Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-02 / 1. szám - Simor András: Néger mese Naréliának • vers (2. oldal) - Szeberényi Lehel: Őrségváltás (2. oldal) - Vészi Endre: Napló. Elégia a köszönésről (2. oldal) - Atilano Armenteros: Nádvágók • kép (2. oldal)

mmmmmmmammmmmmmmmmmmammmmmMmmmmmammmmmmmmmmmmmammBmmmtmm* mrmttmnmitmttmmm mmm i SIMOR ANDRÁS: 'Néger mese Naréliának Szemedben gyullad ki a nap éjszaka Mesét mondanék ám karod a fény táncára mozgatod ruganyos tagjaid kulcsolják mesém mozdulatait Zöld volt a világ mint hajadban a levél négerek apja a Fehér Néger bőre is fehér szeme sóvárogta a napot Míg csukott szemmel mesém hallgatod kezed kezemhez ér Fehér Néger a fényből az égre hágcsót dobott pég közelebbről nézni a napot óvta a nap: ..Megégetlek te legényF’ Narélia pillád alatt szemed keresem én megperzsel mozdulatod Fehér Néger feketén jött le a hágcsón énekét hozta: „A nap öröme már az enyém!” (azóta az öröm a négereké) Narélia megérted-e mesém hágcsót kötök a napba megyek én szomorú énekeimet viszem dalod felé Az éjszaka öreg történeteket mesél Ki mondta őket egykor és kinek Karod elalszik a párnán hajadban alszik a levél Parázsló árnyék vagy az éjben, Havanna, 1963. PARASZTKLUB (Folytatás az 1. oldalról) 1 entékt elep e bbeke t megbe­szélni — ,' j.t a klub.. A minden — mégsem minden Ott a klub, ahol azonban — és ezt a faluban minden­ki tudja — szemet és életet rontó novabort töltögetnek a poharakba — a téesz aján­dékaként, Igaz, alig másfél hold szőlőről szüretelik ezt a bort, és ennek egy része csak a nova, de ez a kevés is annyival több a kelleténél, minit amennyi. És sok a 14— 50 év közötti tarnamérai, aki nem végezte el az álta­lános iskola nyolc osztályát. De jó lenne kipróbálni, hogy az iskolázatlanság el­len való orvosságként nem válna-e be a klub?! Ha le­het klubosítani a KlSZ-okta­­tást, miért ne lehetne az iskolai oktatást is — már­mint a felnőttoktatást? Kü­lönösen ott, ahol annyira szeretnek és tudnak olvasni az emberek, mint éppen Tar­namérán. Az olvasás: tanu­lás. A Tenkes kapitánya he­tedik folytatása után Dzvo­­náf Sándor könyvtáros ver­senyt hirdetett: írják meg a klubtagok á tévé-játék foly­tatását. De hogy megírhassák — olvasniok kellett. És ők olvastak. Igaz, a dolgozatok nem voltak irodalmi remek­művek, de tükrözték: ki mit tud a korról, irodalom­ról, társadalmáról, történel­méről. Az olvasási kedv élesztője tehát: ismét a klub. Vala­mennyiben feltűnő helyen, szabadon állnak a könyvek. Éppen ez Dzvonár Sándor nagy felfedezése: az a klub, amelyik csak a táncra, tévé­re, vetélkedőre épül, szétzül­­lik, mihelyt elillan a tánc, a tévé vagy a vetélkedő vará­zsa. De a könyv — soha nem unalmas, a könyvről beszél­getni, vitázni — sohasexfi ér­dektelen. Mind ezek után úgy tetsz­het, hogy a „közös asztal” egykori híve átállt az ellen­táborba. Nem. Hiszem, hogy Tarnamérán még élénkebb és eredményesebb lenne a •klubélet, ha nem - szétszór - . tan, hanem egy telő alatt té­­* lepődhetne le a kilenc klub tagsága. Ha mindegyik klub — megtartva önállósá­gát, jellegét — együvé költöz­ne, így könnyebben megte­remtődne a már említett na­gyobb közösség. Vannak már „átjárók” a klubok között. Csintalan András, a KISZ-titkár, hol tűzoltó-klubtag, hol KISZ- klubtag, hol téesz-klubtag, hol irodalombarát-klubtag. A községben, ahol az egyik iskola 1756-ban épült, a má­sik, a legújabb, 1882-ben, ott nyilvánvalóan nem a klub­ház a legsürgősebb. Sürgős akkor lesz majd a klubház építése, ha maguk a tarna­­méraiak érzik halaszthatat­lannak. Akkor pedig — hi­szem, hogy ott, helyben pénz is kerül majd az építkezés­hez. Garami László SZEBERÉNYI LEHEL: ŐRSÉGVÁLTÁS Hajdanán a gátőri szolgálat apáról fiúra szállt. Az öreg Hunya Mihály­nak nem volt fia. De leánya, Róza, feleségül ment Kis Jánoshoz, az új gátőrhöz. Kis János a szerelem első bódult napjai után kiment a gátra. Mély boldogat sóhaj­tott. A lába, a tüdeje könnyű volt. Mintha nem is állna itt, de lebegne. Lebegne a szé­les, párolgó földek, melyekről lement már a víz, elmúlott róluk a nádi világ, a gőzekék éppen törték, forgatták, nagy fekete baráz­dákat hasítottak, borítottak egymásra. Kis János szeme alá vette a gátat, ameny­­nyit csak vehetett. Annál is több volt, az 6 kezére adva. A könnyű tüdejét mind tele­szívta, úgy lépkedett odafenn, megfontol­tan lépkedett. Látott egy ürgelyukat, azt mondta: no majd rendezünk nagy ürgeir­tást. Felverődött a hajtás, megbántotta a szemét: sor kerül erre is. A gátkoronán né­hol gödrös volt az út. Nagynéhol. Na jó, mindent szépen rendbeteszünk — beszélt magában az új gazda. Az őrház udvarán szomorúan állott a sze­kér. A lovak előtte kornyadoztak, rágták a rossz füvet. Néhány öreg bútor kazalban állott a szekéren: a sifón, a sublót, a tes­tetlen karos lóca, az ágy ódivatúan hajlított barna támlái. A kazal hegyében festett ró­zsákkal ékesített pléh mosdó gólyalábai me­­redeztek. Valaki átdobott egy kötelet e vigasztalan rakományon. Hunya Mihály, meg Kis János bementek a szerházba. Nagy rend volt odabenn. Szépen bezsi­­rozva, ami vas, nagyságrendbe állítva, ami­ből kisebb, nagyobb is van. Akár a kato­naságnál, oly kínosan állnak a gát fegyve­rei a helyükön. Itt van minden, fiam — mondta Hu­nya Mihály. A fakó hangja olyan volt, mint a közönséges beszéd. Nem volt színe, nem volt íze. Végigmentek a leltáron. Egy darab istrángos cölöpverő. Három vermelő. Egy átalló. Négy petróleum fák­lya. Vonószék. Döngölő. Tömő súlyok. Ka­róverő sulyok, ötszáz zsák. Ásók, lapátok, csákányok. Háromszáz folyóméter drót. Ké­zi kosok. Három rámás fűrész. Gyalu. Kö­szörű. Pallók. Ácskapcsok. Kötelek. Szintező lécek. Kitűző rudak. Székercéik. Falitáblába vert szegeken: lámpák, vésők, csigafúró, ké­zi fűrész, vonókés, kombinált fogó, francia­kulcs ... Egyeztetni sok volt De egyeztettek. Egyik mondta a papír­ról, másik rámutatott. Egy szó sem. , esett más, csak ami ide tartozott. A ’ tekintetek is csak arra estek, amire kellett, és sohase találkoztak. Nyir­kos, olajos hűvösség csapott fel a tégla­kövezetről, mely oly tiszta volt, mint az asztal, hol étkezéshez terítenek, porszem se látszott. Kinn Dani bácsi, a vízmester azt mondta az asszonyoknak, mert itt volt, hivatalból. — Ilyen az élet. Hunyáné a szemét törölgette. Csendesen, fáradtan ült a ház sarkán. Sárga kis arca, riadt, sárga kis madár, megbújt a fekete kendő redői közt. Megszokta Bátorít. Az élete itt telt, s most el kell menni. Rózsika korholta: — Mit rí anyám, itt lesznek közel... Nem olyan, mintha örökre kellene elválni. Rózsika ott serénykedett, pókhálózott. Készítette a fészket a maga élete alá, s te­le volt tervvel. Nem értette, miért kell ríni. Aztán bementek a vendégszobába, a há­rom férfi. Ott állott egy öreg íróasztal, ros­­kadt lábaiban, ha nagy csend volt, perce­geit a szú. Ódon könyv volt az íróasztalon. Nagy, vaskos, keményfedelű könyv, mint a pap­nak a templomiam Sárga lapok voltak a könyvben. A felele meg hámlott, rongyo­sodon. A vizme.ter beledugta az ujját, fel­nyitotta. Az ekjén nyitotta, ott sikerült Az ezernyolcszáfcilencvenhetes esztendőnél. Felül április habdika állott, megkopott fe­kete betűk, téteván kapaszkodtak egymás szárába. A sö-n<k olyan hosszú szára volt, hogy fö-nek is lehetett olvasni. „Fogasolás és :őzsebehordás történt...” , — Régen volt — mondta a vízmester, nézegette kicsit az írást. Nézegette, kicsit mosolygott is. — Ferenc Jóska mit ebédelt akkor?__ ( — A rözsevágist ki kell majd adni -r­­mondta Hunya Kihály Kis Jánosnak. Eszé­be jutott a rőzsdaehordásról. Fellapozták az utolsó dátumot. Hunya Mihály szögletes betűit. A vendégszobában nehéz csend volt, a szu elindult az iszta) lábában. Az ember lába alatt a padlc néha megnyikordult, mert nem lehetett végg moccanatlan állni, nem bírta az ember vígig kiállni. A toll serce­­gett, ahogy a vízmester meg-megnyomta g papíron. „Ház körül szerház rendbehozás, töltés­szemle.” „Lezáratott október havának 31-ik nap­ján a gátőri teerdők átadása, illetőleg át­vétele céljából. Kelt: Bátori. Hunya Mihály átadó. Kis János átvevő.” Ezután Kis János beírta az első maga be­tűit az öreg könyvbe. „Isten nevében! átvettem a napló szabály­­szerű vezetését. Átvettem Varga Dániel víz­mester úr jelenlétében jegyzőkönyvileg a leltárt.” Rózsika megjelent az ajtóban. Szőke kontya tarka kendő alá rejtve.! Tál­cán poharakat hozott, és szegletes üvegben kisüsti pálinkát. Ügyesen töltött, körülkínált. Piros orcáján kicsattant az élet, mégis ahogy mozgott, oly nesztelen volt, a pillanathoz oly simviló. A napfény ha benéz kedvesen az ablakán. — Az asszonyok olyanok, mint a/csibék. Kibújnak a tojásból, és máris tudsiAk járni — mondta Dani bácsi elégedetten! összekoccintották a poharakat. ' Hunya Mihály csak belenyalt as letette. — Na?! — A vizmester bozontos szemöl­döke felszökött. j — Valahogy nem kívánom — mondta Hunya Mihály. Sápadt volt kicsit Hunya Mihály. ) Az új gátőr, s a vízmester is letették az üres poharukat. Aztán mindnyájan elin­dultak kifelé. Hunya Mihály megölelte az újasszonyt. — Hát lányom, aztán gondolj néha apád­ra meg anyádra. ) Most már a lány is kicsit elérzékenyült, küszködött a könnyeivel. — Hát fiam... — Ennyi t mondott Hunya Mihály az új gátőrnek, a vejének, kezét darabosan odányújtottá. A fekete kis ásszony fenn ült már a ba­kon, a sárga madárarcát elnyelte a kendő. Ä szürke égből egy-két csepp hullott. — Már csak ne esne, elázik a pereputty — szólt Hunya Mihály, erőltetett egy kis mosolyt. A vízmester félreállt kicsit, nézte a ké­szülődést, a felpócolt szekeret. — Szépek ezek a lovak. Akárhányszor el­nézem — mondta. Hunya Mihály megfogta a rudas kötőfékit, bólintott. — Magunk nevelése. A kocsi nyikkant egyet, s billegve meg­indult. A két hársfa sárga leveleket hullatott az öreg bútorokra. Könnyét hullatva búcsúzott. S a lovak nekiveselkedtek a rámpának. A leány még utánuk kiáltott: — Karácsonyra meglátogatjuk!... Vagy még elébb. Kicsordult az ujjongó buzgóság belőlük. Szégyellették is kicsit, ha belegondoltak. De a harsogó napfény a halk neszeket elöntötte. Hiszen elkezdhették kedvükre a maguk fészkét. Bocsáss meg nekik Uram. s ne marasz­tald el őket a kegyetlenség bűnében. ELÉGIA A KÖSZÖNÉSRŐL I r-i gyesek úgy vélik: a magány osztódás­it sál szaporodik. Minél több az ember valahol, annál több a magány. Nem foga­dom el ezt igazságként, bár voltam gyűlé­sen, színházban, ahol a sok era-Iber között nagyon magányos­nak éreztem magam. De a magány­érzés lehet közösségi előjelű is, so­kan érezzük a magányt, tehát összegezve mégsem vagyunk magányosak. Ez azonban Icsak aforizma-értékű játék. A valóság az, hogy amióta élek, szívó­san küzdők a magány-érzés, az elszigetelő­dés ellen. S az emberek többsége is a kö­zösséghez vezető utat, az értelmi és érzelmi feloldódás lehetőségeit kutatja. Ezért a I közlésvágy. Hogy sietek jókedvemet, szo­morúságomat megosztani, akár idegenek­kel is. Mert aki átveszi érzéseimet, akit képes vagyok átvilágítani gondolataimmal, már nem idegen, hiszen legbensőbb igaz­ságaimmal magamhoz szelídítettem. Ez meg már nem is aforizma, csak amo­lyan bölcselkedés. S így elkerülhetetlenül rá kell térnem arra, ami leültetett a papír mellé. Én ugyanis a köszönés hatalmáról szeretnék írni, az emberek ősi kapcsolatáról. A kö­szönésről, amely híd, vagy palló, vagy ra­darkészülék közöttünk, amely történel­münk tudatában emberségünk fokát is ké­pes meghatározni. Nem, szó sincs róla, nem a köszönés kultúrhistóriáját, vagy különböző osztály­tartalmát akarom elemezni. Ennél sokkal restebbnek és sokkal oldottabbnak érzem most magam. Fiúkorom egyik mulatsága volt, hogy barátommal végiggyalogoltuk körutak és utcák kilométereit és ismeretlen embe­reknek köszöntünk. A legfőbb tartalma en­nek a játéknak kamaszos gonoszkodás volt, a meghökkentés vágya. Valóságos ta­nulmánnyá szélesedett, hogy ki hogyan fo­gadja a bizarrul magasba lendülő kalapot. Volt, aki mereven ránknézett, gyanakvó üvegszemmel és ment tovább. Arcán a zárkózottság mellett visszautasítás: mit akarnak ezek, hogy merészeltek az én kö­römbe lépni? Egy másik megint fölénye­sen, mint aki elfogadja ugyan a tisztelet­­adást, de nem tart rá igényt, visszapöccin­tet az ujjahegyével. S volt, aki csak viho­gott, megérintve a dolog humorától. De végülis azok vették el kedvünket a játéktól, akik köszönésünket komolyan fo­gadták, az emberi érintkezés örömével, s ha egy pillanatra is, kiszabadulva magá­nyukból. Ezek az emberek, főleg idősebbek, odaadóan viszonozták a köszönést, szeret­ték volna kinyújtani ezt a pillanatot, mint akik most keresztültömek egy vesztegzá­­ron, mint akik utat hasítanak az emberi közösséghez. Ennek a tragikumát mi éret­len aggyal és túlérzékenységtől mentes, kegyetlen, fiatal szívvel is megértettük. Mindez most újra eszembe jutott, egy el­maradt köszönés kapcsán. Mikor 1958. áprilisában a Rózsadombról a Krisztinavárosba költöztünk, egyszerre csak kiszakítódtunk egy közösségből (amely jó és rossz, de mégis közösség), is­merős tájból, a megteremtett és kiküzdött kapcsolatok sokaságából. Kiléptem az ismertből s az ismeretlen­be léptem. Ahhoz eléggé fáradt, szkeptikus voltam, hogy friss reménnyel kezdjem az ismerkedést. Mert ezen a kör­nyéken ismeretlen voltam. Viszont ittlaká­­sunk kezdetén már feltűnt, hogy olykor szembetalálkozom egy fiatalemberrel, aki. megpillantva engem, emeli kalapját, moso­lyog, s a szemében némi biztatás. Első gondolatom az volt, hogy összetéveszt va­lakivel. Ám a konok ismétlések meggyőz­tek arról, hogy ez mégsem tévedés. Akkor talán az írásaimat ismeri — gondoltam bi­zonyos ön jutalmazó elégedettséggel, amely pályánk egyetlen komoly jutalma. Csak hónapok múlva tudtam meg, hogy sem is­merős, sem olvasó, de a körzeti állami biz­tosító üzletszerzője. Csalódni mégsem csalódtam. Az idegen­­ségben ő volt az első ember, aki jólelkű mosollyal és kalapemeléssel átsegített a ri­deg kezdeten, ö volt az. aki hosszú időn át — amikor némely ismerősöm sem sietett köszönteni — megajándékozott a barátság illúziójával. Meg kell hát vallanom: hálás vagyok ne­ki, s bár nem lettem üzletfele, barátságunk méginkább összefonódott. Az utóbbi hónapokban azonban döbben­ten tapasztaltam, hogy köszönő-ismerősöm g spontán kalaplengetése elmaradt, s csak I épp hogy fogadja, nyugodtan és túl-fegyel- 8 mezetten, az enyémet. Mi történt? Megbán- I tottam talán? Megtennék mindent, hogy ■ kiengeszteljem. Nem, nem bántottam meg. csupán az történt, hogy közben megvált a biztosítótól, s így már nem tartozom re ménybeli ügyfelei közé. írthető. hogy jól I felfogott egyéni szabadsága érdekében | csökkenti kötelezettségeit. De nem én! Bennem mÉg erősebbé vált a törekvés, hogy fenntartjuk kapcsolatun­kat, hogy most már én sissek eléje üdvöz­letemmel. S még a mosott sem sajnálom tőle, ettől a derék fiatalenbertől — egész halálomig! Atilano Armenteros: Nádvágók

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék