Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-02 / 1. szám - Kárpáti János: Zenei levél Párizsból: A fesztiválok árnyékában (3. oldal) - Bozsik István: Rakéta • kép (3. oldal) - Zelk Zoltán: November | December • vers (3. oldal) - Keszi Imre: Példázat hírnévről és dicsőségről • tárca | Napló (3. oldal)
ZENEI LEVÉL PÁRIZSBÓL: A FESZTIVÁLOK ÁRNYÉKÁBAN A NAGYVÁROSOK zenei életét manapság egyre inkább a fesztiválok, zenei versenyek, ünnepi hetek irányítják. Egy-egy ilyen esemény magához vonzza a világ legnagyobb művészeit, koncentrálja az erőket, a mennyiséget és a minőséget , és nagyot lendít a város idegenforgalmán. Párizsba is ezúttal a „Semaines musicales”, azaz a zenei hetek idején érkeztem, csak épp a végére. De nem sajnáltam. Ez a párizsi zeneünnep sok tekintetben hasonlít a budapestire: nincs sajátos profilja, csupán bizonyos fokozottabb művészforgalommal válik ki a szokásos — egyébként is változékony — hangversenyéletből. A fesztiválok szemszögéből nézve, mindez talán nem jó, aki azonban egy ország vagy város zenekultúrájának mélyére akar nézni, kerülje a nagy eseményeket. Egy zenekultúra igazi arcát aligha lehet a fesztiválok reflektorfényében vizsgálni, sokkal inkább az „árnyékban”, a zenei hétköznapok során, ott, ahol nem a felemelt helyárak és a drága estélyi ruhák szabják meg az esemény nagyságát. A Budapesti Zenei Hetek hangversenyáradata után Párizsban engem most inkább ezek a hétköznapok érdekeltek. És e hétköznapok győztek meg a legjobban arról, hogy az a zenei szempontból sokat szidott Párizs mégiscsak rendelkezik olyan hagyományokkal, olyan értékekkel, melyekre érdemes odafigyelni és amelyekből lehet mit tanulni. Jelen voltam például egy hangversenyen a Schola Cantorum termében, melyet Erik Satie emlékére rendeztek. Nem fényes emlékünnepség volt ez, hanem inkább baráti összejövetel az érdeklődök, az igazi rajongók számára, a régi zeneiskola ütött kopott St. Jacques utcai hajlékában; szervezői Satie életének tanúi, részesei voltak: Robmd- Manuel, akit Satie a „Hatok” hetedikjének nevezett, Henri Sauguet, aki Satienak talán leglelkesebb tanítványa volt és Jacques Chailley, a Schola Cantorum igazgatója. A hallgatóság — a Schola és a Conservatoire egykori és jelenlegi sok diákja — az ő tolmácsolásukban gazdag képet kapott erről a nagy muzsikusról, aki Debussy előtt is már Debussys hangot ütött meg, aki szellemi ösztönzője volt a XX. századi francia zene kivirágzásának, a Hatok művészi csoportosulásának. Ő fogalmazta meg számukra először — Cocteau-val együtt — az új esztétikát, az egyszerűség, a közérthetőség tartalmas jelszavait és nyújtotta nekik a rövid, szellemes, csattanó művészi kifejezés példáját. Az est műsora azonban nem csak azt bizonyította, hogy Satie egyes részletekben még Debussyt is megelőzte, de arra is felhívta a figyelmet, hogy Satie, ez a különös író-muzsikus, egyik kiadatlan egyfelvonásos irodalmitréfájában Ionesco színpadát is előre megsejtette. Rameau halálának 200 éves évfordulója is ezekre a napokra esett. A Nemzeti Könyvtár Mazarine-termében több mint ötszáz tárgyból, illetve dokumentumból álló kiállítás nyílt ebből az alkalomból. Kevés kiállítást láttam, amely ily gazdagon és élően mutatott be egy rég élt nagy mestert. És bármenynyire meglepő is, az általában porosnak mondott Ramneau-t nem pusztán ebből az alkalomból ásták ki; zenéje valóban él, mert állandóan műsoron van az Operaházban, s ez a tény végül is azt bizonyítja, hogy a francia zeneélet szilárdan őrzi múltjának nagy tradícióit. Nem azért ápolják Rameau örökét, mert nemzeti nagyság, hanem azért lett nemzeti nagyság, mert ápolják, mert élőnek, becsesnek tartják muzsikáját. Mindez azonban nem jelenti, hogy Párizs zeneélete csak a múltban, a múltnak él. Igaz, manapság már nem színhelye ez a város az olyan korszakfordulót jelentő botrányoknak, mint amilyen a Sacre du Printemps 1913-as bemutatója volt. Az avant-garde szerényebben működik, a Domaine Musical keretében mutatja be időről-időre legújabb próbálkozásait, tere van azonban emellett a „bevált”, immár klasszikus modern muzsikának is: gondoljunk csak a múlt szezon sikeres Wozzeck-bemutatójára (akárcsak nálunk), vagy nézzük meg egy mostani hét hangversenynaptárát: Honegger — Satie — Ravel — Bartók — Messiaen — Sosztakovics — Egri — Schönberg — Prokofiev — Petrassi— Martina nevei szerepelnek rajta — sok egyéb mester mellett, Josquintől Wagnerig. És fejlett, érett zenekultúra tükrözője a Rádió műsora is: a „France Musique” URH- adó hullámhosszán minden nap reggel nyolctól késő éjfélig egyfolytában igényes zenét sugároznak, ami persze nem helyettesíti a rádió rendes adásait — inkább kiegészíti azt, és biztosítja, hogy a hallgató a nap bármely órájában komoly zenei élményben részesülhessen. SOROLHATNÁM még tovább is az ilyesféle apró adatokat, amelyek valóban eltörpülnek a fesztivál gála-koncertjei mellett. Azt például, hogy a Nemzeti Könyvtárból épp a zeneműtár kapott új, korszerűen berendezett hajlékot, ami arra mutat, hogy van becsülete a zenének, vagy azt, hogy nemrégiben létesítettek egy Phonothéque Nationale-t is, ahol hangszalagok és lemezek formájában őrzik és rendszerezik korunk hangzó dokumentumait. Azt, hogy a hanglemezpiacon a tánczene és jazz mellett, állandó szilárd bázist képeznek azok a felvételek is, melyek valamikor csupán zenei ínyencek csemegéjének számítottak: XVII—XVIII. századi clavecin-muzsika, barokk concerto és nemrég „kiásott”, újra felfedezett nagy mesterek — Vivaldi, Delalande — zenéje. Lehet,, hogy eme apróságok mögött még nagy hiányok rejlenek, mégis, így együtt, arról győztek meg engem, hogy a fesztivál árnyékában még van egy másik zenei élet, ami fontos, amit nem szabad elhanyagolni. Mert épp ez a bizonyítéka a valódi, az erős gyökerekkel rendelkező kultúráknak, a közkinccsé vált művészi gyakorlat, melynek nem az „ünnep” az éltető eleme, hanem a mindennapi használat. Kárpáti János sokat kedvelő barátunk írta-e? (Ugyanez I * Kopté PÉLDÁZAT HÍRNÉVRŐL ÉS DICSŐSÉGRŐL -i Nem is tudtam, hogy az író úr ilyen jó anyagias! Ha az embernek valamely — gyakran nem is olyan áttekinthető — elszá-s molás révén differenciája támad a hi-vatallal, könnyen kaphatja fejéhez fenti szemrehányást, vagy inkább megszégyenítést. És a legfurcsább, hogy ilyenkor valóban elszégyeljük magunkat egy pillanatra. Valóban olyan anyagiasak vagyunk-e? Szenvedéseink, az anyag tehetetlenségével, önnön görcseinkkel való küzdelmeink, a vissza-visszatérő kilátástalanság és kétségbeesés ellenértékét valójában a kiadó- és lapvállalatok pénztárainál folyósítják-e nekünk, vagy valahol s másutt és másképp, asztrálisabban és légiesebben, mégis maradandóbban és komolyabb, csengőbb értékben? Ismeretlen tisztelőink lelkendező leveleiben, amelyekről sosem tudhatjuk, nem beugratótelefonon, szinte biztos, hogy beugratás. Ilyenkor tanácsos nagyon ridegnek lenni, nehogy valaki elnevesse magát a vonal másik végén.) Abban-e, ha életünk hatodik, írói munkásságunk negyedik évtizedében betérünk a körúti papírkereskedésbe, ahová eddig sosem szoktunk betérni és a csinos fiatal lány „tessék, író úr” kiáltással, s az ezzel járó mosollyal nyújtja át a blokkot az ötszáz lap kínai átütő papírosról? Abban-e, ha egy pápaszemes és zavart bölcsészhallgató bátortalanul becsönget és dadogva elkunyerálja fiatalkori, butácska verseskötetünk utolsó, féltve őrzött példányát, valamiféle bizonytalan szakdolgozat céljaira (amelyben nyilván alaposan leleplezi világnézetünk ifjúi hiányosságait)? Abban-e, hogy hány sort ír rólunk a lexikon? (Három sort, három téves adattal, ha általános, harminc sort, tíz fölösleges adattal három fontos helyett, ha szakmai.) Abban-e, hogy valamely magát irodalomtörténetnek nevező, tíz éven át készülő, s ennélfogva már megjelenése pillanatában idejét múlta vállalkozás megemlítésre méltónak találja-e a nevünket-művünket, vagy sem? Abban-e, ha a lapok, pillanatnyi szorultságukban kedvesen és lelkesen kérnek tőlünk holnapi terminusra beszélyt, novellát, hindut, perzsát, arabot, amelyet aztán nem is hevertetnek tovább a fiókban, mint három hónapig? Mert, irodalmi felebarátaim, ugyebár ez az a dicsőség, amely magunkfajtának kijut. Nehogy eszünkbe jusson tehát anyagiasnak lenni ívás, nem egészen így áll a dolog. Akad Lz az írói dicsőség felvillanásának emlékezetesebb pillanata is, ha nem is mindig ott és akkor, ahol és amikor várni lehet. E sorok írója — lehet, hogy egyesek az idősebb nemzedékből emlékeznek még rá — három éven át volt nagy lapunk irodalmi kritikusa. Rettegett kritikusa, mint ezt — egyébként tévesen — mondani szokták. Három éven át sütkérezett az országos népszerűtlenség napfényében, mint ezt önmaga hitte, nem csekély ifjonti önelégültséggel, de teljesen alaptalanul. A harmadik esztendő vége felé történt ugyanis, hogy hősünk felhívta azt a központi szervet vagy főhivatalt, amelynek elsősorban kellett volna ismernie és ellenőriznie tevékenykedését. Bemutatkozott hát illendően: — Keszi Imre, a Szabad Néptől... — Kicsoda? — érdeklődött egy fiatalos és szigorú női hang. — Keszi Imre. 13 — Tessék betűzni! — Kérem! K, mint Kálmán, E, mint Ernő... Hiába álltam meg, reménykedve, itt is, a további betűknél is, a szigorú leányzó kérlelhetetlenül végigbetűztette velem az utolsó I-ig, utána még meg is kérdezte, ■ a biztonság kedvéért: — Keszi? I így történt. Röviddel ezután, különböző I változások révén, drámai formában meg- ® váltam munkahelyemtől. Apró, irodalmi ■ kulimunkából, egy nyüzsgő betű-nagyipar s anyagmozgatói színvonalú szolgálatából élttem egy darabig, nevem hol felvetődött, s hol elsüllyedt. Egy ízben egy fontosabb— nem irodalmi jellegű — közhivatalunkban akadt dolgom. Ezek voltak azok az idők, s amikor a tetőtűzhöz siető tűzoltóknak is kapucédulát kellett kiállíttatniuk, elvégre I ki mondja, hogy az ellenség nem jöhet I szirénázó autón! Ott álltam hát a porta üvegketrece előtt és a szokott halk szur- kolással nyújtottam be a szükséges irato- I kát az őszes bajszú portás bácsinak, akinek kezében egyszerre nagyot rebbent a ceruza. Megfordult és rám nézett: — Keszi elvtárs! Aki a rádióban a vasárnapi rejtvényműsort csinálja! Életemben nem láttam ilyen tágra nyílt, ámulattól ragyogó, világoskék szemeket! 3 ZELK ZOLTÁN KÉT ÚJ VERSE: November Hallom ahogy csattog a szomszéd szobában, a magány állkapcsa a szomszéd szobában. Forgószél kavarog a szomszéd szobában, tornyot emel a szél a szomszéd szobában, esztendők porából a szomszéd szobában. Leomlik a torony a szomszéd szobában, lerakódik a por a szomszéd szobában, gyűl csak, gyűl csak a por a szomszéd szobában, puha léptű magány a szomszéd szobában, a magány lábnyoma esztendők porában. Hát minek akkor a szomszéd szoba, minek a fal, minek az ajtó, minek az erkély, minek az utca, minek a gépkocsik futása, minek a varjak menekülése a véresre horzsolt alkonyati égen, minek az ég, minek a napszak, minek az isten, minek a vers, minek a szó? Mert mellen ragadva az istent, ezt kérdezem tőle s magamtól háromszor harminc napja már, és gyűl a perc s a por közöttem s a földrehullott csikkek és a mosatlan csészék, lábasok. Csak gyűljenek! derékig fállig! míg künn az ostoba idő boldogtalan szabdalja, vágja tavaszra, nyárra, őszre, télre, mint eddig, most is, önmagát. Mert oly magányos, oly magányos — kívül magány, hévül magány, járdára, tűzfalra, palánkra vetülő árnyam, éjszakám. December Szétnyitva a hó függönyét, elébem állt a lány, — piros sál, sárga kardigán — december udvarán. Piros sál, sárga kardigán, s a zuhogó fehér, s a lámpák kék holdudvara — a városszéli tér. Tudom színét a percnek is, csak nincsen rá szavam, de jobb is tán ha dúdolom — ta ram ta ram ta ram... Egyszer úgy is dallá leszen a könnyű mozdulat, mely szétnyitja a sűrűdő, márvány-nehéz havat. És dúdolom és dúdolom szemét, fiús haját, vidám kis orrát, és kezét, mely magányom falát ledönti, úgy is dal leszen a perc, a hó, a lány — járni tanul a vén remény december udvarán.