Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-02 / 1. szám - Kárpáti János: Zenei levél Párizsból: A fesztiválok árnyékában (3. oldal) - Bozsik István: Rakéta • kép (3. oldal) - Zelk Zoltán: November | December • vers (3. oldal) - Keszi Imre: Példázat hírnévről és dicsőségről • tárca | Napló (3. oldal)

ZENEI LEVÉL PÁRIZSBÓL: A FESZTIVÁLOK ÁRNYÉKÁBAN A NAGYVÁROSOK ze­nei életét manapság egyre inkább a fesztiválok, zenei versenyek, ünnepi hetek irányítják. Egy-egy ilyen esemény magához vonzza a világ legnagyobb művészeit, koncentrálja az erőket, a mennyiséget és a minőséget , és nagyot len­dít a város idegenforgalmán. Párizsba is ezúttal a „Se­­maines musicales”, azaz a zenei hetek idején érkeztem, csak épp a végére. De nem sajnáltam. Ez a párizsi ze­neünnep sok tekintetben ha­sonlít a budapestire: nincs sajátos profilja, csupán bi­zonyos fokozottabb mű­vészforgalommal válik ki a szokásos — egyébként is változékony — hangver­senyéletből. A fesztiválok szemszögéből nézve, mind­ez talán nem jó, aki azon­ban egy ország vagy város zenekultúrájának mélyére akar nézni, kerülje a nagy eseményeket. Egy zenekul­túra igazi arcát aligha lehet a fesztiválok reflektorfényé­ben vizsgálni, sokkal inkább az „árnyékban”, a zenei hét­köznapok során, ott, ahol nem a felemelt helyárak és a drága estélyi ruhák szab­ják meg az esemény nagysá­gát. A Budapesti Zenei Hetek hangver­senyáradata után Párizsban engem most in­kább ezek a hétköznapok érdekeltek. És e hétközna­pok győztek meg a legjob­ban arról, hogy az a zenei szempontból sokat szidott Párizs mégiscsak rendelke­zik olyan hagyományokkal, olyan értékekkel, melyekre érdemes odafigyelni és amelyekből lehet mit tanul­ni. Jelen voltam például egy hangversenyen a Schola Cantorum termében, me­lyet Erik Satie emlékére rendeztek. Nem fényes em­lékünnepség volt ez, hanem inkább baráti összejövetel az érdeklődök, az igazi ra­jongók számára, a régi ze­neiskola ütött kopott St. Jacques utcai hajlékában; szervezői Satie életének ta­núi, részesei voltak: Robmd- Manuel, akit Satie a „Ha­tok” hetedikjének nevezett, Henri Sauguet, aki Satie­­nak talán leglelkesebb ta­nítványa volt és Jacques Chailley, a Schola Canto­rum igazgatója. A hallgató­ság — a Schola és a Con­servatoire egykori és jelen­legi sok diákja — az ő tol­mácsolásukban gazdag ké­pet kapott erről a nagy mu­zsikusról, aki Debussy előtt is már Debussys hangot ütött meg, aki szellemi ösz­tönzője volt a XX. századi francia zene kivirágzásának, a Hatok művészi csoporto­sulásának. Ő fogalmazta meg számukra először — Cocteau-val együtt — az új esztétikát, az egyszerűség, a közérthetőség tartalmas jelszavait és nyújtotta ne­kik a rövid, szellemes, csat­tanó művészi kifejezés pél­dáját. Az est műsora azon­ban nem csak azt bizonyí­totta, hogy Satie egyes rész­letekben még Debussyt is megelőzte, de arra is felhív­ta a figyelmet, hogy Satie, ez a különös író-muzsikus, egyik kiadatlan egyfelvoná­­sos irodalmi­­tréfájában Ionesco színpadát is előre megsejtette. R­ameau halálának 200 éves évfordulója is ezekre a napokra esett. A Nemzeti Könyvtár Ma­­zarine-termében több mint ötszáz tárgyból, illetve do­kumentumból álló kiállítás nyílt ebből az alkalomból. Kevés kiállítást láttam, amely ily gazdagon és élően mutatott be egy rég élt nagy mestert. És bármeny­nyire meglepő is, az általá­ban porosnak mondott Ra­­mneau-t nem pusztán ebből az alkalomból ásták ki; ze­néje valóban él, mert állan­dóan műsoron van az Ope­raházban, s ez a tény végül is azt bizonyítja, hogy a francia zeneélet szilárdan őrzi múltjának nagy tradí­cióit. Nem azért ápolják Rameau örökét, mert nem­zeti nagyság, hanem azért lett nemzeti nagyság, mert ápolják, mert élőnek, be­csesnek tartják muzsikáját. Mindez azonban nem je­lenti, hogy Párizs zeneéle­te csak a múltban, a múlt­nak él. Igaz, manapság már nem színhelye ez a város az olyan korszakfordulót jelentő botrányoknak, mint amilyen a Sacre du Prin­­temps 1913-as bemutatója volt. Az avant-garde szeré­nyebben működik, a Do­­maine Musical keretében mutatja be időről-időre leg­újabb próbálkozásait, tere van azonban emellett a „be­vált”, immár klasszikus modern muzsikának is: gon­doljunk csak a múlt szezon sikeres Wozzeck-bemutató­­jára (akárcsak nálunk), vagy nézzük meg egy mos­tani hét hangversenynaptá­rát: Honegger — Satie — Ravel — Bartók — Messiaen — Sosztakovics — Egri — Schönberg — Prokofiev — Petrassi­­— Martina nevei szerepelnek rajta — sok egyéb mester mellett, Jos­­quintől Wagnerig. És fej­lett, érett zenekultúra tük­rözője a Rádió műsora is: a „France Musique” URH- adó hullámhosszán min­den nap reggel nyolctól ké­ső éjfélig egyfolytában igé­nyes zenét sugároznak, ami persze nem helyettesíti a rádió rendes adásait — in­kább kiegészíti azt, és biz­tosítja, hogy a hallgató a nap bármely órájában ko­moly zenei élményben ré­szesülhessen. SOROLHATNÁM még tovább is az ilyesféle apró adatokat, amelyek va­lóban eltörpülnek a fesztivál gála-koncertjei mellett. Azt például, hogy a Nemzeti Könyvtárból épp a zenemű­tár kapott új, korszerűen berendezett hajlékot, ami arra mutat, hogy van be­csülete a zenének, vagy azt, hogy nemrégiben létesítet­tek egy Phonothéque Na­­tionale-t is, ahol hangszala­gok és lemezek formájában őrzik és rendszerezik ko­runk hangzó dokumentu­mait. Azt, hogy a hangle­mezpiacon a tánczene és jazz mellett, állandó szilárd bázist képeznek azok a fel­vételek is, melyek valami­kor csupán zenei ínyencek csemegéjének számítottak: XVII—XVIII. századi cla­­vecin-muzsika, barokk con­certo és nemrég „kiásott”, újra felfedezett nagy mes­terek — Vivaldi, Delalande — zenéje. Lehet,, hogy eme aprósá­gok mögött még nagy hiá­nyok rejlenek, mégis, így együtt, arról győztek meg engem, hogy a fesztivál ár­nyékában még van egy má­sik zenei élet, ami fontos, amit nem szabad elhanya­golni. Mert épp ez a bizo­nyítéka a valódi, az erős gyökerekkel rendelkező kul­túráknak, a közkinccsé vált művészi gyakorlat, melynek nem az „ünnep” az éltető eleme, hanem a mindennapi használat. Kárpáti János sokat kedvelő barátunk írta-e? (Ugyanez I * Kopté PÉLDÁZAT HÍRNÉVRŐL ÉS DICSŐSÉGRŐL -i Nem is tudtam, hogy az író úr ilyen jó anyagias! Ha az embernek valamely — gyakran nem is olyan áttekinthető — elszá-s molás révén differenciája támad a hi-­­vatallal, könnyen kaphatja fejéhez fenti szemrehányást, vagy inkább megszégyení­tést. És a legfurcsább, hogy ilyenkor va­lóban elszégyeljük magunkat egy pilla­natra. Valóban olyan anyagiasak va­gyunk-e? Szenvedéseink, az anyag tehe­tetlenségével, önnön görcseinkkel való küzdelmeink, a vissza-visszatérő kilátás­­talanság és kétségbeesés ellenértékét valój­á­ban a kiadó- és lapvállalatok pénztárai­nál folyósítják-e nekünk, vagy valahol s másutt és másképp, asztrálisabban és lé­giesebben, mégis maradandóbban és ko­molyabb, csengőbb értékben? Ismeretlen tisztelőink lelkendező leveleiben, ame­lyekről sosem tudhatjuk, nem beugrató­telefonon, szinte biztos, hogy beugratás. Ilyenkor tanácsos nagyon ridegnek lenni, nehogy valaki elnevesse magát a vonal másik végén.) Abban-e, ha életünk hato­dik, írói munkásságunk negyedik évtize­dében betérünk a körúti papírkereske­désbe, ahová eddig sosem szoktunk be­térni és a csinos fiatal lány „tessék, író úr” kiáltással, s az ezzel járó mosollyal nyújtja át a blokkot az ötszáz lap kínai átü­tő­ papírosról? Abban-e, ha egy pápa­szemes és zavart bölcsészhallgató bátor­talanul becsönget és dadogva elkunyerálja fiatalkori, butácska verseskötetünk utolsó, féltve őrzött példányát, valamiféle bizony­talan szakdolgozat céljaira (amelyben nyil­ván alaposan leleplezi világnézetünk ifjúi hiányosságait)? Abban-e, hogy hány sort ír rólunk a lexikon? (Három sort, három téves adattal, ha általános, harminc sort, tíz fölösleges adattal három fontos he­lyett, ha szakmai.) Abban-e, hogy vala­mely magát irodalomtörténetnek nevező, tíz éven át készülő, s ennélfogva már meg­jelenése pillanatában idejét múlta vál­lalkozás megemlítésre méltónak találja-e a nevünket-művünket, vagy sem? Abban-e, ha a lapok, pillanatnyi szorultságukban kedvesen és lelkesen kérnek tőlünk­ hol­napi terminusra beszélyt, novellát, hin­dut, perzsát, arabot, amelyet aztán nem is hevertetnek tovább a fiókban, mint há­rom hónapig? Mert, irodalmi felebará­taim, ugyebár ez az a dicsőség, amely magunkfajtának kijut. Nehogy eszünkbe jusson tehát anyagiasnak lenni í­vás, nem egészen így áll a dolog. Akad Lz az írói dicsőség felvillanásának em­lékezetesebb pillanata is, ha nem is min­dig ott és akkor, ahol és amikor várni le­het. E sorok írója — lehet, hogy egyesek az idősebb nemzedékből emlékeznek még rá — három éven át volt nagy lapunk irodalmi kritikusa. Rettegett kritikusa, mint ezt — egyébként tévesen — mondani szokták. Három éven át sütkérezett az országos népszerűtlenség napfényében, mint ezt önmaga hitte, nem csekély ifjonti önelégültséggel, de teljesen alaptalanul. A harmadik esztendő vége felé történt ugyan­is, hogy hősünk felhívta azt a központi szervet vagy főhivatalt, amelynek elsősor­ban kellett volna ismernie és ellenőriz­nie tevékenykedését. Bemutatkozott hát illendően: — Keszi Imre, a Szabad Néptől... — Kicsoda? — érdeklődött egy fiatalos és szigorú női hang. — Keszi Imre. 13 — Tessék betűzni! — Kérem! K, mint Kálmán, E, mint Ernő... Hiába álltam meg, reménykedve, itt is, a további betűknél is, a szigorú leány­zó kérlelhetetlenül végigbetűztette velem az utolsó I-ig, utána még meg is kérdezte, ■ a biztonság kedvéért: — Keszi? I így történt. Röviddel ezután, különböző I változások révén, drámai formában meg- ® váltam munkahelyemtől. Apró, irodalmi ■ kulimunkából, egy nyüzsgő betű-nagyipar s anyagmozgatói színvonalú szolgálatából él­­t­tem egy darabig, nevem hol felvetődött, s hol elsüllyedt. Egy ízben egy fontosabb—­­ nem irodalmi jellegű — közhivatalunkban akadt dolgom. Ezek voltak azok az idők, s amikor a tetőtűzhöz siető tűzoltóknak is­­ kapucédulát kellett kiállíttatniuk, elvégre I ki mondja, hogy az ellenség nem jöhet I szirénázó autón! Ott álltam hát a porta üvegketrece előtt és a szokott halk szur-­­ kolással nyújtottam be a szükséges irato- I kát az őszes bajszú portás bácsinak, aki­nek kezében egyszerre nagyot rebbent a­­ ceruza.­­ Megfordult és rám nézett: — Keszi elvtárs! Aki a rádióban a va­sárnapi rejtvényműsort csinálja! Életemben nem láttam ilyen tágra nyílt, ámulattól ragyogó, világoskék szemeket! 3 ZELK ZOLTÁN KÉT ÚJ VERSE: November Hallom ahogy csattog a szomszéd szobában, a magány állkapcsa a szomszéd szobában. Forgószél kavarog a szomszéd szobában, tornyot emel a szél a szomszéd szobában, esztendők porából a szomszéd szobában. Leomlik a torony a szomszéd szobában, lerakódik a por a szomszéd szobában, gyűl csak, gyűl csak a por a szomszéd szobában, puha léptű magány a szomszéd szobában, a magány lábnyoma esztendők porában. Hát minek akkor a szomszéd szoba, minek a fal, minek az ajtó, minek az erkély, minek az utca, minek a gépkocsik futása, minek a varjak menekülése a véresre horzsolt alkonyati égen, minek az ég, minek a napszak, minek az isten, minek a vers, minek a szó? Mert mellen ragadva az istent, ezt kérdezem tőle s magamtól háromszor harminc napja már, és gyűl a perc s a por közöttem s a földrehullott csikkek és a mosatlan csészék, lábasok. Csak gyűljenek! derékig f­állig! míg künn az ostoba idő boldogtalan szabdalja, vágja tavaszra, nyárra, őszre, télre, mint eddig, most is, önmagát. Mert oly magányos, oly magányos — kívül magány, hévül magány, járdára, tűzfalra, palánkra vetülő árnyam, éjszakám. December Szétnyitva a hó függönyét, elébem állt a lány, — piros sál, sárga kardigán — december udvarán. Piros sál, sárga kardigán, s a zuhogó fehér, s a lámpák kék holdudvara — a városszéli tér. Tudom színét a percnek is, csak nincsen rá szavam, de jobb is tán ha dúdolom — ta ram ta ram ta ram... Egyszer úgy is dallá leszen a könnyű mozdulat, mely szétnyitja a sűrűdő, márvány-nehéz havat. És dúdolom és dúdolom szemét, fiús haját, vidám kis orrát, és kezét, mely magányom falát ledönti, úgy is dal leszen a perc, a hó, a lány — járni tanul a vén remény december udvarán.

Next