Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-02 / 44. szám - Kóka Ferenc: Puska és őszirózsa • kép (1. oldal) - Szabó Pál: Évforduló és történelem (1. oldal) - Fodor József: Bölöni György utca (1. oldal) - Erki Edit: Október, 1918 (1. oldal)
SZABÓ PÁL: ÉVFORDULÓ ÉS TÖRTÉNELEM Szinte hihetetlen, hogy a magyar nép forradalmai és szabadságharcai mennyire hasonlítanak a kezdeti bizonytalan próbálkozásoktól egészen mostanig. Azaz hogy: 1919-ig. Tehát tegnapig. Nem is tudom, van-e még más népe Európának, amely ennyire sorozatos, összefüggő, egyiktől a másikig soha el nem felejtődő felkelésekben, forradalmakban, vagy csak lázadásokban próbálta volna kiharcolni a maga igazát, reményét, vágyát, és a létezés emberibb formáját, mint a magyar nép. Hiszen még akkor is megmozdult, ha nem volt más kezebelije, mint kasza, vagy vasvilla. Akkor is megmozdult, ha a körülte, vagy mellette, benne élő más nemzetiségek támadtak fel az igazságtalan hatalom ellen. Példának említve: a Péró-féle lázadásban magyar jobbágyok is részt vettek, hiszen, csak az én falumból, Ugróról is csatlakozott hozzájuk negyven jobbágy. Ezt a református anyakönyvi bejegyzései bizonyítják. Megannyi magyar felkelés kapta pontosan így vagy még ígyebbül a más nemzetiségek segítségét. De még az országhatáron kívülről, más országok népieiből is. Hiszen, még a Dózsáék szabadságharcában is részt vettek és még induláskor csatlakoztak hozzájuk Bécsből, s még csak nem is imilyen-amolyan emberek, hanem diákok. És 48-ban Bem tábornok. És mások, emberek, csapatok... Vagy mert ők elbuktak odahaza, vagy mert ha a magyarok győznek, a győzelem előbbutóbb átcsap a közeli, sőt a távoli országokba is. Amire persze van példa a történelemben. Meg aztán még az is jelent valamit, hogy ha otthon nem tudtak méltán szembeszállni a legázoló, vagy élősködő hatalommal, legalább itt tángálják el. Ha egyszer valaki összeszedné, megírná, hogy mit kaptunk mi, magyarok a világtól, nagyon érdek, kés volna. De az sem volna érdektelen, ha valaki összeszedné és megírná, hogy mi mit adtunk a világnak! Ilyenek jutnak eszembe: például, Csáfordi Tóth András kuruc emigránsnak a fia, aki 1733-ban született, és aki francia diplomata lett, majd török tábornok, aztán tengernagy. A Szuezi-csatornát ő tervezte először. Aminek alapján születtek későbbi tervezések, majd az építkezések. Aztán a Dardanellák erődítményeit tervezte meg és vezette az építését. Vas megyében, Tarcsán halt meg 1793-ban. Ez az ember is nagy körutat tett a világban, és mintha minden léprése után épült, szépült volna valami a népek, nemzetek, s emberek számára. Az Ozmán birodalom mindent és mindenkit legázoló világhódítása a magyar végvárakon fáradt el, morzsolódott fel, merült ki... De, azt hiszem, még ennél is nagyobb tett, hogy az orosz forradalomban 120 ezer magyar hadifogoly állt be a Vörös Hadseregbe és harcolt. De milyen csodálatos valami a történelem. A magyar vörös ezredek harca, tette és természetesen az orosz forradalom lendülete, mintha valami titkos leadókon érintkezett volna a magyar front csapataival, vagy hinterlandjaival. Hiába volt itten haditörvényszék, jól felépített tiszti és altisztikai, és különleges tennivalókra kiképzett és tartalékolt csoportok, mindent tudtunk a Piávénál éppen úgy, mint az összes frontokon. Hogy mi és mint történik Oroszországban, Moszkvában, Péterváron, vagy Szibériában. Az itthoni tetteink, magatartásunk ezentúl olyan volt, mintha azok a bizonyos titkos és csak holnapi leadok már működtek volna. Nem Morze-jelek (akkor még nem volt más), hanem az, hogy: „Halló, halló, itt Moszkva beszél... Vagy Leningrád beszél”. S ez a veleérzési vagy tudat alatti tudat nem szűnt meg még akkor sem, amikor a nagy „Antant”, vagyis a nyugati győztes hatalmak végképpen legyőzték és megnyirbálták a német birodalmat és az Osztrák— Magyar Monarchiát. De valami nagyon tragikus történt itt. Nagyon keserves ezt tudni, leírni, kimondani. Az, hogy mert egyedül csak a magyar proletárforradalom érkezett el az olyan kevés híján való győzelemig Európában, meg kellett ezt torolni ezen az országon, hogy soha többé eszébe se jusson még egyszer megpróbálni a forradalmat. És el is intézték alaposan. Olyan annyira, hogy szinte képtelenség, hogy mégis megmaradtunk. A valóság sokkal vészesebb volt, mint ahogyan az mára az akkori sajtóból, vagy írásos dokumentumokból, vagy elaggott, kivénült emberek visszemlékezéseiből kivetül. Micsoda keserves dolog erre mégcsak rá is gondolni. Hányféléi zúdultak a fiatal Tanácsköztársaságra! Csak ahogy eszembe jut: Mikor Szegeden úgy ahogy mégis megindult az élet. Üzletek, kávéházak nyitottak, és a nép igyekezett szabadulni a háború kínszenvedéseitől, a vörösek, ha katonák voltak, ha civilek, jórészt beleszaladtak a világba. Innen. Szegedről és környékéről le a Balkánra. Főként Bulgáriába. Amikor Horthy Miklós és hívei elindultak, hogy gyerünk, hamar egy fehér lovat — azt a lovat azóta sem fizették ki annak a parasztnak! —, hogy bevonulhassanak, mint Árpád apánk annak idején Matyarországba! És megindultak. És lőttek. S közben az ország testéből nagy darabok szakadtak le, mint ahogyan a máló kőzet leszakad a hegyoldalakról, ha rázza a földrengés.." A mi bukásunk pedig valójában az egész Európa népeinek a bukása is volt. És ki mondja meg, hogy vajon más politikai, hatalmi és gazdasági rendezés esetén kirobbant (Folytatás a 2. oldalon) Kemn Ferenc: Puska és őszirózsa Véleményünk szerint (11. old.) Látogatóban Várnai Zseninél (12. old.) ERKI EDIT: Október, 1918 A forradalmat, amely 1918. október 31-én kezdődött és mindössze ötödfél hónapot ölelt fel a magyar történelemből, a folklór az „őszirózsás” vagy a „Károlyi-féle” jelzővel látta el, a tudományos történetírás pedig polgári demokratikusnak minősíti. Történeti átélése és értékelése azonnal megkezdődött — a személyes visszaemlékezések kelte szinte azonos a történésekkel. Már a mámoros éjszaka másnapján emlékezésbe fogták a résztvevők és kortársak, s egy kitűnő szerkesztő, Gellért Oszkár nagy ötlete jóvoltából még tizennyolc novemberében megjelent a Légrádi Testvérek kiadásában A diadalmas forradalom könyve: a kormány tagjainak, a forradalom szereplőinek és hetvenöt magyar írónak önvallomása, a forradalom ,áll jeleszrónikája”. Felbecsülhetetlen érték az érdeklődő utókor számára: jól exponált pillanatfelvételek — retus nélkül És visszavonhatatlan bizonyítéka annak, hogy az írástudók nemcsak szemlélői voltak az elemi erővel kitörő népforradalom látványos gesztusának — amikor a végsőkig éleződött a robbanó ellentét elnyomók és elnyomottak között, akik nem tudtak, illetve nem akartak a régi módon élni és az ipari proletariátus a katonaruhába bújtatott parasztsággal tömeggé szerveződve egy mozdulattal döntötte össze a monarchia korhadt anakronisztikus tákolmányát—, hanem előkészítői, részvevői és harcosai egy hónapokig tartó permanens forradalmi korszaknak, a magyar történelmi múlt egyik legragyogóbb szakaszának. Ahogy Krúdy írta egy ötven esztendeje kiadásra tervezett, de soha meg nem jelent könyvének, „a forradalom naplójának” a napokban publikált előszavában: „Az egész ország benne van a kockázatos utazásban. Célhoz érünk vagy lezuhanunk? Mindenki útitárs itt...” Az utca névtelen forradalmárai, a néptömegek, a történelem tulajdonképpeni csinálói természetesen nem nyilatkoztak és nem írtak naplójegyzeteket, de történelemformáló szerepük „visszaigazolódik” a a nyilatkozó politikusok, írók szavaiból. Az egykorú megnyilvánulások persze azt is bizonyítják, hogy míg a történelem objektív folyamat, az emberi szem szubjektív — ráadásul egy-egy esemény rögzítésénél az optikai torzulások is beszámítandók —, mégis, a kortársak egyidejű feljegyzései elsőrendű forrásanyagot szolgáltattak későbbi történetíróknak. • Ezt a vonzó és hasznos személyességet a későbbiekben többféle, különböző fogantatású és előjelű, de egyaránt kártékony szubjektivizmus tépázta. A szubjektivizmus tobzódása bukott polgári politikusok dúsan termő memoárjaiban kezdődött, akik bukásukat nem augusztus 1-től, a Tanácsköztársaság leverésének napjától, hanem március 21-től, a Tanácsköztársaság kikiáltásától számították és a Horthy-fasizmus létét a kommunistái számlájára írták, annak az egyszerű, hogy ne mondjam, együgyű gondolatmenetnek a következéseként, hogy ha a forradalom menete megáll a polgári demokráciánál — ami szerintük, a dolog természeténél fogva, egyébként is a legfőbb jó és a valaha is elérhető tökély, a történelmi fejlődés csúcsa —, akkor a magyar történelem megspórolta volna a kommünt leverő Horthyrendszert Károlyi Mihály tőlük és ettől az eszmerendszertől határolta el magát, amikor a húszas—harmincas évekbeli hírlapi cikkeiben sokszor és nnyomatékkal hangsúlyozta: „abszurdum októbert egységes akarásként” felfogni. Voltak egykori októberi politikusok, akik abszolutizálni próbálták október eszméit és bár valójában rugalmasan igazították, sőt silányították az az őrizni vélt örök eszmét a változó valósághoz; bizonyos konstans elemek feltétlen fellelhetők gondolatrendszerükben: az agresszív antimarxizmus, harsány szovjetellenesség, lagymatag pacifizmus és avult, frázisos demokratizmus. Talán fölösleges is említeni, hogy Károlyi Mihály, aki egészen más utat járt meg, aki soha meg nem tagadta a Tanácsköztársaságot, aki már a húszas évek végén akcióegységet vállalt a kommunistákkal, éppen október jobb szelleme nevében fordult szembe az „áloktobristákkal”. „Engem mindezektől egy egész világ választ el... Ezt a politikát szocialista szempontból immorálisnak tartom” — írta róluk a harmincas években, amikoris Jásziék „október árulójának” nevezték őt és egykori minisztertársai szívósan támadták, amiért „letért az októberi alapról” és a kommunistákká szövetkezett. Míg a polgári radikális és szociáldemokrata memoárok általában a különbséget, sőt a szakadékot hangsúlyozták október és március között, addig Horthyék, akikre a mégoly viszonylagos haladás is úgy hatott, mint ördögre a tömjénfüst, gyakran egybemosták a 18-ban hatalmon levő polgári demokraták és a kommunisták közötti különbséget, kevés érdeklődést tanúsítva a „nüanszok” iránt, amikor „a nemzetietlen vörös bandáról” volt szó. Ilyen körülmények között objektív történeti megközelítésről szó sem lehetett. A felszabadulás után, pontosabban a fordulat éve után, a történetírás — általános szubjektivizmusavoluntarizmusa, és egyéb okok következtében — különösen mostohán bánt a magyar polgári forradalommal. Így eshetett meg az a történelemhamisító képtelenség, hogy 1918-ról beszéltek Károlyi Mihály nélkül. Mint ahogy 1919-ről Kun Béla nélkül, illetve kizárólag „bűnös tévedéseit” hangoztatva esett szó. (Folytatás a 2. oldalon) FODOR JÓZSEF: BÖLÖNI GYÖRGY UTCA Bölöni Györgyünk nevét viseli immár egy utca ezután. A Fővárosi Tanács számunkra örömöt jelentő intézkedéséből a II. kerületi Kovács utca neve Bölöni György utcára változik. Ez az az utca, ahol hosszú emigráció után Bölöni György lakott. Itt fordult ki a sarkon kis Fiat-kocsijával, a Kovács utca 3-ból jőve, minden reggel, hogy szokott, mondhatni beamteres pontossággal foglalkozási köreit járja, amelyek változatlanul évről évre csak még kiterjedőbbek voltak. Innen járt be nap mint nap az Irodalmi Alaphoz, amelynek alapítója és vezetője volt, oly nagy megelégedésére az írói társadalomnak. Az Irodalmi Alaptól pedig, valahol gyorsan megebédelve — mert sűrűn be volt táblázva az ideje — az Élet és Irodalomhoz robogott, amelyet 1957 tavaszán szintén ő alapított és főszerkesztőként irányított, egészen oly váratlanul jött halála napjáig, 1959 szeptember 11-ig. E kéthetenként és azután pedig hetenként megjelenő lap volt ama irodalmi orgánum, amely az 1957-ben újjáalakuló irodalmi élet gerincét alkotta aztán, és amelynek megjelenése így jelentős fontosságúnak mondható az újabb magyar irodalom történetében. Innen, ebből az utcából és a Kovács utca 3-ból indult el Bölöni György késői pályája többi foglalkozási, közéleti útjaira, a Pen Clubba, amlynek szintén vezetője volt, és amelyként harcosan képviselte személyében nemegyszer külföldön a magyar irodalom érdekeit a nehéz időkben. Innen indult a szintén vezetőségi tagként képviselt Írószövetségbe, majd aztán az annak elnökeként vezetett Irodalmi Tanácsba, amelynek irodalmunk konszolidációja körül oly nagy szerepe volt és amely irodalmunk ügyét képviselte az Írószövetség megalakulásáig, annak egy ideig való szünetelése után. Innen indult el minden reggel annyi más helyre még, amely — az íráson kívül — kitöltötte tevékenységben oly gazdag utolsó esztendeit. Ez az utca Bölöni György barátai számára az ő ittléte miatt volt oly ismerős — és ez a ház benne, amelyben Bölöni György lakott, és ahol éreztük nemegyszer vendéglátói gondoskodását, amelyhez megértő és áldozatkész élettársa is oly nagy mértékben hozzájárult. Ez a hely tele van számunkra feledhetetlen baráti és irodalmi emlékekkel. Annál nagyobb örömmel olvassuk hát az eddigi utcanév helyén a „Hallja kend, Táncsics?’, „Az igazi Ady”, a „Magyarság, emberség” és annyi más kiváló könyv el nem múló emlékű alkotójának nevét. Mozgalmas, tevékeny élet volt az övé, annyi szerepkörön át az utolsó napok építő, szervező tevékenységéig, amelynek ez az utca, ez a ház, amelyben lakott, olykor oly nehéz napokon tanúja volt. XII. ÉVFOLYAM 44. SZÁMÁRA: 2 FT 1968. NOVEMBER 2.