Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1967-03-04 / 9. szám - Koroda Miklós: Ifjú poéta az öreg Aranynál • 150 éve született Arany János (4. oldal) - Hadik Gyula: Arany János • kép (4. oldal) - Sőtér István: Arany János, a gondolkodó • 150 éve született Arany János (4. oldal)

150 ÉVE SZÜLETETT ARANY JÁNOS KORODA MIKLÓS: ifjú poéta az öreg Aranynál A­pám Pozsonyban járt gim­náziumba, Reviczky Gyu­lával, két osztállyal lej­jebb, ám sülve-főve — az irodalom pácaiban — együtt vol­tak. A nagymúltú iskolában je­les professzorok tartottak leckét: Kalmár József, Petőfi egykori osztálytársa, maga is buzgó ver­selő, egy epigrammás kötet szer­zője, Óváry, a filozófus, Vitko­­vics Sándor a Pozsonyvidé­­ki Lap­ok szerkesztője. Va­gyis felettébb poétának való ská­la volt. Reviczky megmutatta első zsengéit professzorának. Kalmár megbírálta a kísérleteket, s a si­kerültebbeket beíratta tanítvá­nyával a dolgozatfüzetbe. Később osztályozta a költeményeket. Az első kitűnőt a Kékruhás leányhoz írt Reviczky vers­re adta, majd nyilvánosan meg­dicsérte az ifjú poétát, és felol­vastatta művét az osztályban. Nyolcadikos korában apám is kapott egyest Kalmár tanár úr­tól egyik borongás versére, ám ő ■már akkor A túlvilág kö­zn­ő di­á­j­a című drámai költe­ményén munkálkodott. A tizenhét esztendős diák a Kozmosz látha­tatlan kapuit döngette — nem adván alább — az általános emberi nevében. Néhány szakaszt elküldött Arany Jánosnak, levélben kér­ve, engedje meg, hogy művét neki ajánlja. ” Rövidesen megérkezett a gyöngybetűs válasz a pozsonyi Kis Ede utcába: „Tisztelt Uram! Megbocsát nekem, ha mint tört kedélyű, beteg ember, ki amellett prózai teendőkkel el­halmozva alig foglalkozom vala­ha költői dolgokkal, csak röviden válaszolok becses soraira. Ha kegyed úgy véli, hogy nevem odafüggesztése művének bár­mily csekélyi előnyére válik, te­heti bízvást. A küldött mutat­ványból úgy látom, hogy a mun­ka sokat ígér, azonban ily tár­gyaknál az egész compositio ha­­­tároz leginkább s az ilyenekre áll az, hogy lehet az ember Dar­t­­e, Goethe vagy legalább Ma­dách, de mediocribus esse poetis Non di, non homines, non con­cessere columnae. Látom a skep­­sist a közlőitekből, de a felol­dást nem, azt az egésznek kell meghoznia, s remélem meg is hozza, mert anélkül nincs har­mónia, nincs költészet. Fogadja üdvözletemet! Budapest, 1876. január 10. szíves tisztelője: Arany János” A túlvilág komédiája nemsokára megjelent Budapes­ten a Weismann testvérek kiadá­sában, első lapján az ajánlással: „Arany Jánosnak mély tisztelete csekély jeléül a szerző.” Az ifjú költő akkor már túlesett az érett­ségin, egy esztendővel előbb vé­gezvén az elemit, tizenhét éves korában maturált. Úgy érezte, a magyar irodalom kapuja tárult ki előtte, amikor az első pél­dánnyal zsebében, kopogtatott a Magyar Tudományos Akadémia főtitkári lakásának ajtaján. Apám, jó félszázad múltán, írásai és emlékei rendezgetése közben elmesélte a látogatást: — Tudnod kell, hogy az idő­tájt valóságos Arany-ellenes áramlat indult. A fiatalok közül jó néhányan avultnak tartották a Toldi költőjét. — Török Árpád pamfletet írt A nagyidai cigányok­ról —, folytatta apám. — Erre én Jókai élclapjában, az Üstö­kösben epigrammal replikáz­­tam, amely így végződött. ..Tö­rök Árpád a kritikára, Tatár meg a lantra, oly rontást hoza, mint honra török s a tatár.” Rettenetes alexandrinusaival akkor Tatár Péter, különben családi nevén Dalnoki és Mező­­madarasi Medve Imre, képvisel­te a ponyvairodalmat. Vigye ta­tár, azaz hogy nemsokára el is vitte az ördög! Töröknél, Tatár­nál gonoszabb volt az a névte­len versfaragó aki a „Tölgyek alatt” pihenő, beteg költőnek azt üzente: „Ne írjon, de másszon a tölgyek alatt”, mert a „hiú, vén poéta persétől már fű-fa sza­lad.” Valami Hollósi, keresztne­vére már nem emlékszem, arról értekezett gyalázkodó röpiratá­ban, hogy az akkor sem ismert Marikovszky Gábor a hun mon­dakör igazi eposz írója, nem pe­dig „a gatyás Arany Jankó”. — Ám tartsunk rendet! Ott álltam, zaklatottan Arany ajtaja előtt, töprengve, hol is kezdjem, mit is mondjak? Jóságos és okos hitvese nyitott ajtót. Épp hogy köszöntem, csak annyit tudtam kinyögni: Koroda Pál kívánja tiszteletét tenni. — Arany az akkori főútra te­kintő ablaknál ült nádfonatú ka­rosszékében. A német világban Hochstrasse volt a neve, felte­hetően azért, mert valóban ma­gas út volt, egykoron töltés, mely a Váci úttól a Dunáig húzódott, és voltaképpen védőgátul szol­gált az árvíz ellen. Arany fel­állt. Diákosan meghajolva át­nyújtottam művemet. — Isten hozta, ifjú költőtárs ... — suhant át szakállas, finom-fá­radt arcán egy röpke mosoly. — Vagy a sátán küldte? Hellyel kínált, szembekerültem vele. Egyszerre feloldódott elfo­gultságom, és gyors elhatáro­zással azt hoztam szóba, amit ő jobbrésze arany álmának mond: a hun triológiát, a Csaba­­mondát, melyhez 1853 óta több­ször nekifogott. S ami koncep­ciójában oly hatalmas, hogy ah­hoz fogható, nézetem szerint, nincs. — A költő fáradt, gyengülő szeme felragyogott. Egyszerre a költészet birodalmában voltunk. Arany felszabadultan beszélt, a Buda haláláról, a hun triológia kész énekeiről, s főként terveiről: mennyire foglalkoz­tatja a verses epika modernizá­lásának gondolata, és mennyire időszerű a hunok és germánok örök harca. Hosszan mesélt, fel­­fellobbanó, régi erővel, Csabáról, a hunokra boruló és tündöklő csillagáról, Etele és szépséges első asszonya, Réka fiáról. Szom­jasan hallgattam, agyamba vés­tem minden szót. Aztán Arany János utamra bocsátott. Vártam, mikor folytatja a Csaba-trioló­­giát? Hiába reménykedtem. -Ma is el-eltűnődöm: ugyan miért? Bizonyos, hogy korai öregsége, kínzó betegsége akadályozta, ám más is gátolta. A hunokról, kü­lönösen a németek, vad rágal­mak akkora tömegét hozták for­galomba, hogy az adatok elbí­rálása sok nehézséget okozhatott. — Arany, a szerkezet mestere, eligazodhatott volna a forrás­művek útvesztőiben, ám túl ér­zékeny volt a lelkiismerete, túl­ságosan ügyelt arra, amit ő epi­kai hitelnek nevezett. Egyéb akadálya is volt a triológia foly­tatásának: amikor Buda halálá­val megnyerte az Akadémia Nádasdy-pályadíját, névtelen le­velek azzal vádolták a bíráló­kat, hogy összejátszottak a pá­lyázóval. Jellemző a maradi aka­démikusok féltékenységére, hogy miként később­­Arany mesélte, második látogatásom alkalmá­val, egyikük elhozta a költőnek Kiss József újabb verses kötetét, mondván: a Z­siri,a dalok poétája azzal kérkedik, a mai kornak ő ír balladákat. „Kiss Jó­zsef mellett a te balladáid el­avultak.” Arany János fogta a könyvet, az ablakhoz vitte, és fel­ütötte a falusi mezőn lévő Krisz­tus-képről szóló verset: „Ó, mi boldog is vagy te itten, Kiszen­vedett Isten, A lét zajából ide nem hat, Csak dal és illat...” Elolvasta végig a verset, a köte­tet aztán e szókkal adta vissza: — De hiszen ez nagyon szép köl­temény! — Így ingerelték az irigy vé­nek Aranyt a fiatalok ellen, Ti­tán Laciknak csúfolva az új köl­tőket. — Visszakanyarodva a hun triológiára, amelyről a legtöbb szó esett, kétségtelen, hogy ked­vét szegték a névtelen rímfara­gók és levélírók meg a neves, azóta a feledés homályába tűnő akadémikusok, de azt is valószí­nűnek tartom a költő terveinek ismeretében: a befejezést még valami gátolta: a már megjelent Buda halálán is változtat­ni kellett volna. Akármint történt, a főmű fél­bemaradt. Hadik Gyula rajza I SŐTÉR ISTVÁN: ARANY JÁNOS, A GONDOLKODÓ A­rany műve túl köny­­nyen vált irodalmi példaképpé, mintává —, de akik ilyennek fogadták el, le is szű­kítették a példakép, a minta értelmét, tartalmát. Arany műve látszólag engedelmesen iga­zol irodalmi elméleteket, esz­téti­kai formulákat­­, de ha mélyeb­ben tekintünk belé, az igazolásnál nem kevesebb cáfolatot találhatunk benne. Akik csak népiesnek látják, többnyire nem tudnak mit kezde­ni Arany intenzív intellektualizmu­­sával. Akik nemzetiként­ ünnepel­ték, nem vették észre, mint töreke­dett Arany az emberiségi költészet szintje után —, úgyannyira, hogy Madách művének is emiatt vált oly következetes támogatójává. Akik a parasztot látták­ benne, nem vették számba polgárosodási igényeit. Akik polgárnak tekintették, nem figyel­tek föl arra, hogy társadalmi esz­ménye egy ábrándosan elképzelt, archaikus demokrácia, melynek szabad és egyenlő tagjai közt csak az erény, az érdem, a vitézség te­remt különbségeket. A­kik epikus költőnek fogták fel őt, megfeled­keztek lírájáról, mely epiká­jának nagy részénél időszerűbb marad­t. Ugyanakkor lírai mondani­valójának néhány lényeges elemét inkább az epikájában fejezte ki. Arany a népiességet a nemzeti­ben olvasztotta föl, a nemzetiből pedig tovább lépett egy olyan nem­zeten túli költészet felé, melynek példáit Shakespeare és Goethe szolgáltatta. Programja és haj­lama szerinti is volt ez­ a to­vábblépés. A műfordításban Arany azonosul is a nagy emberiség Részletek a Magyar Tudományos Akadémia emlékülésén elhangzott­­ előadásból. Új költőkkel: ezek a műfor­dítások annak próbái is, hogy a nemzeti költészetből milyen m­esz­­szire tud nyújtózni. A népkölté­szetre szüksége volt mint alapra, de ha az alapról feljebb akart emelkedni, Shakespeare-be kellett fogódznia. Ha csak nemzeti költő akart volna maradni, beérte volna Ilosvai Selymes Péterrel. De nem­zeti költőnek is többet ért, ha Goe­théhez igazodott. Viszont az is igaz, hogy Goethét jobban hasznosítja az, aki a magyar népballada költői lehetőségeit birtokolja. Arany szá­mára a Goethe-ballada lefordítása megkönnyítette a maga balladater­mésének létrehozását­­, emez vi­szont a Goethe-fordításhoz nyúj­tott segítséget. Goethe példája is a népköltészeti forrásokhoz utasít. A népköltészetnek is megvan a maga nemzetközisége: a szerb és a perzsa költészethez folyamodó Goethe, a skót és a német bal­ladához folyamodó Arany jól tudták ezt. A népköltészet ihlette líra is gazdagabb, ha nem egyetlen nép költésze­téhez kötődik egyoldalúan, ha­nem felfrissül más népek költésze­tének forrásaiból is. Bartóknak sem csupán a magyar népdalra volt szüksége, hanem a románra, a szlovákra, az arabra is. A nagy művészetnek egy népre, vagy egy nemzetre van szüksége, kiindulá­sul­­, de kiindulásul van szüksé­ge, nem pedig bennrekedés végett. A nemzetit­­ és a nemzeten tú­lit (vagy más szóval: az emberisé­­git, a nemzetközit) sokan ketté vá­lasztják, és az egyiknek javára csak a másiknak kárával tudnak dön­teni. Az igazán nagy életművekben azonban ez a két pricipium össze­kapcsolódik, egymásra hat, mégpe­dig az adott korok, a konkrét tör­ténelmi körülmények szerint más­más mértékben. Lehetséges, hogy egy olyan kornak, mely nemzeti fel­adatait már megoldotta, kisebb mértékben lesz szüksége a nemze­tire, mint Aranynak volt —, de még az a kor sem nélkülözheti majd azt a szűkebb és konkrétabb él­ményt, amit a nemzeti jelent. Arany is megpróbálkozott nép­mesei alakok teremtésével, de sike­reseknek és maradandóaknak csak azokat az emberábrázolásait érez­zük, melyekben a nemzeti történel­met­­ Shakespeare lélektana és jellemrajza kelti életre. Horváth János vette észre, hogy Arany egy Byron-műfordítás segítségével ala­kította ki a maga költői hangját. A Katalinban pedig még a népies­ségnek is hátat fordítva, csak Byron netét életművével és életpályájával nyomán próbált haladni. A Bor vitéz éppúgy helyet foglalhatna a német romantikusok művei között, mint a Walesi bárdok az angol köl­tészetben. Ha Arany gondolkodásának me­netét életművével és életpályájával szembesítjük, meglepő világosság­gal ismerhetjük föl ennek a gondolkodási drámának fordulópontjait és állomásait. Toldi előtt még hiányzanak e dráma áruló jelei, de már Toldi sikere után, a Petőfivel váltott levelekben, 1847 folyamán több ízben felbukkan a népiessé­gen való túlhaladás igénye, a nem­zeti költészet felé irányulás célja, anélkül, hogy e nemzetinek jelle­gét és tartalmát már eléggé tisz­tázta volna Arany. A gondolkodási dráma első, fontos fordulópontja: Toldi estéje, ez a szabadságharc előtt már elkészült, majd Világos után épp eszmeileg tovább finomí­tott mű, melyben réginek és újnak, nemzeti hagyománynak és új mű­velődésnek dilemmája immár tel­jes, gondolati erejében jelenvalóvá válik. A szabadságharc alatt írt olyan költmények, mint az Álom — való, a nyugvópontra jutni nem tu­dó kételyt szólaltatják meg, és a tovább emésztő töprengés fejező­dik ki az ötvenes évek gondolati költészetében is. A költészet új cél­jáért vívott belső, gondolati harc korszaka ez. Arany hajlik arra, hogy teljesen felhagyjon a költé­szettel, melynek célja egyelőre el­veszett, illetve elégtelenné vált. A maga fájdalmát, kétségbeesését, ta­nácstalanságát nyíltan kifejezi, de a kérdés lényege épp az, hogy csu­pán ennyivel, a költészet új célja­ként, Arany nem érte be. Arany sohasem vált személytelenné és szenvtelenné, de arra szüksége volt, hogy ne csak önmagáról szóljon, hanem segítséget, megvilágosodást, erkölcsöt és hitet nyújtson egy olyan körnek, mely ezt igényli. Arany a nemzetet igényelte ilyen körként, Goethe az emberiséget, de mindkettejüknek szükségük volt a személyesség megszólaltatásán kí­vül egy erkölcs, illetve egy bölcse­let hirdetésére, tanítására is. A köl­tészetnek, kétségtelenül, inkább an­tik jellegű hivatástudatához állt közelebb az övék, s ebben külön­bözik Arany attól a modern ars poeticától, melyre Baudelaire szok­tatja rá utódjait. Az elhallgatás küszöbér­e jutott Arany újból megleli a nemzeti köl­tő hivatását, és ezt a hivatást szó­laltatja meg a nagykőrösi korszak történelmi balladáiban. Amit Toldi után elvesztett, azt itt újra meg­találja: önérzetet, bizakodást tud ébreszteni, a kitartás erkölcsét ta­nítja —, de ismét elveszti az egy­szer már megleltek Toldiban min­den olyan világosnak látszott —, Toldi estéjé­ben, Nagyidé­ban ismét minden bizonytalanná, aggályossá vált. A történelmi balladák hősi bizonyossága után is Buda halála újból a bukás, a csőd, a katasztrófa lehetőségeit jeleníti meg. Arany nemzet­ eszméje nemcsak bizakodó, lelkesítő momentumokból áll. A gondolkodási dráma újabb fordu­lójához érkeztünk el Buda halálá­val. A művész itt már túl akar jut­ni a nemzeti mondákon és a tra­gikum elvében általánosabban em­beri szintet keres. Buda és Etele tragédiájában már nemcsak a nem­zeti tragikumot keresi, hanem a tragikummal azt az általános em­beri értelmet is, melyet a Nibelun­gen ének, vagy még inkább Sha­kespeare királydrámái fejeznek ki. Arany itt már ráébredt arra, hogy a nemzeti költészet nem maradhat meg a szűkén nemzetinél. S a k­é­­piesség érvényesülését emiatt szi­gorúbb korlátok közé is kell fog­nia. Ezután lát neki folyóiratainak cikkeiben, immár pesti, akadémiai működése idején, hogy az önmaga előtt is annyiszor bizonytalanná váltat elrendezze, átgondolja, elmé­letileg kidolgozza. És költőként hosszú időre el­hallgat. Ezt a hallgatást mindmáig sokféleképpen magyaráztuk. Az 1867 utáni politikai viszonyokban, Arany csalódásaiban, hivatali mun­kájának terhességében, idegbajá­nak súlyosbodásában szoktuk e hallgatás okát keresni. Ezek az okok, s különösen a legutóbbi, bi­zonyosan közrejátszottak hallgatá­sában —, de hisz Arany hivatali munkája Nagykőrösön is terhes volt, a szabadságharc bukása na­gyobb csalódást okozhatott neki, mint a dualizmus kora, melyet kü­lönben is Deák híveként és barát­jaként kellett szemléljen. Fel kell­­tennünk e kérdést: valóban a „hall­gatás” évei köszöntöttek-e rá a Kapcsos Könyv megnyitásának évéig, 1877-ig? Talán könnyelműen intézzük el a hallgatás esztendei­ként az Aristophanes- és Shakes­peare-fordítások létrejöttének kor­szakát. Mennyiségileg e műfordí­tások majdnem az egész epikai élet­művel felérnek, verselésben, nyel­vezetben pedig olyan remeklések­ben gazdagok, melyek a saját mű­veket néha felül is múlják. Az Őszi­­kéket mindeddig úgy tekintették, mint csaknem előzmény nélküli, váratlan csodát. Pedig az Őszikék jellege épp ellentétessége révén függ össze a hallgatásnak hitt, tudási és műfordítói korszakkal. Aristophanes és Shakespeare ne­hézségein, egy új könnyedség isko­­lázódott. Az Őszikék lebegő méla-

Next