Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1967-04-08 / 14. szám - Végh András: Szendergő • kép (1. oldal) - Móricz Virág: Hárommilliárd ára gép • riport (1. oldal) - Mezei András: Vers, vers mindenütt (1. oldal)

Faragó Vilmos riportja: Ügyvédek (3. old.) Látogatóban Cseres Tibornál (16. old.) Hárommilliárd ára gép Győr szélén füstöl a salakrakodó, fekete kuszaság a város kapuja. Keskeny az út, nagy a forgalom. Itt a vén futballpálya. Az első jóképű ház­iparitanuló-intézet, a második a RÁBA Vagon- és Gépgyár. Férjem árnyékában érkeztem, mint valami tizenöt éve, amikor élüzemet avattak és kitüntetéseket osztottak a szerszámgyár nagy, fe­kete csarnokában. Fiatal, cérnavé­kony sztahanovista volt az üzem igazgatója. Emlékszem, hogy meg­bámultam a muskátlis, fehérrel te­rített ebédlőt és előterében a mos­dó meleget fúvó kézszárítóját. Ak­kor ez még csodának számított. Azóta a szerszámgyár beleolvadt a RÁBÁ-ba, azóta a cingár fiú kö­téllé erősödött, energikus vezér­­igazgató, lett Horváth Edéből. Sok­szor találkoztunk a Parlamentben, s legutóbb hívott, nézzük meg a gyárat a hatalmas fordulat előtt, mert nemsokára úgy emlegethetjük majd mai állapotát, mint a régi időket. Nem értek a gépekhez. Csak any­­nyit mondhatok, amennyit két szakember előadásából felfogtam. A gyár nevében bennfoglalta­­tik, hogy vagont és gépet készít. Évente 530 személyszállító kocsit és számtalan gépet.­ ­2 000 ember dolgozik a nappali műszakban, 3000 pedig éjjel elvégzi a szervizt. Reg­gelre tökéletes állapotban kell len­nie mind az ezerkétszáz szerszám­gépüknek.­­ Magyarország 1970-ben és at­tól kezdve évente hétezer nagy autóbuszt akar gyártani. Most ná­lunk csak olyan motorcsalád ké­szül, melynek legerősebb, hathen­geres tagjai 180 lóerő teljesítőké­­pességűek. Ez nem növelhető, pe­dig nagy szállítóeszközök hajtására kétszáz lóerő fölé kell emelkedni. A leggyorsabb és legegyszerűbb megoldás valamelyik világcégtől szabadalmat, komplett gyárral együtt venni. Körülnéztek a világban, hol vol­na kapható legelőnyösebben. Ez már nagy üzlet, a legnagyobb cé­geket érdekli. Tárgyaltak a Merce­des, Sauer, Steyr és még egy sor vállalattal. Végül konzorcium állt össze (a francia Renault és a nyu­gatnémet MAN) a licenc és a gépi berendezés szállítására. Láttam három nagyalakú vastag­­ kötetet, mely a szerződést tartal­mazza. — 1969. április 20-án vesszük át a komplett gyárat, az ügyvitel gé­pesítésével együtt. Magyarország még ilyen komplett műszaki beren­dezést nem vett. Egy sor, egy egy­ség — évente 13 000 négyhengeres, 230 lóerős nagymotort készít a hoz­závaló alkatrészekkel. Kevesebbet gyártani nem gazdaságos, többet le­het, mert ennyi egy nyolcórás mű­szakkal számol. Hárommilliárdos beruházás. — Csúszás nincs, nem is lesz! A Renaultnál már az opcióra elkezd­ték a tervezést. Mi két hónap alatt felszabadítunk 23 000 négyzetméter területet, ahol el lehet kezdeni a munkát, amíg az új nagycsarnok felépül. Az élőmunka folyik, most is negyven francia technikus dol­gozik nálunk. — Győri munkaerő? — Ötezer embert veszünk fel, rengeteg nőt, háromezret. Húszez­ren leszünk két év múlva. Már kezdjük a garnitúra összeállítását. Folyik a harc, mindenki az újba szeretne kerülni. — Ott jobb lesz a jövedelem? — Most is jó. Nálunk kétezer fo­rint az átlagkereset, szerszámosok, szerszámlakatosok megkeresik leg­alább a háromezret. Hol az embereket, hol a gépeket dicsérik.­­ A világ legjobb gépeit szed­tük össze. Öt japán fusi gépünk is van, olcsó és jó. Vettünk egyet 55 000 dollárért a nyugatnémetek­től és egy ugyanolyat hatezer dol­lárért a japánoktól. Ez utóbbi szin­te jobb. — Ott olcsó a munkaerő. — És szorgalmasak, ötletesek. Most repülőgép-anyahajón csinál­ják a hidakat: mialatt a hajó a­­ megrendelőhöz tart, elkészítik raj­ta. Vannak japán utazó textilgyárak is, a hajó csak anyagért megy haza. Ott nincs munkafegyelem- vagy túlóraprobléma. — Más nép. Nálunk kártyáznak útközben. És jegyet fizetnek. — Mi sem utazunk csak úgy áta­­dotában. Három év alatt kétszáz műszaki dolgozónk járt külföldön csak az igazgatói alapból. Ha turis­ta bejut valahová, annál jobb. Európa valamennyi autógyárát be­jártuk. Nagyon fontos és hasznos az összehasonlítás. A­ost a Renault révén megint sokfelé nyílik ka­punk. •­­ Az új motorgyárban kilencszázan fognak dolgozni és azokat kilenc­százan szolgálják majd ki. Tökéletes­­előkészítés kell, hogy aztán vita se legyen: azt csinál­ják, ami a rajzon van. Aki azt hi­szi, jobban ért hozzá, ne a munka­helyen, hanem a műszaki osztályon vitatkozzék. Nincsenek bebiztosít­va felőle, mi lesz. A berendezés a lehető legtökéletesebb, de a kihasz­nálása a műszaki gárdán múlik. — Hol veszik ezt a gárdát? — Nagyszerű saját­­ társaságunk van — és az egyetemen, kutató­in­tézetekben vadászunk rájuk. Most is igen nagy feladatot oldunk meg. A háború után hat géppel indult az üzem, romhalmazban. Nem fé­lünk a fejlődéstől és azt se mond­hatjuk, hogy a nyakunkba sózták: mi harcoltunk érte! Nagy felelős­ség, csinálni kell, pontosan, ambí­cióval. — Mi haszna lesz Győrnek az új csodagyárból? — Új munkaalkalom. Győrben éjszaka nyolcvanezer, nappal száz­­húszezer ember él; rengeteg ingá­zó, óriási lakáshiány. Ez az ország legelmaradottabb ipari városa, az utolsó egy-két évben kezdődött csak némi építkezés, amiben mi is segí­tettünk. Most tíz-tizenötmillióért sportpályát építünk a győri ETO-­ nak. Az ország jövedelmének te­kintélyes hányadát Győr adja és abból keveset kap vissza. Most majd az ország szeme idenéz, biz­tosan megváltozik ez az igazságta­lan arány. A RÁBA kétszázezer négyzetmé­ternyi területének néhány csarno­kát jártuk be. Először egy hatal­mas termet, ahol autóbuszhidak készülnek. Soronként egy-egy al­katrész, teljesen, vagy félig auto­matizálva. Függő állványon gurul­nak, kampón úsznak a fényes da­rabok. A terem közepén sziget, technográf jegyzi a munkamene­tet. A magasban tévékamera, me­lyen át a műszaki fellegvárból fi­gyelnek. Rend, tisztaság, a vasfor­gácsot beszippantják a padló alatti csatornába. Mindenki sárga vá­szonköpenyt visel. A munkások nyolcvan százaléka fiatal. (Folytatás a 2. oldalon.) MÓRICZ VIRÁG RIPORTJA: Végh András: Szendergő mse 11. ÉVFOLYAM 14. SZÁM 16 OLDAL, ÁRA: 2 Ft MEZEI ANDRÁS: VERS, VERS MINDENÜTT­ gy látszik, mégsem vagyok eléggé „költői”. Mintha némi tartózkodással fogadnám a költészet napjait. Mintha az öncélúság enyhe látszata is bizalmatlanná ■ t tenne, a talál indokolatlan félelem a befelé fordulás-Vas­tól, az önünnepléstől. Mert nem szeretem a költé­szetet a költészetért. Középszer. Jólfésültség. A versek tavaszi áradásával olykor nem csapjuk be magunkat és az olvasókat is egy­ben? Milyen megújhodásról szólhatunk évről évre, hogy ne férkőzhessen be az unalom, a kábító szürkeség költésze­tünkbe? Miképp felel meg a szükségszerű, mégis megle­pően nagy igényeknek, várakozásnak, mellyel korunk em­bere faggatja líránkat? Hiszen nagy tömegek, mintha a szo­cializmus kezdeti időszakának pátoszát keresnék benne, a hitet a megújuló szép lelkesedésre. Fiatalságunk nagy része a mai forradalmiságot kéri számon költészetünktől. Sokaknak tán a pszichoanalízis kalandját pótolja, vagy a hiányzó gyűléseket? Ki tudja, hogy milyen vesztett, vagy meg-nem-levő lehetőségeket kárpótol ily módon is a szub­jektív kitárulkozási vágy? S talán azokról is szólhatnánk, akik már nem térdepelnek a papi gyóntatószékbe, akik másféle őszinteséget várnak, s ezért is tekintenek fokozott várakozással a költőre. Mit mond azoknak, akik a ver­sektől várnak valamit,­­ amit úgy látszik, nem adhatnak meg sem a természet-, sem a társadalomtudományok. Valami többet kíván a felvilágosult modern ember is, akinek oly­kor nincs más istene, csak a művészet. Erkölcsi és morali­tás a művészetekben: növekvő felelősség! Mit ad a mai köl­tészet? Nem él-e vissza a várakozással? Az író-olvasó ta­lálkozók templomos csendje figyelmeztet, a tömeg­igény, hogy kimondassák mindaz, amit ők nem tudnak megfo­galmazni. Valami modern feloldozás utáni áhitat is tapasztal­ható nemegyszer, az általa való megkönnyebbülés vágya. A közéleti energiák keresnek utat, lehetőséget akár egy taps erejéig. Szép aggodalmak a közösség, a világ sorsáért. Jól van ez így. Talán ezért indokolatlan az aggályoskodás is, s csupán szónoki kérdéssé degradálódik a fenntartás a köl­tészet napjával szemben. Az előadóművészet fénykorát éli, antológiák, almana­chok, a kötetek serege és példányszáma minden eddigit meghaladó. Nagy költőink merész szóképei, újításai lassan a köznyelv megszokott kincsévé válnak. Még a slágerszö­vegek is földúsulnak, új közhelyek mutatják a nyelvi ré­tegek gyorsult áramlásait. S egyszeriben vonzóvá válik a társművészetek poétikája. Az új regény, a modern dráma holnapi sikereinek megalapozása is itt kezdődik, hiszen nem lehet nem észrevenni a korszerű költészet legjobb eredmé­nyeinek fölszívódását minden műfajban, a filmtől a pub­licisztikáig. Látszólag fényűzés, mégis busásan megtérül ez a befektetés. Mondják: a versírók száma is mértani halad­­vány szerint emelkedik, egyedül talán a szerkesztők bána­tára, de az önkifejezés nemes igényét még ilyen tömeges méretekben sem sorolhatnánk a verskultusz negatívumai közé, s még azt is megérjük talán, hogy iskoláinkban élet­rajzélmény helyett mindinkább költészet-élményt nyújtsa­nak gyermekeinknek. Előbb vagy utóbb meg kell reformál­nunk esztétikai nevelésünket. A kritika sem stagnálhat az életrajz-magyarázatok, az esztétikumot nem egyszer figyel­men kívül hagyó „kultúrpolitizálás” sekélyeiben. Mai líránk több és sokrétűbb eligazítást vár, nem kizárást, nem szűk­­keblűséget. Egy-egy költő teljesebb megértéséhez az okos, szép könnyítést várja az olvasó. S gondolom, optimisták lehetünk, ha kiadóink köny­veit, folyóirataink, újságjaink hasábjait figyeljük ilyenkor tavasszal: vers, vers, vers mindenütt! Mint egy föllobogó­zott város, oly impozáns, még ha kísért is valamelyest a színek egyformasága. Vitatkozzunk és ünnepeljünk, így kö­szönthetjük legméltóbban mai líránkat, mely nyelvi képes­ségeink gyönyörű készenlétét hordozza mind magasabban, képalkotó fantáziánk örök moziját pergeti szüntelen, s bir­tokba veszi az érzelmek és a gondolkodás közös mezőjét , azt a szférát, melyben az ősi, indulati kötöttségek ellent­mondásaiból nem utolsósorban éppen, a költői ráció adhat feloldást, megnyugtató, a szubjektumnak is hihető választ, eligazítást, tanácsot szépségeset. Vitatkozzunk és ünnepel­jünk, pillanatra sem feledve a költészet nagy hivatását: a jó­­zsefattilai eszmeiség méltó folytatását ebben a világban, melyben még ma is — gondoljunk Vietnamra — „mint fész­ket ütik le a kis falut”. 1967. ÁPRILIS 8.

Next