Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-07-06 / 27. szám - Major Tamás: A klasszikusok nem kérnek kegyelmet - kegyeletet sem • vita • Gyergyai Albert: Kegyelmet a klasszikusoknak! (3. oldal) - Stefanovits Péter: Asztal • kép (3. oldal) - Takács Imre: A locsoló lány (3. oldal)

HOZZÁSZÓLÁS GYERGYAI ALBERT CIKKÉHEZ MAJOR TAMÁS: A klasszikusok nem kérnek kegyelmet , kegyeletet sem A színház célja a legősibb időktől fogva az volt, hogy élő kapcsolatot keressen közönségével. Akár az anyajog és apajog törvényei ütköztek össze borzongató konfliktusokban a görög vallási kultuszt művelő színházban, vagy a reneszánsz embere bontogatta szárnyait, hogy a nagy egyéniségek korlátlan szenvedélyével bizonyítsa a magára talált személyiség szinte korlátlan lehetőségeit, vagy mikor Moliére korának irodalmárai szerint tiszteletlenül és művészietlenül zúdította rá a francia klaszszikus színházra az egész élő francia polgári nyelvet, zsargonjaival és dialektusaival, egy olyan korban, ahol a magasabb rendű irodalmi színház néhány száz kicsiszolt szót engedélyezett a művészetnek, vagy amikor Bertolt Brecht szinte szemérmetlenül és a plágium vádjával sújtottan ad új funkciókat elfelejtett angol klaszszikusnak a Koldusoperában, vagy dolgoz át Shakespeare-t — ez mind az élő színház tiszteletlensége az örök irodalmi értékekkel szemben. A klasszikusok tisztelete, a stílus egyfajta tisztaságának keresése, a klasszicizáló és élő színház szembeállítása több évszázados vita és ma is folyik. Van egyfajta Irodalmár-szemlélet, amelyik az élő színházzal soha nem fog kibékülni. Díszes névsort sorolhatnánk fel, akik a színházat csak irodalmnak kezelték, a legnagyobb klasszikusokról — például Shakespeare-ről —, azt a véleményt formálták, hogy magas költészete miatt a tömegek úgysem érthetik meg, ezért kizárólag művelt emberek, vájtfülűek számára tanácsolták olvasmány gyanánt. Voltaire pedig szörnyetegnek tartja Shakespeare-t és a meg nem értő irodalmárok díszes névsorában Viktor Hugo-t, Tolsztoj Leót, Babits Mihályt, Szerb Antalt is felsorolhatjuk. Ugyanakkor Voltaire a saját felvilágosult századának nevében magasabb színvonalú színháznak tartotta a saját Oedipe Roiját, mint az eredeti Oedipust. És itt meg is állhatunk egy pillanatra, hiszen a XVII. és XVIII. század klasszicizáló drámaírói is szívesen nyúltak klasszikus témákhoz, néha elég leplezetlenül ragaszkodva az eredetihez, mint például Racine Pereskedők című darabjában, Moliére pedig elég szemérmetlenül lopta el Macchiavelli Mandragórájából a Scapin furfangjai teljes első jelenetét. A klasszikusok tehát elég szemérmetlenül plagizáltak. Persze, ez a fogalom a polgári magántulajdont védő írói jogdíj feltalálása előtt nem is igen volt érdekes. Moliére elintézi egy mondatban ezt a kérdést: „Je prends mon bien ou je le trouve” — onnan szerzem a javaimat, ahol találom őket. De folytathatnék a sort: az Amphytriont Giraudoux-ig bezárólag harmincnyolcan dolgozták át, köztük Moliére is, mind azzal a célzattal, hogy a klasszikus anyagot koruk valóságával szembesítsék, tehát, hogy élő színházat csináljanak. A moliére-i Amphytron például Zeust szerepeltetvén, XIV. Lajos nem törvényesített szerelmére ad olimposzi áldást. (De jó lett volna ott lenni a bemutatón és figyelni a közönségre tett hatását.) Abban tehát megállapodhatunk, hogy a klasszikusok nem tisztelték a klasszikusokat, és nem adtak nekik kegyelmet. De maradjunk az átalakítás és a plágium jogánál. Enélkül nincs színház. Shakespeare-rel kapcsolatban nemcsak az olasz novellákat kell vizsgálni, mint ősforrásokat, nemcsak azokat az összefüggéseket kell kimutatni, hogyan lett görög mintából Hamlet apjának szelleme, hogyan inspirálta a kortárs Marlowe-nak Doktor Faustusa például a Falstaff megírására is, hanem azon is érdemes elgondolkodni, mennyire nem törődik a kapott nyersanyag földrajzi és időbeli hűségével, hiszen darabjai nem azért vannak tele anakronizmussal, mert tudatlan volt — ezt róla igazán senki nem állíthatja —, hanem mert bizonyos kérdések — irodalmi, történelmi stb. — egyszerűen nem érdekelték. Nemcsak Athénban szólal meg a harang a Szentivánéji álom végén, de a reneszánsz korabeli szakállt és spádét viselő Brutus hadisátrában az Erzsébet-kori jobbágyparasztok viszonyairól vitázik. Mert Shakespeare a saját korának kérdéseire felel, saját nézőinek írja a darabot, saját társulatának használatára. A nagy klasszikusok közül sokan nem is sejtették, hogy irodalmat írnak. A szonettek Shakespeare-jének irodalmi ambíciói voltak, a drámaíró Shakespeare a közönségnél akart sikert elérni. A színházat éppen a klasszikusokat túltisztelő XIX. századi polgári, Ferenc József-kabátot és cugos cipőt viselő esztéták ma is élő káros hatása alól kell megszabadítani. Azoktól, akik a klasszikusokat „klasszikusokká” tették. Mert ezek az óriások nem voltak mindig klasszikusok. És mi éppen abba az időbe szeretnénk visszakanyarodni, amikor még nem volt korona a fejükön. Akkor vagyunk igazán hűségesek hozzájuk, ha kegyelet helyett az élő drámaírókat keressük bennük. Próbáljunk meg elmenni egy Shakespeare-próbára. Ismeri a színészeit. Az egyik „tikkad, mert kövér” és líraibb alkat, mint színésztársa, aki olyan elhihetően alakoskodik, hogy a hiszékeny embereket ellenállhatatlanul csavarja ujjai köré. És ott van a társulatban az a remekül táncoló színész, aki Anglia országútjait fogadásból végig dzsiggelte, és akit ezért a nagyobb városok kapujában a városi tanács díszbe öltözve fogadott és ha jól emlékszem, útjának végcélján Doverben díszpolgárrá avattak, mint ma egy olimpiai bajnokot vagy világkupa-győztes futballcsapatot. Régen foglalkoztat, hogy bebizonyítsam, Shakespeare mennyire a színészek számára írta szerepeit. Hogyan lehetne másként megfejteni például azt a tényt, hogy Othello, éppen úgy képtelen a színlelésre, mint például Macbeth vagy Lear, hogy Shakespeare egyes darabjainak szereplőit azzal bünteti, hogy színházat kell játszaniuk. Lehet-e megalázóbb a tiszta lelkű Othello számára, mint hogy leselkednie kell, és van-e nagyobb tragédia annál, hogy Macbeth egy véres ügy érdekében felszított becsvágyának beteljesülése pillanatában sem tud hazudni. A többiek éppen ezért hisznek neki a gyilkosság utáni pillanatban, mert az igazat hazudja: „Ha egy órával előbb meghalok, boldogabb életem, de ettől a perctől semmi értelme már a földi létnek.” Ennél őszintébb igazság nem hagyhatná el a száját és ezek mellett a figurák mellett ott állnak a hazugság és képmutatás mesterei. Lady Macbeth és Jago, vagy talán abszolút helytelen az a feltevés, hogy a Falstaff-ot is ugyanaz a személy játszhatta, aki a Hamlet-et, hiszen Falstaff is kétségbeejtő helyzetekbe kerül, amikor hazudnia kell és ezt a legnagyobb hazugot is mindig leleplezik. Meggyőződésünk, hogy Shakespeare a színészekkel írta együtt a darabot, a próbákon formálta élő színházát és talán a „PoHó” és "Quarto” kiadások közötti különbséget is az magyarázhatja, hogy közben telt az idő, a sikertelenebb jeleneteket kihagyták, vagy átformálták és esetleg új színész szegődött a társulathoz. Vagy beszéljünk-e Shakespeare szinte ordenáré aktualizálásairól? A Berliner Ensemble ha Shakespeare-darabhoz nyúl, eseménynaptárat mellékel a színdarabhoz, pontos dátumokkal. Például: „Lőporösszeesküvés”, „Essex kivégzése”, stb. Banono szelleme is II. Jakab trónralépése után jelenik meg a színpadon, benne üdvözli II. Jakab ősének színrevitelével elég opportunista módon az „Avoni hattyú”, az új uralkodót. Ez a korlátlan aktualizálási törekvés feltalálható például a Lear király bolondjának dalában, bár ma írnának ilyen soneszövegeket . Tehát a klasszikusok a maguk idejében nem voltak klasszikusok. Ha el akarjuk játszani őket, éppen azt kell kutatnunk, mire feleltek szenvedélyesen, kikkel és miért vitatkoztak, milyen akadályokba ütköztek a mágok korában, milyen irányban akarták megváltoztatni a világot, miért voltak olyan türelmetlenek, s ha ezt kinyomoztuk, akkor következik a második kérdés: mit mondanak a mi korunkban? Ezért van az, hogy bizonyos időszakokban egyes klasszikusok hirtelen élni kezdenek, mások egy időre vagy végképp kimennek a divatból. Az Osfaust Goethe-je és a Sturm und Drang ifjú Schillere lelkesedett Shakespeare-ért. Schiller esete különösen érdekes, mert azután eltávolodott tőle, rendetlennek, stílustalannak tartotta, hogy élete végén bevallja: mégis Shakespearenek volt igaza, aki jobban tükrözi az életet, hiszen nem ideákat, eszményeket visz színpadra, hanem rendetlen, mint maga az élet. És innen származnak a klasszicizáló, irodalmárkodó színház és esztétika és a Shakespeare-i sokszínű, az élet minden stíluselemét magába foglaló színház konfliktusai. A polgári színház negyedik falat húz a színpadra és a nézőt mintegy bekukucskáltatja a dráma helyszínére. El kell felejtenie, hogy színházban van, meg kell lapulnia. Erre a jelenségre jegyzi meg Meyerhold, a nagy orosz rendező: „A polgári közönséget tulajdonképpen csak pletykák kiszimatolására hívják a színházba.” És milyen nehéz ezt a negyedik falat ledönteni. Milyen nehéz megteremteni újra a közönség és a színpad között azt a cinkosi kapcsolatot, amit a Jago-t vagy III. Richard-ot alakító színész érezhetett, mikor egy kacsintással bejelentette a közönségnek: „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek.” Vagy amikor Jago kezdi megírni, megrendezni és a szereplőket kiválasztani Othello tragédiájához. Én, Richard, vagy Jago és ti, akik lenn ültök a nézőtéren, tudjátok, mit fogok csinálni. De itt a színpadon, a többi szereplő nem. Figyeljétek meg, hogy lehet ezeket, itt a színpadon és titeket, kinn az életben az orrotoknál fogva vezetni! Meg lehet-e változtatni tehát a klasszikusokat? Bertolt Brecht erre azt feleli: „Igen , ha tudjuk.” Mit jelent ez a mondat? Csak a megváltoztatás, vagy siker kedvéért semmi esetre. Akit meg akarunk változtatni, azt tisztelnünk, szeretnünk és ismernünk kell. Meyerhold például azzal védekezett az őt ért koncentrált támadás ellen, mikor Gogol Revizorát több helyen megváltoztatta, hogy a nagy orosz klasszikus érdekében, a hozzá való hűség jegyében cselekedett. „Tisztelem Gogolt, de nem tisztelem a cári cenzúra által felállított korlátait. És nem tisztelem azokat az engedményeket sem, amelyet próbák közben az eredeti bemutatóra készülő Scsepkin tett, vagy kellett tennie, hiszen a célja az volt, hogy a darabot színre hozhassa. Hű vagyok Gogolhoz, ha egész műve ismeretében elképzelem, mit írt volna ezek nélkül a korlátok nélkül.” Hevesi Sándornak is fejét követelte az egész magyar kritika, amikor a Bánk bánhoz hozzá mert nyúlni. Pedig ez a remekmű tele van a legprimitívebb hibákkal, hogy csak az erősen zavaros első felvonásra, a bolyátiak rémtörténetére, Bánk visszatérésének és leselkednének dramaturgiailag meg nem oldott részleteire utaljunk, vagy akár az utolsó felvonás zavaros kompromisszumára. Katona József zsenijét szolgáljuk-e, ha ezeket a hibákat benne hagyjuk a drámában? Azt hiszem, semmiképpen. Természetesen a neki járó tisztelettel, szándékainak pontos kiderítésével kell hozzányúlni a lehető legkisebb mértékű átdolgozáshoz. Ezt tette Bertolt Brecht is a Coriolanus esetében, amikor éppen a Shakespeare-i néző színházélő szembesítése érdekében a mai közönségre gondolva, a mai hatás elérése érdekében változtatta meg az egyes szerepek, péládul a nép funkcióját szinte minimális szövegbeli átdolgozással, hogy így a reneszánsz-kori szenvedélyes, nagy egyéniség tragédiája helyett az önmagát pótolhatatlannak tartó, tehetségtelen emberen keresztül a személyi kultuszról szóljon a közönségének. De aki nem ismeri a szerzők igazi szándékait és harcait, amelynek nevében a mű született és nem ismeri jól a mai kort , az nem fog tudni helyesen változtatni. Csak az érdekesség kedvéért Viktorianus-korba helyezni a Sok hűhó semmiért-et, vagy a freudi Oedipus komplexusra szűkíteni a hamleti drámát — úgy hiszem, felszíni, tiszteletlen változtatás. De ahogyan nem lehet — vagy legalábbis nem színvonalas — a felületes modernizálás, éppen úgy műsort sem lehet csak azért összeállítani, mert Corneille, Racine, Shakespeare klasszikus volt és mert Giraudoux is magas színvonalú drámaíró volt. Hiszen a II. világháború után Párizsban több ízben is megkísérelték az Elektrát és a Trójában nem lesz háborút felújítani — teljes sikertelenséggel. Lehet, hogy azért, mert Giraudoux már életében klasszikus akart lenni. A mai színháznak éppen úgy, mint a görög, az Erzsébet-kori vagy moliére-i elődjének, valóban embereket kell megváltoztatnia, nevelnie a művészet legmodernebb eszközeivel. Az élő színház műsora úgy válassza ki a klasszikusokat, hogy azok valóban érzelmi és gondolati hatásukban háborítsák fel, gondolkoztassák el az embert, korához, társadalmához való viszonyáról és felelősségéről. A klasszikusok éppen azért klasszikusok, mert ma is élni tudnak. Színházi emlékeim közül a legbecsesebbek azok, amelyeknél a közönséggel való kapcsolat szinte elektromos feszültséggel volt tele Az antifasiszta harc idején éltek szinte sisteregve és szikrázva e magyar klasszikus költők. Nagyobb és élőbb hatása egy versnek nevi lehet, mint amikor egyszer a Zeneakadémián a Walesi bárdok elmondása után a sápadt rendőrtiszt izzadt homlokát törölgette, s ezt hajtogatta: „Azt hittem, mindjárt kitör a forradalom.” Az élő színház nagy sikere volt a Duda Gyuri előadása is, hiszen csak a neveket és kosztümöket kellett megváltoztatni és úgy hiszem, ez a változtatás is helyesnek bizonyult, hiszen Magyarország félig feudális állapotban volt. Nagyobb sikere nem lehetett, mint a rendőri betiltás. 1955- ben, mikor a III. Richardot felújítottuk, majd felrobbant a színház, mert a személyi kultusz torzításai szembesítődtek — akár akartuk, akár nem — shakespeare-i szituációkkal és mondatokkal. A színház tehát nem megmerevedett irodalom, bár kétségtelenül sokszor a szerzők célja, vagy szándéka ellenére a klasszikusok becses irodalmi emlékké váltak. De a színházat, az élet és a közönség szempontjából kell nézni, a klasszikusok tiszteletével, esetleges megváltoztatásával, nem az általános kultúra, általános humanizmus, hanem a cselekvő és cselekvésre késztető humanizmus, a tett irányába ható kétely nevében az élettel újra és újra szembesítve. A klasszikusok azért klasszikusok, mert ezt az új és új szembesítést időnként állják, ezzel is bizonyítván, hogy nincs szükségük sem kegyelemre , sem kegyeletre. Stefanovits Péter: Asztal Láttál-e bájosabbat, mint az ablakom alatt locsoló lány? És mintha a megtermékenyítés eszközével! Egyik lábának puha vagy izmos talpát a kígyó nyakán tartja, másik lábával pedig magát, befoglalva a rejtett függőlegesbe mennyi ritmust! Nem bikiniben, mint másik arrébb, de valami áttetsző ingfélében, amely csak a nyaknál nyílik meg, hogy valamit a vállra el is látni hagyjon, és lent a combtövig ér. Nem az angyalok inge , sáros, vízcseppes, elnyűtt az ing. Fölnéz, elmosolyodik, aztán semmi Gyönyörű női tartással teszi dolgát, ami így, munka gyanánt is, a női megnyilatkozás legszebb művészete. Ujjaival teremt vízhártyát, tarélyosodó szélű, bekeretezhetetlen, afféle non-figuratív vízablakot, azután habzó vízport, vízkígyót, sistergő vízsugarat, azután a pázsitra verő vízkorbácsot, s sárba befurakodó vízcöveket, azután magasba törő szökőkutat, magára esőt, nevettetőt, az aszfaltra mosogatólány-tisztaságot, anyai gondosságot, az autók átforrósodott murvájára a zápor enyhületét, a műkő lábazatra hűvös zuhanyt, a gonoszul közeledő fiúkra tündért veszedelmet, a biciklin közeledő öregúr köré kíméletet. Nekem mindent. Engem, akit okosan észre sem vesz, oszthatatlan teljességével tisztel meg. Fölpillant újra? önmagát ismeri föl. Ébred értékeire, szépségére, melleinek domborúságára, dereka rejtelmére. Haja kevéssel nagyobb, mint az enyém. Engedve a növekedés igazságának: a fejtetőn előre, a koponya hátulján hátrasimul. Újra fölnézne? Nekifeszül. Erős kis testének minden súlyát, miféle vonóerővé — mérnökök! — változtatja. Húzza arrébb, még arrébb a dögnehéz gumikígyót. Elfoglalja a rajzasztal Lejtőjén tervezett egész parkot, amely a hosszú házak között, két szülőfalu magasra felnövesztett, partifecske palotasora között vízszintes már, lehet mozogni rajta gyalog és autóval. És a gumikígyóval mezítláb. Azután a befröcskölődött lábat meg kell mosni, azzal a vízsugárral, amelyből fölvirágzott a szökőkút is. És ugyanezzel a vízsugárral — ha a kéz lecsendesíti a kerti csapnál — oltani lehet az ajkak szomjúságát, és újra föl lehet pillantani, már a csobogó forrás mellől. Közben valami hiba történhetett, mert le kell csavarozni a sugárcsövet, helyére kell igazítani a tömítést, újra vissza kell csavarozni a sugárcsövet a fehér alumíniumot, a sárkány fejét. Le kell guggolni mindehhez, mint már az iváshoz is. Ki kell domborítani a gerincgyöngy sort, alább kell ereszteni a szép vállakat, tanúságot kell tenni egy másik ügyességről. Egy másik életrevalóságról. Az egész együtt pedig: tanúságot tesz én előttem egy nagyon szeretni való ifjúságról — akik között a lányok, egyetemisták-e vagymunkáslányok ? nem engedik fölismerni magukon a sáros ing alatt sem —, mert abba az intelligenciába öltöztek ők, amit már születésem óta keresek én. A LOCSOLÓ LAN"