Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-01-07 / 1. szám - Ferenczy Béni: Fekvő nő • kép (4. oldal) - Orbán Ottó: Tej (4. oldal) - Koroknai Zsuzsa: Az önvallomás művésze • könyvkritika • Simone de Beauvoir: Mandarinok (Magvető) (4. oldal) - Pomogáts Béla: Prága poétája • könyvkritika • Vítězslav Nezval: Az éjszaka költeményei (Magyar Helikon) (4. oldal) - Bor Ambrus: Időszerű riport • könyvkritika • Gál Zsuzsanna: Feleség voltam New Yorkban (Táncsics) (4. oldal) - Kalász Márton: Vágyak és áldozatok • könyvkritika • Dumitru Radu Popescu: Vágy (Európa) (4. oldal)
Az önvallomás művésze StaMMM de Beauvoir: Mandarinok (Magvető)S imone de Beauvoir nagyhírű, s nálunk nagy (tizenkét esztendős) késedelemmel megjelent regénye, a Mandarinok, egy kis csalódást okozott. Talán azért, mert magyarul előbb olvastuk az írónő később keletkezett művét, önéletrajzi trilógiáját és így — hiába hessegetjük a nem egészen jogos egybevetés kísértését — nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy ez a regény tulajdonképpen A körülmények hatalma halványabb, gyengébbre sikerült előképe. önéletrajzi trilógiájának és e legjelentősebb regényének ismeretében most már nagyobb tévedés kockázata nélkül megállapíthatjuk, hogy Beauvoir, legalábbis, ami eddigi életművét illeti, elsősorban az önelemzés ritka képességű művésze. Erős intellektus, kíméletlen őszinteségre hajló, aki — és itt az ellentmondás csak látszólagos —• akkor alkot igazán magasrendű szépirodalmat, amikor magát, barátait, környezetét már-már tudományos pszichológiai és szociológiai pontossággal, egyszersmind azonban a kivételesen érzékeny ember fájdalmas-nyugtalan szókimondásával analizálja. S művészi hitele gyengül, ahol ettől az analitikus-vallomástévő módszertől eltérve a par excellence szépírói fikciók világába téved. A dokumentumdrámák és regények, a memoárirodalom mostani nagy sikere, jónéhány kiemelkedő teljesítménye szinte csábít egy önkényes általánosításra. Nevezetesen arra, hogy a jövő a dokumentumirodalomé és a fikció lassan kihal, muzeális, avítt kellékké válik a korszerű irodalomban. Ami engem illet, nem hiszek az effajta általánosításban. A fikció, az átlényegítés, az újrateremtés mindaddig, amíg művészet egyáltalán lesz, mindenfajta művészetnek lényeges eleme marad. De, úgy látszik, nem minden életanyag alkalmas a szabad művészi újrateremtésre. Beauvoir regényében az írói kitalálás meglehetősen erőtlen, nem szerves alkotója a mű szerkezetének, inkább csak dekoráció, olyasmi, mint századvégi építményeken a habarcsdísz: nemcsak, hogy kevés köze van az épület lényegéhez, hanem még el is fedi, el is torzítja arányait. A Mandarinokban megrendítő és elgondolkoztató a tényleges dilemmák — konfliktusok és feszültségeik, csalódások és megcsalattatások — elemző, nyílt, kegyetlen ábrázolása. Közéletről és magánéletről magas hőfokon, hitelesen vall az írónő. A regény cselekménye Franciaország felszabadulásának pillanatában kezdődik. Az Ellenállás emléke még fenntartás nélküli, baráti egységbe fogja a francia értelmiség színe javát, hiszen oly közeli a nyers, brutális önkény, a fasizmus és a megszállás elleni közös harc, oly égetően fájnak a közös veszteségek, oly szépnek, reményteljesnek látszik a jövő. De a remények gyorsan foszladoznak, s a világ ellentmondásai nyomán felszínre kerülnek a világfelfogás ellentmondásai is. Barátokból ellenfelek lesznek, szövetségesekből gyűlölködő ellenségek. önvallomást olvasunk a Mandarinok lapjain minderről: nincs értelme azon töprengeni, nem anakronisztikus-e, nem romantikus-e némiképp a humanista értelmiség funkciójának Beauvoir-féle felfogása? S nem ez a szépirodalmi mű az alkalom, hogy elmélkedni kezdjünk rajta, kinek mennyi volt az igaza, kire mekkora rész hárul a hibákból, a francia kommunisták és Sartre-ék egy időben nagyon is kiéleződött viszonyában? Ami Beauvoir regényében az ábrázolt, korán is, Franciaország határain is túlmutat, az az elkötelezettség és függetlenség számos értelmiségit érintő, néhol a tragikum határát súroló dilemmája. Hasonlóképpen maradandónak, meggyőzőnek, irodalminak érezzük a magánélet problémáinak önval lomásszerű ábrázolását. Beauvoirnak nő létére volt bátorsága (és ehhez, a közhiedelemmel ellentétben, a rangos francia irodalomban sem kisebb bátorság kell, mint nálunk; itt is, ott is épp e területen a legerősebb ma is a katolicizmus etikájának befolyása) a szerelmet a maga teljességében megmutatni és szakítani a „bűnös” test és a „fennkölt” lélek vallásos-dualisztikus, álszent konvenciójával. A szerelem örömeiről, az elhagyatottság szomorúságáról, magányról, öregedésről, a félelemről, hogy meghalunk, s a szorongásról, hogy elveszítjük szeretteinket, szépen és hitelesen ír ebben a könyvében is Beauvoir. S hogy mégis mi a disszonáns a műben? Az, amivel az írónő épp a harmónia illúzióját próbálja megteremteni. A regényelemek, úgy érezzük, itt szinte menekülést jelentenek, Debreuilh,Sartre és Perron—Camus kibékülése nem azért hamis, mert a valóságban a két hajdani barát sohasem békült ki, hanem azért, mert a regényben csúnyán összebonyolódott magánembert és politikai konfliktust indokolatlan idillben old fel. Romantikus harmóniavágy formálta Jókai -regényt ésszerűen tökéletesre, sziklaszilárdra Debreuilh alakját, hasonló meggondolás juttatja szerelmi révbe a háborúban felnőtt és a háborútól megnyomorított fiatalok szimbólumaként szereplő Nadine-t is. Debreuilh, és az írónő alakját nem is leplezetten megtestesítő Anne soha nem született lányát. ★ A Mandarinokat egyik magyar kritikusa a minap az értelmiség lovagregényének nevezte. Találó megállapítás, érdemes megismételni. Ennél pontosabban nemigen foglalhatnánk össze Beauvoir regényének vonzó és ellenérzést szülő vonásait. A regényt Illyés Gyula és Wessely László fordította. Koroknai Zsuzsa Prága poétája Vitrzslav Nezval: Az éjszaka költeményei. (Magyar Helikon) Nerval költészete: maga a szárnyaló, zabolátlan élet. Bővérű életöröm árad soraiból, részeg lírai koncertek váltják egymást, pazarló tűzijátékban lobban elénk a világ, a szerelem igézete. Bármiről is írjon: a szerelem kivirágzásáról vagy Prága és Párizs utcáiról, mindent egy felfokozott élet szintjére emel. A költői mesterségről valló és élettervet készítő verse, a Poétika, maga is „féktelen elragadtatásról” beszél. Nem meglepő, hogy e roppant szenvedélyű költő sajátjaként használja fel az avantgarde művészet eszközeit. Játékos és mágikus képei, szabad versének vagy ritmusainak fölényes könnyedsége arra vall, hogy a modern francia lírától tanult. Valóban, Nerval verseiben van valami Apollinaire dallamából, a fiatal Eluard játékosságából és érzékenységéből. . A versek fékezhetetlen lendületről, zabolátlan kedélyről árulkodnak. Nezval azok közé tartozik, akik valamiképpen a legendás „poéta” eszményét testesítik meg Mégis:^^ tévedne, aki azt hinné, hogy esetében csupán az össszöhés kettőrüreg jelentkezik. Nerval — elméleti írásai tanúsítják — nemcsak ösztönösen fordult a teremtő élet felé, hanem tudatosan is fel akarta mérni és be akarta mutatni varázsát, szépségeit. A teljes élet és a teljes ember megvalósítását hirdette, ezért oly eleven és változatos költészete. S ezért vált forradalmárrá is. „Szavazatom én a forradalom urnájába dobom” — írta a fiatalon, s ez a vallomása nem maradt írott malaszt. Küzdött a kommunista párt soraiban, vallomást tett a háború szenvedéseiről, hirdette a dolgozó nép igazát. Elkötelezett művésziként vett részt népe harcaiban, ezért cserélte fel a lírai áradást a töprengésre, gyakran a fájdalom tömör vallomásaira. A háború évei klasszicizálták költészetét, formáiban is igazodni akart ahhoz a felelősségtudathoz és ítélkező komolysághoz, amit magára kellett vállalnia. Mindez megújította lírai nyelvét: Aragonhoz vagy Eluardhoz hasonlóan ő is hagyomány és modernség szintézisét alkotta meg, egységbe fogta ifjúságának avantgarde lobogását és a férfikor józan, szerkesztő figyelmét A magyar Nerval kitűnő fordítók tolmácsolásában, Dobossy László eligazító utószavával jelent meg. Pomogáts Béla dául, 70 centbe és 40 percbe kerül, önkiszolgáló mosodában, és a 40 perc alatt csak üldögélni kell. Ilyen jó dolog még bőven van, olvasva irigyeljük csak igazán. Van viszont rossz is, méghozzá megdöbbentően rossz. Gál Zsuzsanna megírta ezt is, jó ízléssel kerülve a propagandisztikus tanmesehangsúlyt. Köznapiságukkal győznek meg a négerkérdéssel kapcsolatos észlelései, és az, amiről mint számunkra legidőszerűbbről írt legbővebben: a disszidensek sorsa. Tíz év telt el, vannak a disszidensek között, akikből egy évtized alatt milliomos lett. Vannak lecsúszottak, de a java jól megvan odakinn. Ám ennél fontosabb, hogy van, aki még magyar, és van, aki még hangoztatja a magyarságát, végül van, akinek már csak a speciális honi ízek kellenek a magyarságból — hazai fűszer és csabai kolbász; valamennyi típuson tárgyilagosan megfigyelhető a rossz közérzet: a hontalané. Ennek a közérzetnek pontos, szigorú érzékeltetése a riportkönyv számunkra legfigyelemreméltóbb erénye. Bor Ambrus Ferenczy Béni: Fekvő nő BÜDÖLVŰ Magyar fí/m f°gas Kérdés sz ovet fí/m * '-cs. SIKÁTOR film Sp°nyoi^^RF y°'c' film S***C%lTjíto % Magyar film UTOSZEZOW Magyar film A HOHÉR Spanyol—olasz film és a*aK HOL^várt ORBÁN OTTÓ: Tej Fölemeltem a síró csomagot és megcsapott a maró tejszag. Fullasztó fehér felhőben én és hibáim egyetlen örököse: köznapi felvonásvég. Úgy álltunk ott, mondom, akár egy színdarabban. Szájában a sírás végszava, cigaretták szennye a nyelvemen. A kétséges szereposztás szerint magamhoz szorítottam, egy marék ösztön válaszolt ügyetlen öleléssel. „A szeretet bilincsei” — azonnal előhíva. De belül igazi hideg borzongott. Szuszogása láncán az elporzó nyarat ugattam. A felelősség aljában lakunk, a remény fűcsomóin. Megszólítottam, hős a hősnőt, savanyú lehellete fehér tűkkel döfködte az arcom. Mint kötélen a párnahuzatok, számon meglebbent a mosoly, így álltunk ott egy percig. Aztán letettem. Időszerű riport Gál Zsuzsanna: Feleség voltam New Yorkban (Táncsics). A kiadó „Útikalandok” elnevezésű (kellemesen megszépült, igényesebbé vált) sorozatában jelent meg az újságírónő könyve, noha kalandos eleme nincs. Gál Zsuzsanna eltöltött egy évet New Yorkban, és megírta azt, amit látott. A rokonszenvesen őszinte stílusú nagyriport mégis van olyan izgalmas, mint egy távol-keleti vagy arktikus utazás kalandossága. Az újságírónő ugyanis azt írta meg — tárgyilagosan —, ami ma és itt bennünket érdekel és izgathat. Megírta, hogy mi idegesítően jó Amerikában. A nagymosás, példoz.4 ■", 'V Vágyak és áldozatok Dumitru Radu Popescu: Vágy (Európa) Kezdései érzékletesek, pontosak. Három-négy vonás, és meg tudja fogni az olvasót. A címadó elbeszélésben egy meggyilkolt idős paraszt fekszik a naptűzte nyári udvaron. A kontúrok kísértetiesen élesek. A paraszt holttestét galambok hemzsegik körül s a zsebéből kihulló búzát szemelgetik. Az élő szereplők a görög tragédiákra emlékeztetve állnak némán a helyükön. A kép mozdulatlan. Hogy aztán egyszerre megindulhasson a szinte detektívregényszerűen pergő cselekmény. Popescu korszerűségre törekvő író. Parasztjai nem a még napjainkban is nélkülözhetetlennek vélt idilli kulisszák között mozognak. Eszköze a mélylélektan, fegyelmezett, lényegre látó. Az adott környezet problémáit egy-egy háttéri alak okos felvillantásával világítja meg. Hasonlóan jár el a Tenger a sivatag alatt című elbeszélésben,amely a háború éveibe vezet vissza, s a Boldogok kertjében, amely az öregség nyomasztó világát ábrázolja. Az akácfa évgyűrűiben, mint váratlan forrás, az író humora is megcsillan előttünk. A harmincegy esztendős Popescu könyve híradás a legújabb román próza eredményeiről. Réz Pál, tömör utószavában, e próza egyik legjobb képviselőjeként jelöli meg. Véleményét az írások szépen igazolják. A két fordító, Kosáry Márta és Klumák István, ügyelt rá, hogy magyar nyelven is frissen és dinamikusan hassanak. . Kalász Márton Méterkilopond vagy méterkilogramm Láng Róbert olvasónk figyelmeztetett bennünket, hogy múlt heti számunk „Benjámin karikatúrái” című cikkében tévesen méterkilogrammnak írtuk a teljesítmény egységét. A cikk kéziratában még helyesen méterkilopond szerepelt, a nyomda ördöge azonban azt hitte, hogy ő jobban ért a fizika