Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1968-10-12 / 41. szám - Jókai Anna: Mimóza • széppróza | elbeszélés (10. oldal) - Csavlek András: Szőlőhegy • kép (10. oldal)
JÓKAI ANNA ELBESZÉLÉSE, amftmmassmm MIMÓZA A tizenkettedik fülklipszet vette ezen a napon. Narancssárga volt, kisarany gömb a közepén, dupla fürtben szaladt le a fűzött gyöngy, sem túl kicsi, sem túl nagy és séta közben kellemesen zizegett Már éjszaka álmodott róla, megálmodta, ahogy bemegy a boltba és a tenyerébe teszik. Narancssárga táska és narancssárga cipő, a fűzőld ruhán narancssárga gombok, együtt az egész tökéletes. — Tökéletesen hülye vagy — mondta az anyja. Valamennyi fülklipsz külön dobozban, a dobozokon géppel írott címkék: 1. kis fehér 2. piros virág 3. Kleopátra-lógó 4. arany 5. op-art 6. zöld hengeres 7. hosszú csillogó 8. szív, markazit 9. sárga, karikás 10. valódi 11. kék csillag. És most: 12. ... Hosszan töprengett Fürtös narancs. Elég találó, bár teljesen értelmetlen, ugyanakkor. Két hónap telt el az érettségi óta és még egy hónap, szeptember elsejéig. Akkor áll be a Vendéglátóipari Vállalat tizenhatos egységéhez, mint cukrász szakmunkás. — Kezdhetnél addig is valamit — mondogatta az anyja. — Csak folydogáltok ideoda a világban, éppen amelyik edénybe töltenek. — Ne légy irodalmi! — mondta Erzsi, s ahogy összekulcsolta kezét, kövér karjába nyomódtak a vasperecek. — Csak irodalmi ne légy. Mimóza irodalmat tanított, mégsem volt irodalmi soha. Mimózát eredetileg Hurkacöveknek nevezték, mert egyenesen járt, feltartott fejjel, mindig. De aztán leolvadt róla ez a név. Harmadnap megállt a katedra előtt, meggörnyedt egyszeriben, nézte Kertész hajában a gyöngyház-ráfot. Kertész odakapott, idegesem „Tanárnő, levegyem?” „Mit?” — kérdezte Hurkacevek, azután megelevenedett az arca. — „Nem, dehogy.” Kiragyogott a szeme, sétálni kezdett a padok között, energikusan. Másnap a lépcsőn jött felfelé, csengetés után. Ő meg Kosirek a tanáriba mentek krétáért, már egy emelettel feljebb látták, hogy lehajtott fejjel fontolgatja, minden lépcsőfok előtt, érdemes-e feljebblépnie. Köszöntek neki, hangosan, hirtelen átváltott, mosolygott, utánalestek, erőteljesen csapdosta a lábát a kőhöz, akkor mondták először: „Mimóza”, bár sejtették, hogy a mimóza tökéletlenebb, egyszerűen megfagy a hidegben, de nem ismeri a tágulás-szűkülés, didergés és sugárzás titkos képességeit . Minek ez a rengeteg fülbevaló? Vegyél egy kis szőnyeget a szobádba inkább, százezer csomósat Arra gyújts. Az örökké, érték marad. — Nem az a baj, hogy az ember gyűjtöget Hanem az, hogy nem érzi közben, milyen hiábavaló... — Ezt is a drága Mimózád ...? Erzsi elrendezgette a klipszeit. Nem válaszolt, elfáradt, maradék erejét arra tartogatta, hogy kikeresse a lastex-nadrághoz legjobban illő pulóvert. Bár az új narancssárga fülbevalót jobban kedvelte, a Kleopátra-logót választotta mégis. Nem olyan feltűnő, munkahelyen. A városligeti benzinkútnál dolgozott, már nyolc napja. Hétszázat ígértek, havi szerződésre. Amíg Lajos bácsi töltögette a benzint, ő előugrott, kezében a rongydarabbal és megtisztította az autók belső ablakát. Mosolygott hozzá, ügyelt, hogy a klipszek muzsikáljanak a levegőben. Ingyen szolgáltatás, csupa figyelmességből. De így is öszszejön a napi hatvan-hetven forint. Erzsi pontosan tudta már, mit vesz belőle: sötétkék zsugorított bőrből kosztümöt, katonás vállappal, ezüst lakkcsizmát és egy egészen fehér, tiszta selyem kendőt, amit majd lazán csomóra köt a nyakán és amit lobogtatni lehet, kifelé, a vonatablakon, ha egyszer elutazna! — Erzsi! — oktatja az anyja. — Miért csinálsz mágadból bohócot? Anya órákig áll a tükör előtt, gombolgatja ki-be az új műszőrmebundáját, hátrál, majd ismét előbbre lép, kezét eltartja a testétől, mintha vízben haladna, ar ellen. — Szerintem az öltözködést akkor kell abbahagyni, amikor már csak pótlék. ..öreg vagyok már — mondta Mimóza. — Ítt“«öregedtem. Fene tudja, hogyan, lányok.” Bólogatott hozzá, mókásan csücsörítve. Szét» hala volt, gyakran járt fodrászhoz, cipőit,,, ruháit is gyakran cserélt“. Ha dicsérték, legyintett: „Marhaság. De a mechanizmus is fenntartja az életet.” — A legfontosabb, hogy ne válogasson — mondta Lajos bácsi, még az első napon. — Trabant vagy Opel, egyformán ugorjon. Az ablakpucolás benne foglaltatik a benzinárban. Lajos bácsi rövidnadrágot viselt, hosszú kék köpennyel. Ezen eleinte halálra röhögte magát, de Lajos bácsi nem volt olyan edzett, mint a tanárok. — Mit vihog, maga kis hülye? Egyik oldalon a „kis hülye” — másik oldalon a műbőrkosztüm, plusz lakkcsizma. — Ez az egyenlőség bizonyos mértékig mindig fennáll — mondta anya, aki beszélt azért néha okosat is — s jobb az elején megszokni. Nekem elhiheted, tapasztalt róka vagyok. Anya esténként számolásai fölé hajol, az orra elvékonyodik, néha fel-felnéz a menyyezetre, úgy tudja nézni a poros üvegcsillárt, mintha tűzijáték lobogna a feje felett. Ilyenkor valóban hasonlít a rókához, különösen télen, a nyakától öt centire elálló kopott bekecsben. A rókát is lehet sajnálni, ha már régóta üldözik a kutyák. — Hercegnő — kiáltotta Lajos bácsi, már messziről. — Várja a munkaeszköze. Hehe! Erzsi a benzinkút mögé osont, be a fakunyhóba. Úgy tette le a táskáját, hogy kintről is láthassa, ha valaki belenyúl. Egyszer, ezerkilencszáznegyvenkilencben, a fürdőben, ellopták anya havi fizetését. „Micsoda tragédia volt, férfinélkül!” „De hiszen akkor még élt apa.” „Élt, élt” — mondta anya idegesen —, de nem nekünk, soha.” Kiválasztott egy aránylag tiszta rongyot. Eleinte hányingert kapott az állandó benzinszagtól, de már megszokta. Izgalmas munka, állni a járda szélén és lesni a közeledő autókat. Messziről „saccolni”, külföldi, vagy magyar. És ad-e? — Csodálatosak a fülönfüggői — mondta Lajos bácsi. Könnyedén hintáztatta szőrös lábát a gumicsövön. — Nem húzzák le a cimpáját? Erzsi biggyesztett, és megvetően végigmérte. — Hej, maguk, fiatalok. Mit meg nem tennének néhány rongyos forintért, maguk, fiatalok... — bólogatott Lajos bácsi és hátraszólt segédjének, a dadogósnak: — Fogd a söprűt, Dedőke, szaporán. Befutott a piros, új típusú Wartburg. Egész család pöffeszkedett benne, valamennyien kövérek, még a gyerekek is, az ablak zsíros, maszatos, volt rajta mit törölgetni. A volánnál az asszony ült, édesen Erzsire mosolygott, mielőtt továbbhajtott. Lajos bácsi megnézte a pénzt a markában, nyelvével bosszúsan kitolta alsó ajkán a húst. — Van képük... — mondta Erzsi. — Nem azért vagyunk itt! — vágott közbe Lajos bácsi. — Utálom ezt a szemléletet. — Miért? Maga miért van itt? — kérdezte. Nem akarta hozzátenni: Lajos bácsi. Az iskolában csak annak járt a „néni-bácsi” meg a keresztnév, aki megérdemelte. — Az ember ott van, ahová helyezik. És igyekszik becsülettel végezni. — Aha. Ez nem jutott eszembe — mondta Erzsi. Mégiscsak jobb lett volna a narancssárga klipsz, a Kleopátra csípte a fülét. -r Majd becsületesen fogom keverni a krémet, hordozni a tízkilós platnikat, szeptember egytől. Becsületesen, ha nem is élvezettel. Anya ötlete volt ez az egész cukrászság. „Ezen a vonalon egyre kevesebb a szakember. Különben is, a te képességeiddel...” — és sóhajtott hozzá, lemondóan. Renault 10, szilvakék kocsi jött. Erzsi megfigyelte, hogy a Renault és Opel-kocsikat csaknem mindig magányos férfi vezeti. Úgy látszik, akinek családja van, mindent azokba töm, és nem jut neki ilyen drága kocsira. Ámbár az ipari kiállításon Mimóza azt mondta: „Minél nagyobb a kocsi, annál magányosabb az ember.” Kár, hogy nem fejtette ki részletesen, kérdezték tőle, de Mimóza elfáradt és leült, sültkolbászt enni a lacikonyhában. Erzsi buzgón fényesítette az ablakokat. — Szabad a hátsót is ...? — Pucolja ... — mosolygott a fiatalember. Erzsi érezte a lehúzott ablakon keresztül a kesernyés kölniillatot. Magyar. A kézelőgombja arany. Nyakkendőt visel és kesztyűt. A régi filmszínészeknek volt ilyen oldalt választott, enyhén hullámos haja, a nagymamától örökölt ,,Új Idők”-ben. Ennek nem kel gitár, hogy észrevegyék. — Nincs kedve kocsikázni? — ha ezt, mondaná! Letenné a rongyot. Anya ámuldozna. „Miért nem áll veled szóba egy jobb fiú?” — úgyis ezen siránkozik. Megcsörgette a Kleopátrát, bár izzott a füle. — Tönkremegy a kezem — mondta bizalmasan. A fiatalember változatlanul mosolygott, s kinyújtott az ablakon egy összesodort tízest. Alig nézett utána, majdnem a földre esett. — Maguknak mindegy — jegyezte meg Lajos bácsi. — A kocsi a fő. Dedőke, eredj, hozz egy doboz Fecskét. Dedőke elroholt. A főnök folytatta! — Azt hiszik, nincs más érték az életben — A homlokára ütött. — Pedig itt is kell legyen valami. Közelebb húzódott Erzsihez, óvatosan megveregette az oldalát — Nem minden a himi-humi. Erzsi féltette a lastex nadrágját. — Nana! — mondta, mintha gyereket csitítana. — Mert mi öregebbek is tudunk ám azért egyet s mást, nem vagyunk olyan elpuhultak, mint a fiatalurak a kocsiban. Jelentőségteljesen bajuszára tette kezét, szemöldöke ugrált. A kis Trabant csikorogva fékezett, utasai másodpercenként nézték az órát, az ablakpucolást nyersen elhessegették. A kétforintost Erzsi röptében kapta el. — Törjétek ki a nyakatokat — kiáltotta, de csak úgy, diákszokásból, mindjárt meg is bánta. Gyalog járni, ebben az az egyetlen vigasztaló, hogy törött kocsikra gondol az ember, nyomorékokra, gyászruhára. „Nem, nem, ingyen sem kellene kocsi.” Anya szövege. Érdekes, hogy eltanulja. „A marhaságokon több a ragasztóanyag.” Mimóza. Mimóza cseles mondatai. Kinek segítenek a cseles mondatok? Mimózának biztosan. Csak ne égne annyira a fülcimpája. Holnap meglazíttatja a csatát. Még két kocsi érkezett. Mintha összebeszéltek volna, egyik se adott borravalót. Dedőke meghozta a cigarettát, Lajos bácsi megkmálta Erzsit is, gavallérosan. — Egy-kettő nem árt. Csak ne füstöljön folyton, mint egy kémény. Nem értik a mai nők, elrontják a szájszagukat. Erzsi rágyújtott, már nyúlt a füléhez, hogy letépje a klipszet, de azután mégsem. Az autósok szeretik a szépet, jobban kinyitják a bukszát a csilingelésre. — Addig vonzó a száj, amíg üde és illatos. — Lajos bácsi megcsípte Erzsi arcát, azután két ujját összeérintette a levegőben, Erzsi mellbimbója felett. — Jaj, hogy oda na nyúljak! — Szálljon le rólam! — mondta durván Erzsi. — Keressen más alanyt magának. — Kemenes Péter rajztanárnak szoktak így beolvasni, ebben a stílusban, mivel nagyothalló volt. — Ne nézd! — Lajos bácsi egyszerre tegezésre váltott, ijesztő lett és felnőttes. — Te kis szemtelen! Viccelődök, tréfálkozok, te meg így kinyitod a csipádat? Hát mit képzelsz te? A lányom lehetnél... Erzsi bámult és kínjában nevetni kezdett — Nevetni, azt igen, mint a fakutya. A fiúkkal heheréssz, ne a munkahelyeden! Erzsi leült az összehajtogatható székre. A lastexet sem kellett volna felvennie, nem ereszti át az izzadtságot. Belenyomogatta saruja sarkát az olvadó aszfaltba. A burgonyapépet cifrázta így, a kanállal, még kiskorában. Kis V-alakú jelek. — Nem, leszedem ezt a vacakot — határozta el, mert a fájás már a tarkóját bénította. — Jó, hogy malomkövet nem aggatnak magukra — jegyezte meg Lajos bácsi, felalá sétálva. — Ízlés, az nincs. Nem vehette le. Estére meg fog dagadni a füle. Pedig meg akarta mutatni a narancssárgát Galileinek. Galilei sportoló, öttusázó, állítólag, bár unalmas folyton az a zöld tréningfelső, a piszkosdrapp betűkkel. — Galilei fizikus volt — mondta neki fölényesen. — Honnan szedted ezt a*nevet? — Mert sokat eszem — nevetett a fiú —* Galilei szeretett enni. Talán nincsenek is igazi férfiak. Az igazi férfiak talán nem is törődnek a nőkkel, csak ülnek a kocsijukban és fényesítik a nikkeleket. Az a tizenkét fülklipsz, de jól Mert mindenki mond valamit, de csupa vessző, sehol egy pont. „Csak emlékkönyvek ne legyetek, soha. Ne hagyjátok, hogy minden jöttment belétek firkálja a marhaságait.” Ö. ezek a mondatok. Mimóza világi mondatai. Nem baj. Színes zsinórt fűz majd a zsugorított bőrmellény gomblyukába. Végre egy kocsi. Egyenes hajú nő, egyedül a kis Steyer-Puch-ban, csak színésznő lehet, azoknak lóg így a hajuk és azok hordanak sötét szemüveget. Erzsi bekémlelt az ablakon, szenvedő arcot vágott, hátha feltűnik a nőnek, kinyúl majd a kocsiból, szelíden két keze közé veszi a fejét, hosszan elnézegeti és sóhajt: „Milyen érdekes, kifejező arc. Micsoda mimika! így kezdtem én is valamikor.” Négy nyolcvanat kapott, négy egyforintost és négy húszfillérest. Valamelyik nap arra gondolt, lent felejti a lábafejét az úttesten és egy kocsi rákanyarodik. Dedőke szaladt ki a bódéból, izgatottan. — Fő-főnök úr, te-telefon... — Kicsoda? ! • — Nö-nő... Lajos bácsi végigsimított olajos köpenyén, bevonult peckesen. Erzsi harsogva felnevetett. Lajoskát folyton nők keresik. Ezt a csúnya, öreg krapekot. Békítésnek is szánta, feloldásnak, minek a harag? — Szenzációs... hát ez a Lajos bácsi...! — Elkapta a visítás, olyan régen nyerített már, az iskolában kórusban szokták, szinte abbahagyhatatlanul, lehallatszott a földszintig. Lajos bácsi hebegett valamit a telefonba, azután letette a kagylót. Sápadt lett az arca, egész teste remegett. Erzsi hátrébb ugrott, a hang egy nyikkanással belefulladt. — A feleségem ... most hogy magyarázzam meg neki? Hogy mersz te röhögni? — Vicceltem — mondta Erzsi és igyekezett mosolyban hagyni a száját. Lajos bácsi visszafordult, félkézzel kiemelte a bódéból Erzsi táskáját. Odavágtam a földre. — Te kis senki! Eredj innen, a francba. — Nem! Ehhez magának nincs joga — mondta Erzsi. Szedegette a francia szemöldökceruza darabkáit. — Beküldöm a jelentést. Majd a központban eldöntik. Ott jelentkezz! — Lajos bácsi leroskadt a székre, a köpenye aljával legyezgette magát. — Én megpróbáltam veled. Dedőke söpörni kezdett, sebesen. — Dedő, fogd csak azt a rongyot! Te is le tudod törölni az ablakot. No, mire vár, Erzsébet? A Rózsák teréig kibírta. Gondolatban végigszámolta a klipszeit, a nyolcas számúba belekapaszkodott, maga elé képzelte erősen: szív, markazit, szív, markazit. A téren aztán, a napraforgók mögött, a padon, sírni kezdett. A bőrruha. A csillogó csizma. Dörzsölgette a fülét. Nincs mit tenni. Csikorgott a kavics a talpa alatt. Hát ő csak egy kis senki, valóban? Nem tudott megnyugodni. Hiába idézte fel a fülbevalóit. Egyre újabb és újabb sérelem buggyant fel belőle — az egyik még negyedik elemiből. Mint a zsákból, ha kibomlik a madzag a nyakán. Megijedt. „össze kell szednem magam” — bizonygatta. — „Nem olyan nagy dolog. Haza kell mennem. Csak sikerülne gondolnom valamire." De csak közmondásokig jutott, anya szemrehányásaival keveredve. Az nem lehet. Az nem lehet, hogy nincs gyógyszer, csak a kanyaróra. Mimóza. Mimóza a katedrán, kék hímzett blúzban, öt szál duplaszegfűvel a kezében. Meghajtja a fejét, a festék kicsit lekopott a hajtöveknél, mintha lilás köd szállna a választékból a magas konty fölé. „Ha majd nagyon nehéz lesz. Ha majd egyszer nagyon nehéz...” Ö, Mimóza. Hát persze. Ő mondta, akkor. ★ Sasadiné Bernáth Jolán a déli postával kapta meg a lapot. Épp csak kidugta érte tenyerét az ajtón, ne lássa a postás a szemét. Letette a frizsider tetejére, fáradtan az előszobába ment, majd onnan a kisebbik szobába, felszedett egy tollpihét Jucóka tanulóasztaláról, vitte a konyhába, a szemétbe tette, a tollpihe kiszállt, újra felvette, újra a ládába dobta és rányomta a fedőt. Kezét hosszan tartotta a fedőlapon, mintha attól félne, kiugrik valami a rozsda alól. Azután összesöpörte a morzsákat a műanyag asztalon, a morzsákat a vízvezeték-kagylóba dobta. Hirtelen felélénkülve a szobába szaladt a könyvekhez, keresett, keresett, de ujjai a középső polcon elakadtak. Homlokát ráncolta, így állt egy darabig, teljesen mozdulatlanul, megadva magát. Amikor újra a konyhába ment, felemelte a lapot a frizsiderről — a fényes ciklámenekkel —, fordított rajta, átfutotta gépiesen „Üdvözletemet küldöm Alipáról. Hálás tanítványa: Z. Erzsi. UIi.: Azzal az utolsó mondattal M. néninek tényleg igaza volt!!” Sasadiné Bernáth Jolán visszahelyezte a lapot, képpel felfelé, a kredenchez lépett, nyitogatta-csukogatta a mágneses zárakat. Z. Erzsi. Z Erzsi. Nem emlékezett. És az az utolsó mondat! Sóváran kívánta azt a mondatot. De nem jutott eszébe, hiába, így arra gondolt, legalább, hogy a forró alumíniumhoz kitalálták a bakelitfogót, végre. Csavlek András: Szőlőhegy