Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-03-13 / 11. szám - Gellért Oszkár: Vietnami fénykép • vers (1. oldal) - Lukácsy Sándor: Márciusi fáklyák • tárca | Napló (1. oldal) - Gáll István: „Jóreménység Szövetkezet” (1. oldal) - Kondor Béla: Petőfi-illusztráció • kép (1. oldal)

nm.n.n. satttN R wwMi nmup mi márc. 13. Élet­­fil ­­őri Mihály tizenöt éve termelőszö­vetkezeti tag. Nem dicsekvésként mondja ezt­­, csak úgy beszélgetés közben bukik elő, hogy másfél évtizede alakult az az első szövetke­zet. — Talán ha húsz család volt benne! — mondja Gó­­ri. 5 a sok ránc az arcán, mint egy háló, összesűrűsö­dik, hogy fogva tartsa azo­kat a régi-régi emlékeket. — Elfértünk a Nagy Pistáék szobájában, az asztal kö­rül, meg az ágyak szélén, kinek ahol hely jutott. A pusztaiak, mert éppen nagy hó esett aznap, csak üzen­tek, hogy ők is belépnek, de ne várjuk őket, rossz a csizmájuk... — Ezen el­mosolyodik, és hirtelen más nevetnivaló is eszébe jut. — Azt mondta valaki, de ezt komolyan higgye, hogy kössünk vérszerző­dést: egymást el nem hagy­juk, és senki mást be nem GÁLL ISTVÁN: JÓREMÉNYSÉG SZÖ­VE­TKEZE veszünk magunk közé! Mi férfiak nem is nagyon ódz­kodtunk ettől- de az asszo­nyok sivalkodtak, hogy ők elájulnak, meg mindenfe­ne, így hát csak úgy tisz­tán ittuk meg a bort, amit Nagy Pista hordott elé a kamrából. — A szeme még vidáman csillog, pedig már a gondokról beszél. — Az a Nagy Pista, lássa, kész­séges és rettentően igyekvő ember volt. Nagy csizmái­ban mint egy szöcske, csak rá kellett nézni, és már pattant is. A katonaságnál, ahol együtt voltunk, tiszti szolga volt a főhadnagy úr mellett... Hát mi ezt a Nagy Pistát, mert épp az ő lakásán gyűltünk össze, meg hogy olyan jó szívvel adta a bort, megválasztot­tuk elnöknek. Meg volt hatva cefetül, nekem is a nyakamba borult. Jól van, komám, gondoltam, csak meg ne bánjuk a választá­sunkat! — Elgondolkozva néz maga elé, bólogat, be­szopja az arcát kétfelől a fogsora közé, mint egy iga­zi öreg. — Hát aztán meg­bántuk! Mert nem állt az meg se előttünk, se a föl­­sőbbség előtt, senki előtt se ... Nem volt annak sza­va — nem volt becsülete se, ötvenhárom őszén, ami­kor engedték végre, elcsap­tak az elnökségből. Min­denki őt okolta a rongyos­ságunkért és a népek olyan dühösek voltak rá, még a szövetkezetből is ki akar­ták zárni. Elment aztán magától is. Valami építke­zésre ment, hallom, valami raktáros lett belőle . .. É­n kicsit derülök ezen az elparen­­táláson, mert Gó­­ri Mihály szintén raktáros a szövetkezetben, mint alapító tag és idős ember kitüntetésként vise­li a tisztséget. De nem mondom ezt neki, inkább afelől kérdezem, kik és miért álltak össze tizenöt évvel ezelőtt? , — Nem a gazdák, ne higgye! Faluvégi emberek voltunk mi, kisföldiek... Én az apám után két hol­dat tussoltam, az asszony meg semmit sem hozott a házhoz. Tíz évig az urada­— ÁRA: 1.50 Ft — romban szolgáltam, és még három holdat ragasztottam hozzá. Akkor építettem ezt a faluvégi házat, és ide köl­töztünk.Az az öt hold, igaz, hatfelé volt, de mégiscsak a magaméban dolgoztam! Amikor negyvenhatban, a hadifogságból hazajöttem, még kaptam két holdat, de azt messzi, kint a puszta alatt. Ami nem kellött sen­kinek, még az uradalmi cselédeknek sem, az lett a tartalék föld ... De még így is tartottam volna ma­gam, csakhát egyedül nem bírtam. Mert a két fiam odalett. — Meghaltak? — Az egyik, kik. A nagyok­megint maga elé néz, bó­logat. — Katona volt, azt Kim gyütt vissza. — Sóhajt egyet, és nem beszél róla többet. — A kisebbik meg, lássa, csak két évig nem voltam itthon, de mire ha­zaértem, már a maga lá­bára állt. Nem akart pa­raszt lenni. A vasútnál dol­gozott, aztán amint lehe­tett, tisztnek jelentkezett. Ha kérdeztem: mi lesz a földdel? Csak nevetett, hogy gyón a téesz, álljanak be apámék. S­olt Mihály hatvan körül jár. Zömök ember, hasban és vállban jó széles. Csak az arca mutatja a ko­rát, a töméntelen ránc a petyhüdt bőrön. Tizenöt éve szövetkezeti tag. Közkato­na. — Egyszer voltam én brigadéros is. Ötvenötben az egész falu egy szövetke­(Folytatás a 2. oldalon.) ! GELLÉRT OSZKÁR: Vietnami fénykép Akadt, ki fegyvert fogott ellenük. De volt, ki hitte, hogy nagyobb varázs van titokban terjesztett röpcédulákban, aszerint, milyen volt a jellemük. És volt, kivel megásatták előbb a sírját, s élve temették el őt. És kit balsorsa hóhérkézre rendelt, inkább magára szegezte a fegyvert. • Ki csonttá fogyva végre bezabált, s így szabadon fogadta a halált. Vagy elmormolva: „óh, hogy ezt megúsztam’’ kiszenvedett kiütéses tífuszban. Leplombált vagonok s nincs rá tanú kiből maradt meg maroknyi hamu. Vagy agyonverték, vagy éhenhalatták, de előbb egy fán kukorékoltatták. S kitől sajnálták — drága a golyóm —, gyereknek, aggnak helyben a folyó. És volt, ki már bambán viselte sorsát: „A hazám volt-e nekem ez az ország?” A szörnyű, hogy mindannyiukra van s nem levegőből kapott a szavam: barátom, szívbeli, vagy ismerősöm, s ekként mártírom, őrültem, vagy hősöm. S mindnek nevét agyam úgy őrzi, mint ama buddhistának szülei azét, ki — torz bár a távoli fénykép — most Dél-Vietnam földjén fáklyaként ég. I VITA A MUNKÁRÓL CSEPELEN (3. OLD­ALBAN OLVASTUK (7. OLDAL) N­­­ Í­ N­­ Hafrá MÁRCIUSI FÁKLYÁK A forradalomtól berúgtak az emberek. Bakunyin gyalog rohant Párizs­ba, ott aztán ... — „De hogy is adjak számot írja — párizsi egy hó­napomról, hisz az a mámor hónapja volt. Nemcsak én voltam részeg, mindenki az volt. .. Hajnali négykor, ötkor keltem, fönt voltam éjjel kettőig, gyűlésből ki, klubba be, közben fölvonulások, utcai csoportosulás, tüntetések, minden érzé­kem, a bőröm minden pórusa szívta be a forradalmi szeszt. Se vége, se hossza ün­nep . ..” Hasonlóképén Dumitru Bratianu, ugyan­csak Párizsról: „Mily szép volt február 24-ének napja: az öregek megfiatalodtak, az asszonyok olyan erősek voltak, mint a legbátrabb harcosok, a férfiak gyengé­­dek, akár a nők, és valamennyien rohan­tunk a diadalra a gyermek készségével, gondatlanságával és tisztaságával. Ah! Mennyi szépség, mennyi nagyság egyetlen napon! Mennyi harmónia! Azt hitte vol­na az ember, az angyalok szálltak le a földre az égből . . (Forradalmakban mintha Rousseau-nak volna igaza: az em­ber jó!) Deák is, bár maga hűvös szemlélő, föl­­ajzott kedélyek forgatagába csöppen be­le: „Pozsonyba érkeztem március 20-án délután egy órakor, s itt mindent lázas állapotban találtam."’ És Pesten? A beteg és ideges Tompa írja: „Nincs ott másról beszéd, mint a forradalom, márciusi napok sat. . . . szédült az egész város. Erdélyit, Ga­­rayt nemzetőr ruhában láttam, valamint Vahotot és másokat, óriási bagnét a valló­kon, s nem ösmerni az írókra — minden megváltozott. A kedves, kedélyes Jókaira nem ösmernél többé, Petőfivel pedig ép­penséggel lehetetlen beszélni.. Érdekes, hogy a márciusi híradások kö­zül Petőfié a legtartózkodóbb, szemérme­sen személytelen. „Szabad a sajtó!. . . Ma született a magyar szabadság . . . Üdvez légy születésed napján. íj magyar szabad­ság! ... Oh szabadságunk, édes kedves új­szülött ... Késő éj van. Jóéjszakát, szép csecsemő ...” Becéz, babusgat, magáról nem beszél. Pedig bizonyos, hogy nem volt nála boldogabb halandó azon a napon. sem s volt-e nála boldogtalanabb né­­p *3 hány hónappal később? L3 Az okát tudjuk jól: huzavonák, haza veszélye, rágalomhadjárat, zuhanás a népszerűség Tarpeji-szirtjéről, követvá­lasztási kudarc: az apostol-sors. Március 15-e első évfordulóján az ország még ün­nepel, folyik az ingyen bor. Petőfit egy futárkocsi rázza Kolozsvár és Debrecen között, Csányi László kormánybiztos leve­lét viszi. Bezárva a jármű négy fala közé, nem is lehetne magányosabb ... Lehetetlen, hogy ne idézte volna föl emlékezete az egy éve történteket. Talán épp ekkor fogalmazódtak meg fejében a „Históriai jegyzetek” első sorai; talán, mert a kézirat nem árul el dátumot. A kritikai kiadás csak ennyit mond a szö­vegről: „több ponton mintegy kiegészíti a költő nyomtatásban megjelent (már­ciusi) naplóját.” De micsoda kiegészítés! Olvasván, az ember szédül, micsoda zu­hanás szele! De nemigen szokták olvasni. „Mártius 15-kén egész nap esett az eső... az ég a megszületett szabadságot keresztelte.” Itt még a „szép csecsemő”-re emlékezik Petőfi. De máris kezd elborulni a kép: „Szekrényes, városkapitány azt kérdezte Landerertől: kell-e katonaság? Länderer azt felelte, nem.” Szekrényesi polk­árszolgája volt, Landerer besúgó, va­jon gyanította-e Petőfi? „Délután a vá­rosháza termében Nyári és Klauzál táb­labíráskodtak, a rend, a rend­ volt min­den második szavuk.” A rend, e szónak rossz, halálos kongása volt a múlt szá­zadban. Miklós cárnak jelentették a vér­be dermesztett Varsóból: Rend van. „Az a hír terjed, hogy katonaság jön, senki sem ijed meg, azt kiabálják, fegyvert!” Ez szép, ez nagyszerű, de megint jönnek a táblabírák. ..A helytartótanács előtt Klau­zál szónokolt; a forradalom küldte, s oly alázatosan és reszketve hebegett, mint ta­nítója előtt az iskolás fiú; ha lenn az ud­varon és utcán 20 000 ember nem kurjo­­gat, kidobták volna, azt gondolván, hogy talán kéregető armer Reisender.” Erről a jelenetről a márciusi naplóban ezt írta Petőfi: „A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott. . .’ Úgy látszik, nemcsak a nagyméltóságú helytartó tanács vala sápadt, hanem Klau­zál is. Micsoda szégyen! És micsoda for­dulása az időnek, hogy Petőfi egy év múltán már erre, elsősorban erre, a szé­gyenre kell hogy emlékezzék! „Táncsicsot a székházba vitték, onnan jött a város­házához, s köszönetet rebegett.” Hát még Táncsics is, még vele is elégedetlen Pe­tőfi? Rebegett — azt írja, s Petőfi félel­metesen pontos stiliszta, ez a szó itt vág. „A helytartó tanácshoz küldött választ­mány állandóan megmarad, másnap, 16- kán Irányi ezt forradalmi választmánynak találja mondani. Nyáry hevesen, csaknem dühösen protestál minden forradalmi szó ellen, tagadja, hogy ez forradalom.” Ezt tagadni — és nemcsak Nyáry tagadta, de egész kórus — személyes sértés, melynél nagyobb alig érhette Petőfit. Pedig azóta még hányat s mekkorákat kellett: elvisel­nie! Azért persze a forradalom szép volt, s a jegyzet végén egy kicsit megenyhül a toll: „16-kán a város kivilágítva. Rendkí­vüli nép­tömeg, példátlan rend és öröm.” s volt az, amin Petőfi keresztül­ment? Pokoljárás, de nem dezillu­­zió. Nem kiábrándulni tanult meg, hanem látni. Tessék: ez aztán realizmus! A Históriai jegyzeteket olvasva, sokszor arra gondolok: Petőfiben nagyobb próza­írót, mint költőt vett el tőlünk a kalóz ha­lál. Ha ő megmarad­ni a Jókai-legenda. S mi talán érettebbek, felnőttebbek vagyunk. Szépen lobogtak a fáklyák március 1 j­én este. De mi a fáklya? Nemcsak láng, csepegő szurok is, füst is. Kondor Béla: Petőfi-illusztráció I­I­I

Next