Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-10-12 / 41. szám - Jókai Anna: Mimóza • széppróza | elbeszélés (10. oldal) - Csavlek András: Szőlőhegy • kép (10. oldal)

JÓKAI ANNA ELBESZÉLÉSE, amftmmassmm MIMÓZA A tizenkettedik fülklipszet vette ezen a napon. Narancssárga volt, kis­­arany gömb a közepén, dupla fürtben szaladt le a fű­zött gyöngy, sem túl kicsi, sem túl nagy és séta közben kellemesen zizegett Már éj­szaka álmodott róla, megálmodta, ahogy be­megy a boltba és a tenyerébe teszik. Na­rancssárga táska és narancssárga cipő, a fű­zőld ruhán narancssárga gombok, együtt az egész­ tökéletes. — Tökéletesen hülye vagy — mondta az anyja. Valamennyi fülklipsz külön dobozban, a dobozokon géppel írott címkék: 1. kis fehér 2. piros virág 3. Kleopátra-lógó 4. arany 5. op-art 6. zöld hengeres 7. hosszú csillogó 8. szív, markazit 9. sárga, karikás 10. va­lódi 11. kék csillag. És most: 12. ... Hosszan töprengett Fürtös narancs. Elég találó,­ bár teljesen értelmetlen, ugyanakkor. Két hónap telt el az érettségi óta és még egy hónap, szeptember elsejéig. Akkor áll be a Vendéglátóipari Vállalat tizenhatos egysé­géhez, mint cukrász szakmunkás. — Kezdhetnél addig is valamit — mon­dogatta az anyja. — Csak folydogáltok ide­­oda a világban, éppen amelyik edénybe töltenek. — Ne légy irodalmi! — mondta Erzsi, s ahogy összekulcsolta kezét, kövér karjába nyomódtak a vasperecek. — Csak irodalmi ne légy. Mimóza irodalmat tanított, mégsem volt irodalmi soha. Mimózát eredetileg Hurkacöveknek nevez­ték, mert egyenesen járt, feltartott­ fejjel, mindig. De aztán leolvadt róla ez a név. Harmadnap megállt a katedra előtt, meg­görnyedt egyszeriben, nézte Kertész hajá­ban a gyöngyház-ráfot. Kertész odakapott, idegesem „Tanárnő, levegyem?” „Mit?” — kérdezte Hurkacevek, azután megelevene­dett az arca. — „Nem, dehogy.” Kiragyogott a szeme, sétálni kezdett a padok között, energikusan. Másnap a lépcsőn jött felfelé, csengetés után. Ő meg Kosirek a tanáriba mentek krétáért, már egy emelettel feljebb látták, hogy lehajtott fejjel fontolgatja, minden lépcsőfok előtt, érdemes-e feljebb­lépnie. Köszöntek neki, hangosan, hirtelen átváltott, mosolygott, utánalestek, erőtelje­sen csapdosta a lábát a kőhöz, akkor mond­ták először: „Mimóza”, bár sejtették, hogy a mimóza tökéletlenebb, egyszerűen megfagy a hidegben, de nem ismeri a tágulás-szűkü­lés, didergés és sugárzás titkos képességeit . Minek ez a rengeteg fülbevaló? Ve­gyél egy kis szőnyeget a szobádba inkább, százezer csomósat Arra gyújts. Az örökké, érték marad. — Nem az a baj, hogy az ember gyűjtö­get Hanem az, hogy nem érzi közben, mi­lyen hiábavaló... — Ezt is a drága Mimózád ...? Erzsi elrendezgette a klipszeit. Nem vá­laszolt, elfáradt, maradék erejét arra tarto­gatta, hogy kikeresse a lastex-nadrághoz legjobban illő pulóvert. Bár az új narancs­­sárga fülbevalót jobban kedvelte, a Kleopátra-logót választotta mégis. Nem olyan feltűnő, munkahelyen. A városligeti benzinkútnál dolgozott, már nyolc napja. Hétszázat ígértek, havi szerződésre. Amíg Lajos bácsi töltögette a benzint, ő előugrott, kezében a rongydarab­bal és megtisztította az autók belső ablakát. Mosolygott hozzá, ügyelt, hogy a klipszek muzsikáljanak a levegőben. Ingyen szolgál­tatás, csupa figyelmességből. De így is ösz­­szejön a napi hatvan-hetven forint. Erzsi pontosan tudta már, mit vesz belőle: sötét­kék zsugorított bőrből kosztümöt, katonás vállappal, ezüst lakkcsizmát és egy egészen fehér, tiszta selyem kendőt, amit majd lazán csomóra köt a nyakán és amit lobogtatni lehet, kifelé, a vonatablakon, ha egyszer el­utazna! — Erzsi! —­ oktatja az anyja. — Miért csinálsz mágadból bohócot? Anya órákig áll a tükör előtt, gombol­­gatja ki-be az új műszőrmebundáját, hátrál, majd ismét előbbre lép, kezét eltartja a tes­tétől, mintha vízben haladna, ar ellen. — Szerintem az öltözködést akkor kell abbahagyni, amikor már csak pótlék. ..öreg vagyok már — mondta Mimóza. — Ítt“«öregedtem. Fene tudja, hogyan, lányok.” Bólogatott hozzá, mókásan csücsörítve. Szét» hala volt, gyakran járt fodrászhoz, cipőit,,, ruháit is gyakran cserélt“. Ha dicsérték, le­gyintett: „Marhaság. De a mechanizmus is fenntartja az életet.” — A legfontosabb, hogy ne válogasson — mondta Lajos bácsi, még az első napon. — Trabant vagy Opel, egyformán ugorjon. Az ablakpucolás benne foglaltatik a benzin­árban. Lajos bácsi rövidnadrágot viselt, hosszú kék köpennyel. Ezen eleinte halálra röhögte magát, de Lajos bácsi nem volt olyan ed­zett, mint a tanárok. — Mit vihog, maga kis hülye? Egyik oldalon a „kis hülye” — másik ol­dalon a műbőrkosztüm, plusz lakkcsizma. — Ez az egyenlőség bizonyos mértékig mindig fennáll — mondta anya, aki beszélt azért néha okosat is — s jobb az elején megszokni. Nekem elhiheted, tapasztalt ró­ka vagyok. Anya esténként számolásai fölé hajol, az orra elvékonyodik, néha fel-felnéz a meny­­­yezetre, úgy tudja nézni a poros üvegcsil­­lárt, mintha tűzijáték lobogna a feje felett. Ilyenkor valóban hasonlít a rókához, kü­lönösen télen, a nyakától öt centire elálló kopott bekecsben. A rókát is lehet sajnálni, ha már régóta üldözik a kutyák. — Hercegnő — kiáltotta Lajos bácsi, már messziről. — Várja a munkaeszköze. Hehe! Erzsi a benzinkút mögé osont, be a fa­kunyhóba. Úgy tette le a táskáját, hogy kintről is láthassa, ha valaki belenyúl. Egy­szer, ezerkilencszáznegyvenkilencben, a für­dőben, ellopták anya havi fizetését. „Micso­da tragédia volt, férfi­­nélkül!” „De hiszen akkor még élt apa.” „Élt, élt” — mondta anya idegesen —, de nem nekünk, soha.” Kiválasztott egy aránylag tiszta rongyot. Eleinte hányingert kapott az állandó ben­zinszagtól, de már megszokta. Izgalmas munka, állni a járda szélén és lesni a kö­zeledő autókat. Messziről „saccolni”, külföl­di, vagy magyar. És ad-e? — Csodálatosak a fülönfüggői — mond­ta Lajos bácsi. Könnyedén hintáztatta szőrös lábát a gumicsövön. — Nem húzzák le a cimpáját? Erzsi biggyesztett, és megvetően végig­mérte. — Hej, maguk, fiatalok. Mit meg nem tennének néhány rongyos forintért, maguk, fiatalok... — bólogatott Lajos bácsi és hát­raszólt segédjének, a dadogósnak: — Fogd a söprűt, Dedőke, szaporán. Befutott a piros, új típusú Wartburg. Egész család pöffeszkedett benne, vala­mennyien kövérek, még a gyerekek is, az ablak zsíros, maszatos, volt rajta mit töröl­­getni. A volánnál az asszony ült, édesen Er­zsire mosolygott, mielőtt továbbhajtott. La­jos bácsi megnézte a pénzt a markában, nyelvével bosszúsan kitolta alsó ajkán a húst. — Van képük... — mondta Erzsi. — Nem azért vagyunk itt! — vágott közbe Lajos bácsi. — Utálom ezt a szemléletet. — Miért? Maga miért van itt? — kérdez­te. Nem akarta hozzátenni: Lajos bácsi. Az iskolában csak annak járt a „néni-bácsi” meg a keresztnév, aki megérdemelte. — Az ember ott van, ahová helyezik. És igyekszik becsülettel végezni. — Aha. Ez nem jutott eszembe — mondta Erzsi. Mégiscsak jobb lett volna a narancs­­sárga klipsz, a Kleopátra csípte a fülét. -r Majd becsületesen fogom keverni a krémet, hordozni a tízkilós platnikat, szeptember egytől. Becsületesen, ha nem is élvezettel. Anya ötlete volt ez az egész cukrászság. „Ezen a vonalon egyre kevesebb a szak­ember. Különben is, a te képességeiddel...” — és sóhajtott hozzá, lemondóan. Renault 10, szilvakék kocsi jött. Erzsi megfigyelte, hogy a Renault és Opel-kocsi­­kat csaknem mindig magányos férfi vezeti. Úgy látszik, akinek családja van, mindent azokba töm, és nem jut neki ilyen drága kocsira. Ámbár az ipari kiállításon Mimóza azt mondta: „Minél nagyobb a kocsi, annál magányosabb az ember.” Kár, hogy nem fejtette ki részletesen, kérdezték tőle, de Mimóza elfáradt és leült, sültkolbászt enni a lacikonyhában. Erzsi buzgón fényesítette az ablakokat. — Szabad a hátsót is ...? — Pucolja ... — mosolygott a fiatalember. Erzsi érezte a lehúzott ablakon keresztül a kesernyés kölniillatot. Magyar. A kézelőgombja arany. Nyakken­dőt visel és kesztyűt. A régi filmszínészek­nek volt ilyen oldalt választott, enyhén hullámos haja, a nagymamától örökölt ,,Új Idők”-ben. Ennek nem kel gitár, hogy észrevegyék. — Nincs kedve kocsikázni? — ha ezt, mondaná! Letenné a rongyot. Anya ámul­dozna. „Miért nem áll veled szóba egy jobb fiú?” — úgyis ezen siránkozik. Megcsörgette a Kleopátrát, bár izzott a füle. — Tönkremegy a kezem — mondta bizal­masan. A fiatalember változatlanul mosolygott, s kinyújtott az ablakon egy összesodort tízest. Alig nézett utána, majdnem a földre esett. — Maguknak mindegy — jegyezte meg Lajos bácsi. — A kocsi a fő. Dedőke, eredj, hozz egy doboz Fecskét. Dedőke elroholt. A főnök folytatta! — Azt hiszik, nincs más érték az életben — A homlokára ütött. — Pedig itt is kell legyen valami. Közelebb húzódott Erzsihez, óvatosan megveregette az oldalát — Nem minden a himi-humi. Erzsi féltette a lastex nadrágját. — Nana! — mondta, mintha gyereket csi­­títana. — Mert mi öregebbek is tudunk ám azért egyet s mást, nem vagyunk olyan elpuhul­­tak, mint a fiatalurak a kocsiban.­­ Jelen­tőségteljesen bajuszára tette kezét, szem­öldöke ugrált. A kis Trabant csikorogva fékezett, uta­sai másodpercenként nézték az órát, az ab­lakpucolást nyersen elhessegették. A kétfo­rintost Erzsi röptében kapta el. — Törjétek ki a nyakatokat — kiáltotta, de csak úgy, diákszokásból, mindjárt meg is bánta. Gyalog járni, ebben az az egyetlen vigasztaló, hogy törött kocsikra gondol az ember, nyomorékokra, gyászruhára. „Nem, nem, ingyen sem kellene kocsi.” Anya szö­vege. Érdekes, hogy eltanulja. „A marhaságokon több a ragasztóanyag.” Mimóza. Mimóza cseles mondatai. Kinek segítenek a cseles mondatok? Mimózának biztosan. Csak ne égne annyira a fülcimpája. Hol­nap meglazíttatja a csatát. Még két kocsi érkezett. Mintha összebe­széltek volna, egyik se adott borravalót. Dedőke meghozta a cigarettát, Lajos bácsi megkmálta Erzsit is, gavallérosan. — Egy-kettő nem árt. Csak ne füstöljön folyton, mint egy kémény. Nem értik a mai nők, elrontják a szájszagukat. Erzsi rágyújtott, már nyúlt a füléhez, hogy letépje a klipszet, de azután mégsem. Az autósok szeretik a szépet, jobban kinyitják a bukszát a csilingelésre. — Addig vonzó a száj, amíg üde és illa­tos. — Lajos bácsi megcsípte Erzsi arcát, az­után két ujját összeérintette a levegőben, Erzsi mellbimbója felett. — Jaj, hogy oda na nyúljak! — Szálljon le rólam! — mondta durván Erzsi. — Keressen más alanyt magának. — Kemenes Péter rajztanárnak szoktak így be­olvasni, ebben a stílusban, mivel nagyot­halló volt. — Ne nézd! — Lajos bácsi egyszerre tegezésre váltott, ijesztő lett és felnőttes. — Te kis szemtelen! Viccelődök, tréfálkozok, te meg így kinyitod a csipádat? Hát mit képzelsz te? A lányom lehetnél... Erzsi bámult és kínjában nevetni kezdett — Nevetni, azt igen, mint a fakutya. A fiúkkal heheréssz, ne a munkahelyeden! Erzsi leült az összehajtogatható székre. A lastexet sem kellett volna felvennie, nem ereszti át az izzadtságot. Belenyomogatta saruja sarkát az olvadó aszfaltba. A burgo­nyapépet cifrázta így, a kanállal, még kis­korában. Kis V-alakú jelek. — Nem, leszedem ezt a vacakot — hatá­rozta el, mert a fájás már a tarkóját béní­totta. — Jó, hogy malomkövet nem aggatnak magukra — jegyezte meg Lajos bácsi, fel­­alá sétálva. — Ízlés, az nincs. Nem vehette le. Estére meg fog dagadni a füle. Pedig meg akarta mutatni a narancs­­sárgát Galileinek. Galilei sportoló, öttusázó, állítólag, bár unalmas folyton az a zöld tréningfelső, a piszkosdrapp betűkkel. — Galilei fizikus volt — mondta neki fölényesen. — Honnan szedted ezt a*nevet? — Mert sokat eszem — nevetett a fiú —* Galilei szeretett enni. Talán nincsenek is igazi férfiak. Az igazi férfiak talán nem is törődnek a nőkkel, csak ülnek a kocsijukban és fényesítik a nikke­leket. Az a tizenkét fülklipsz, de jól Mert mindenki mond valamit, de csupa vessző, sehol egy pont. „Csak emlékkönyvek ne legyetek, soha. Ne hagyjátok, hogy minden jöttment belé­tek firkálja a marhaságait.” Ö. ezek a mon­datok. Mimóza világi mondatai. Nem baj. Színes zsinórt fűz majd a zsu­gorított bőrmellény gomblyukába. Végre egy kocsi. Egyenes hajú nő, egyedül a kis Steyer-Puch-ban, csak színésznő lehet, azoknak lóg így a hajuk és azok hordanak sötét szemüveget. Erzsi bekémlelt az ablakon, szenvedő ar­cot vágott, hátha feltűnik a nőnek, kinyúl majd a kocsiból, szelíden két keze közé ve­szi a fejét, hosszan elnézegeti és sóhajt: „Milyen érdekes, kifejező arc. Micsoda mi­mika! így kezdtem én is valamikor.” Négy nyolcvanat kapott, négy egyforintost és négy húszfillérest. Valamelyik nap arra gondolt, lent felejti a lábafejét az úttesten és egy kocsi ráka­nyarodik. Dedőke szaladt ki a bódéból, izgatottan. — Fő-főnök úr, te-tele­fon... — Kicsoda? ! • — Nö-nő... Lajos bácsi végigsimított olajos köpenyén, bevonult peckesen. Erzsi harsogva felneve­tett. Lajoskát folyton nők keresik. Ezt a csúnya, öreg krapekot. Békítésnek is szánta, feloldásnak, minek a harag? — Szenzációs... hát ez a Lajos bácsi...! — Elkapta a visítás, olyan régen nyerített már, az iskolában kórusban szokták, szinte abbahagyhatatlanul, lehallatszott a föld­szintig. Lajos bácsi hebegett valamit a telefon­ba, azután letette a kagylót. Sápadt lett az arca, egész teste remegett. Erzsi hátrébb ug­rott, a hang egy nyikkanással belefulladt. — A feleségem ... most hogy magyaráz­zam meg neki? Hogy mersz te röhögni? — Vicceltem — mondta Erzsi és igye­kezett mosolyban hagyni a száját. Lajos bácsi visszafordult, félkézzel ki­emelte a bódéból Erzsi táskáját. Odavágtam a földre. — Te kis senki! Eredj innen, a francba. — Nem! Ehhez magának nincs joga — mondta Erzsi. Szedegette a francia szemöl­dökceruza darabkáit. — Beküldöm a jelentést. Majd a központ­ban eldöntik. Ott jelentkezz! — Lajos bácsi leroskadt a székre, a köpenye aljával le­­gyezgette magát. — Én megpróbáltam veled. Dedőke söpörni kezdett, sebesen. — Dedő, fogd csak azt a rongyot! Te is le tudod törölni az ablakot. No, mire vár, Erzsébet? A Rózsák teréig kibírta. Gondolatban vé­gigszámolta a klipszeit, a nyolcas számúba belekapaszkodott, maga elé képzelte erő­sen: szív, markazit, szív, markazit. A téren aztán, a napraforgók mögött, a padon, sírni kezdett. A bőrruha. A csillogó csizma. Dörzsölgette a fülét. Nincs mit tenni. Csikorgott a kavics a talpa alatt. Hát ő csak egy kis senki, valóban? Nem tudott megnyugodni. Hiába idézte fel a fülbevalóit. Egyre újabb és újabb sérelem buggyant fel belőle — az egyik még negye­dik elemiből. Mint a zsákból, ha kibomlik a madzag a nyakán. Megijedt. „össze kell szednem magam” — bizony­gatta. — „Nem olyan nagy dolog. Haza kell mennem. Csak sikerülne gondolnom valamire." De csak közmondásokig jutott, anya szemrehányásaival keveredve. Az nem lehet. Az nem lehet, hogy nincs gyógyszer, csak a kanyaróra. Mimóza. Mimóza a katedrán, kék hímzett blúzban, öt szál duplaszegfűvel a kezében. Meghajtja a fejét, a festék kicsit lekopott a hajtöveknél, mintha lilás köd szállna a választékból a magas konty fölé. „Ha majd nagyon nehéz lesz. Ha majd egyszer nagyon nehéz...” Ö, Mimóza. Hát persze. Ő mondta, akkor. ★ Sasadiné Bernáth Jolán a déli postával kapta meg a lapot. Épp csak kidugta érte tenyerét az ajtón, ne lássa a postás a sze­mét. Letette a frizsider tetejére, fáradtan az előszobába ment, majd onnan a kisebbik szobába, felszedett egy tollpihét Jucóka ta­nulóasztaláról, vitte a konyhába, a szemétbe tette, a tollpihe kiszállt, újra felvette, újra a ládába dobta és rányomta a fedőt. Ke­zét hosszan tartotta a fedőlapon, mintha attól félne, kiugrik valami a rozsda alól. Azután összesöpörte a morzsákat a műanyag asztalon, a morzsákat a vízvezeték-kagylóba dobta. Hirtelen felélénkülve a szobába sza­ladt­ a könyvekhez, keresett, keresett, de ujjai a középső polcon elakadtak. Homlokát ráncolta, így állt egy darabig, teljesen mozdulatlanul, megadva magát. Amikor újra a konyhába ment, felemelte a lapot a frizsiderről — a fényes cikláme­nekkel —, fordított rajta, átfutotta gépiesen „Üdvözletemet küldöm Alipáról. Hálás tanítványa: Z. Erzsi. UIi.: Azzal az utolsó mondattal M. néninek tényleg igaza volt!!” Sasadiné Bernáth Jolán visszahelyezte a lapot, képpel felfelé, a kredenchez lépett, nyitogatta-csukogatta a mágneses zárakat. Z. Erzsi. Z Erzsi. Nem emlékezett. És az az utolsó mondat! Sóváran kívánta azt a mondatot. De nem jutott eszébe, hiába, így arra gondolt, legalább, hogy a forró alumíniumhoz kitalálták a bakelitfogót, végre. Csavlek András: Szőlőhegy

Next