Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-11-23 / 47. szám - András László: Memória-gyakorlat (2. oldal) - Erki Edit: Az igazság pátosza • könyv • Lengyel József: Visegrádi utca (Kossuth) | Remete László: „Rengj csak, Föld” (Kossuth) (2. oldal) - Horváth László: Autóban • kép (2. oldal)

■ (Folytatás az 1. oldalról) ököllel való védelme között. Abban az angyalföldi városrészben, ahol laktam, a nyilasok meglestek egy kommunista testvérpárt, s ütlegel­ni kezdték őket. A verekedés hí­rére előjöttek a közeli csellókból, házakból a baloldali rokonszenvező munkásfiatalok. Micsoda romanti­kája volt ennek az ütközetnek! Hó­napokig tárgyaltuk a „hírig” min­den részletét. A Dráva utcán és környékén így kovácsolód­ott ki az elszánt ifik kemény öklű csapata, és a háború alatt egészen a felsza­badulásig nem is merték ide be­tenni a lábukat a nyilasok. Azokból az egykori munkásfiata­lokból, akiket a „mozgalmi vereke­dés” romantikája vonzott, ma te­kintélyes negyvenesek lettek, akik gyárakat, minisztériumi főosztá­lyokat igazgatnak, átmentek a for­radalom iskoláján. És a gyermekeik, a mai húszéve­sek? Vitatkozom azokkal, akik szerint ennek a generációnak a magatar­tásából hiányzik az érzelem és a lelkesedés. Ezek a fiatalok sem ko­ravének, csak nem tudják eldön­teni, mit is szeressenek igazán és mit gyűlöljenek szenvedélyesen. Hogy természetük szerint le kell vezetniök érzelmeiket? Lám, visz­­szahozták az ütemes tapsot — a táncdalfesztiválok sikeres számai­nál. Ugyanolyan ütemes és ugyan­olyan hosszú ideig tart, s mégsem ébreszt fel bennünk kellemetlen emlékeket. De azért eltűnődhetünk ezen a jelenségen. Nem viselkedésük túlzásaitól vi­­szolygok; ez életkori sajátosság. Csak a vaskalapos, begyepesedett alakok félthetik társadalmunkat a fiatalok szertelenségétől. Micso­da mókákat engedtünk meg ma­gunknak mi is. Egyszer libasorban besétáltunk egy körúti kávéházba, s nem éppen ildomos megjegyzé­seinkkel botránkoztattuk meg az úri közönséget. Igaz, erre az „osz­tályharcos” akcióra nem a párttól kaptunk utasítást, sőt korholtak is miatta, de mi úgy éreztük, hogy a „külváros fenyegető üzene­tét” vittük el ezen a délutánon. Az az igazság, hogy a fiatalok vállalkozó kedve nem ismer hatá­rokat, csak a sablonos ügyek­, ki­agyalt feladatok lohasztják le őket. Mégsem merném azt javasolni, hogy bízzunk mindent az ifjúság spontán kezdeményezésére. Mi is igényeltük az öregek tapasztala­tait, fogattuk őket, mi történt a „véres csütörtökön”, vagy hogyan szervezték meg a börtönben az éhségsztrájkot. Élő és közvetlen Az érzelem értelme kapcsolat nélkül elsorvadt volna a munkásmozgalom. Vajon napjainkban találkozik-e társadalmunk haladásának érdeke a fiatalok cselek­vés­vágyával? Oly­kor igen. Nem tekinthetjük azon­ban az ifjúságot egynemű, azonos érzelmű tömegnek. Vannak, akik protest-songokat énekelnek, késő éjszakáig képesek vitatkozni filo­zófiai témákról, vagy a művészet új útjairól. Ezek a ma ifjú forra­dalmárai. A többség ellenben túl­ságosan ösztönösen él és cselek­szik. Csoportokba verődnek, mégis magukra maradottak, hajszolják­ a különféle programokat, mégis cél­talanok. Politikai érdeklődésük mi­nimális, könnyen eszközévé válhat­nak különféle hóbortoknak, ők azok, akiknek teljesen mindegy hogy Coca-Cola jelvényt tűznek ki, vagy házilag barkácsolt hippy­­jelmondatot, rossz angolsággal. A szocializmus minden hívének személyes ügye az ifjúság sorsa. Hazánk történelmében jöhetnek még nehéz megpróbáltatások, a kommunistáknak újra és újra ma­guk mellé kell állítaniuk az egész népet, gazdasági emelkedésünk, a tudomány és kultúra fejlődése, a jó politikai közhangulat érdekében. Ebben a harcban szükség van a fiatalok merészségére, ábrándjaira, új iránti fogékonyságára. A jövőt nyerhetjük meg így. A KÜZDŐK TISZTESSÉGE (Folytatás az 1. oldalról)­zedekig emigrációba kényszerül­tek, s szüntelenül haza készülőd­tek (hányan nem érhették meg!), hogy itt „megforgassák a világot”, és tisztelettel nézek fel azokra, akik itthon maradtak, és illegali­tásban küzdöttek ugyanezért a cé­lért. Idézem a felszabadulás utáni harcok hőseit: a rombadőlt ország újjáépítőit, a földosztás, az államo­sítás szervezőit, a tervgazdálkodás megalkotóit. Kegyelettel és döbbenettel emlé­kezem a koncepciós perek tiszta emlékű áldozataira. Megrendülés­sel gondolok azokra az elvtár­saimra, akik, megtévesztetten, el­hitték és hirdették az ártatlan ál­dozatok bűnösségét. Részvéttel ve­gyes borzongással (a borzongás az önkény lélektanának szól!) azok­ra, akik nem hitték el — de hir­dették. Tisztelettel és hálával tekintek fel a pártnak azokra a vezetőire, élőkre és már megholtakra, akik a XX. kongresszus után a dogmatiz­­mus útvesztőjéből ismét az alkotó marxizmus útjára irányították a magyar kommunistákat, és akik az 1956-os ellenforradalom zűrzava­rából az egész népet, az egész or­szágot kivezették. Szeretettel és megbecsüléssel gondolok idősebb írótársaimra, azokra, akik ma is — életművük­kel s példájukkal egyaránt — ve­zetnek, bírálnak s erősítenek min­ket, fiatalabbakat, és fejet hajtok azok emléke előtt, akik tiszta szív­vel velünk voltak, de már eltávoz­tak körünkből. Köszöntöm a forradalom legidő­sebb veteránjait, akikről tudom, hogy életük utolsó percében is ar­ra emlékeznek majd: valaha vörös­katonák voltak. Szeretném gondo­latban magunk közé szólítani mindazokat, akik a harcokban tes­tileg megrokkantak, s ezért nem lehetnek velünk, s azokat is, akik lelki sérülések, személyes tragé­diák miatt dőltek ki a sorból, de azért, ha újra kezdhetnék az éle­tüket, „újra ezt kezdenék”, és „annak a gyertyának a fénye kell” nekik ma is, amely először lobban­­totta fel bennük, ifjúkorukban, a forradalmi eszmék tüzét. És tisz­telettel hajtok fejet azok emléke vagy eleven személye előtt, akik­nek — bár cselekvésre szegődtek — megadatott a sorstól, hogy „em­bertelenül az emberiségért” soha­se kellett legyen cselekedniük... Őrájuk, mindannyiukra, a jóért való küzdelemben sok sebet és méltó tisztességet szerzett férfiak­ra és asszonyokra tekintsenek föl most azok, akik utánunk követ­keznek. ~K—■-----------------------/ Horváth László: Autóban ERKI EDIT: AZ IGAZSÁG PÁTOSZA Lengyel József történelmi ripor­­tázsnak nevezi könyvét, a Viseg­rádi utcát, melyet azért írt, hogy „megtartsa a tényeket”, amelye­ket látott, és amelyek az ügy szempontjából lényegesek. „Az ügy: a forradalom, a proletárdik­tatúra, a KMP keletkezése, harca, hibái, jövője” — írta a könyv első, 1919-es berlini kiadása elé. És ezt a gondolatot erősítette Kun Béla is az 1932-es moszkvai kiadás hí­res előszavában: „A párt múlta a párt ideológiájának alkotórésze.” A Visegrádi utca egy forradal­már könyve: céltudatos és tény­szerű, egyszerűbben: igaz. Az el­múlt negyven év alatt irányok és személyek értékelése többször vál­tozott, de ez a könyv állta e vál­tozások próbáját: íróját negyven év alatt sem kapta rajta senki, nemhogy a valóság megkerülésén, de még csak apróbb ferdítésén sem. Lengyel József — egy a „kí­méletlen jóratörekvők” közül, ahogy könyve hőseit, forradalmár­társait nevezi —, és régi meggyő­ződése, hogy az igazság és a pár­tosság között nem lehet ellentét. Ebből adódik művének pátosza. A műben egyébként egyetlen pate­­tikus szólam sincs. 1957 tavaszán, a Visegrádi utca első magyar megjelenése idején Illés Bélát meglepte, hogy negyed­század alatt milyen „nagyot nőtt” ez a könyv. Most az új kiadás al­kalmából újra olvasva, az az ér­zésem, az elmúlt tíz évben még to­vább nőtt: a szocialista magyar irodalom klasszikus értéke immár. Lengyel József könyvének utolsó sorai: „Jönnek majd, akik kiegé­­---------------- --------—----------­szítik ezt a történelmi riportot, mások regényt írnak, még mások történelmet.. Remete László könyve („Rengj csak, Föld”) regényes történelem — dokumentumokból. Egy regény olvasmányosságával közelít meg, nagyon igényesen, bo­nyolult történelmi kérdéseket, 1914 emlékezetes augusztusától 1919. március 21-ig. Középpontban a KMP megalakulása és harca a munkásosztály élén a hatalomért. Remete László egykori és ké­sőbbi irodalmi és politikai doku­mentumokat szerkesztett egybe ki­tűnő összekötőszövegekkel, olyan jól poentírozottan, hogy még az ismertebbek is új értelmet nyer­nek az új rendszerbe ágyazva, és új összefüggésekre ébresztik az ol­vasót. Az anyag jó része ráadásul ismeretlen, még József Farkas alapos és monstruózus gyűjtése után is új izgalmakkal, irodalmi csemegékkel szolgál — és a hatást még emelik a kitűnően válogatott korabeli illusztrációk. Új utat mutat ez a kiadvány a történelmi ismeretterjesztésben, mert nem elcsépelt ismereteket melegít fel didaktikus unalommal — lebecsülve olvasóját —, hanem képes egyszerre szolgálni a tudo­mányt is és a legjobb értelmű is­meretterjesztést is. Ezt a két könyvet — melyet a Kossuth Könyvkiadó jelentetett meg a Kommunisták Magyaror­szági Pártja megalapításának ötve­nedik évfordulójára — minden is­kolás gyermeknek a kezébe ad­nám. ★ Sokszor látott régi filmhíradó-részlet. Horthy Miklós fehér lován bevonul Bu­dapestre. Csattognak a patkók a macska­köveken, a szép fehér ló táncol, félre­fordul, Horthy egy pillanatra a felvevő­­gépbe néz. Ebben a pillanatban lesz sze­mélyes közöm a képhez, a történelemhez. Itt mindig anyám jut az eszembe: mit csinálhatott, milyen lehetett akkor? Ti­zennégy nappal később születtem. Úgy mesélik, vasárnap délben, fél tizenkettő­kor, és hogy esett a hó. Utánanézhet­nék, valóban igaz-e, de minek? Arra azonban személyes bizonyítékaim van­nak, hogy a szüleim akkoriban féltek. ★ Késő őszi délután mostohaapámmal sé­tálunk. Vele sokat sétáltunk. Négy-öt éves lehettem, az emlék nagyon pontos és tisz­ta. Az Oktogon térről fordultunk be az Andrássy útra, a Biget felé. A sarkon egy ház kapuját mutatja nevetve: itt állt egyszer őrséget, mint vörösöt. A szót már értettem, a fogalmat még nem. „Puskád is volt?” — kérdeztem, mert az őrnek puskája van. De arra már nem emlék­szem, mit felelt. Később (lehet, hogy évek múlva) a Körúton sétáltunk. Akkor is ősz vagy tél lehetett, kabát volt raj­tunk és nedvesen csillogott az aszfalt az Aradi és a Szondy utca között, körülbe­lül félúton. Valami régi barátjával talál­koztunk. Csak egy-két percre álltak meg beszélgetni. Ilyeneket: hogy vagy?, mit csinálsz?, hogy megy a sorod? Máig sem tudom, miért él bennem úgy, hogy ezt a barátját vörösös korából ismerte. Semmi nem indokolja. Az emlék homályos, még­is, mintha titkolóztak volna előttem, mintha zavarban lettek volna, olyasvala­miről nem beszéltek, miattam, amiről ti­los beszélni, de amire mindketten szíve­sen gondoltak. A két emlék mindmáig összefügg egymással bennem. ★ Könnyű, egylovas homokfutón megyünk Pista unokabátyámmal Bajáról Bácsal­másra. Tél van, ülünk a bakon, Pistán szürke bekecs, engem még egy pokrócba is bebugyolált. Száraz, hómentes, téli or­szágút. Sehol egy lélek. Pista kezén kesz­tyű, a gyeplőt tartja. Ízes, bácskai kiej­téssel, torkaszakadtából énekel, engem ta­nít a dalra: „Fel, fel, ti rabjai a föld­nek ...” Én is énekelek vele. A karácso­nyi szünidőt töltöm nagyanyámnál Ba­ján. Nyolcéves múltam. Nem emlékszem a tájra, arra sem, hova érkeztünk, arra sem, hogyan értünk vissza Bajára. Csak a dalra meg a címére. Meg a figyelmez­tetésre, hogy tilos énekelni. Arról a szünidőről még egy emlékem van. Egy délután korcsolyázni mentem a Bara-tó­­ra és beszakadt alattam a jég. Nedves lábbal cuppogtam hazáig. ★ Kamaszkori csatangolások. Megint este van vagy késő délután, öten, Márkus Pu­si, Haas Gyuri, Székely Pali, Dromi meg én, a Sziget utcából jövünk ki az Újpes­ti rakpartra. A Duna-parti vaskorlátnál megállunk cigarettázni. Ebből tudom, hogy tizenhat évesek voltunk. Mert akkor már fél legálisan, de még rendszertelenül ci­garettáztunk. A rakpartra is ezért jöt­tünk ki. Úgy emlékszem, Székely Pa­li nem dohányzott. Állunk a vaskorlát­nál és fújjuk a füstöt. A cigaretták kis vörös parazsára is emlékszem. Egy férfi jött oda hozzánk, tüzet kért Pusitól. Az­tán beszélgetni kezdett velünk. Tíz-tizen­öt mondatnál nem beszéltünk többet. Za­vartan és sietve elköszöntünk tőle és ott­hagytuk. Szavaiból csak két mondatra emlékszem: „Lesz itt még jobb világ is. Majd a nagy M. segít” — ezt mondta a férfi. Amikor már messzebb értünk, hallótávolságon kívül, Pusi suttogva szó­lalt meg: „M. — az Moszkva. Lehet, hogy provokátor volt. Vigyázni kell.” Dromiéknál, fent a Vörösmarty utcá­ban. Tél van, fűtött szoba, ég a villany, az udvari, folyosóra néző ablakon a rolló lehúzva. Kopott, kétajtós barna ruhás­­szekrény, alján a szekrény teljes széles­ségében fiók. Dromi lehajol, kihúzza a fiókot, papírok, könyvek alól gépelt la­pot vesz elő, a fiók nyitva marad. A pa­pírt Pusinak nyújtja, Pusi színésznek és zeneszerzőnek készül. Néhány pillanatig csöndben nézi a szöveget, aztán olvasni kezdi: „Mondd, mit érlel annak a sor­sa ...” Nem tudtuk, ki írta a verset, a költő neve nem szerepelt a papíron. Li­la indigóval készült másolati példány volt. Két vagy három évvel később, Ba­ján, egy nyári éjjel fedeztem föl a ver­set újra, abban a szürke zsákvászon­­kötésű vastag kötetben, amit azon az éj­szakán elejétől végig elolvastam. ★ Monaco és Nizza között az országúton, 1939. augusztus negyedikén, hajnali öt­kor. Napsütés, virágok, Côte d’Azur. Balra lent a tenger. Hárman vagyunk, a bécsi Hirsz fivérek, Karl, a borbély, és Ernst, a kereskedősegéd, nyolc dioptriás szemüvegével. Rajtam kék, rövid ujjú, garbó-nyakú pulóver, a még nedves, fe­hér inget összecsavarva hozom a kezem­ben. Egy frissen mázolt zöld lélekvesztőn eveztem egész éjjel, Nerviától Monte- Carlóig. Valahogyan át kellett szöknünk Franciaországba. Az országút a vámház előtt visz, a vámőr a kapu előtt ül a szé­ken és cigarettázik. „Nem félni”, súgom a fiúknak rossz németséggel, aztán „Bon jour” — köszönök rá a vámőrre, kedve­sen mosolyogva. A két bécsi fiú is rá­mosolyog, de nem szól. „Bon jour”, fele­li a vámőr. Ő is mosolyog. Bon jour: ezt a két szót tudom franciául. Meg azt, hogy Liberté, Egalité, Fraternité. De ezt nem mondhatom neki. Megyünk tovább. Ki­csit messzebb, amikor a vámőrt már nem látni, mint aki imádkozik, elénekelem a Marseillaise-t és az Internacionálét. Csak azért, mert itt már szabad. Egy darabig csendben megyünk. Aztán Ernst Hirst kezd énekelni, csapnivalóan, hamisan, szerencsére halkan: „Oh, Buchenwald, ich kann dich nicht vergessen, weil du mein Schicksal bist...” Ők már megjár­ták akkor Buchenwaldot. A buchen­­waldi indulóból a két kezdő soron kí­vül csak az utolsóra emlékszem: „.. .wie wunderschön die Freiheit ist”, arra, hogy „milyen csodaszép a szabadság”. ★ Másfél hónappal később, 1939. szep­tember közepe. A Vogézekben vagyunk. Este, a szobában. Most jöttünk föl a re­­fektóriumból, ahol a kötelező háborús el­sötétítés miatt Godel tartotta a karos gyertyatartót Bouley igazgatónak, aki egy papírlapról előbb a prefektúra kö­szönetét tolmácsolta nekünk, akik önként jelentkeztünk katonának a németek el­len, majd egyenként olvasta a neveket. A felolvasottak másnap reggel indulnak. Lille postás fiatal felesége, amikor a fér­je nevét hallja, sírógörcsöt kap. Bouley befejezi az olvasást. Merci. Mindenki menjen csomagolni. Csomagolunk. Márk Sanyi háttal áll nekem, a nyitott bőrönd előtt, kis fintorral az arcán töpreng, ho­va rakjon be egy fél pár cipőt. Közben dudorászik. Felkapom a fejem. „Tudod, mit dúdolsz?” — kérdem nevetve. Za­vartan visszafordul. „Nem, mit?” Látom az arcán, igyekszik tudatosítani magában a dúdolt dal szövegét. Elneveti magát. Hangosan, nevetve énekeljük együtt: „Ennek a rendnek ma pusztunia kell, ezt a világot mi söpörjük el, mi tartalékosok, szegény robotosok, dalos örömmel harco­lunk...” Ezt a dalt tőle tanultam. Min­dig rá emlékeztet, ha hallom. Egyébként pocsék és szegényes memó­riám van. Keservesen meg kell dolgoz­nom azért, hogy helyzeteket, szövegeket vissza tudjak idézni. A visszaidézetekkel is többnyire bizonytalan vagyok, mennyi az igaz belőlük, mennyi az, amit körítés­ként utólag teszek hozzá. De ha egy tisz­tán körülhatárolható emléket leírok, azt később sem felejtem el. Ezeket is évtizedek óta őrzöm, így, tisz­tán. Mindeddig valami szeméremféléből nem írtam le őket. Spanyolországban, a mirandai koncentrációs táborban is sokat énekeltünk. A spanyol kiskatonák egy­két pezetáért mindig készek voltak né­hány üveg italt becsempészni, Anis del Mone-t, Terry konyakot, egy-egy üveg Fundadort. Ha ittunk, énekeltünk nyakló nélkül mindent, ami eszünkbe jutott, ki mire emlékezett. De italosan mozgalmi dalokat soha. Ez szabály volt. Lehet, hogy most is azért dúdoltam, emlékez­tem magamban végig mindent, mert úgy érzem, józan vagyok, szeméremérzés sem köt, meg jó is emlékezni. Szépkoromra. ANDRÁS LÁSZLÓ: MEMÓRIA-GYAKORLAT

Next