Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-06 / 27. szám - Szenes Zsuzsa: Illusztráció • kép (2. oldal) - Máriássy Judit: Fohász kedvességért (2. oldal)
Európa Leningrádban (Folytatás az 1. oldalról.) Ja országok értelmiségijeinek nem valami kiváltsága, hanem egyenesen kötelessége minden nemzetközi találkozón részt venni, minél több nyugati és harmadik világbeli értelmiségit saját országába meghívni, vagy meghívatni. Ezen a téren mind nálunk, mind a Szovjetunióban és más szocialista országokban sok jó lépés történt, de a SEC leningrádi ülése is azt bizonyítja, hogy még nem elég. Egy-egy olyan ügy például, mint amire az imént céloztam, annyi oxigént von el a kölcsönös megismerés és megértés légköréből, hogy a lélegzés nehezebbé válik és távolról úgy tűnik fel, mintha általában lehetetlenné válna szót érteni. (Temetőben.) Az oxigént nemcsak a beszélgetések szivattyúzzák vissza a légkörbe, hanem a látványok is. Az első délután — ülés helyett — vendéglátóink elvittek a temetőbe. A Piszkarjovszkij-temetőbe, a város határába, ahol Leningrád ostromának és blokádjának nyolcszázezer halottja pihen. Férfiak és nők, aggok és csecsemők, katonák és civilek. Ahogyan az egyszerű gránit-emlékmű mögött a sírok végtelenjén végignéztem, azt éreztem, amit huszonegy évvel ezelőtt Sztálingrádban, ahol az utcák megmaradtak, de az újjáépített gyárak kivételével egyetlen épület sem állt, ám minden pincéből fény szűrődött ki, kis kéménylyukakból füst szivárgott, már 10 millió ember élt és dolgozott az elpusztított városban. Azt éreztem, amit most itt is, ott is kimondanak ezek az érdeklődő, tájékozódni kívánó, de érzelmeiket oly szívesen cinikus mondatok mögé rejtő nyugat-európaiak: „Aki ezt nem látta, nem értheti meg a Szovjetúniót.” És aki nem látta a Moszkvában egy év alatt felépült negyedmillió lakást, az se. (Feladatok a mai nemzetközi helyzetben.) A SEC választmányi ülésének az volt a feladata, hogy megvitassa a nemzetközi helyzetet az európai értelmiségiek szempontjából és előkészíttesse az őszi, velencei közgyűlést, amelyben már nemcsak hatvan „tanácsos” vesz részt, hanem a kétezer főnyi tagság negyede-ötöde. A közgyűlésen két beszámoló fog szerepelni, az egyik témája a vatikáni zsinat, a másiké az ötvenéves szocialista forradalom; az első előadója az olasz Veronese, az Unesco volt főigazgatója, a másodiké Truhanovszkij, szovjet akadémikus. (Hűtlenek lettünk volna homo ludens önmagunkhoz, ha nem fedeztük volna fel örömmel, hogy mind a kettőnek Viktor a keresztneve.) A vitában Umberto Campagnolo professzornak, a SEC főtitkárának beszámolója alapján folytattuk azt az eszmecserét, amelyet 66 őszén Budapesten kezdtünk, és amely a SEC annal esetben, mint „budapesti vizsgálódás” szerepel. Ennek lényege, mi a szellem emberének feladata abban a válságban, amelyet az új háborúk és a növekvő erőszak hoztak létre. Megvitattuk azokat, a kérdéseket, amelyek a SEC véleménye szerint foglalkoztatják a nemzetközi közvéleményt, elsősorban magának a közvéleménynek a szerepét. Hosszú vita és sok összecsapás után arra a megállapodásra jutottunk, hogy a szellem embere számára (SECr nyelven homme de culture) a közvélemény nemcsak azt jelenti, amit már kifejeztek a különböző Gallup-vizsgálatok, hanem elsősorban a tömegekben születő vágyat valami új, jobb iránt, éppen azt, amire a legtöbb ember a legtöbb országban törekszik, de nehezen tud kifejezni. Sorra elemeztük a vietnami háború és a közel-keleti zsákutca lényeit és reménységeit, a szocialista demokrácia megerősödését Csehszlovákiában, majd egy külön szovjet beszámoló alapján a szellem emberének felelősségét az erkölcsi és művészi értékek megőrzésében, és természetesen, a növekvő erőszak alcím alatt a párizsi eseményeket, elsősorban a diákzavargásokat. Ezeknek hatását a mi értekezletünk is megérezte: a máskor oly tevékeny franciák közül senki sem tudott eljönni a sztrájk miatt. Érdekes volt megfigyelni, hogy az első napi beszélgetésekben a holland, az olasz, a belga küldöttek és az amerikai megfigyelő rendkívüli, minden mást félretoló jelentőséget tulajdonítottak annak, amit angol szóval student power-nek neveztek. A harmadik, negyedik napon, sok beszélgetés után az új szovjet tagokkal, már kissé más szemmel nézték a diáktüntetéseket s végül, a záróközleménybe olyan fogalmazásban került, amely az ügy jelentőségét nem becsüli le, de nem is méretezi túl: „Az ülés foglalkozott a fiatalok lázadásaival, amelyek hatása nem hagyhat bennünket közömbösen és megérdemli azt, hogy az Európai Kultúra Társaságának nemzeti központjai külön ankéton vizsgálják meg.” A növekvő erőszak félelmes jeleit tárgyaltuk egy napon, megemlékezve Martin Luther King érdemeiről. Utána a szálló éttermében a pincére odalépett az egyik asztalhoz, amelynél angol beszédet hallott. Kezét nyújtotta és azt mondta „Ocseny zsalko”, nagyon sajnálom, így tudtuk meg, hogy merényletet követtek el Robert Kennedy ellen. Egyszerre megsűrűsödött a levegő. Úgy éreztük, még fontosabb dolog találkozni, vitatkozni, a különbségeket el nem kendőzni, az egyetértést kimondani, szót érteni. Az ülés napirendjét félretettük, erről beszéltünk valamennyien. A tartózkodó, olykor idegenkedő nyugati értelmiségiek egyetértenek azzal az angollal, aki azt mondta, hogy régen érezte magát ennyire európainak, mint ezekben az órákban és éppen ebben a városban. Molnár elvtársat megbírálták. Hogy nem elég kedves az emberekkel, Molnár elvtárs most iparkodik. „Ez már derék dolog, hogy kijött hozzánk!” — így fogad a telepvezetői irodán. — „Na, csüccsenjen le!” Daragó István, a raktáros, akit tiszteletemre behívat magához, bízvást az apja lehetne. „Na meséld el azt az esetet a lottóval! Figyelje, milyen jóízűen tud mesélni az öreg... Meg ultizni, igaz? Mondtam is az asszonynak, ez a Daragó úgy játszik, mint egy sipista.” Feszengve hallgatom. Ha férfi lennék, már „komám”-nak szólítana. Csak utóbb, amikor végigkísér a kis üzemen és spikszerűen, okosan magyarázza az egyes munkafolyamatokat, csak akkor fedezem fel, hogy Molnár elvtársban pillanatnyilag két ember lakik: egy tanult, gondokkal küszködő, a telep irányításáért felelős fiatal szakember, két gyermek apja, meg egy másik, aki a feltehetően jogos bírálat nyomán keletkezett: a hivatali séma szerint kedélyeskedő és kedveskedő „Főnök”. Az utóbbi nem a saját hangján beszél, hanem másoktól ellesett — és rosszul ellesett — sztereotip „humoros” nyájassággal. Szinte látom őt, amint késő este, munkája végeztével leveszi ezt az idősebb, magasabb beosztású, testesebb funkcionáriusra méretezett magatartás-ruhát és visszavedlik keszeg fiatalemberré. Gyanítom, hogy ilyenkor gyereknek, feleségnek lenni nem lehet kellemes Molnároknál. Erőlködő kedveskedésén borongva hagyom el az üzemet és mert odabent a gyúlékony anyagok miatt szigorúan tilos a dohányzás, a kapun kívül vétek az illemszabályok ellen: rágyújtanék. Szél fúj, egyik gyufaláng a másik után ellobban. Tizenöt éves forma fiú jön szemközt, látja kínlódásomat, mosolyog és kopott orkán„jacki”-jét szélvédőnek elém tartva azt mondja: „Tessék.” Megköszönöm, már ott sincs, hátra se néz, de kedvessége, mosolya nyomán, mintha oszlana a reggel óta tartó nyomasztó, füstös, fejet fájdító pára a város felől, egyszerűen kellemesebbnek tűnik az élet. S a csoda még folytatódik is: a 25-ös busz vezetője észreveszi, hogy futok a kocsi után, s bár a kalauz „csakazértis” megadta az indítás csengőjelét, ő bevár, sőt hátrafordul, hogy akkor adjon gázt, amikor már felkászálódtam a peronra. Legszívesebben elkérném a heti beosztását, hogy ha legközelebb itt, Zuglóban lesz dolgom, kivárjam azt a járatot, amit ő vezet. Az óhaj nevetséges. De ugyanilyen nevetséges az a tény, hogy naponta értékes fél órákat, energiát, sőt pénzt költök arra a természetes emberi tulajdonságra, amit még mindig csak luxus-cikként osztogatnak: a kedvességre. Gyalogolok utána, csomagot cipelek érte, a Belvárosból a Terézvárosba utazom, türelmesen várok a soromra, a kedvesség hatására megvásárolom néha azt is, amire nincsen múlhatatlanul szükségem, amit a neveletlenség, az értelmetlen szigorúság, a leplezetlen unalom elűz a pultok mellől, ahol éppen azt kaphatnám, amire nagyon is szükségem lenne. Tizenhárom évig laktam a Hősök terén és vásároltam hetenként a kávét a Kossuth Lajos utcában, ahol az őszintén kedves eladók személyes jó ismerősként fogadnak, bár mindmáig azt sem tudják, hogy ki vagyok, most pedig az V. kerületből tizenöt percet utazom a Népköztársaság útjára, az illatszerboltba, hogy megvegyem a fogkrémet, szappant, miegymást, hálából az egyes szám első személyben rámsugárzott mosolyért, a bizalmas, jóindulatú közlésért, miszerint egy kitűnő lengyel arckrém érkezett, amely a kedves vevő érzékeny bőrének (és kinek nem érzékeny a saját bőre?) kiváltképpen jót tenne. Én pedig csakugyan kedves vevő vagyok. Intézeti gyerekként, hatéves koromban megtanultam, hogy egy-egy nevelő kedvessége minden ajándéknál többet ér, aztán mint pénzkeresésre korán kényszerülő ember, a kedvesség materiális értékét is felfedeztem. Négy évig voltam az Esti Kurír legfiatalabb lapelosztója. Fárasztó munka volt, fix fizetés nélkül — csak jutalék járt érte. Bizalmatlanul alkalmaztak és fél év múlva a kiadóhivatal vezetője vizsgálatot indíttatott, mert érthetetlennek, sőt gyanúsnak találta, hogy a taknyos kezdő jutalékjövedelme több, mint a régi embereké. Az ellenőr végigjárta a körzetemet, beszélt valamennyi „standos”-sal és végül ezt írta a hivatalos jelentésbe: „A hetes körzet elosztóját szeretik”. Arról már nem számolt be, hogy az „én rikkancsaim” — lehet, hogy nem egészen szabályos eljárással, — nap mint nap félredugták a konkurrens délutáni lapokat, ha jött a Kurir, s csak akkor vették ismét elő őket, ha emez már elfogyott... Nem eltökélten és nem a százalékért voltam én kedves alapárusokkal. Általában hiszem, hogy kedvesnek lenni jobb és természetesebb állapot, mint bizalmatlanul, gorombán vagy vállveregető tiszteletlenséggel „kezelni” az embereket. A gazdaságirányítás reformja mostanában mindnyájunkban felébresztette a szunynyadó közgazdászt. Ha jobb matematikus lennék, kiszámítanám, mennyi haszon származna abból a Tolbuhin körúti önkiszolgáló boltnak, s mennyi nekem, ha ebben, a lakóhelyem szerinti legközelebbi KÖZÉRT- ben nem lenne kínos és megalázó procedúra az üres tejesüvegek kicserélése (a visszaváltásról nem is szólva, olyankor úgy mérik végig a vevőt, mint holmi megrögzött iszákost, aki alamizsnáért koldul). Ez esetben ugyanis a kényelemszeretet és a közelemben „kapható” kedvesség naponta ide csábítana s előbb-utóbb hűtlenné válnék a kávéüzlethez, a távoli háztartási bolthoz, a trafikhoz, amit megszoktam, hiszen áruik itt is kaphatók. De mert sóhajtanak, szemrehánynak, mert egy üvegcseréért az ellenszenvüket is el kellene viselnem, hát cipelem a tejet változatlanul a hetedik kerületi éjjel-nappal KÖZÉRT-ből, ide az ötödik kerületbe, ahogyan cipeltem egykor a hatodikba is. (Lehet, hogy a KÖZÉRT egyetlen nagy zseb, de a dolgozóinak nem lehet mindegy, hogy az én két lábam hová viszi egy kis háztartás pénzét?) Nekem sem mindegy. Mégis gyalogolok. Mert makacsul hiszem, hogy a méreg, amit a lekezelő hivatalnok, a feketekávémat szívességként elém lökő pincér, a zsemléjét majszoló, neveletlen eladó lenyelet velem fogyaszt annyi energiát és az energiával egyenrangú életkedvet, mint a cipekedés. A kutya morog, ha idegent lát. Az ember gyereke — mosolyog. Ez a természetes reflexe. Hány goromba, ingerült felnőtt példája kell hozzá, hogy leszokjék róla? Hány hamisan gügyögő néni és bácsi? Ó, kedvesség, türelemre, viszonzásra, figyelemre bíró, életet szépítő, frontátvonulások idején idegcsillapító kedvesség, szabadítsd meg magad a megalázó alázattól, a hivatali kedveskedéstől, a csikorgó nyájasságtól ! Jöjjön el a te országod! Hadd ne kelljen kilométereket gyalogolni utánad! MARIÁSSY JUDIT: FOHÁSZ KEDVESSÉGÉRT Folytatás az 1. oldalról.) rászóló ismeri szavai jelentőségét. Nem vitatkozik, de tapintatosan magyarázatot fűz bizonyos véleményekhez, mégpedig úgy, hogy végülis — szinte alig észrevehetően — kiderül: homlokegyenest ellenkező állásponton van, mint X. vagy Y. (Délután öt órakor a Fórum szervezői a jól végzett munka tudatával állnak föl helyükről. Minden a legnagyobb rendben volt, semmi zavar, semmi rendellenes nem történt. — Remélem, te is elégedett vagy? Ilyen „gondolatgazdag” vita különösen a jövő szempontjából bíztató Nemde? — Ne gúnyolódj! Te csak a fiatalos vagdalkozásnak, szertelenségnek tapsolnál? — Inkább, mint a „jólszervezettségnek”. Ez észrevétlenül irtja ki az őszinteséget. A túlzásból mindig lehet valami, a semmitmondásból aligha ...) KÖNYVESEK. A következő nap négy szekcióülésre kerül sor. Az egyik „legsemlegesebb” téma mellett kötök ki. A vitaindítót könyvtáros ismerősöm tartja, nagyjából ismerem a véleményét, kíváncsi vagyok, mennyit tart célszerűnek elmondani belőle? Kiderül, kíváncsiságom nevetségesen a tegnapi gondolkozásmódra vall. Hiszen miféle „merészségre” van szükség ahhoz, hogy valaki nyíltan szóvá tegye: igencsak meszsze van az ideálistól a könyvtárak és a KISZ kapcsolata. Itt az ideje — hangoztatta a vitaindító —, hogy az ifjúsági mozgalom kidolgozza Fórum, mai módra egy új, eredményes olvasómozgalom módozatait, amelynek az írószövetség meghirdette Olvasó Népért jelszóhoz kell kapcsolódnia! Aztán az ötletek következnek: Olvasónapló pályázatot kellene hirdetni; minden öt új olvasó után sorsjeggyel lehetne jutalmazni a „toborzó” fiatalokat; az ifjúsági klubok évente legalább négy — könyvvel kapcsolatos — műsort iktassanak programjukba. A lehetőségek átadása szinte pillanatok alatt fölvillanyozza a fiatalokat: mi mindent lehetne csinálni? — záporoznak a reális és naiv ábrándok. Ebben persze része van egy felszólalásnak is: a „központ” illetékese kért javaslatokat egy előterjesztéshez, amelyet neki kell kidolgoznia a fiatalok olvasásának föllendítése végett. (Nem tehetek róla, de megint az villan eszembe, hogy azelőtt a „felsőbbség” képviselőinek nemigen illett arról beszélniök, amivel kapcsolatban nem alakult ki az „irányvonal”. Igaz, támad föl kajánságom, az előző napi ünnepélyességhez még nemigen illet volna az effajta segítségkérés. Itt azonban már nincs elnöki asztal, mikrofon, dekoráció, közönséges tanteremben ülünk, s egyetlen kivétellel senki sem beszél arról, aminek dicsekvésszerű mellékzöngéje van. Sajátos elégedetlenség feszíti a véleményeket, s ezek nem egyszer kerülnek szembe egymással. Egy hajógyári fiú például gunyorosan nekiszögezi az olvasónapló pályázat előnyeit ecsetelő fölszólalónak a kérdést: el tudja-e képzelni, hogy a kazánkovácsok mekkora örömmel fogadják ötletét? Hiszen jó, ha a 60 fokos hőségben végzett napi munka után még marad annyi energiájuk, hogy könyvet vegyenek kézbe, nemhogy olvasónaplót vezessenek!) JEGYZŐKÖNYV: Egy elszalasztott fölszólalásra vagyok kiváncsi. Megyek a „gépszobába”, ahol két gépírónő diktálja kolléganőinek gyorsírásos jegyzetéből az elhangzottakat. Nagy igyekezettel küszködnek a szöveggel, amely nem egyszer számukra olyannyira értelmetlen, akárha idegenből fordítanák. Nemcsak az élőbeszéd pongyolasága miatt. Az írógépek mellett mintha fokozottan nyilvánvalóvá válna a szólamok, a frázisok, a mellébeszélések üressége. Egész mondatok lesznek semmivé, kicirkalmazott eszmefuttatások zsugorodnak egyszerű szavakká. S a gépírónők, mint groteszk ítéletvégrehajtók, időnként fölkacagnak egy-egy sutaság hallatára, máskor mímelt fontoskodással szónokolnak, mintha pulpitusról diktálnák a „világmegváltó” mondandót... (Azt hiszem, van valami félelmetesen jelképes ebben a kíméletlen tréfálkozásban. Rá lehetne ugyan sütni a szellemi véretlenség bélyegét, de ez csak arra volna jó, hogy elhomályosítsa a lényeget. Azt tudniillik, hogy amit az udvarias ünnepélyesség még esetenként „odabent” elenged a füle mellett, az „idekint” már teljesen nevetségessé válik. S ha a jövő fórumait próbálom elképzelni, nem tudom másként, mint cinkos együttérzéssel számításba venni a gépírónők kacagását.) Szenes Zsuzsa: Illusztráció