Élet és Irodalom, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1967-12-30 / 52. szám - Timár György: Közgazdaság és morál (1. oldal) - Gyene Judit: Női fej • kép (1. oldal) - Lukácsy Sándor: Petőfi, öt év múlva • Így élt Petőfi. Szerkesztette Hatvany Lajos (1. oldal)

Mesterházi Lajos: „Lojalitás vagy szövetség (3. oldil/Galgóczi Erzsébet riportja: A szegények gondviselői (5. oldal) Látogatóban Benedek Istvánnál (12. oldal) TÍMÁR GYÖRGY: Közgazdaság es morál Pezsegnek a köz- és magánviták; érezni, hogy a magyar tuet nagy utonmulata ilak. Kuszovere, a szo- Cianziuui uj, magarallo típusú modeojenek Dobsojenez ersteztung. Nemcsak a szokasos újévi apropó kesztet tát szokásos számvetésre; surgetobo es rendkívülibé teendnek, hogy kitapintsuk a reform különféle értelmezeseinek áruszámláját. A viták magvát (a feketekávé melletti magánvitákét is) abban a kérdésben találjuk, hogy vajon az anyagi erdekesség kiterjesztésével aktimuuatizmus vagy a kollektivizmus tendenciái erősödnek-e majd. Erre a kérdésre némely aggályos emre — nyíltan vagy kevésbé nyíltan — azt válaszolja: az inaivuxuatizmust eresztettük szabadjára. Az így vélekedők tábora maga sem egységes, két ív részre eszük: az egyik csoporthoz tartozók szerint helvtelen, hogy így cselekedtünk, mert a szocializmus csak kollektivista közgondolkodással építhető; a másik csoport szerint helyesen tettük, hiszen az indiviiuanzmus az egyetlen reális hajtóerő, a kollektivizmus nem lévén egyéb, mint romantikus-utópisztikus agyrém. Az individualizmus elterjedésére tippelők mindkét csoportjával szemben áll azoké, akik szerint az érdekeltség kiterjesztésével a kollektivista gondolkodást védjük — sőt erősítjük — meg. Az elsőtábor mindkét fele lapos egyoldalúsággal gondolkodik, hiszen egyfelől nyilvánvaló, hogy az olyan kollektivizmust, amely nem hat egyszersmind az individuális érdekek irányában, csakugyan bukásra ítélt romantikus-utópisztikus agyrém; másfelől pedig nemkülönben nyilvánvaló, hogy olyan tömeges individualizmussal, amely magát a kollektív érdekek elé, ez érdekekkel szembe helyezi, szocializmus valóban nem építhető. E kétféle egyoldalúság kétségkívül indokolja azok fellépését, akik egyaránt szembenállva a „bal” és jobboldali okfejtéssel, az egyéni gazdasági érdeknek a közös gazdasági érdekkel való fokozottabb összekapcsolásában már a dilemma megoldását látják. Indokolja a fellépésüket, igen. Csak nem igazolja. Az érdekeltség kiterjesztésétől automatikus kollektivizálódást várók ironikusan szólnak azokról, akik ennek éppen ellenkezőjére számítanak. Azt vetik a szemükre, hogy a közgazdaságot — Marx intelme ellenére — „morális tudományként” kezelik. De miért kezelné inkább az „morális tudományként” a közgazdaságot, aki az új gazdasági mechanizmustól az individualista tendenciák erősödését várja, mint az a másik, aki a tudat kollektivizálását látja benne? Ez is, az is morális oldalról interpretálja az érdekeltség elvének következetesebb alkalmazását. Holott ez az elv és alkalmazása önmagában nem morális, hanem közgazdasági tényező. Szükséges, fontos, sőt sürgős tényező, előrelépésünk elengedhetetlen feltétele. Ám önmagában nem garantálhatja a kollektivizmusnak az individualizmuson vett győzelmét. Ahhoz, hogy a közösségi tudat erősödjék föl inkább, az egyén és a köz pusztán gazdasági érdekeinek összekapcsolása nem elegendő; ahhoz politikai lépésekre, a bürokratizmus elleni szankciókra, a szocialista demokrácia kibontakoztatására (ha úgy tetszik: munkapadokig „lebontott” közéletre) van szükség. Más szóval: a „melyik végletet erősíti föl a kiterjesztett érdekeltség?” alternatívája megtévesztő, hibás alternatíva. Helyes gazdálkodás és helyes, demokratikus politika csak együttesen alakíthatja ki a szocialista erkölcsiséget. Szerencsére az így gondolkodók sincsenek kevesen. Vajda Imre, a reform egyik kidolgozója már három esztendeje úgy nyilatkozott, hogy a mai társadalmunkban is meglevő elidegenedés leküzdését egy új gazdasági mechanizmustól és a bürokrácia háttérbe szorításától, a szocialista demokrácia kiterjesztésétől („napjaink egyik legaktuálisabb feladata”) remélhetjük Két évvel később Garamvölgyi Károly „A közgazdászok és a gazdasági mechanizmus reformja” című cikkében (Valóság, 1966. 9. sz.) a reform gazdasági oldalát a leghatározottabban egybekapcsolta a szocialista demokratizmus szélesítésének politikai követelményével, amely „azt is igényli, hogy megtaláljuk mindazokat a szervezeti kereteket, amelyekkel a kollektív bölcsesség és tapasztalat mind teljesebben ki tud bontakozni és felszínre tud kerülni”. Legutóbb aztán a Népszabadság vitájában Rényi Péter (kétszer is), az Élet és Irodalomban pedig Erdei Ferenc szögezte le: „Nem bízhatjuk az új társadalom szellemi életét, az új közgondolkodás sorsát egyes-egyedül a gazdasági automatizmusokra.” Úgy látszik, hogy — mint Goethe mondta — az igazságokat gyakran kell ismételni, mert a tévedéseket is gyakran ismétlik. Természetesen —, hogy félreértés ne essék — magam is úgy vélem, hogy az egyéni és közérdeknek gazdasági életünkben történő egybekapcsolása, óriási lehetőség, erkölcsi következményeit tekintve is. Kedvező televény a szocialista tudatformák megerősítéséhez; feltétlenül kedvezőbb a reform előtti, most záruló időszak ellentmondásosságánál. Ám ebből a televényből — sose feledjük! — a pénzsóvárság és a mások testén való magasabbra ágaskodás törekvése is kihajthat. A Népszabadság karácsonyi kerekasztal-megbeszélésén is, akárcsak korábban, ez a probléma váltotta ki a világnézet, pontosabban a marxista világnézet szerepének fontosságáról szóló vitát. Kétségtelen, hogy a marxista szellemű nevelésnek nagy jelentősége van az efajta magatartásformák legyűrése tekintetében, de arról sem volna helyes megfeledkeznünk, hogy — mint Lenin hangsúlyozta — a tömegeknek a saját bőrükön szerzett tapasztalatai minden agitációnál és propagandánál többet érnek. Tehát éppen a marxista világnézet megerősítése végett szükséges ismét fontolóra vennünk (mégpedig halaszthatatlanul), mely szervezeti formák a legalkalmasabbak arra, hogy keretük közt az egyén és a közösség érdekei nemcsak gazdasági, hanem társadalmipolitikai vonatkozásban is fokozottabban találkozhassanak. E fáradozásunk jutalmaképpen egyszerre két gyümölcsöt is szüretelhetnénk. Igen sok sértett, meg nem hallgatott individuum kezdené örömmel érezni, hogy a köznek szüksége van rá (és nemcsak munkájára, hanem tanácsára, véleményére, sőt ellenvéleményére is), ez pedig szárnyakat adna a társadalmi aktivitásnak. Minthogy pedig e tanácsokra, véleményekre, az egyes individuumok cselekvő szerepére csakugyan szükség is van, az egész nemzet kollektív bölcsessége gazdagodnék általuk. Ez az a mozzanat — a széleskörű, szocialista közéleti demokráciáé —, amely a gazdasági automatizmusok és a bennük önmagát megvalósítani kívánó ember számára egyaránt nélkülözhetetlen, de amelyet a puszta automatizmus soha ki nem alakíthat, s még a legszínvonalasabb világnézeti oktatás sem helyettesíthet. S ez az a — legdöntőbb — mozzanat, amely a reform nyújtotta lehetőséget megtermékenyítve, győzelmes útjára indíthatja a szocialista morált. IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Gyenes Judit: Női fej LUKÁCSY SÁNDOR: Petőfi,öt év múlva Pompás két kötet, csaknem kétezer lap és mennyi szeretet, áldozatos szorgalom, Hatvany Lajos megszállottsága, második kiadásban jelent meg az így élt Petőfi. Második, javított kiadásban, mert az elsőt filológiai használatra alkalmatlanná tette a sok pontatlan idézés, a források tétova föltüntetése; e hibákat mostanra kijavította a kötetek tudós és figyelmes gondozója, s a könyv így már csakugyan az, aminek a példányomba beírt szerkesztői dedikáció mondja: „Munkaeszközül — szíves barátsággal, Kiss Jóska.” Az első kiadás borítóján Ferenczi Béni szobrának egészalakos fényképe állt, az egyetlen Petőfiszoboré, mely romantikus cicoma és hamis gesztusok nélkül ábrázolja a költőt, sovány csúnyaságában, dacos és dobbantó lépéseinek ritmikus türelmetlenségében. Az új kiadásról ugyanez a szobor néz reánk, de már nem a teljes alak, hanem csak a fej, a kihajlott vignyaktól fölfelé, homlokán az akarat és a bántalmak barázdáival, elviselhetetlen, szúrós farkastekintetével, fölnagyítva és közelről, mintha a kiadói szándék, kiléptetve szobormivoltából, egészen közénk akarta volna helyezni ezt a közülünkvalót. Szép szándék, de egybevág-e a kötetek tartalmával és egybevág-e azzal a cím: így élt-e csakugyan Petőfi? Nem így élt, nem tudok igent mondani. Hatvany Lajos az emlékezéseket gyűjtötte össze ebben a könyvben, kortársak, ismerősök, első-, másod-, harmadkézből való emlékdarabkáit, vallomásait, megközelítő teljességgel mindazt, amit kegyeletes memória és kultusz megőrizni tudott és az utókorra hagyományozni érdemesnek vélt. Óriási forrásanyag, csupán a bibliográfiája huszonöt nagy alakú, apróbetűs lapot tölt meg, e sokból igazán kikerekedhetnék a teljes Petőfi arca, az igazi arc. De nem kerekedik ki. Rosszkedvűen lapozok a könyvben, íme egy följegyzés: Petőfi szerette a borjú- vagy bárányfejet, kieszegette belőle a velőt. A dohányzacskóját is szerette, „magával is hordta mindig”. (Ha egyszer dohányos volt!) A bort is szerette, „pityókos”-an „vagy beszédes volt, vagy hallgatag”. A szülőanyját is szerette, „vagy édesanyámnak, vagy csak anyámnak” szólította. (Mi másnak szólíthatta volna?) Tovább lapozok: Petőfi Mezőtúron a Zsindelyes nevű fafogadóba szállt. Nem oda szállt, hanem a Dobogóba, mert Emsztiének jok konyhája volt, s maga főzte a sört. Nem is ivott sört, bort inkább. Inkább tejet. A Zugligetben, a Fácánnál, rostélyost evett. Legkedvesebb étele mégis a gulyás és a túrós csusza volt. Megitta a feketekávét, sőt az aludttejet is. Kurta bottal járt, melyet „termetes fejér biliárdgolyó” díszített. Ezt a botot Petőfi egyszer a kályha mellé dobta, s tüzet fogott Aztán odaajándékozta Pap Kálmánnak. Ez meg a Petőfi Társaságnak. Erről a botról több emlékezés is szól. Több, mint arról, hogy Petőfi miként szavazott országos kérdésekben, amikor a forradalmi bizottmány tagja volt. Mert arról nem szól egy sem. Az emlékezéseknek, melyeket Hatvany összegyűjthetett, túlnyomó részét a múlt század utolsó harmadában vetették papírra. Jellemző dokumentumok, csakhogy nem Petőfire, hanem a korra, az emlékezőkre. Szomorú jellemzetesség. Egy titkosrendőri megfigyelő 1846-ban szükségesnek tartotta jelenteni, hogy Petőfinek válogatott könyvtára van. Az emlékezők nem tartották szükségesnek, hogy közöljenek valamiit erről a könyvtárról. Inkább a pipatóriumát írták le: „Volt abban hosszú szárú, rövid szárú pipa, esi búk több számmal, makra pipa.” Nem mondom én, hogy nem kellenek az ilyen apróságok, az emlékszilánkok akár Petőfi gasztronómiai szokásairól, oldják csak a szoborrá merevülő vonásokat! De mit tudok meg az emlékezésekből a republikánus Petőfiről? Enynyit. Egy alkalommal Petőfi elé állt Garay kisfia és megkérdezte: — Petőfi bácsi, miért vagy te olyan borzas? — Mert republikánus vagyok! felelte a költő. — Én is az leszek — szólt a fiú, s attól kezdve ő is felborzolva viselte a haját. Bulyovszky a forradalom első idején szinte állandóan Petőfi sarkában volt, riporteri minőségben, s maga is fontos márciusi szereplő, mindent értett és tudott. S mire emlékezett 1877-ben? „Emlékezem, hogy a megyeház termében egy vita alkalmával szónoklatát (Petőfi) azzal fejezte be, hogy inkább kettétöri kardját, mintsem azt az indítványt elfogadja. Mi volt, már azt elfelejtettem.” Elfelejtette, mi volt az indítvány, mely ellen Petőfi tiltakozott, elfelejtette a sorsdöntő királyi leiratot és annnak sorsdöntő vitáját 1848 április 1-én? Elfelejtette azt, amiről annak idején éppen ő. Bulyovszky írt több hasábos, kitűnő riportot a Nemzeti Újságban? Ilyen rossz volt a memóriája? Nem volt az rossz, mert bezzeg emlékezett Vasvári zöld köpönyegére, melyet a szabónak egy sürgős pozsonyi küdetés miatt, egyetlen éjszaka kellett elkészítenie: emlékezett Jókai fitogtatottan férfias paroláira, melyektől feljajdult az üdvözölt személy; emlékezett Sütkei kalapviseletére, kirojtozott nadrágszáraira. Nem volt olyan gyönge az a memória, tudott emlékezni az a kor. Félelmetesen emlékezett. Mindenre, ami anekdota, gyermekszáj-történet, népszínmű-kellék, mindenre, ami bárkivel megeshetett, semmire, ami a forradal(Folytatás a 2. oldalon.) BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT KÍVÁNUNK OLVASÓINKNAK! XI. ÉVFOLYAM 52. SZÁM ARA: 1,50 H 1967. DECEMBER 30.