Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1968-10-12 / 41. szám - Brenner György: Idegen szavak képes szótára. O. • kép (11. oldal) - ÉS: És az apuka miért legyen fasiszta? • glossza | Véleményünk szerint (11. oldal) - (köves): Bűz • glossza | Véleményünk szerint (11. oldal) - P. G.: Válasz egy kritika kritikájára • glossza | Véleményünk szerint (11. oldal) - Weöres Sándor: Kisfiúk témáira • vers (11. oldal) - Bokor László: Szabó Ervin és Révai József • reflexió | Hozzászólás az Élet és Irodalom cikkéhez • Major Ottó: Szabó Ervin igazsága és nagysága. ÉS, szeptember 28. (11. oldal) - Major Ottó: Mégegyszer Szabó Ervinről • reflexió | Hozzászólás az Élet és Irodalom cikkéhez (11. oldal)
Brenner György: IDEGEN SZAVAK KÉPES SZÓTÁRA 10 VÉLEMÉNYÜNK SZERINT ÉS AZ APUKA MIÉRT LEGYEN FASISZTA? Két héttel ezelőtt az „Apuka, miért legyek fasiszta?” című glosszánk szerzője szelíd iróniával elmélkedett azon, hogy: a.) értelmes pedagógiai tetté úttörő hadijátékban a gyerekeket „szovjetekre” és „fasisztákra” osztani, és b.) játék-e egyáltalán az olyan amelyben „győzniük csak nyolcadikosoknak szabad”? Azóta többen érdeklődtek: ugyan, melyik iskolában született ez a zseniális pedagógiai kezdemény? Az érdeklődőknek feltehetőleg nincs úttörő korú gyerekük. Különben gyanítanák, hogy az említett hadijátékot bizonyára számos budapesti általános iskola úttörő csapata lejátszotta, vagy akár valamennyi lejátszhatta volna. A kezdeményezés dicsősége nem az egyes iskolák úttörővezetőit, hanem az Úttörővezető című folyóirat szerkesztőségét illeti. A folyóirat 1968/7—8. számában „forradalmi hagyományaink elmélyítése” végett és „az úttörő hadijáték továbbfejlesztésére” újfajta játékot ajánl az úttörőcsapatoknak. Lényege: 1919, illetve 1944—45 történelmi ütközeteinek újrajátszatása. Kinek-kinek helyi hagyománya szerint. A budapestiek számára a Várba szorult fasiszták kitörési kísérletének és szétverésének részletesen kidolgozott „forgatókönyvét” kínálják mintaként, a szolnokiaknak az 1919 május 2-i szolnoki csatát, a miskolciaknak a Magyar Vöröshadsereg miskolcózdi hadműveletét. Nem kell hozzá különösen élénk fantázia, hogy elképzeljük, milyen érdekes dialógusokra kerülhetett sor e két utóbbi városban is az apukák és az V.Vili. osztályos kisdiákok között. De még jól jártak a felnőttek, ha egyegy, kissé talán kínos beszélgetéssel megúszták, és nem kellett — a család és az úttörő mozgalom gyümölcsöző együttműködése érdekében — felcsapniuk „fasisztának”, „intervenciósnak”, „ellenforradalmárnak”. Az Úttörővezető ugyanis felhívja a figyelmet: az „ellenséget” ne a gyerekek közül válasszák ki. „Külön indokolja ezt, hogy ebben a „csatában” az „ellenség” valóságos, gyűlöletes ellenség megszemélyesítője” — írja. Kit kell tehát e szerepkörre beosztani ? Lehetőleg „katonákat, munkásőröket, ifjúvezetőket, KISZ-eseket.” Előző glosszánkban nem tértünk ki erre a nem lényegtelen pedagógiai mozzanatra. Mégpedig azért, mert úgy értesültünk, hogy ezt az instrukciót általában nem hajtották végre. Véleményünk szerint: szerencsére. A veszett fejszének legalább a nyelét így talán megmentették. S a tizenéves úttörők nem kényszerültek arra, hogy „gondos és kitartó előkészítés után” „a felkészülés, a mozgósítás történelmi időket idéző légkörétől” lelkesítve „valóban kemény küzdelemben”, (ám „szigorúan a megadott tervhez ragaszkodva”) legyőzzék a „valóságos és gyűlöletes”... felnőtteket. Ha a szervezés kifogástalan, a hadsereg vagy a munkásőrség alakulatait. Elvégre a hadijátékot a néphadsereg napjának megünneplésére rendezték. A kellő lélektani és pedagógiai áttekintés hiánya (legyen bár mégoly jó a szándék) sokszor bizony félelmetes öngólokat eredményez. ÉS BŰZ Az orromat befogva, lélegzetemet visszafojtva gépelem e dühös sorokat 1968. október 8-án reggel, amikor a hírhedt Illatos úti gyár által terjesztett bűz már egész fővárosunkra nyomasztóan és émelyítően rátelepedett. Otthon, Kőbányán kezdtem érezni a szörnyű, gyomorkavaró szagot. Akkor még reménykedtem, hogy majd bent a városban tisztább levegőt érezhetek. De nem ... Olvastam néhány hete a Magyar Nemzetben a gyár vezetőinek nyilatkozatát: az orrfacsaró bűzt — illetve okozóját — néhány év múlva vidékre telepítik. Ám ez nem nyugtat meg, sokallom az éveket: kétmillió fővárosi lakos közérzetén és egészségén gyorsabban kellene segíteni, még ha ez anyagi áldozatokkal jár is ... Kíváncsi lennék az említett nyilatkozat után a Fővárosi Tanács Egészségügyi Osztályának véleményére.. (köves) jelenlegi fejletlensége volt az a tényező, ami miatt az előlegezett bizalom és a tárlatok kultúrpolitikai fontossága egyáltalán szóba került. A többi kifogásra ezek után tulajdonképpen nem is illene válaszolni De... „Azért nem látom Lóránt egyik képét sem enteriőrnek, mert egyik sem az” — írja Varga József olyan képekkel kapcsolatban, amelyeknek címe: Hosszú asztal és Ablak. Tudomásom szerint az enteriőr szobabelsőt jelent, illetve olyan képeket, melyek szobabelsőből vett motívumokat ábrázolnak. Megállapításomat, miszerint sok volt a tárlaton a rutinmunka, csak a nem rutinos művek felsorolásával lehetett volna cáfolni. A cikkírót felháborította az a megfigyelésem is, hogy a szegedi táj átalakulóban van, s korszerű feladatokat fog adni a helyi festőknek. Bizonyára nem lett volna szükséges ezt a megfigyelést közölnöm, ha a szegedi tárlaton már találkozhattunk volna az átalakuló táj szuggesztív hatásával. P. G. VÁLASZ EGY KRITIKA KRITIKÁJÁRA A vidéki kulturális centrumok eredményeinek kategorikus elutasításával vádolja egyik kritikámat a Tiszatáj októberi száma (Varga József: A kritika felelősségéről ...). A szegedi nyári tárlatról van szó. A kiállítás „kultúrpolitikai fontosságát meggondolatlanul elvitatni — bűn” — írja. Nyugtalanul kerestem elő az És augusztus 10-i számát, hogy e súlyos szemrehányás jogosultságának utánanézzek. Némileg megnyugodtam. „A kiállításnak azonban mégis örülnünk kell — írtam vitatott cikkben —, mert a tárlatok intézménye olyan, mint a könyvkiadás részére biztosított papírkeret, előlegezett bizalom az alkotók számára, amely előbb-utóbb meghozza majd a gyümölcsét. És addig is informatív feladata van az itt összegyűlt képeknek...” A továbbiakban hat művész kiemelkedő munkáit ismertettem, mint ilyen informatív fontosságú műalkotásokat Való igaz, hogy az említettek nem szegedi művészek, de a cikkíró sem hiányol olyan szegedi művészt, akit méltatlanul hallgattam volna el. Éppen a szegedi képzőművészet Orfeum WEÖRES SÁNDOR: Kisfiúk témáira Ha majd hatéves leszek Ibit elveszem feleségül mercédes kocsit vezetek Ibi nem ülhet bele otthon a bele. * KARESZ HŰJE GYÖNGYI HŰJE csak én vagyok okos énnekem a segembe is helyem van. * Apukám házat épít. Először a kéményt, borzasztó nagy füsttel. Aztán a ház tetejét. Azután aztán az ablakokat, nem látunk át rajtuk, olyan feketék, csak a falakon látok keresztül, mivel még nincsenek. De meg kell építeni a falakat is, meg a szobákat külön-külön. Mikor a ház leér a földig, apukám azt mondja: Ujjé! * Tibor megfogja Zsuzsát. Először jól megveri. Aztán megfojtja. Végül földarabolja. Szíveit, májait mind kirakja egyik kerítéstől másikig. Zsuzsa gondolkodik: Én nem mondalak be, de ha nem tudsz visszacsinálni, mehetsz ám a javítóba. A házra süt a nap, fölötte éccaka van az égen, jó reggelt és jó estét. HOZZÁSZÓLÁSOK AZ ÉLET ÉS IRODALOM CIKKÉHEZ Szabó Ervin és Révai József Azok közé tartozom, akik szerint sürgősen meg kellene rajzolni Révai József szellemi pályáját. Ez az elemzés a közelmúlt magyar marxista gondolkodásának lényegét, legfőbb kérdéseit érinthetné s természetesen azt a fordulatot is, amely e nagy tehetségű ember pályáját oly tragikusan befolyásolta. Mégis megdöbbenéssel olvastam Major Ottó cikkében a néhány mondatot Révai Szabó Ervin tanulmányáról. „Nem kritika volt ez, hanem ideológiai justiz-mord. Fájdalmas tény, hogy ez a pamflet a felszabadulás után ... négy ízben is megjelent...” Tény, hogy a mi nemzedékünk már nem ismeri Szabó Ervin írásait s azokról korábban legfeljebb Révai tanulmányaiból volt tudomása. Újraolvasva mindkettőjük munkáit, valóban úgy látszik, hogy Révai kritikája igen egyoldalú, nem egy megállapítása ma már igazságtalannak tűnik. Nem beszélve arról, az alapvető taktikai kérdésről, hogy Révai 1931-ben, az illegalitás körülményei között mindenáron elhatárolni igyekszik magát Szabó Ervintől, holott egy potenciális egységfront érdekében inkább a megegyező vonásokat lett volna érdemesebb hangsúlyozni. Eltekintve ettől az alapvető taktikai hibától, nem lehet azonban kétségbevonni politikai és elméleti törekvését, hogy tudniillik a szociáldemokrata reformizmussal konfrontálja a forradalmiságot, a maga, még igen kezdetleges leninizmusát. Ebbéli igyekezetében azt hagyta figyelmen kívül, hogy Szabó Ervin a maga korában szintén elégedetlen volt az opportunus revizionizmussal, éppen hasonló meggondolásból kereste a reformizmus meghaladását az anarchoszinidikalizmus irányában, a II. Internacionálé vezetőinek világháborús árulásával szemben az antimilitarista mozgalom irányában. Jó lenne, ha az indulatos címkéket egy cikkben mégiscsak jobban gyümölcsöző elemzéssel pótolnánk. Semmi sem riasztja jobban a gondolkodó embert, mint az, ha a tegnapi elfogultságok helyett maiakkal tűzdeljük meg szemléletét. Semmi sem akadályozza jobban az igazság érvényesülését, mintha ezAz Élet és Irodalomban közölt Szabó Ertűn-cikkemmel kapcsolatban reflexió jelent meg a Népszabadságban és az Esti Hírlapban. E reflexiók kezdetét jelzik talán annak a már régóta esedékes vitának, mely Szabó Ervin működését és életművét megnyugtatóan, tudományos alapossággal értékelné. Erre egy ünnepi megemlékezés — ha mégoly terjedelmes is — természetesen nem vállalkozhat. Emlékező írásom célja az volt, hogy felhívja a figyelmet arra az erkölcsi tőkére, melyet Szabó Ervin élete és életműve jelent, s melyet — sajnos — mindmáig nem kamatoztattunk. Az Esti Hírlap cikkírója úgy véli, hogy elfogult vagyok Szabó Ervin javára, s ez — mint írja — semmivel se hasznosabb, mint korábban „a mellőzöttség elfogultsága”. Nos, Szabó Ervint csakugyan szeretem; vonzódásom hozzá — regénycikklusom tanúsítja — nem is mai keletű. A szeretet azonban még nem jelent részrehajlást. Ha elfogultan szeretném, ezzel éppen az ő kritikus szelleme ellen vétenék. A Vulgármarxizmus-vitában például nem azért adok igazat Szabó Ervinnek, mert ellenfelét, Bresztovszkyt, ellenszenvesnek találom. Hanem, mert ebben a vitában — meggyőződésem szerint — Szabó Ervinnek van igaza. Hogy erről való véleményemet „sommásan” fogalmazom? Ez igaz. Cikkem jellege és terjedelme nem ad lehetőséget a bővebb kifejtésre, akit e téma részletesen érdekel, utánanézhet a vitának a Nyugat és a Népszava 1914-es évfolyamában. Az Esti Hírlap cikke azt is részvetésünk vagy stílusunk indulataival gátoljuk a jószándékú vizsgálódás útját. Bokor László szallja, hogy Szabó Ervinnek a szabadságharcról írott monográfiájáról szólva nem említem, hogy az — mint Révai József megállapította — elhibázott kísérlet. Valóban! Amit e hatalmas monográfiáról írtam, csupán annyi volt, hogy első nagyszabású kísérlet a történelmi materializmus alkalmazására hazai történetírásunkban. (Ha ugyan nem számítjuk ide Diener-Dénes József Leonardó-tanulmányát!) A minősítést pedig, úgy gondolom, Bízzuk a legilletékesebbekre, történészeinkre. Kell-e mondanom, hogy Révai Józseffel szemben se vezetett valamiféle személyes ellenérzés, amikor a Szabó Ervin — Révai kontroverzióban kétségbevontam igazát. Talán keményen fogalmaz,tam, de — úgy érzem — nem igazságtalanul. Elgondolkoztat viszont a Népszabadságnak az a megállapítása, hogy cikkem „sommásan, tehát méltánytalanul ítél Révai József Szabi Ervin-tanulmányáról". Ezt az ellenvetést jogosnak érzem, hisz e Révai-féle ítéletet és ennek indokolását, kritikai szándékkal, eddig még senki se boncolta. Remélem, erre is sor kerül majd. Annylhogy adósságunk még egy Révai-monográfia is, mely tevékenységét és munkásságát kritikai elemzéssel tárná fel. Bízom benne, hogy lapjainkban felszabadult, hasznos vita bontakozhat ki Szabó Ervin életművéről. Addig is, hadd üdvözöljem azt a tárgyilagos vitahangot, melyet a Népszabadság cikke ütött meg. Ez valóban feltétele az eredményes polémiának. Major Ottó Mégegyszer Szabó Ervinről