Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-01-07 / 1. szám - Kövendi Judit: Egyedülálló anyák gondja (3. oldal) - Gádor Magda: Fekvő fiú • kép (3. oldal) - Bor Ambrus: Sanguist (3. oldal)
KÖVENDI JUDIT. EGYEDÜLÁLLÓ ANYÁK GONDJA Régóta figyelem ezt a fel-fellángoló eszmecserét, család, nők, gyerekek helyzetéről. Veres Péternek nemrégiben itt megjelent Gondviselő társadalom címmel írott elmélkedése engem is szólásra késztet. „Először is tisztázni kell a családról és a családi nevelésről való gondolatainkat. Reálisan, dialektikátlan utópiák nélkül” — írja. S a cikke végén mondottak a közösségi, kollégiumi nevelésről különösképen a szívemből szóltak. Két fiaim van. A nagyobbik tizenhárom, a kisebbik kilenc éves. Egy ideje egyedül élek, ami a velem egykorú asszonyoknál eléggé gyakori. Igen, azt látom magam körül a világban, hogy egyre több asszony marad magára a gyerekével, vagy pláne, a gyerekeivel. Népbetegség? Kortünet? Nem tudom. De akármi az oka, tény. Mit tehet az anya? A dolgozó anya? Napközibe íratja a gyerekét. A zsúfolt napközibe, kiszolgáltatva őt az ideges, ordibáló, olykor pofonokat lekenő napközis tanítónak (akit szintén csak sajnálni lehet: neki is egy-két gyereke kallódik közben mások felügyelete alatt), megrabolva a gyerekek drága idejét , mert addig ő sem moccanhat, amíg a legbutább, leglustább is el nem készül feladatával. Addig nincs mozgás, nincs séta, nincs szabadulás. Hányszor fájt a szívem a fiamért! Azért a tízórás műszakért (mert reggel fél 8-tól délután fél 6-ig regulázták őket, őrület, egy felnőtt nem bírná önfegyelemmel, hát még ezek a csikófiúk!), tíz óra fegyelmezés az iskolában és itthon? Én rohantam haza, hogy nyitott ajtóval várjam őket. Addigra már hullafáradt voltam. És még többnyire valami munka várt rám, amire csak az ő megetetésük, fürdetésük, ágybarakásuk után kerülhetett sor. Türelmes voltam velük? Nem, türelmetlen voltam, örök késésben voltam, örök kétségbeesésben éltem. Színház, mozi, hangverseny, szinte soha. Ha mégis, lélekszakadásos rohanás előzte meg, fabatkát nem ért az egész. Jól emlékszem, az volt az utolsó színházi élményem, amikor az első felvonás közepén kicsörtettem a nézőtérről, halálos rémületben: égve felejtettem a gázt a vizesfazék alatt! Nem, nem felejtettem égve, de ez már egyremegy. Égve felejthettem volna. Dolgozni is csak félszínet tudok, anyának sem lehetek teljesértékű. Mi a jóistent csináljuk? Ekkor támadt a mentőötlet s hozzá a kedves segítség. Kollégiumba kerültek a fiaim. Méghozzá vidékre, ami nekem nehezíti a dolgom ugyan, hozzájuk is utazgatni kell, s az is idő, pénz, de világéletemben azt vallottam, hogy jót tesz a gyereknek, ha vidéken, falun — akár tanyán! —, a természethez minél közelebb é. Hogy ne a gépesített életnél kezdődjék és végződjék számára a világ, hanem az állatok, növények, a rét, a mező, az erdő, a víz ismereténél — aztán üsse ki, jöjjenek a gépek, ha már egyszer a XX. század közepébe születtek bele. Egyszóval, megkönnyebbültem, azt hittem, egyenesbe juthatok, talán még el is tarthatom, fel is nevelhetem őket a saját erőmből. Bíztam abban, ahogy Veres Péter is írja: micsoda ünnepek lesznek az együttlétek. A vakációk tán végre igazi vakációk lesznek. Talán a munkámmal, a szabadságommal is tudok majd úgy ügyeskedni, hogy néhány hetet valóban együtt töltsek velük, feszültségek, túlhajszoltságok nélkül. Már-már kezdtem megnyugodni a gyerekek felől, s a munka ízesebb lett, jobban oda tudtam figyeni a világ dolgaira, az embereikre, mindarra, ami érdekel és izgat. De a mindenkit hallatlanul buzgón megítélő „közvélemény” visszarakta rám a terheket. Apró jelekből észre kellett vennem, hogy valami megint nincs rendben. Kedves, okos, a kollégiumi elhelyezésben segítséget nyújtó ismerősöm nemrégiben összehúzott szemmel, töprengő arccal azt kérdezi tőlem: mondja, maga jó anya? Asszonyismerősöm, aki négy éve neveli egymaga serdülő gyerekeit, azt mondja: ha engem kérdezel, én eleve lebeszéllek a kollégiumról. Tudomásul kell venned, hogy elsősorban anya vagy, a gyerekeidnek melletted a helyük. Barátnőm, egy óra hosszán át magyaráztam valakinek, aki megszólt téged, amiért „kiadtad” a gyerekeidet idegenbe, hogy helyesen tetted, s a fiaid ott nagyon jól megvannak. Mellesleg, öreg íróbarátom is azt mondta: nagyon helyes, én is kollégiumben éltem kisdiák koromtól, az csak hasznára válik a gyereknek, főleg a fiúgyereknek. És csak állok, kétségbeesve, az ilyen-olyan érvek és „ítélkezések” pergőtüzében. Azt a véleményt, hogy „persze, kicsapta a gyerekeit vidékre, ő meg éli vidáman az életét”, azt már igyekszem elereszteni a fülem mellett. Miután nyakig vagyok gonddal, munkával — ez az abszurd feltételezés már nem is borzolja az idegeimet. De változatlanul borzolja a hivatás-anyaság látszólag mégis megoldatlan problémája. És sose gondoltam arra, ifjúkoromban, családitalanul sem, hogy a munkám valamiféle átmeneti állapot, aztán majd férjhez megyek, gyerekeket szülök, s kizárólag a családomnak élek. De miért ne mennék férjhez és miért ne szülnék gyerekeket? Sose gondoltam, hogy a kettő — munka és anyaság — öszszeférhetetlen. A fia csonka családban az anyára szakad az összes teher. Még abbban az esetben is, ha anyagilag valamennyi támogatást nyújt az apa. A kicsi fiú kamaszodik, az értelmi kapocs látszólag még nagyon erős , de az egyedülálló anya véleménye, életpéldája felelősséggel végzett munkája már nem hat rá annyira, mint régebben. „A szülőkkel ekkor kezd megromlani a viszonyuk”, ebben a korban — monja Veres Péter. Isten őrizz, hogy idáig jussak a gyerekeimmel. Talán ezt megúszom. Igaz, csak anya vagyok. A kamnatszifiúnak valószínűleg nagyon kéne az apa. Megint éreznem kell, hogy kevesebbet érek. A szülőségben. De azért nem olyan veszélyes ez, hiszen a múltkor azt mondta a nagyobbik fiam, te anya, milyen érdekes, a legtöbb, gyerek úgy él, mint mi, az édesanyjukkal Igen, mert a kollégiumban is jócskán akad elvált szülők gyereke. Az én nőiszmehőseim javarésze is magányosan neveld a gyerekeit A fiaim szemében — talán mégiscsak egyenértékű szülő vagyok. Na de a maximalista társadalom! A maga „kérlelhetetlenségével”! A szigorával! A magas erkölcsi normáival! Munka- és családnormáival! Természetesen, csak akkor, ha a másikról van szó. Különösen, ha egyedülálló anyáról van szó. Vigyázat, ne értsük félre egymást. Ha csak a magamfeje fájna, rösszelleném egyéni gondjaimmal traktálni az olvasót. De mindenki tudja, mennyi hátránnyal indul a nő, az asszony, az anya az életnek. Legalább ne nehezítsük küszködését. Ne tegyük lehetetlenné a munkáját, ha egyszer dolgozni szeretne. Ne szóljunk bele, hogyan oldja meg a gyerekei nevelését. Erre nem illetékeseik a kívülállók. (Más lapra tartoznak az elhanyagolt gyerekek, a bűnösen felelőtlen szülők.) Helyesbítek. Csak szóljunk bele. Segítően. Megértéssel. Persze, a közvélemény szószólói is férfiak. Okos, művelt, többnyire rendezett anyagi körülmények között élő férfiak (vagy a hasonlóan rendezett körülmények között élő nők!) Nem is lehet fogalmuk az egyedülálló anyák, a hivatásukhoz is ragaszkodó asszonyok vergődéséről, a gyakran elvégezhetetlennek tűnő feladathalmazról, amik ezerfelé szakítanak egy nőt, és összevissza tépázzák az idegrendszerét. Hogy szavalnak, pózolnak, beérik félmegoldásokkal és féligazságokkal! Mert milyen igazság az, miféle megoldást kínál, amit egy közéleti férfiú vall: becsülök anynyira egy ötgyerekes anyát, aki csak a gyerekei nevelésével foglalkozik, s esetleg öt tudóssal ajándékozza meg a társadalmat, a hazát , mint egy tudós nőt. Bumm. Én is egyformán becsülöm mind a kettőt. Tovább megyek. Jobban becsülöm az ötgyerekes anyát Mert az a tudós nő valószínűleg ritka tehetséggel megáldva született, tudóssá kellett tehát lennie — de az ötgyerekes anya önként vállalta a jóval nehezebb életet, hiszen lehetne egygyerekes adminisztrátor, „dolgozó nő”, „egyenjogú nő” is. Dehát maradjunk a realitás talaján! Az ötgyerekes anya épp oly ritka manapság, mint az igazán tehetséges, tudós nő. Nem, a körülmények, a hajsza, a nővel szemben támasztott maximalista követelmények nem kedveznek mannapság az anyáknak. Ha valamit tenni akar a társadalom a családért , akkor elsősorban az anyákért és a gyerekekért tegyen. Én is kollégiumpárti vagyok.Hogy el ne felejtsem, egy fontos formai változtatást javasolnék. Az „intézet” szónak ma más a csengése, mint a múltban. Elhagyott gyerekeikre, bűnöző gyerekeikre, árvákra asszociálunk róla. Ez a gyerekeket is sérti. A fiaim se szeretik leírni sem, a borítékon is csak rövidítve jelzik. Én mindig a kollégium szót használom, nyilván tudatalatti védekezés,ből. És mért ne lehetne ma is Petőfiről, Adyról, József Attiláról, vagy másokról elnevezni az intézeteket, illetve a kollégiumokat? Mint a boldogult népi kollégiumok idejében? Hogy még a nevére is büszkék lehessenek a fiaink. Nem is beszélve sok tartalmi dolog viszszaállításáról, kollégiumi közösségi-pedagógiai módszerekről, amelyeket mind kipróbáltunk s javarészük pontosan bevált! Ez az a soha-vége-hosszú téma. Már látom, én is százfelé kapóik. Abbahagyom. Azzal, hogy senkinek sincs joga megítélni az anyákat, akik a körülményeikhez, lehetőségeikhez képest próbálnak gondoskodni a gyerekeik felneveléséről. Próbálnának valamiféle példátmutatni nekik. Ha már zátonyos magánéletükkel nem sikerült, legalább a dolgos életükkel. Közösségi felelősségvállalásukkal. Amiben pedig senki és semmi őket utól nem érheti: önzetlen szeretetükkel. Amire csak az anyák képesek. Állítom: az is neveli a gyereket. Nevessenek ki: egyetlen pedagógiai „fegyverem”, ami még soha nem mondott csütörtököt. S ha ez párosulhat egy kollégium rendszeres életritmusával, jó közösségi szellemével, normális, gyerekre szabott fegyelmével , akkor a dolgozó anyák életerejéből, a szerető gondoskodáshoz oly szükséges energiájából arra is juthatna elegendő, ami a legfontosabb: a gyerek kiegyensúlyozott, harmonikus emberré nevelésére. Dehát hány kollégiumi férőhelyünk van? Javaslatom: ennek a konkrét, gyakorlati problémának a megoldásában legyünk maximalisták. Gádor Magda kiállításáról: Fekvő fiú 5 B ' SANGUIST Még szinte hallom, ahogy a főorvos fölemeli a hangját, és kiadja az utasítást: — A Heinesnak sanguist! A fiatal doktornő megismételte a rövid mondatot: halkan, diakónus-áhítattól kicsit fátylazottan hangzott az ő szájából a sanguis. Kórházparkban történt ez, 1954-ben, nyáron, déli órában. A főorvos rövidre fogott mondatokkal magyarázta el nekem, hogy a fiú állapota súlyos. A betegség tünetei főleg az alsó végtagokon észlelhetők, de éjjel a rekeszizom működésében is mutatkozott zavar. A gyermekpavilon előtt álltunk. Emlékezetembe furcsamód belerögződött egy jelentéktelen részlet is: két ápolónő alumíniumedényekkel és tányérokkal megrakott kocsit tolt el mellettünk, a laza sóderes tion majdnem megfeneklett a gumikerekű kocsi, kavics csikorgott, a fazekak össze-összekopódtak. A főorvos szárazon, talán ridegen is mondta, hogy a Heine-Medin-kór hasonlóan súlyos eseteiből maradandó károsodás nélkül nem lehet felépülni. A tapasztalat szerint nem. Néhány nap múlva, ha a fiú állapota kedvezően alakulna, tájékoztatni fog arról, hogy milyen lépéseket tegyek utókezelő kórházba való felvétel érdekében. Egyelőre ne tegyek semmit. Ekkor jött ki a pavilonból a fiatal doktornő, és a főorvos, akivel már csak szótlanul néztünk egymásra, váratlanul fölemelte a hangját, és kiadta a vérátömlesztésre vonatkozó utasítást. " — Languist! Nekem akkor azon is kellett gondolkoznom, vagy csak azon, hogy életben marad-e a fiú, vagy meghal. Eléri-e vele a mentőautó, ha úgy alakul a helyzet, a városban igénybevehető néhány vastüdő valamelyikét, vagy megfúl. És kívánjam-e, hogy életben maradjon, s megnyomorodva éljen húsz, negyven évet, esetleg többet is. Félig megfogalmazva, amorf szókeverékekként lebegtek ezek a kérdések, tompa tehetetlenségben. Godolkozni akartam, hiszen kellett, de a gondolatok csak átúsztak valami szürke közegen. A vér latin szava csapódott aztán bele keményen. A főorvos nem mondta nekem, hogy vért kap a fiú, vagy éppen teljes vércserével próbálkoznak. Annyit mondott, hogy megkapja az ellátást. Nem sértett ez az orvosi zárkózottság. Ez a közlés talán nem is hatott bennem semeddig. A hatvanhoz közel álló főorvos közölte velem a diagnózist, a beteg állapotát, a várható vagyesetleges komplikációkat. Amíg beszélt, gépiesen megkerültünk egy virágágyat. Aztán valameddig szótlanul néztünk egymásra. S ahogy odalépett a doktornő, a főorvos mintha kihúzta volna magát, s mintha a kezével kemény, majdnem dühös mozdulatot tett volna, amikor elrendelte a sanguist. Az orvosok hieratikus nyelve volt ez. A szertartásokat végző kaszté. Azoké, akik lehetőségeik, hatalmuk korlátaival tisztában vannak, s kétségbeesett daccal vállalják, hogy magukban viseljék el erőtlenségüket. És utolsó, hasonló kétségbeesettséget jelző eszköz is volt a vér: a latin szó tömör segélykiáltásnak és varázsigének hangzott, egyszerre. A tudomány emberének szellemeket és őselemeket idéző bűvölő visszafordulását jelezte, az őskort, a ráolvasást, a varázslatot. Gyermekgyógyászszaktekintély volt a koros főorvos. Tiszteletet parancsoló jelenség. Emlékszem magas alakjára, boltozatos homlokára. S ahogy magyarázó-színtelen hangja a parancsban felcsapott, ahogy vért kiáltott, latinul: tehetetlenségét tárta fel, azt közölte velem és önmagával. Tehetetlenségünkben mindig nagy szavakat használunk, istenkísértő és ördögűző formulákhoz folyamodunk. A szó abban a pillanatban nem tetszett orvos-zsargonnak, tudományos arisztokratizmusnak. És természetesnek tartottam, hogy a főorvos, miután odakiáltotta a latin utasítást, nekem már csak néhány, majdnem érthetetlen mondatot dünnyögött oda, szótagokra szétesett közhelyeket, arról, hogy várni kell, s futólag nyújtott csak kezet, aztán otthagyott a kerek virágágy mellett. Szavak, varázsigék idején történt ez, liturgikus szavak csattantak mindenféle tehetetlenség fölött. Ma asszisztensnők, gyerekgondozók adják be a gyerekeknek kávéskanálban azt a néhány csöpp színtelen, íztelen szűrletet, aminek hatásaként egészségügyi statisztikáinkban egy félelmes betegség rovata esztendők óta üres. A felügyeletet ellátó orvosok egyszerűen azt mondják: a cseppek. A világ változását szavak egyszerűsödésén is mérem. Mértem, amikor a kislányomat el kellett vinni a körzeti gyermekrendelőbe, hogy megkapja a cseppeket. Fehér zsebkendőbe csavart kiskanalakat vittek magukkal a szülők. A cseppeknek. És ilyen változásokban szeretném mérni a világ változását, gyógyító szűrzetek nagyon egyszerű szavaival.