Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-23 / 47. szám - András László: Memória-gyakorlat (2. oldal) - Erki Edit: Az igazság pátosza • könyv • Lengyel József: Visegrádi utca (Kossuth) | Remete László: „Rengj csak, Föld” (Kossuth) (2. oldal) - Horváth László: Autóban • kép (2. oldal)
■ (Folytatás az 1. oldalról) ököllel való védelme között. Abban az angyalföldi városrészben, ahol laktam, a nyilasok meglestek egy kommunista testvérpárt, s ütlegelni kezdték őket. A verekedés hírére előjöttek a közeli csellókból, házakból a baloldali rokonszenvező munkásfiatalok. Micsoda romantikája volt ennek az ütközetnek! Hónapokig tárgyaltuk a „hírig” minden részletét. A Dráva utcán és környékén így kovácsolódott ki az elszánt ifik kemény öklű csapata, és a háború alatt egészen a felszabadulásig nem is merték ide betenni a lábukat a nyilasok. Azokból az egykori munkásfiatalokból, akiket a „mozgalmi verekedés” romantikája vonzott, ma tekintélyes negyvenesek lettek, akik gyárakat, minisztériumi főosztályokat igazgatnak, átmentek a forradalom iskoláján. És a gyermekeik, a mai húszévesek? Vitatkozom azokkal, akik szerint ennek a generációnak a magatartásából hiányzik az érzelem és a lelkesedés. Ezek a fiatalok sem koravének, csak nem tudják eldönteni, mit is szeressenek igazán és mit gyűlöljenek szenvedélyesen. Hogy természetük szerint le kell vezetniök érzelmeiket? Lám, viszszahozták az ütemes tapsot — a táncdalfesztiválok sikeres számainál. Ugyanolyan ütemes és ugyanolyan hosszú ideig tart, s mégsem ébreszt fel bennünk kellemetlen emlékeket. De azért eltűnődhetünk ezen a jelenségen. Nem viselkedésük túlzásaitól viszolygok; ez életkori sajátosság. Csak a vaskalapos, begyepesedett alakok félthetik társadalmunkat a fiatalok szertelenségétől. Micsoda mókákat engedtünk meg magunknak mi is. Egyszer libasorban besétáltunk egy körúti kávéházba, s nem éppen ildomos megjegyzéseinkkel botránkoztattuk meg az úri közönséget. Igaz, erre az „osztályharcos” akcióra nem a párttól kaptunk utasítást, sőt korholtak is miatta, de mi úgy éreztük, hogy a „külváros fenyegető üzenetét” vittük el ezen a délutánon. Az az igazság, hogy a fiatalok vállalkozó kedve nem ismer határokat, csak a sablonos ügyek, kiagyalt feladatok lohasztják le őket. Mégsem merném azt javasolni, hogy bízzunk mindent az ifjúság spontán kezdeményezésére. Mi is igényeltük az öregek tapasztalatait, fogattuk őket, mi történt a „véres csütörtökön”, vagy hogyan szervezték meg a börtönben az éhségsztrájkot. Élő és közvetlen Az érzelem értelme kapcsolat nélkül elsorvadt volna a munkásmozgalom. Vajon napjainkban találkozik-e társadalmunk haladásának érdeke a fiatalok cselekvésvágyával? Olykor igen. Nem tekinthetjük azonban az ifjúságot egynemű, azonos érzelmű tömegnek. Vannak, akik protest-songokat énekelnek, késő éjszakáig képesek vitatkozni filozófiai témákról, vagy a művészet új útjairól. Ezek a ma ifjú forradalmárai. A többség ellenben túlságosan ösztönösen él és cselekszik. Csoportokba verődnek, mégis magukra maradottak, hajszolják a különféle programokat, mégis céltalanok. Politikai érdeklődésük minimális, könnyen eszközévé válhatnak különféle hóbortoknak, ők azok, akiknek teljesen mindegy hogy Coca-Cola jelvényt tűznek ki, vagy házilag barkácsolt hippyjelmondatot, rossz angolsággal. A szocializmus minden hívének személyes ügye az ifjúság sorsa. Hazánk történelmében jöhetnek még nehéz megpróbáltatások, a kommunistáknak újra és újra maguk mellé kell állítaniuk az egész népet, gazdasági emelkedésünk, a tudomány és kultúra fejlődése, a jó politikai közhangulat érdekében. Ebben a harcban szükség van a fiatalok merészségére, ábrándjaira, új iránti fogékonyságára. A jövőt nyerhetjük meg így. A KÜZDŐK TISZTESSÉGE (Folytatás az 1. oldalról)zedekig emigrációba kényszerültek, s szüntelenül haza készülődtek (hányan nem érhették meg!), hogy itt „megforgassák a világot”, és tisztelettel nézek fel azokra, akik itthon maradtak, és illegalitásban küzdöttek ugyanezért a célért. Idézem a felszabadulás utáni harcok hőseit: a rombadőlt ország újjáépítőit, a földosztás, az államosítás szervezőit, a tervgazdálkodás megalkotóit. Kegyelettel és döbbenettel emlékezem a koncepciós perek tiszta emlékű áldozataira. Megrendüléssel gondolok azokra az elvtársaimra, akik, megtévesztetten, elhitték és hirdették az ártatlan áldozatok bűnösségét. Részvéttel vegyes borzongással (a borzongás az önkény lélektanának szól!) azokra, akik nem hitték el — de hirdették. Tisztelettel és hálával tekintek fel a pártnak azokra a vezetőire, élőkre és már megholtakra, akik a XX. kongresszus után a dogmatizmus útvesztőjéből ismét az alkotó marxizmus útjára irányították a magyar kommunistákat, és akik az 1956-os ellenforradalom zűrzavarából az egész népet, az egész országot kivezették. Szeretettel és megbecsüléssel gondolok idősebb írótársaimra, azokra, akik ma is — életművükkel s példájukkal egyaránt — vezetnek, bírálnak s erősítenek minket, fiatalabbakat, és fejet hajtok azok emléke előtt, akik tiszta szívvel velünk voltak, de már eltávoztak körünkből. Köszöntöm a forradalom legidősebb veteránjait, akikről tudom, hogy életük utolsó percében is arra emlékeznek majd: valaha vöröskatonák voltak. Szeretném gondolatban magunk közé szólítani mindazokat, akik a harcokban testileg megrokkantak, s ezért nem lehetnek velünk, s azokat is, akik lelki sérülések, személyes tragédiák miatt dőltek ki a sorból, de azért, ha újra kezdhetnék az életüket, „újra ezt kezdenék”, és „annak a gyertyának a fénye kell” nekik ma is, amely először lobbantotta fel bennük, ifjúkorukban, a forradalmi eszmék tüzét. És tisztelettel hajtok fejet azok emléke vagy eleven személye előtt, akiknek — bár cselekvésre szegődtek — megadatott a sorstól, hogy „embertelenül az emberiségért” sohase kellett legyen cselekedniük... Őrájuk, mindannyiukra, a jóért való küzdelemben sok sebet és méltó tisztességet szerzett férfiakra és asszonyokra tekintsenek föl most azok, akik utánunk következnek. ~K—■-----------------------/ Horváth László: Autóban ERKI EDIT: AZ IGAZSÁG PÁTOSZA Lengyel József történelmi riportázsnak nevezi könyvét, a Visegrádi utcát, melyet azért írt, hogy „megtartsa a tényeket”, amelyeket látott, és amelyek az ügy szempontjából lényegesek. „Az ügy: a forradalom, a proletárdiktatúra, a KMP keletkezése, harca, hibái, jövője” — írta a könyv első, 1919-es berlini kiadása elé. És ezt a gondolatot erősítette Kun Béla is az 1932-es moszkvai kiadás híres előszavában: „A párt múlta a párt ideológiájának alkotórésze.” A Visegrádi utca egy forradalmár könyve: céltudatos és tényszerű, egyszerűbben: igaz. Az elmúlt negyven év alatt irányok és személyek értékelése többször változott, de ez a könyv állta e változások próbáját: íróját negyven év alatt sem kapta rajta senki, nemhogy a valóság megkerülésén, de még csak apróbb ferdítésén sem. Lengyel József — egy a „kíméletlen jóratörekvők” közül, ahogy könyve hőseit, forradalmártársait nevezi —, és régi meggyőződése, hogy az igazság és a pártosság között nem lehet ellentét. Ebből adódik művének pátosza. A műben egyébként egyetlen patetikus szólam sincs. 1957 tavaszán, a Visegrádi utca első magyar megjelenése idején Illés Bélát meglepte, hogy negyedszázad alatt milyen „nagyot nőtt” ez a könyv. Most az új kiadás alkalmából újra olvasva, az az érzésem, az elmúlt tíz évben még tovább nőtt: a szocialista magyar irodalom klasszikus értéke immár. Lengyel József könyvének utolsó sorai: „Jönnek majd, akik kiegé---------------- --------—----------szítik ezt a történelmi riportot, mások regényt írnak, még mások történelmet.. Remete László könyve („Rengj csak, Föld”) regényes történelem — dokumentumokból. Egy regény olvasmányosságával közelít meg, nagyon igényesen, bonyolult történelmi kérdéseket, 1914 emlékezetes augusztusától 1919. március 21-ig. Középpontban a KMP megalakulása és harca a munkásosztály élén a hatalomért. Remete László egykori és későbbi irodalmi és politikai dokumentumokat szerkesztett egybe kitűnő összekötőszövegekkel, olyan jól poentírozottan, hogy még az ismertebbek is új értelmet nyernek az új rendszerbe ágyazva, és új összefüggésekre ébresztik az olvasót. Az anyag jó része ráadásul ismeretlen, még József Farkas alapos és monstruózus gyűjtése után is új izgalmakkal, irodalmi csemegékkel szolgál — és a hatást még emelik a kitűnően válogatott korabeli illusztrációk. Új utat mutat ez a kiadvány a történelmi ismeretterjesztésben, mert nem elcsépelt ismereteket melegít fel didaktikus unalommal — lebecsülve olvasóját —, hanem képes egyszerre szolgálni a tudományt is és a legjobb értelmű ismeretterjesztést is. Ezt a két könyvet — melyet a Kossuth Könyvkiadó jelentetett meg a Kommunisták Magyarországi Pártja megalapításának ötvenedik évfordulójára — minden iskolás gyermeknek a kezébe adnám. ★ Sokszor látott régi filmhíradó-részlet. Horthy Miklós fehér lován bevonul Budapestre. Csattognak a patkók a macskaköveken, a szép fehér ló táncol, félrefordul, Horthy egy pillanatra a felvevőgépbe néz. Ebben a pillanatban lesz személyes közöm a képhez, a történelemhez. Itt mindig anyám jut az eszembe: mit csinálhatott, milyen lehetett akkor? Tizennégy nappal később születtem. Úgy mesélik, vasárnap délben, fél tizenkettőkor, és hogy esett a hó. Utánanézhetnék, valóban igaz-e, de minek? Arra azonban személyes bizonyítékaim vannak, hogy a szüleim akkoriban féltek. ★ Késő őszi délután mostohaapámmal sétálunk. Vele sokat sétáltunk. Négy-öt éves lehettem, az emlék nagyon pontos és tiszta. Az Oktogon térről fordultunk be az Andrássy útra, a Biget felé. A sarkon egy ház kapuját mutatja nevetve: itt állt egyszer őrséget, mint vörösöt. A szót már értettem, a fogalmat még nem. „Puskád is volt?” — kérdeztem, mert az őrnek puskája van. De arra már nem emlékszem, mit felelt. Később (lehet, hogy évek múlva) a Körúton sétáltunk. Akkor is ősz vagy tél lehetett, kabát volt rajtunk és nedvesen csillogott az aszfalt az Aradi és a Szondy utca között, körülbelül félúton. Valami régi barátjával találkoztunk. Csak egy-két percre álltak meg beszélgetni. Ilyeneket: hogy vagy?, mit csinálsz?, hogy megy a sorod? Máig sem tudom, miért él bennem úgy, hogy ezt a barátját vörösös korából ismerte. Semmi nem indokolja. Az emlék homályos, mégis, mintha titkolóztak volna előttem, mintha zavarban lettek volna, olyasvalamiről nem beszéltek, miattam, amiről tilos beszélni, de amire mindketten szívesen gondoltak. A két emlék mindmáig összefügg egymással bennem. ★ Könnyű, egylovas homokfutón megyünk Pista unokabátyámmal Bajáról Bácsalmásra. Tél van, ülünk a bakon, Pistán szürke bekecs, engem még egy pokrócba is bebugyolált. Száraz, hómentes, téli országút. Sehol egy lélek. Pista kezén kesztyű, a gyeplőt tartja. Ízes, bácskai kiejtéssel, torkaszakadtából énekel, engem tanít a dalra: „Fel, fel, ti rabjai a földnek ...” Én is énekelek vele. A karácsonyi szünidőt töltöm nagyanyámnál Baján. Nyolcéves múltam. Nem emlékszem a tájra, arra sem, hova érkeztünk, arra sem, hogyan értünk vissza Bajára. Csak a dalra meg a címére. Meg a figyelmeztetésre, hogy tilos énekelni. Arról a szünidőről még egy emlékem van. Egy délután korcsolyázni mentem a Bara-tóra és beszakadt alattam a jég. Nedves lábbal cuppogtam hazáig. ★ Kamaszkori csatangolások. Megint este van vagy késő délután, öten, Márkus Pusi, Haas Gyuri, Székely Pali, Dromi meg én, a Sziget utcából jövünk ki az Újpesti rakpartra. A Duna-parti vaskorlátnál megállunk cigarettázni. Ebből tudom, hogy tizenhat évesek voltunk. Mert akkor már fél legálisan, de még rendszertelenül cigarettáztunk. A rakpartra is ezért jöttünk ki. Úgy emlékszem, Székely Pali nem dohányzott. Állunk a vaskorlátnál és fújjuk a füstöt. A cigaretták kis vörös parazsára is emlékszem. Egy férfi jött oda hozzánk, tüzet kért Pusitól. Aztán beszélgetni kezdett velünk. Tíz-tizenöt mondatnál nem beszéltünk többet. Zavartan és sietve elköszöntünk tőle és otthagytuk. Szavaiból csak két mondatra emlékszem: „Lesz itt még jobb világ is. Majd a nagy M. segít” — ezt mondta a férfi. Amikor már messzebb értünk, hallótávolságon kívül, Pusi suttogva szólalt meg: „M. — az Moszkva. Lehet, hogy provokátor volt. Vigyázni kell.” Dromiéknál, fent a Vörösmarty utcában. Tél van, fűtött szoba, ég a villany, az udvari, folyosóra néző ablakon a rolló lehúzva. Kopott, kétajtós barna ruhásszekrény, alján a szekrény teljes szélességében fiók. Dromi lehajol, kihúzza a fiókot, papírok, könyvek alól gépelt lapot vesz elő, a fiók nyitva marad. A papírt Pusinak nyújtja, Pusi színésznek és zeneszerzőnek készül. Néhány pillanatig csöndben nézi a szöveget, aztán olvasni kezdi: „Mondd, mit érlel annak a sorsa ...” Nem tudtuk, ki írta a verset, a költő neve nem szerepelt a papíron. Lila indigóval készült másolati példány volt. Két vagy három évvel később, Baján, egy nyári éjjel fedeztem föl a verset újra, abban a szürke zsákvászonkötésű vastag kötetben, amit azon az éjszakán elejétől végig elolvastam. ★ Monaco és Nizza között az országúton, 1939. augusztus negyedikén, hajnali ötkor. Napsütés, virágok, Côte d’Azur. Balra lent a tenger. Hárman vagyunk, a bécsi Hirsz fivérek, Karl, a borbély, és Ernst, a kereskedősegéd, nyolc dioptriás szemüvegével. Rajtam kék, rövid ujjú, garbó-nyakú pulóver, a még nedves, fehér inget összecsavarva hozom a kezemben. Egy frissen mázolt zöld lélekvesztőn eveztem egész éjjel, Nerviától Monte- Carlóig. Valahogyan át kellett szöknünk Franciaországba. Az országút a vámház előtt visz, a vámőr a kapu előtt ül a széken és cigarettázik. „Nem félni”, súgom a fiúknak rossz németséggel, aztán „Bon jour” — köszönök rá a vámőrre, kedvesen mosolyogva. A két bécsi fiú is rámosolyog, de nem szól. „Bon jour”, feleli a vámőr. Ő is mosolyog. Bon jour: ezt a két szót tudom franciául. Meg azt, hogy Liberté, Egalité, Fraternité. De ezt nem mondhatom neki. Megyünk tovább. Kicsit messzebb, amikor a vámőrt már nem látni, mint aki imádkozik, elénekelem a Marseillaise-t és az Internacionálét. Csak azért, mert itt már szabad. Egy darabig csendben megyünk. Aztán Ernst Hirst kezd énekelni, csapnivalóan, hamisan, szerencsére halkan: „Oh, Buchenwald, ich kann dich nicht vergessen, weil du mein Schicksal bist...” Ők már megjárták akkor Buchenwaldot. A buchenwaldi indulóból a két kezdő soron kívül csak az utolsóra emlékszem: „.. .wie wunderschön die Freiheit ist”, arra, hogy „milyen csodaszép a szabadság”. ★ Másfél hónappal később, 1939. szeptember közepe. A Vogézekben vagyunk. Este, a szobában. Most jöttünk föl a refektóriumból, ahol a kötelező háborús elsötétítés miatt Godel tartotta a karos gyertyatartót Bouley igazgatónak, aki egy papírlapról előbb a prefektúra köszönetét tolmácsolta nekünk, akik önként jelentkeztünk katonának a németek ellen, majd egyenként olvasta a neveket. A felolvasottak másnap reggel indulnak. Lille postás fiatal felesége, amikor a férje nevét hallja, sírógörcsöt kap. Bouley befejezi az olvasást. Merci. Mindenki menjen csomagolni. Csomagolunk. Márk Sanyi háttal áll nekem, a nyitott bőrönd előtt, kis fintorral az arcán töpreng, hova rakjon be egy fél pár cipőt. Közben dudorászik. Felkapom a fejem. „Tudod, mit dúdolsz?” — kérdem nevetve. Zavartan visszafordul. „Nem, mit?” Látom az arcán, igyekszik tudatosítani magában a dúdolt dal szövegét. Elneveti magát. Hangosan, nevetve énekeljük együtt: „Ennek a rendnek ma pusztunia kell, ezt a világot mi söpörjük el, mi tartalékosok, szegény robotosok, dalos örömmel harcolunk...” Ezt a dalt tőle tanultam. Mindig rá emlékeztet, ha hallom. Egyébként pocsék és szegényes memóriám van. Keservesen meg kell dolgoznom azért, hogy helyzeteket, szövegeket vissza tudjak idézni. A visszaidézetekkel is többnyire bizonytalan vagyok, mennyi az igaz belőlük, mennyi az, amit körítésként utólag teszek hozzá. De ha egy tisztán körülhatárolható emléket leírok, azt később sem felejtem el. Ezeket is évtizedek óta őrzöm, így, tisztán. Mindeddig valami szeméremféléből nem írtam le őket. Spanyolországban, a mirandai koncentrációs táborban is sokat énekeltünk. A spanyol kiskatonák egykét pezetáért mindig készek voltak néhány üveg italt becsempészni, Anis del Mone-t, Terry konyakot, egy-egy üveg Fundadort. Ha ittunk, énekeltünk nyakló nélkül mindent, ami eszünkbe jutott, ki mire emlékezett. De italosan mozgalmi dalokat soha. Ez szabály volt. Lehet, hogy most is azért dúdoltam, emlékeztem magamban végig mindent, mert úgy érzem, józan vagyok, szeméremérzés sem köt, meg jó is emlékezni. Szépkoromra. ANDRÁS LÁSZLÓ: MEMÓRIA-GYAKORLAT