Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-02-27 / 9. szám - Gergely Mihály: Mire megy el a pénz? • vitairat • Vita a munkáról (3. oldal) - Czirfusz János: Alkalmazotti szemlélet - tulajdonosi szemlélet • vitairat • Vita a munkáról (3. oldal) - Dr. Bakos Zsigmond: Felelősség, vezetési módszerek • vitairat • Vita a munkáról (3. oldal) - Somogyi Árpád: Női fej • kép (3. oldal)

VITA A MUNKÁRÓL Mire megy el a pénz?E­gy, a Csepel Vas és Fém­művekben készült ta­nulmányban olvastam: „Nyolcszázhat­­ egyetemet végzett dolgozónk közül (egy kérdőívre adott válasz sze­rint) 209 úgy értékeli saját munkáját, hogy csupán 0—4 óráig van képzettségének megfelelően foglalkoztatva. További 168 azt közölte, hogy munkakörében 4—6 órát tölt el mérnöki munkával.” (És Ugyanakkor állandó a pa­nasz: kevés a mérnökük, technikusuk, és csak új mér­nökök felvételével vélik a dolgot megoldhatónak!) Egy másik nagy gyárunk­ban a szakszervezeti bizott­ság elnöke és titkára egybe­hangzóan kijelentette: „Van a­­mi gyárunkban számos műszaki, aki a rendes havi fizetéséért lassan már csak blokkolni hajlandó, és ha va­lamit csinálni kell, azt szinte csak külön prémiumért . . . (A felelőtlen, ammorális ma­gatartás megbosszulta magát: a gyárban egyetlen órányi nyereségrészesedést és egy forint prémiumot sem fizet­nek senkinek.­ Hadd mondjak el néhány példát, melyek az aggasztó állapot okaira utalnak. Az üzemek­­ közötti munkaerővándorlás okai között a magasabb bér lehetősége mindig az elsők között szerepel. Beszéltem mérnökökkel, akik ezt szinte egyetlen, mindenképpen a legelső mozgató tényezőnek tekintik, s valamennyi többi ok ezután következik. A szocializmust építő tár­sadalom nagyobb lehetőségei szakadatlan folyamatban szü­lik, s avatják természetessé az új igényeket. Mindennek kielégítésére a rendes jöve­delmek, az órabér, a kötött fizetés kevésnek bizonyul­nak. Kialakultak tehát a pótjövedelem megszerzésé­nek formái és forrásai, ami­lyen többek között a túlóra, a műszak után még máshol végzett munka, és a másod­állás. Ezek egy része objektíven szükséges, de hányad része? S mennyi ebből a valóban csak a jövedelem megnöve­lésére való jó alkalom? Évente kétmilliárd forintot fizetnek ki a másodállásúak­­nak!... Vajon nem tisztessé­gesebb és produktívabb vol­na a munkaerkölcsünk, ha például ennek az összegnek tetemes részét is közvetlenül azok kapnák, akiknek tulaj­donképpen munkahelyükön, rendes munkaidőben kellene elvégezniök a most másodál­­lásúaknak kiadott munkát? S vajon a termelés irányí­tásában résztvevők elkövet­nek-e nálunk mindent, hogy növeljék a munkások jövedelmét? Igazán jól megszervezik, irá­nyítják-e a termelést? — Csak egyetlen adat: A „Diós­győri Munkás” január 19-i számában írja, hogy a diós­győri Gépgyár 1964-ben a vállalat kéthavi bérösszegé­nek megfelelő milliókat fize­tett ki terven felüli bankka­matok, eszközlekötési járulé­kok és készletek selejtezése címén, s az összeg fele a más üzemeknek késedelmesen szállított gyártmányok után fizetett kötbér. Micsoda ösz­tönző eszközzé válhatott vol­na a diósgyőri Gépgyár ve­zetői kezében, ha akár csak egy hónapi bérnek megfelelő jutalmat fizethettek volna a dolgozóknak! Egy időben az ötvenes évek elejének eltorzult termelési­politikai légkörében a veze­tés fetisizálta a munkás ön­tudatát, ezt az igen fontos mozgató erőt. Csodákat re­mélt tőle, valóságos lehető­ségeinél sokkal nagyobb mér­tékben számított rá. Most mintha átestünk volna a másik végletbe. Jó volna megvizsgálni: Vajon ma épí­tünk-e, apellálunk-e a lehet­séges mértékben az emberek öntudatára, közösségi felelős­ségérzetére? A Csepeli Vasművekben 1964-ben összesen 23 272 em­ber cserélt helyet, távozott a gyárból, illetve lépett be a gyárba új munkavállalóként — majdnem hajszálpontosan fele-fele arányban. Valóságos népvándorlás! Magyarra le­fordítva ez azt jelenti, hogy egyetlen esztendőben kilé­pett az ország legnagyobb gyárából az összlétszámnak több mint harmada! Tehát háromévenként — elvben — kicserélődik az emberállo­mány! A kilépők 62 százalé­ka 30 éven aluli és egy évnél rövidebb időt töltött el a gyárban. A Csepeli Tröszt munka­ügyi főosztálya igényes ta­nulmányokban elemezte ezt a súlyos problémát, de a kilé­pések okai között sehol sem szerepel ez a tényező: a Ha az ember összeadja a ta­nulmányokban felsorolt oko­kat, akkor megérti a kilépet­tek 60—70 százalékának in­dokait, de milyen okok kész­tették kilépésre a hiányzó 30—40 százalékot? Beszélge­tésben elmondják: igen, ta­lálkoznak emberekkel, akik azért mennek el, mert „más­hol legalább majd emberként bánnak velem!” A tanul­mányban azt is beismerik, hogy „nem tudjuk megtar­tani az új munkásokat!” De ez a feltárás még elég bátor­talan íme, egy kevéssé át­fogó, üzemi tanulmány össze­gező befejezése:­­ az kell, hogy a vállala­tok ne álljanak meg a meg­kezdett úton, hanem tevé­kenységüket fokozzák és te­remtsenek olyan légkört a munkahelyeken, hogy ott a munkavállalók örömmel dol­gozzanak, mert csak így ér­hető el, hogy a munkaerő­vándorlás a minimálisra csökkenjen. Ebben a munká­ban nagy szerep jut az em­berrel való törődésnek, ami­ben megítélésünk szerint a két vállalat szakszervezeti és KISZ-szervezeteinek nagyobb részt kell vállalniuk a jelen­leginél úgy vállalati, mint üzemi szinten.” Igen, az elemzés bátorta­lanságára utal az is, hogy a trösztön belüli két vállalat pártszervezeteinek szerepére és felelősségére már rá sem mernek mutatni, pedig azt valóban a jelentőségüknek kijáró első helyen kellett volna említeniük. Számadatban kifejezve a Csepeli Vasművekben évente körülbelül 120 millió forint termeléskiesést okoz a mun­kaerővándorlás. (Esetlen gyár munkafolyamatának csak ez az egyetlen eleme!) A Munka Törvénykönyve új módosításai szervezeti-admi­nisztratív intézkedésekkel valamit javítanak ezen a helyzeten, de ne ringassuk magunkat illúziókban. Ha a termelési folyamat irányí­tásának minden szintjén nem változtatnak gyökeresen a vezetési elveken és gyakor­laton, akkor nem számolha­tunk lényeges javulással. Gergely Mihály munkás közérzete. Somogyi Árpád: Női fej Alkalmazotti szemlélet - tulajdonosi szemlélet A Csepel Vas- és Fémművek egyik vállalata a múlt év végén nagy nehézségeikkel küzdött. Arról volt szó, hogy bizonyos alkatrészből sokkal többre lenne szükség és egyidejűleg a minőséget is meg kellene javítani. Egy fizikai munkásokból és mér­nökökből álló kollektíva hi­hetetlenül rövid idő alatt kidolgozott és elkészített egy igen egyszerű célgépet, amely a munkát megkönnyítette. Ugyanitt három nap alatt megjavítottak egy gázke­mencét, amelyhez hónapokig nem mertek hozzányúlni, mondván: ha kiesik a ter­melésből, „leül” a gyár. Máskor több hétig tartott a javítása. Mi serkenti a kisebb-na­­gyobb kollektíváikat ilyeít, a régihez viszonyítva rendkí­vüli teljesítményekre, találé­konyságra? A válasz — úgy gondolom — több általános problémát vet fel. Az eredmények a fizikai, műszaki és az adminisztra­tív dolgozók közös erőfeszí­téseként születtek. Kétségte­len, hogy a jelzett időszak­ban mindenki — az igazga­tótól a segédmunkásig — hatékonyabban, célratörőb­ben dolgozott, mint azelőtt. Mégsem lehet egyenlőségi jelet tenni a gazdasági ve­zetők és a kollektíva fele­lőssége közé. A munkások (a műszaki és adminisztratív beosztottak) akkor dolgoz­hatnak hatékonyan, ha min­­d­en tárgyi feltételt, segítsé­get megkapnak, látják, és teljes összefüggésében értik és érzik is, hogy mit kell tenniük. Ha a vezetők nem támaszkodnak eléggé a munkáskollektívára, s a dolgozók nem értik, nem ér­zik munkájuk (s nem utol­sósorban személyük!) fon­tosságát, akikor úgy véleked­nek: „amilyen az ad­jon is­ten, olyan a fogadjisten”. Az ilyen állásfoglalásban ugyan sok az ösztönös elem, de egyelőre nem tartunk ott, hogy ki-ki teljesen tudato­san személyes benyomásai­tól, az elnövetett hibáktól függetlenül mérje fel, ítélje meg a helyzetet, s így hatá­rozza meg saját magatartá­sát, cselekedeteit. Objektív törvényszerűség, hogy akar­va sem tudjuk kivonni ma­gunkat a környezet, a jó vagy rossz hangulat hatása alól — s ez megint nem független a társadalmi, gaz­dasági vezetőktől. A példa azt is mutatja: ha a munkásokat bevonják a vezetésbe, komolyan meg­beszélik velük a problémá­kat, és segítségüket kérik, akkor lehet számítani arra a többletre, amely nélkül nem képzelhető el fejlődé­sünk ütemének fokozása, a szellemi és anyagi javak gyorsabb felhalmozása. Csak ez vezethet oda, hogy a fel­adatok egészéért érezzenek felelősséget, s a részmunkát is ennek vetületében lássák. Ezzel összefüggésben né­hány szót a távlatokról... Nálunk a munkások már nem elégszenek meg azzal, hogy „csavarként, fogaske­rékként” részei a termelés mechanizmusának, hogy egy­szerűen „odaadják” munka­erejüket — és tovább sem­mi közük az egészhez. Az sem elegendő, hogy ki-ki csak a szocializmus általá­nos távlatát lássa, és ne érezze munkájának közvet­len kihatásait saját életére, környezetére, munkakörül­ményeire. A Szovjetunióban tapasztaltam, hogy például a volgográdi Vörös Október gyár martin üzemének mun­kásai tudták: az elavult be­rendezések helyére mikor kerülnek újak. Úgy beszél­tek erről, mint a létesítmé­nyek létrehozói és tulajdo­nosai. Sok minden kell ahhoz, hogy az alkalmazotti szem­lélet helyébe a tulajdonosi szemlélet lépjen. Amint az előbbi csepeli példánk is mutatta: ha a munkások és a vezetők törekvése az érte­lem és az érzelem síkján találkozik, és ki-aki becsüle­tesen elvégzi a feladatokból ráeső részt (tehát a szerve­zetlenségből, a vezetés ha­nyagságából, a hozzá nem értésből adódó hibákat nem a munkások verejtékével akarják pótolni), a­kikor nincs olyan reálisan és lo­gikusan felvetett feladat, amelyet ne tudnánk megol­dani! Veres Péter szép gondola­tokat mond el hozzászólásá­ban a becsület-disciplináról, a népkarakterről, a munka­kul­túráról. Japánt hozza fel példaként, de talán nem szerénytelenség, ha magunk­ról is beszélünk. A magyar munkásokat, mérnököket vi­lágszerte úgy ismerték, is­merik ma is, mint ki­váló képességű szakembere­ket. Egyetlen ok sem szól amellett, hogy megváltoztak volna. Mégis, ha Erdei Fe­renc leírhattta, hogy: ,az embernek a munkához való viszonya nem egészen úgy alakult a szocialista építés eddigi időszakában, mint ahogyan gondoltuk”, akkor el kell gondolkodnunk en­nek okain. A nemzet érdeke, az ál­lami és társadalmi szervek, a társadalmi és gazdasági vezetők feladata, hogy a még szunnyadó, kihaszná­latlan, vagy akarva-akarat­­lan elfojtott energiákat fel­színre segítsék. Czirfusz János 3 Felelősség, vezetési módszerek Az ember életének elvá­laszthatatlan része a felelős­ség. Ha a szülő megpirongat­­ja gyermekét, valamely hi­báért teszi felelőssé a gyer­meket. Az iskolai kötelezett­ségek már eleve feltételezik a felelősséget. A felnőtt em­ber pedig cselekedeteiért mindenkor társadalmi fele­lősséggel tartozik. Ezt egé­szíti ki a magánélet kötele­zettségeiből ránk háruló fe­lelősség. Amikor egy fiatal­korú bűnöző az igazságszol­gáltatás elé kerül, gyakran vagyunk tanúi annak, hogy a szülő, a bíró, a pedagógus, valamely érintett társadalmi szerv, körbe-körbe mutatva, egymásra hárítja a felelőssé­get. Olyan érzés alakul ki az emberben, hogy gazdasági fejlődésünk vitatott prolé­­máinál valami hasonló je­lenséget tapasztal. Pedig lát­szólag a népgazdaság külön­böző irányító, vezető, illetve a termelést közvetlenül szer­vező intézményeinek (és a személyek) felelőssége konk­rétan meghatározott. Azt kell mondanunk, hogy e meghatározás látszólagos, mivel a legfelsőbb irányító szervek tevékenységén túl olyan nagyszámú tagozódás­sal, részletekre való bontás­sal találkozunk, hogy a fele­lősség megállapítása csak­nem a lehetetlenség határát súrolja. Az elmúlt másfél évtized­ben nagy erőfeszítések tör­téntek a felelősség meghatá­rozására és az érdekeltségek tisztázásaira. Ma már azonban úgy lát­szik, hogy lényegesen több­re van szükség, mint amit eddig tettünk. Milyen jelenségek bizo­nyítják, hogy a feladatunk megnőtt a korábbiakhoz vi­szonyítva, és az intézkedése­ket meg kell gyorsítani? Mindenekelőtt tapasztalha­tunk — minden konkrét kö­rülírás ellenére — bizonyos elmosódást a felelősségvál­lalásban. Ennek sajátos, bár korántsem újszerű megnyil­vánulása a gazdasági veze­tés és bizonyos társadalmi szervek felelősségének össze­keverése, vagy még inkább egyfajta rosszul értelmezett munkamegosztás. Vegyük például a normák ügyét. Elég nagy fejtörést okozna megmagyaráznunk, hogy ez miért „ügy” nálunk. Tucatnyi párt- és kormány­határozat, részletesen meg­határozza — gyakran válla­latonként részletezve —, mi­lyen módon és mit kell ten­ni annak érdekében, hogy ne legyen szükség időről időre normarendezésre. Még egy nagyon ügyes szakszót is lét­rehoztunk a jobb megértés kedvéért. Azt mondtuk: norma­karbantartást állandóan kell végezni. Az iparban ismerős ember jól tudja, hogy ez mit jelent. Ha megváltoznak a munka­­körülmények, a jobb anyag, a jobb gép, a jobb szerszám, a korszerűbb gyártási eljá­rás bevezetése miatt, a mun­kásnak lehetősége nyílik azo­nos munkamennyiséggel, na­gyobb mennyiségű terméket létrehozni. A munkások többsége természetesnek ve­szi ilyenkor, hogy a munka­­követelményeket ehhez iga­zítják. Mégis a művezető, osztályvezető, munkaügyi ve­zető és minden más vezető, egészen az igazgatóig — saj­nos, igen sok helyen — vagy nem vesz annyi fáradságot magának, hogy a helyzet­­elemzés után intézkedjék, vagy ami még rosszabb: egy­szerűen nem is tudja, mi­lyen változások, normafella­zulások vannak az általa irá­nyított területen. Ezek a mulasztások gazda­sági és politikai károkat okoznak. Károsodik a nép­gazdaság azáltal, hogy az in­dokoltnál nagyobb munka­bért kell kifizetni. Természe­tes, hogy a dolgozó és csa­ládja hozzászokik, gyakran hosszú hónapokon át a je­lentős többletkeresethez. A tényleges anyagi, gazda­sági kár tetőződik azzal, hogy időről időr­e a párt- és államvezetésnek kell elren­delnie normarendezéseket. Tudjuk, hogy ezekben az esetekben az érintett dolgo­zók előtt a felsőbb párt- és (Folytatás a 4. oldalon.)

Next