Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-07-06 / 27. szám - Szenes Zsuzsa: Illusztráció • kép (2. oldal) - Máriássy Judit: Fohász kedvességért (2. oldal)

Európa Leningrádban (Folytatás az 1. oldalról.) Ja országok értelmiségijeinek nem valami kiváltsága, hanem egy­ene­­sen kötelessége minden nemzetkö­zi találkozón részt venni, minél több nyugati és harmadik világbe­li értelmiségit saját országába meghívni, vagy meghívatni. Ezen a téren mind nálunk, mind a Szov­jetunióban és más szocialista or­szágokban sok jó lépés történt, de a SEC leningrádi ülése is azt bi­zonyítja, hogy még nem elég. Egy-egy olyan ügy például, mint amire az imént céloztam, annyi oxigént von el a kölcsönös megis­merés és megértés légköréből, hogy a lélegzés nehezebbé válik és távolról úgy tűnik fel, mintha általában lehetetlenné válna szót érteni. (Temetőben.) Az oxigént nem­csak a beszélgetések szivattyúz­zák vissza a légkörbe, hanem a látványok is. Az első délután — ülés helyett — vendéglátóink el­vittek a temetőbe. A Piszkar­­jovszkij-temetőbe, a város határá­ba, ahol Leningrád ostromának és blokádjának nyolcszázezer halottja pihen. Férfiak és nők, aggok és cse­csemők, katonák és civilek. Aho­gyan az egyszerű gránit-emlékmű mögött a sírok végtelenjén végig­néztem, azt éreztem, amit huszon­egy évvel ezelőtt Sztálingrádban, ahol az utcák megmaradtak, de az újjáépített gyárak kivételével egyetlen épület sem állt, ám min­den pincéből fény szűrődött ki, kis kéménylyukakból füst szivárgott, már 10 millió ember élt és dolgo­zott az elpusztított városban. Azt éreztem, amit most itt is, ott is kimondanak ezek az érdeklődő, tá­jékozódni kívánó, de érzelmeiket oly szívesen cinikus mondatok mögé rejtő nyugat-európaiak: „Aki ezt nem látta, nem értheti meg a Szovjetúniót.” És aki nem látta a Moszkvában egy év alatt felépült negyedmillió lakást, az se. (Feladatok a mai nemzetközi helyzetben.) A SEC választmányi ülésének az volt a feladata, hogy megvitassa a nemzetközi helyzetet az európai értelmiségiek szempont­jából és előkészíttesse az őszi, ve­lencei közgyűlést, amelyben már nemcsak hatvan „tanácsos” vesz részt, hanem a kétezer­ főnyi tag­ság negyede-ötöde. A közgyűlésen két beszámoló fog szerepelni, az egyik témája a vatikáni zsinat, a másiké az ötvenéves szocialista for­radalom; az első előadója az olasz Veronese, az Unesco volt főigaz­gatója, a másodiké Truhanovsz­­kij, szovjet akadémikus. (Hűtlenek lettünk volna homo ludens­ önma­­gunkhoz, ha nem fedeztük volna fel örömmel, hogy mind a kettő­nek Viktor a keresztneve.) A vi­tában Umberto Campagnolo pro­fesszornak, a SEC főtitkárának be­számolója alapján folytattuk azt az eszmecserét, amelyet 66 őszén Budapesten kezdtünk, és amely a SEC annal esetben, mint „budapesti vizsgálódás” szerepel. Ennek lé­nyege, mi a szellem emberének fel­adata abban a válságban, amelyet az új háborúk és a növekvő erő­szak hoztak létre. Megvitattuk azokat, a kérdéseket, amelyek a SEC véleménye szerint foglalkoz­tatják a nemzetközi közvéleményt, elsősorban magának a közvéle­ménynek a szerepét. Hosszú vita és sok összecsapás után arra a meg­állapodásra jutottunk, hogy a szel­lem embere számára (SECr nyelven homme de culture) a közvélemény nemcsak azt jelenti, amit már ki­fejeztek a különböző Gallup-vizs­­gálatok, hanem elsősorban a töme­gekben születő vágyat valami új, jobb iránt, éppen azt, amire a leg­több ember a legtöbb országban törekszik, de nehezen tud kifejezni. Sorra elemeztük a vietnami há­ború és a közel-keleti zsákutca lé­­­nyeit és reménységeit, a szocialista demokrácia megerősödését Cseh­szlovákiában, majd egy külön szov­jet beszámoló alapján a szellem emberének felelősségét az erkölcsi és művészi értékek megőrzésében, és természetesen, a növekvő erő­szak alcím alatt a párizsi esemé­nyeket, elsősorban a diákzavargá­sokat. Ezeknek hatását a mi érte­kezletünk is megérezte: a máskor oly tevékeny franciák közül senki sem tudott eljönni a sztrájk miatt. Érdekes volt megfigyelni, hogy az első napi beszélgetésekben a hol­land, az olasz, a belga küldöttek és az amerikai megfigyelő rendkí­vüli, minden mást félretoló jelen­tőséget tulajdonítottak annak, amit angol szóval student power-nek neveztek. A harmadik, negyedik napon, sok beszélgetés után az új szovjet tagokkal, már kissé más szemmel nézték a diáktüntetéseket s végül, a záróközleménybe olyan fogalmazásban került, amely az ügy jelentőségét nem becsüli le, de nem is méretezi túl: „Az ülés foglalkozott a fiatalok lázadásaival, amelyek hatása nem hagyhat ben­nünket közömbösen és megérdemli azt, hogy az Európai Kultúra Társaságának nemzeti központjai külön ankéton vizsgálják meg.” A növekvő erőszak félelmes jeleit tárgyaltuk egy napon, megemlékez­ve Martin Luther King érdemeiről. Utána a szálló éttermében a pin­cére odalépett az egyik asztal­hoz, amelynél angol beszédet hal­lott. Kezét nyújtotta és azt mond­ta „Ocseny zsalko”, nagyon saj­nálom, így tudtuk meg, hogy merényletet követtek el Robert Kennedy ellen. Egyszerre megsűrű­­södött a levegő. Úgy éreztük, még fontosabb dolog találkozni, vitat­kozni, a különbségeket el nem ken­dőzni, az egyetértést kimondani, szót érteni. Az ülés napirendjét félretettük, erről beszéltünk vala­mennyien. A tartózkodó, olykor idegenkedő nyugati értelmiségiek egyetértenek azzal az angollal, aki azt mondta, hogy régen érezte ma­gát ennyire európainak, mint ezek­ben az órákban és éppen ebben a városban. Molnár elvtársat megbírálták. Hogy nem elég kedves az emberekkel, Molnár elvtárs most iparkodik. „Ez már derék dolog, hogy kijött hoz­zánk!” — így fogad a telepvezetői irodán. — „Na, csüccsenjen le!” Daragó István, a raktáros, akit tisztele­temre behívat magához, bízvást az apja le­hetne. „Na meséld el azt az esetet a lottóval! Fi­gyelje, milyen jóízűen tud mesélni az öreg... Meg ultizni, igaz? Mondtam is az asszony­nak, ez a Daragó úgy játszik, mint egy si­pista.” Feszengve hallgatom. Ha férfi lennék, már „komám”-nak szólítana. Csak utóbb, amikor végigkísér a kis üzemen és spikszerűen, okosan magyarázza az egyes munkafolya­matokat, csak­ akkor fedezem fel, hogy Mol­nár elvtársban pillanatnyilag két ember la­kik: egy tanult, gondokkal küszködő, a te­lep irányításáért felelős fiatal szakember, két gyermek apja, meg egy másik, aki a feltehetően jogos bírálat nyomán keletke­zett: a hivatali séma szerint kedélyeskedő és kedveskedő „Főnök”. Az utóbbi nem a saját hangján beszél, hanem másoktól elle­sett — és rosszul ellesett — sztereotip „hu­moros” nyájassággal. Szinte látom őt, amint késő este, munkája végeztével leveszi ezt az idősebb, magasabb beosztású, testesebb funkcionáriusra méretezett magatartás-ru­hát és visszavedlik keszeg fiatalemberré. Gyanítom, hogy ilyenkor gyereknek, fele­ségnek lenni nem lehet kellemes Molnárok­nál. Erőlködő kedveskedésén borongva ha­gyom el az üzemet és mert odabent a gyú­lékony anyagok miatt szigorúan tilos a do­hányzás, a kapun kívül vétek az illemsza­bályok ellen: rágyújtanék. Szél fúj, egyik gyufaláng a másik után ellobban. Tizenöt éves forma fiú jön szemközt, látja kínlódá­somat, mosolyog és kopott orkán­„jacki”-jét szélvédőnek elém tartva azt mondja: „Tes­sék.” Megköszönöm, már ott sincs, hátra se néz, de kedvessége, mosolya nyomán, mint­ha oszlana a reggel óta tartó nyomasztó, füstös, fejet fájdító pára a város felől, egy­szerűen kellemesebbnek tűnik az élet. S a csoda még folytatódik is: a 25-ös busz ve­zetője észreveszi, hogy futok a kocsi után, s bár a kalauz „csakazértis” megadta az indí­tás csengőjelét, ő bevár, sőt hátrafordul, hogy akkor adjon gázt, amikor már felká­szálódtam a peronra. Legszívesebben el­kérném a heti beosztását, hogy ha legköze­lebb itt, Zuglóban lesz dolgom, kivárjam azt a járatot, amit ő vezet. Az óhaj nevetséges. De ugyanilyen nevetséges az a tény, hogy naponta értékes fél órákat, energiát, sőt pénzt költök arra a természetes emberi tu­lajdonságra, amit még mindig csak luxus-­cikként osztogatnak: a kedvességre. Gyalo­golok utána, csomagot cipelek érte, a Bel­városból a Terézvárosba utazom, türelme­sen várok a soromra, a kedvesség hatására megvásárolom néha azt is, amire nincsen múlhatatlanul szükségem, amit a nevelet­lenség, az értelmetlen szigorúság, a leple­zetlen unalom elűz a pultok mellől, ahol éppen azt kaphatnám, amire nagyon is szük­ségem lenne. Tizenhárom évig laktam a Hősök terén és vásároltam hetenként a kávét a Kossuth La­jos utcában, ahol az őszintén kedves eladók személyes jó ismerősként fogadnak, bár mindmáig azt sem­ tudják, hogy ki vagyok, most pedig az V. kerületből tizenöt percet utazom a Népköztársaság útjára, az illat­szerboltba, hogy megvegyem a fogkrémet, szappant, miegymást, hálából az egyes szám első személyben rámsugárzott moso­lyért, a bizalmas, jóindulatú közlésért, mi­szerint egy kitűnő lengyel arckrém érkezett, amely a kedves vevő érzékeny bőrének (és kinek nem érzékeny a saját bőre?) kivált­képpen jót tenne. Én pedig csakugyan kedves vevő vagyok. Intézeti gyerekként, hatéves koromban meg­tanultam, hogy egy-egy nevelő kedvessége minden ajándéknál többet ér, aztán mint pénzkeresésre korán kényszerülő ember, a kedvesség materiális értékét is felfedeztem. Négy évig voltam az Esti Kurír legfiatalabb lapelosztója. Fárasztó munka volt, fix fize­tés nélkül — csak jutalék járt érte. Bizal­matlanul alkalmaztak és fél év múlva a ki­­adóhivatal vezetője vizsgálatot indíttatott, mert érthetetlennek, sőt gyanúsnak találta, hogy a taknyos kezdő jutalékjövedelme több, mint a régi embereké. Az ellenőr vé­gigjárta a körzetemet, beszélt valamennyi „standos”-sal és végül ezt írta a hivatalos jelentésbe: „A hetes körzet elosztóját szere­tik”. Arról már nem számolt be, hogy az „én rikkancsaim” — lehet, hogy nem egé­szen szabályos eljárással, — nap mint nap félredugták a konkurrens délutáni lapokat, ha jött a Kurir, s csak akkor vették ismét elő őket, ha emez már elfogyott... Nem eltökélten és nem a százalékért vol­tam én kedves a­lapárusokkal. Általában hiszem, hogy kedvesnek lenni jobb és ter­mészetesebb állapot, mint bizalmatlanul, gorombán vagy vállveregető tiszteletlenség­gel „kezelni” az embereket. A gazdaságirányítás reformja mostaná­ban mindnyájunkban felébresztette a szuny­­nyadó közgazdászt. Ha jobb matematikus lennék, kiszámítanám, mennyi haszon szár­mazna abból a Tolbuhin körúti önkiszolgá­ló boltnak, s mennyi nekem, ha ebben, a lakóhelyem szerinti legközelebbi KÖZÉRT- ben nem lenne kínos és megalázó procedú­ra az üres tejesüvegek kicserélése (a vissza­váltásról nem is szólva, olyankor úgy mé­rik végig a vevőt, mint holmi megrögzött iszákost, aki alamizsnáért koldul). Ez eset­ben ugyanis a kényelemszeretet és a köze­lemben „kapható” kedvesség naponta ide csábítana s előbb-utóbb hűtlenné válnék a kávéüzlethez, a távoli háztartási bolthoz, a trafikhoz, amit megszoktam, hiszen áruik itt is kaphatók. De mert sóhajtanak, szem­­rehánynak, mert egy üvegcseréért­ az ellen­szenvüket is el kellene viselnem, hát cipe­lem a tejet változatlanul a hetedik kerületi éjjel-nappal KÖZÉRT-ből, ide az ötödik kerületbe, ahogyan cipeltem egykor a ha­todikba is. (Lehet, hogy a KÖZÉRT egyet­len nagy zseb, de a dolgozóinak nem le­het mindegy, hogy az én két lábam hová viszi egy kis háztartás pénzét?) Nekem sem mindegy. Mégis gyalogolok. Mert makacsul hiszem, hogy a méreg, amit a lekezelő hi­vatalnok, a feketekávémat szívességként elém lökő pincér, a zsemléjét majszoló, ne­veletlen eladó lenyelet velem­­ fogyaszt annyi energiát és az energiával egyenrangú életkedvet, mint a cipekedés. A kutya morog, ha idegent lát. Az ember gyereke — mosolyog. Ez a természetes ref­lexe. Hány goromba, ingerült felnőtt példája kell hozzá, hogy leszokjék róla? Hány ha­misan gügyögő néni és bácsi? Ó, kedvesség, türelemre, viszonzásra, fi­gyelemre bíró, életet szépítő, frontátvonulá­sok idején idegcsillapító kedvesség, szaba­dítsd meg magad a megalázó alázattól, a hivatali kedveskedéstől, a csikorgó nyájas­ságtól ! Jöjjön el a te országod! Hadd ne kelljen kilométereket gyalogolni utánad! MARIÁSSY JUDIT: FOHÁSZ KEDVESSÉGÉRT ­Folytatás az 1. oldalról.) rászóló ismeri szavai jelentőségét. Nem vitatkozik, de tapintatosan magyarázatot fűz bizonyos véle­ményekhez, mégpedig úgy, hogy végülis — szinte alig észrevehetően — kiderül: homlokegyenest ellen­kező állásponton van, mint X. vagy Y. (Délután öt órakor a Fórum szer­vezői a jól végzett munka tudatá­val állnak föl helyükről. Minden a legnagyobb rendben volt, semmi zavar, semmi rendellenes nem tör­tént. — Remélem, te is elégedett vagy? Ilyen „gondolatgazdag” vita különösen a jövő szempontjából bíztató Nemde? — Ne gúnyolódj! Te csak a fia­talos vagdalkozásnak, szertelen­ségnek tapsolnál? — Inkább, mint a „jólszervezett­­ségnek”. Ez észrevétlenül irtja ki az őszinteséget. A túlzásból min­dig lehet valami, a semmitmondás­­ból aligha ...) KÖNYVESEK. A következő nap négy szekcióülésre kerül sor. Az egyik „legsemlegesebb” téma mel­lett kötök ki. A vitaindítót könyv­táros ismerősöm tartja, nagyjából ismerem a véleményét, kíváncsi vagyok, mennyit tart célszerűnek elmondani belőle? Kiderül, kíváncsiságom nevetsé­gesen a tegnapi gondolkozásmódra vall. Hiszen miféle „merészségre” van szükség ahhoz, hogy valaki nyíltan szóvá tegye: igencsak mesz­­sze van az ideálistól a könyvtárak és a KISZ kapcsolata. Itt az ideje — hangoztatta a vitaindító —, hogy az ifjúsági mozgalom kidolgozza Fórum, mai módra egy új, eredményes olvasómozga­­lom módozatait, amelynek az író­­szövetség meghirdette Olvasó Né­pért jelszóhoz kell kapcsolódnia! Aztán az ötletek következnek: Olvasónapló pályázatot kellene hir­detni; minden öt új olvasó után sorsjeggyel lehetne jutalmazni a „toborzó” fiatalokat; az ifjúsági klubok évente legalább négy — könyvvel kapcsolatos — műsort iktassanak programjukba. A lehe­tőségek átadása szinte pillanatok alatt fölvillanyozza a fiatalokat: mi mindent lehetne csinálni? — záporoznak a reális és naiv ábrán­dok. Ebben persze része van egy felszólalásnak is: a „központ” ille­tékese kért javaslatokat egy elő­terjesztéshez, amelyet neki kell ki­dolgoznia a fiatalok olvasásának föllendítése végett. (Nem tehetek róla, de megint az villan eszembe, hogy azelőtt a „fel­­sőbbség” képviselőinek nemigen il­lett arról beszélniök, amivel kap­csolatban nem alakult ki az „irányvonal”. Igaz, támad föl ka­­jánságom, az előző napi ünnepé­lyességhez még nemigen illet vol­na az effajta segítségkérés. Itt azonban már nincs elnöki asztal, mikrofon, dekoráció, közönséges tanteremben ülünk, s egyetlen ki­vétellel senki sem beszél arról, aminek dicsekvésszerű mellékzön­­géje van. Sajátos elégedetlenség feszíti a véleményeket, s ezek nem egyszer kerülnek szembe egymás­sal. Egy hajógyári fiú például gu­nyorosan nekiszögezi az olvasónap­ló pályázat előnyeit ecsetelő föl­szólalónak a kérdést: el tudja-e képzelni, hogy a kazánkovácsok mekkora örömmel fogadják ötle­tét? Hiszen jó, ha a 60 fokos hőség­ben végzett napi munka után még marad annyi energiájuk, hogy könyvet vegyenek kézbe, nemhogy olvasónaplót vezessenek!) JEGYZŐKÖNYV: Egy elszalasz­tott fölszólalásra vagyok kiváncsi. Megyek a „gépszobába”, ahol két gépírónő diktálja kolléganőinek gyorsírásos jegyzetéből az elhang­zottakat. Nagy igyekezettel küsz­ködnek a szöveggel, amely nem egyszer számukra olyannyira értel­metlen, akárha idegenből fordíta­nák. Nemcsak az élőbeszéd pongyo­lasága miatt. Az írógépek mellett mintha fokozottan nyilvánvalóvá válna a szólamok, a frázisok, a mellébeszélések üressége. Egész mondatok lesznek semmivé, kicir­­kalmazott eszmefuttatások zsugo­rodnak egyszerű szavakká. S a gépírónők, mint groteszk ítéletvég­rehajtók, időnként fölkacagnak egy-egy sutaság hallatára, máskor mímelt fontoskodással szónokolnak, mintha pulpitusról diktálnák a „világmegváltó” mondandót... (Azt hiszem, van valami félel­metesen jelképes ebben a kímélet­len tréfálkozásban. Rá lehetne ugyan sütni a szellemi v­éretlenség bélyegét, de ez csak arra volna jó, hogy elhomályosítsa a lényeget. Azt tudniillik, hogy amit az udva­rias ünnepélyesség még esetenként „odabent” elenged a füle mellett, az „idekint” már teljesen nevetsé­gessé válik. S ha a jövő fórumait próbálom elképzelni, nem tudom másként, mint cinkos együttérzés­sel számításba venni a gépírónők kacagását.) Szenes Zsuzsa: Illusztráció

Next