Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-03-04 / 9. szám - Koroda Miklós: Ifjú poéta az öreg Aranynál • 150 éve született Arany János (4. oldal) - Hadik Gyula: Arany János • kép (4. oldal) - Sőtér István: Arany János, a gondolkodó • 150 éve született Arany János (4. oldal)
150 ÉVE SZÜLETETT ARANY JÁNOS KORODA MIKLÓS: ifjú poéta az öreg Aranynál Apám Pozsonyban járt gimnáziumba, Reviczky Gyulával, két osztállyal lejjebb, ám sülve-főve — az irodalom pácaiban — együtt voltak. A nagymúltú iskolában jeles professzorok tartottak leckét: Kalmár József, Petőfi egykori osztálytársa, maga is buzgó verselő, egy epigrammás kötet szerzője, Óváry, a filozófus, Vitkovics Sándor a Pozsonyvidéki Lapok szerkesztője. Vagyis felettébb poétának való skála volt. Reviczky megmutatta első zsengéit professzorának. Kalmár megbírálta a kísérleteket, s a sikerültebbeket beíratta tanítványával a dolgozatfüzetbe. Később osztályozta a költeményeket. Az első kitűnőt a Kékruhás leányhoz írt Reviczky versre adta, majd nyilvánosan megdicsérte az ifjú poétát, és felolvastatta művét az osztályban. Nyolcadikos korában apám is kapott egyest Kalmár tanár úrtól egyik borongás versére, ám ő ■már akkor A túlvilág köznő diája című drámai költeményén munkálkodott. A tizenhét esztendős diák a Kozmosz láthatatlan kapuit döngette — nem adván alább — az általános emberi nevében. Néhány szakaszt elküldött Arany Jánosnak, levélben kérve, engedje meg, hogy művét neki ajánlja. ” Rövidesen megérkezett a gyöngybetűs válasz a pozsonyi Kis Ede utcába: „Tisztelt Uram! Megbocsát nekem, ha mint tört kedélyű, beteg ember, ki amellett prózai teendőkkel elhalmozva alig foglalkozom valaha költői dolgokkal, csak röviden válaszolok becses soraira. Ha kegyed úgy véli, hogy nevem odafüggesztése művének bármily csekélyi előnyére válik, teheti bízvást. A küldött mutatványból úgy látom, hogy a munka sokat ígér, azonban ily tárgyaknál az egész compositio határoz leginkább s az ilyenekre áll az, hogy lehet az ember Darte, Goethe vagy legalább Madách, de mediocribus esse poetis Non di, non homines, non concessere columnae. Látom a skepsist a közlőitekből, de a feloldást nem, azt az egésznek kell meghoznia, s remélem meg is hozza, mert anélkül nincs harmónia, nincs költészet. Fogadja üdvözletemet! Budapest, 1876. január 10. szíves tisztelője: Arany János” A túlvilág komédiája nemsokára megjelent Budapesten a Weismann testvérek kiadásában, első lapján az ajánlással: „Arany Jánosnak mély tisztelete csekély jeléül a szerző.” Az ifjú költő akkor már túlesett az érettségin, egy esztendővel előbb végezvén az elemit, tizenhét éves korában maturált. Úgy érezte, a magyar irodalom kapuja tárult ki előtte, amikor az első példánnyal zsebében, kopogtatott a Magyar Tudományos Akadémia főtitkári lakásának ajtaján. Apám, jó félszázad múltán, írásai és emlékei rendezgetése közben elmesélte a látogatást: — Tudnod kell, hogy az időtájt valóságos Arany-ellenes áramlat indult. A fiatalok közül jó néhányan avultnak tartották a Toldi költőjét. — Török Árpád pamfletet írt A nagyidai cigányokról —, folytatta apám. — Erre én Jókai élclapjában, az Üstökösben epigrammal replikáztam, amely így végződött. ..Török Árpád a kritikára, Tatár meg a lantra, oly rontást hoza, mint honra török s a tatár.” Rettenetes alexandrinusaival akkor Tatár Péter, különben családi nevén Dalnoki és Mezőmadarasi Medve Imre, képviselte a ponyvairodalmat. Vigye tatár, azaz hogy nemsokára el is vitte az ördög! Töröknél, Tatárnál gonoszabb volt az a névtelen versfaragó aki a „Tölgyek alatt” pihenő, beteg költőnek azt üzente: „Ne írjon, de másszon a tölgyek alatt”, mert a „hiú, vén poéta persétől már fű-fa szalad.” Valami Hollósi, keresztnevére már nem emlékszem, arról értekezett gyalázkodó röpiratában, hogy az akkor sem ismert Marikovszky Gábor a hun mondakör igazi eposz írója, nem pedig „a gatyás Arany Jankó”. — Ám tartsunk rendet! Ott álltam, zaklatottan Arany ajtaja előtt, töprengve, hol is kezdjem, mit is mondjak? Jóságos és okos hitvese nyitott ajtót. Épp hogy köszöntem, csak annyit tudtam kinyögni: Koroda Pál kívánja tiszteletét tenni. — Arany az akkori főútra tekintő ablaknál ült nádfonatú karosszékében. A német világban Hochstrasse volt a neve, feltehetően azért, mert valóban magas út volt, egykoron töltés, mely a Váci úttól a Dunáig húzódott, és voltaképpen védőgátul szolgált az árvíz ellen. Arany felállt. Diákosan meghajolva átnyújtottam művemet. — Isten hozta, ifjú költőtárs ... — suhant át szakállas, finom-fáradt arcán egy röpke mosoly. — Vagy a sátán küldte? Hellyel kínált, szembekerültem vele. Egyszerre feloldódott elfogultságom, és gyors elhatározással azt hoztam szóba, amit ő jobbrésze arany álmának mond: a hun triológiát, a Csabamondát, melyhez 1853 óta többször nekifogott. S ami koncepciójában oly hatalmas, hogy ahhoz fogható, nézetem szerint, nincs. — A költő fáradt, gyengülő szeme felragyogott. Egyszerre a költészet birodalmában voltunk. Arany felszabadultan beszélt, a Buda haláláról, a hun triológia kész énekeiről, s főként terveiről: mennyire foglalkoztatja a verses epika modernizálásának gondolata, és mennyire időszerű a hunok és germánok örök harca. Hosszan mesélt, felfellobbanó, régi erővel, Csabáról, a hunokra boruló és tündöklő csillagáról, Etele és szépséges első asszonya, Réka fiáról. Szomjasan hallgattam, agyamba véstem minden szót. Aztán Arany János utamra bocsátott. Vártam, mikor folytatja a Csaba-triológiát? Hiába reménykedtem. -Ma is el-eltűnődöm: ugyan miért? Bizonyos, hogy korai öregsége, kínzó betegsége akadályozta, ám más is gátolta. A hunokról, különösen a németek, vad rágalmak akkora tömegét hozták forgalomba, hogy az adatok elbírálása sok nehézséget okozhatott. — Arany, a szerkezet mestere, eligazodhatott volna a forrásművek útvesztőiben, ám túl érzékeny volt a lelkiismerete, túlságosan ügyelt arra, amit ő epikai hitelnek nevezett. Egyéb akadálya is volt a triológia folytatásának: amikor Buda halálával megnyerte az Akadémia Nádasdy-pályadíját, névtelen levelek azzal vádolták a bírálókat, hogy összejátszottak a pályázóval. Jellemző a maradi akadémikusok féltékenységére, hogy miként későbbArany mesélte, második látogatásom alkalmával, egyikük elhozta a költőnek Kiss József újabb verses kötetét, mondván: a Zsiri,a dalok poétája azzal kérkedik, a mai kornak ő ír balladákat. „Kiss József mellett a te balladáid elavultak.” Arany János fogta a könyvet, az ablakhoz vitte, és felütötte a falusi mezőn lévő Krisztus-képről szóló verset: „Ó, mi boldog is vagy te itten, Kiszenvedett Isten, A lét zajából ide nem hat, Csak dal és illat...” Elolvasta végig a verset, a kötetet aztán e szókkal adta vissza: — De hiszen ez nagyon szép költemény! — Így ingerelték az irigy vének Aranyt a fiatalok ellen, Titán Laciknak csúfolva az új költőket. — Visszakanyarodva a hun triológiára, amelyről a legtöbb szó esett, kétségtelen, hogy kedvét szegték a névtelen rímfaragók és levélírók meg a neves, azóta a feledés homályába tűnő akadémikusok, de azt is valószínűnek tartom a költő terveinek ismeretében: a befejezést még valami gátolta: a már megjelent Buda halálán is változtatni kellett volna. Akármint történt, a főmű félbemaradt. Hadik Gyula rajza I SŐTÉR ISTVÁN: ARANY JÁNOS, A GONDOLKODÓ Arany műve túl könynyen vált irodalmi példaképpé, mintává —, de akik ilyennek fogadták el, le is szűkítették a példakép, a minta értelmét, tartalmát. Arany műve látszólag engedelmesen igazol irodalmi elméleteket, esztétikai formulákat, de ha mélyebben tekintünk belé, az igazolásnál nem kevesebb cáfolatot találhatunk benne. Akik csak népiesnek látják, többnyire nem tudnak mit kezdeni Arany intenzív intellektualizmusával. Akik nemzetiként ünnepelték, nem vették észre, mint törekedett Arany az emberiségi költészet szintje után —, úgyannyira, hogy Madách művének is emiatt vált oly következetes támogatójává. Akik a parasztot látták benne, nem vették számba polgárosodási igényeit. Akik polgárnak tekintették, nem figyeltek föl arra, hogy társadalmi eszménye egy ábrándosan elképzelt, archaikus demokrácia, melynek szabad és egyenlő tagjai közt csak az erény, az érdem, a vitézség teremt különbségeket. Akik epikus költőnek fogták fel őt, megfeledkeztek lírájáról, mely epikájának nagy részénél időszerűbb maradt. Ugyanakkor lírai mondanivalójának néhány lényeges elemét inkább az epikájában fejezte ki. Arany a népiességet a nemzetiben olvasztotta föl, a nemzetiből pedig tovább lépett egy olyan nemzeten túli költészet felé, melynek példáit Shakespeare és Goethe szolgáltatta. Programja és hajlama szerinti is volt ez a továbblépés. A műfordításban Arany azonosul is a nagy emberiség Részletek a Magyar Tudományos Akadémia emlékülésén elhangzott előadásból. Új költőkkel: ezek a műfordítások annak próbái is, hogy a nemzeti költészetből milyen meszszire tud nyújtózni. A népköltészetre szüksége volt mint alapra, de ha az alapról feljebb akart emelkedni, Shakespeare-be kellett fogódznia. Ha csak nemzeti költő akart volna maradni, beérte volna Ilosvai Selymes Péterrel. De nemzeti költőnek is többet ért, ha Goethéhez igazodott. Viszont az is igaz, hogy Goethét jobban hasznosítja az, aki a magyar népballada költői lehetőségeit birtokolja. Arany számára a Goethe-ballada lefordítása megkönnyítette a maga balladatermésének létrehozását, emez viszont a Goethe-fordításhoz nyújtott segítséget. Goethe példája is a népköltészeti forrásokhoz utasít. A népköltészetnek is megvan a maga nemzetközisége: a szerb és a perzsa költészethez folyamodó Goethe, a skót és a német balladához folyamodó Arany jól tudták ezt. A népköltészet ihlette líra is gazdagabb, ha nem egyetlen nép költészetéhez kötődik egyoldalúan, hanem felfrissül más népek költészetének forrásaiból is. Bartóknak sem csupán a magyar népdalra volt szüksége, hanem a románra, a szlovákra, az arabra is. A nagy művészetnek egy népre, vagy egy nemzetre van szüksége, kiindulásul, de kiindulásul van szüksége, nem pedig bennrekedés végett. A nemzetit és a nemzeten túlit (vagy más szóval: az emberiségit, a nemzetközit) sokan ketté választják, és az egyiknek javára csak a másiknak kárával tudnak dönteni. Az igazán nagy életművekben azonban ez a két pricipium összekapcsolódik, egymásra hat, mégpedig az adott korok, a konkrét történelmi körülmények szerint másmás mértékben. Lehetséges, hogy egy olyan kornak, mely nemzeti feladatait már megoldotta, kisebb mértékben lesz szüksége a nemzetire, mint Aranynak volt —, de még az a kor sem nélkülözheti majd azt a szűkebb és konkrétabb élményt, amit a nemzeti jelent. Arany is megpróbálkozott népmesei alakok teremtésével, de sikereseknek és maradandóaknak csak azokat az emberábrázolásait érezzük, melyekben a nemzeti történelmet Shakespeare lélektana és jellemrajza kelti életre. Horváth János vette észre, hogy Arany egy Byron-műfordítás segítségével alakította ki a maga költői hangját. A Katalinban pedig még a népiességnek is hátat fordítva, csak Byron netét életművével és életpályájával nyomán próbált haladni. A Bor vitéz éppúgy helyet foglalhatna a német romantikusok művei között, mint a Walesi bárdok az angol költészetben. Ha Arany gondolkodásának menetét életművével és életpályájával szembesítjük, meglepő világossággal ismerhetjük föl ennek a gondolkodási drámának fordulópontjait és állomásait. Toldi előtt még hiányzanak e dráma áruló jelei, de már Toldi sikere után, a Petőfivel váltott levelekben, 1847 folyamán több ízben felbukkan a népiességen való túlhaladás igénye, a nemzeti költészet felé irányulás célja, anélkül, hogy e nemzetinek jellegét és tartalmát már eléggé tisztázta volna Arany. A gondolkodási dráma első, fontos fordulópontja: Toldi estéje, ez a szabadságharc előtt már elkészült, majd Világos után épp eszmeileg tovább finomított mű, melyben réginek és újnak, nemzeti hagyománynak és új művelődésnek dilemmája immár teljes, gondolati erejében jelenvalóvá válik. A szabadságharc alatt írt olyan költmények, mint az Álom — való, a nyugvópontra jutni nem tudó kételyt szólaltatják meg, és a tovább emésztő töprengés fejeződik ki az ötvenes évek gondolati költészetében is. A költészet új céljáért vívott belső, gondolati harc korszaka ez. Arany hajlik arra, hogy teljesen felhagyjon a költészettel, melynek célja egyelőre elveszett, illetve elégtelenné vált. A maga fájdalmát, kétségbeesését, tanácstalanságát nyíltan kifejezi, de a kérdés lényege épp az, hogy csupán ennyivel, a költészet új céljaként, Arany nem érte be. Arany sohasem vált személytelenné és szenvtelenné, de arra szüksége volt, hogy ne csak önmagáról szóljon, hanem segítséget, megvilágosodást, erkölcsöt és hitet nyújtson egy olyan körnek, mely ezt igényli. Arany a nemzetet igényelte ilyen körként, Goethe az emberiséget, de mindkettejüknek szükségük volt a személyesség megszólaltatásán kívül egy erkölcs, illetve egy bölcselet hirdetésére, tanítására is. A költészetnek, kétségtelenül, inkább antik jellegű hivatástudatához állt közelebb az övék, s ebben különbözik Arany attól a modern ars poeticától, melyre Baudelaire szoktatja rá utódjait. Az elhallgatás küszöbére jutott Arany újból megleli a nemzeti költő hivatását, és ezt a hivatást szólaltatja meg a nagykőrösi korszak történelmi balladáiban. Amit Toldi után elvesztett, azt itt újra megtalálja: önérzetet, bizakodást tud ébreszteni, a kitartás erkölcsét tanítja —, de ismét elveszti az egyszer már megleltek Toldiban minden olyan világosnak látszott —, Toldi estéjében, Nagyidéban ismét minden bizonytalanná, aggályossá vált. A történelmi balladák hősi bizonyossága után is Buda halála újból a bukás, a csőd, a katasztrófa lehetőségeit jeleníti meg. Arany nemzet eszméje nemcsak bizakodó, lelkesítő momentumokból áll. A gondolkodási dráma újabb fordulójához érkeztünk el Buda halálával. A művész itt már túl akar jutni a nemzeti mondákon és a tragikum elvében általánosabban emberi szintet keres. Buda és Etele tragédiájában már nemcsak a nemzeti tragikumot keresi, hanem a tragikummal azt az általános emberi értelmet is, melyet a Nibelungen ének, vagy még inkább Shakespeare királydrámái fejeznek ki. Arany itt már ráébredt arra, hogy a nemzeti költészet nem maradhat meg a szűkén nemzetinél. S a képiesség érvényesülését emiatt szigorúbb korlátok közé is kell fognia. Ezután lát neki folyóiratainak cikkeiben, immár pesti, akadémiai működése idején, hogy az önmaga előtt is annyiszor bizonytalanná váltat elrendezze, átgondolja, elméletileg kidolgozza. És költőként hosszú időre elhallgat. Ezt a hallgatást mindmáig sokféleképpen magyaráztuk. Az 1867 utáni politikai viszonyokban, Arany csalódásaiban, hivatali munkájának terhességében, idegbajának súlyosbodásában szoktuk e hallgatás okát keresni. Ezek az okok, s különösen a legutóbbi, bizonyosan közrejátszottak hallgatásában —, de hisz Arany hivatali munkája Nagykőrösön is terhes volt, a szabadságharc bukása nagyobb csalódást okozhatott neki, mint a dualizmus kora, melyet különben is Deák híveként és barátjaként kellett szemléljen. Fel kelltennünk e kérdést: valóban a „hallgatás” évei köszöntöttek-e rá a Kapcsos Könyv megnyitásának évéig, 1877-ig? Talán könnyelműen intézzük el a hallgatás esztendeiként az Aristophanes- és Shakespeare-fordítások létrejöttének korszakát. Mennyiségileg e műfordítások majdnem az egész epikai életművel felérnek, verselésben, nyelvezetben pedig olyan remeklésekben gazdagok, melyek a saját műveket néha felül is múlják. Az Őszikéket mindeddig úgy tekintették, mint csaknem előzmény nélküli, váratlan csodát. Pedig az Őszikék jellege épp ellentétessége révén függ össze a hallgatásnak hitt, tudási és műfordítói korszakkal. Aristophanes és Shakespeare nehézségein, egy új könnyedség iskolázódott. Az Őszikék lebegő méla-