásos kivételével.) Nem akadt — folytatta a cikk — magyar könyvkiadó, amely vala­melyik prózai művét a felszabadulás óta megjelentette volna”. A továbbiakban kifogásolta azt is, hogy „film­esztétikáját, alig menthető késéssel, A látható ember című kötetét csak 1958-ban jelentették meg”. Ez nem egészen így van! Balázs Béla, a Bartók egyfelvonásosoktól eltekintve, a felszabadulás óta háromszor is megszólalt magyar színpadon. A Vígszínház 1946. március 14-én mutatta be Mozart című színművét, a Belvárosi Színház 1947- ben Lulu és Beáta című darabját, az Operaház­ban pedig 1948. március 15-én volt premierje. Kodály Zoltán zenéjével a Cinka Panna balladája című mű­vét adták elő. Megjelent prózai műve is — Történet a Lógodi ut­cáról — 1946-ban a Budapesti Irodalmi Intézetnél, to­vábbá Az igazi égszínkék című mesekönyve, s végül A látható ember előtt, a Szikra kiadásában még 1948- ban látott napvilágot a Filmkultúra (A film mű­vészetfilozófiája) című műve. De nem felejtette el Balázs Béláit kormányzatunk sem: 1949-ben Kossuth-díjat kapott, halála után pedig megalapították a Balázs Béla-díjat, amellyel minden évben filmművészek kiemelkedő munkásságait jutal­mazzák. Abban minden esetre igaz vett a cikkírónak, hogy az egyik budapesti mozit elnevezhetnék Balázs Béla film­színháznak. Remélhetőleg ez meg is történik. (pánczér)

Next