Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-11-02 / 44. szám - Kóka Ferenc: Puska és őszirózsa • kép (1. oldal) - Szabó Pál: Évforduló és történelem (1. oldal) - Fodor József: Bölöni György utca (1. oldal) - Erki Edit: Október, 1918 (1. oldal)

SZABÓ PÁL: ÉVFORDULÓ ÉS TÖRTÉNELEM Szinte hihetetlen, hogy a magyar nép forradalmai és szabadsághar­cai mennyire hasonlítanak a kez­deti bizonytalan próbálkozásoktól egészen mostanig. Azaz hogy: 1919-ig. Tehát tegnapig. Nem is tudom, van-e még más népe Európának, amely ennyire so­rozatos, összefüggő, egyiktől a má­sikig soha el nem felejtődő felke­lésekben, forradalmakban, vagy csak lázadásokban próbálta volna kiharcolni a maga igazát, remé­nyét, vágyát, és a létezés emberibb formáját, mint a magyar nép. Hi­szen még akkor is megmozdult,­­ ha nem volt más kezebelije, mint kasza, vagy vasvilla. Akkor is megmozdult, ha a körülte, vagy mellette, benne élő más nemzetisé­gek támadtak fel az igazságtalan ha­talom ellen. Példának említve: a Pé­­ró-féle lázadásban magyar jobbá­gyok is részt vettek, hiszen, csak az én falumból, Ugróról is csat­lakozott hozzájuk negyven job­bágy. Ezt a református anya­könyvi bejegyzései bizonyítják. Megannyi magyar felkelés kap­ta pontosan így vagy még ígyebbül a más nemzetiségek segítségét. De még az országhatáron kívülről, más országok népieiből is. Hiszen, még a Dózsáék szabadságharcában is részt vettek és még induláskor csatlakoztak hozzájuk Bécsből, s még csak nem is imilyen-amolyan emberek, hanem diákok. És 48-ban Bem tábornok. És mások, emberek, csapatok... Vagy mert ők elbuk­tak odahaza, vagy mert ha a ma­gyarok győznek, a győzelem előbb­­utóbb átcsap a közeli, sőt a távoli országokba is. Amire p­ersze van példa a történelemben. Meg aztán még az is jelent valamit, hogy ha otthon nem tudtak méltán szembe­szállni a legázoló, vagy élősködő hatalommal, legalább itt tángál­ják el. Ha egyszer valaki összeszedné, megírná, hogy mit kaptunk mi, magyarok a világtól, nagyon érdek, kés volna. De az sem volna érdektelen, ha valaki összeszedné és megírná, hogy mi mit adtunk a világnak! Ilyenek jutnak eszembe: például, Csáfordi Tóth András kuruc emig­ránsnak a fia, aki 1733-ban szüle­tett, és aki francia diplomata lett, majd török tábornok, aztán ten­gernagy. A Szuezi-csatornát ő ter­vezte először. Aminek alapján születtek későbbi tervezések, majd az építkezések. Aztán a Dardanel­lák erődítményeit tervezte meg és vezette az építését. Vas megyében, Tarcsán halt meg 1793-ban. Ez az ember is nagy körutat tett a világban, és mintha minden lépré­se után épült, szépült volna vala­mi a népek, nemzetek, s emberek számára. Az Ozmán birodalom mindent és mindenkit legázoló világhódítá­sa a magyar végvárakon fáradt el, morzsolódott fel, merült ki... De, azt hiszem, még ennél is nagyobb tett, hogy az orosz forradalomban 120 ezer magyar hadifogoly állt be a Vörös Hadseregbe és harcolt. De milyen csodálatos valami a történelem. A magyar vörös ezre­­dek harca, tette és természetesen az orosz forradalom lendülete, mintha valami titkos leadókon érintkezett volna a magyar front csapataival, vagy hinterlandjaival. Hiába volt itten haditörvényszék, jól felépített tiszti és altisztikai, és különleges tennivalókra kiképzett és tartalékolt csoportok, mindent tudtunk a Piávénál épp­en úgy, mint az összes frontokon. Hogy mi és mint történik Oroszországban, Moszkvában, Péterváron, vagy Szibériában. Az itthoni tetteink, magatartá­sunk ezentúl olyan volt, mintha azok a bizonyos titkos és csak hol­napi leadok már működtek volna. Nem Morze-jelek (akkor még nem volt más), hanem az, hogy: „Halló, halló, itt Moszkva beszél... Vagy Leningrád beszél”. S ez a vele­­érzési vagy tudat alatti tudat nem szűnt meg még akkor sem, ami­kor a nagy „Antant”, vagyis a nyugati győztes hatalmak végkép­pen legyőzték és megnyirbálták a német birodalmat és az Osztrák— Magyar Monarchiát. De valami nagyon tragikus tör­tént itt. Nagyon keserves ezt tud­ni, leírni, kimondani. Az, hogy mert egyedül csak a magyar proletárforradalom érke­zett el az olyan kevés híján való győzelemig Európában, meg kellett ezt torolni ezen az országon, hogy soha többé eszébe se jusson még egyszer megpróbálni a forradalmat. És el is intézték alaposan. Olyan annyira, hogy szinte képtelenség, hogy mégis megmaradtunk. A valóság sokkal vészesebb volt, mint ahogyan az mára az akkori sajtóból, vagy írásos dokumentu­mokból, vagy elaggott, kivénült emberek visszemlékezéseiből kive­tül. Micsoda keserves dolog erre még­­csak rá is gondolni. Hányféléi zú­dultak a fiatal Tanácsköztársaság­­ra! Csak ahogy eszembe jut: Mikor Szegeden úgy ahogy még­is megindult az élet. Üzletek, kávé­házak nyitottak, és a nép igyeke­zett szabadulni a háború kínszen­vedéseitől, a vörösek, ha katonák voltak, ha civilek, jórészt belesza­ladtak a világba. Innen. Szegedről és környékéről le a Balkánra. Fő­ként Bulgáriába. Amikor Horthy Miklós és hívei elindultak, hogy gyerünk, hamar egy fehér lovat — azt a lovat azóta sem fizették ki annak a paraszt­nak! —, hogy bevonulhassanak, mint Árpád apánk annak idején Ma­tyarországba! És megindultak. És lőttek. S közben az ország tes­téből nagy darabok szakadtak le, mint ahogyan a máló kőzet lesza­kad a hegyoldalakról, ha rázza a földrengés.." A mi bukásunk pedig valójában az egész Európa népeinek a bukása is volt. És ki mondja meg, hogy va­jon más politikai, hatalmi és gazda­sági rendezés esetén kirobbant (Folytatás a 2. oldalon) Ke­­mn Ferenc: Puska és őszirózsa Véleményünk szerint (11. old.) Látogatóban Várnai Zseninél (12. old.) ERKI EDIT: Október, 1918 A forradalmat, amely 1918. októ­ber 31-én kezdődött és mindössze ötödfél hónapot ölelt fel a magyar történelemből, a folklór az „ősziró­zsás” vagy a „Károlyi-féle” jelző­vel látta el, a tudományos történet­­írás pedig polgári demokratikusnak minősíti. Történeti átélése és értékelése azonnal megkezdődött — a szemé­lyes visszaemlékezések kelte szinte azonos a történésekkel. Már a má­moros éjszaka másnapján emléke­zésbe fogták a résztvevők és kortár­sak, s egy kitűnő szerkesztő, Gellért Oszkár nagy ötlete jóvoltából még tizennyolc novemberében megje­lent a Légrádi Testvérek kiadásá­ban A diadalmas forradalom köny­ve: a kormány tagjainak, a forra­dalom szereplőinek és hetvenöt magyar írónak önvallomása, a for­radalom ,áll jel­es­z­rónikája”. Fel­becsülhetetlen érték az érdeklődő utókor számára: jól exponált pilla­natfelvételek — retus nélkül És visszavonhatatlan bizonyítéka annak, hogy az írástudók nemcsak szemlélői voltak az elemi erővel ki­törő népforradalom látványos gesz­tusának — amikor a végsőkig éle­ződött a robbanó ellentét elnyomók és elnyomottak között, akik nem tudtak, illetve nem akartak a régi módon élni és az ipari proletariátus a katonaruhába bújtatott paraszt­sággal tömeggé szerveződve egy mozdulattal döntötte össze a mo­narchia korhadt­ anakronisztikus tákolmányát—, hanem előkészítői, részvevői és harcosai egy hónapo­kig tartó permanens forradalmi korszaknak, a magyar történelmi múlt egyik legragyogóbb szakaszá­nak. Ahogy Krúdy írta egy ötven esztendeje kiadásra tervezett, de soha meg nem jelent könyvének, „a forradalom naplójának” a napok­ban publikált előszavában: „Az egész ország benne van a kockáza­tos utazásban. Célhoz érünk vagy lezuhanunk? Mindenki útitárs itt...” Az utca névtelen forradalmárai, a néptömegek, a történelem tulajdon­képpeni csinálói természetesen nem nyilatkoztak és nem írtak naplójegyzeteket, de történelemfor­máló szerepük „visszaigazolódik” a a nyilatkozó politikusok, írók sza­vaiból. Az egykorú megnyilvánulá­sok persze azt is bizonyítják, hogy míg a történelem objektív folya­mat, az emberi szem szubjektív — ráadásul egy-egy esemény rögzítésé­nél az optikai torzulások is beszá­­m­ítandók —, mégis, a kortársak egyidejű feljegyzései elsőrendű forrásanyagot szolgáltattak későbbi történetíróknak. • Ezt a vonzó és hasznos szemé­lyességet a későbbiekben többféle,­ különböző fogantatású és előjelű, de egyaránt kártékony szubjekti­vizmus tépázta. A szubjektivizmus tobzódása bukott polgári politiku­sok dúsan termő memoárjaiban kezdődött, akik bukásukat nem augusztus 1-től, a Tanácsköztársa­ság leverésének napjától, hanem március 21-től, a Tanácsköztársaság kikiáltásától számították és a Hort­­hy-fasizmus létét a kommunistái­ számlájára írták, annak az egysze­rű, hogy ne mondjam, együgyű gon­dolatmenetnek a következéseként, hogy ha a forradalom menete meg­áll a polgári demokráciánál — ami szerintük, a dolog természeténél fogva, egyébként is a legfőbb jó és a valaha is elérhető tökély, a törté­nelmi fejlődés csúcsa —, akkor a magyar történelem megspórolta volna a kommünt leverő Horthy­­rendszert Károlyi Mihály tőlük és ettől az eszmerendszertől határolta el magát, amikor a húszas—har­mincas évekbeli hírlapi cikkeiben sokszor és nnyomatékkal hangsú­lyozta: „abszurdum októbert egysé­ges akarásként” felfogni. Voltak egykori októberi politikusok, akik abszolutizálni próbálták október eszméit és bár valójában rugalma­san igazították, sőt silányították az az őrizni vélt örök eszmét a válto­zó valósághoz; bizonyos konstans elemek feltétlen fellelhetők gondo­latrendszerükben: az agresszív anti­­marxizmus, harsány szovjetellenes­­ség, lagymatag pacifizmus és avult, frázisos demokratizmus. Talán fö­lösleges is említeni, hogy Károlyi Mihály, aki egészen más utat járt meg, aki soha meg nem tagadta a Tanácsköztársaságot, aki már a húszas évek végén akcióegységet vállalt a kommunistákkal, éppen október jobb szelleme nevében for­dult szembe az „áloktobristákkal”. „Engem mindezektől egy egész vi­lág választ el... Ezt a politikát szocialista szempontból immorális­nak tartom” — írta róluk a har­mincas években, amikoris Jásziék „október árulójának” nevezték őt és egykori minisztertársai szívósan támadták, amiért „letért az októbe­ri alapról” és a kommunistákká­ szövetkezett. Míg a polgári radikális és szo­ciáldemokrata memoárok általában a különbséget, sőt a szakadékot hangsúlyozták október és március között, addig Horthyék, akikre a mégoly viszonylagos haladás is úgy hatott, mint ördögre a tömjénfüst, gyakran egybemosták a 18-ban ha­talmon levő polgári demokraták és a kommunisták közötti különbsé­get, kevés érdeklődést tanúsítva a „nüanszok” iránt, amikor „a nemzetietlen vörös bandáról” volt szó. Ilyen körülmények között ob­jektív történeti megközelítésről szó sem lehetett. A felszabadulás után, pontosab­ban a fordulat éve után, a történet­­írás — általános szubjektivizmusa­­voluntarizmusa, és egyéb okok kö­vetkeztében — különösen mostohán bánt a magyar polgári forradalom­mal. Így eshetett meg az a törté­nelemhamisító képtelenség, hogy 1918-ról beszéltek Károlyi Mihály nélkül. Mint ahogy 1919-ről Kun Béla nélkül, illetve kizárólag „bű­nös tévedéseit” hangoztatva esett szó. (Folytatás a 2. oldalon) FODOR JÓZSEF: BÖLÖNI GYÖRGY UTCA Bölöni Györgyünk nevét viseli immár egy utca ezután. A Fővá­rosi Tanács számunkra örömöt jelentő intézkedéséből a II. kerü­leti Kovács utca neve Bölöni György utcára változik. Ez az az utca, ahol hosszú emigráció után Bölöni György lakott. Itt fordult ki a sarkon kis Fiat-kocsijával, a Kovács ut­ca 3-ból jőve, minden reg­gel, hogy szokott, mondhat­ni beamteres pontossággal fog­lalkozási köreit járja, ame­lyek változatlanul évről évre csak még kiterjedőbbek vol­tak. Innen járt be nap mint nap az Irodalmi Alaphoz, amelynek alapítója és vezetője volt, oly nagy megelégedésére az írói társadalomnak. Az Irodalmi Alaptól pedig, valahol gyorsan megebédelve — mert sűrűn be volt táblázva az ideje — az Élet és Irodalomhoz robogott, amelyet 1957 tavaszán szintén ő alapított és főszerkesztőként irányított, egészen oly váratlanul jött halála napjáig, 1959 szeptember 11-ig. E két­hetenként és azután pedig hetenként megjelenő lap volt ama irodalmi orgánum, amely az 1957-ben újjáalakuló irodalmi élet gerincét alkotta aztán, és amelynek megjelenése így jelen­tős fontosságúnak mondható az újabb magyar irodalom történe­tében. Innen, ebből az utcából és a Kovács utca 3-ból indult el Bö­löni György késői pályája többi foglalkozási, közéleti útjaira, a Pen Clubba, am­lynek szintén vezetője volt, és amelyként har­­cosan képviselte személyében nemegyszer külföldön a magyar irodalom érdekeit a nehéz idők­ben. Innen indult a szintén veze­tőségi tagként képviselt Írószö­vetségbe­­, majd aztán az annak elnökeként vezetett Irodalmi Ta­nácsba, amelynek irodalmunk konszolidációja körül oly nagy szerepe volt és amely irodal­munk ügyét képviselte az Író­­szövetség megalakulásáig, annak egy ideig való szünetelése után. Innen indult el minden reggel annyi más helyre még, amely — az íráson kívül — kitöltötte te­vékenységben oly gazdag utolsó esztendeit. Ez az utca Bölöni György barátai számára az ő itt­léte miatt volt oly ismerős — és ez a ház benne, amelyben Bölöni György lakott, és ahol éreztük nemegyszer vendéglátói gondos­kodását, amelyhez megértő és áldozatkész élettársa is oly nagy mértékben hozzájárult. Ez a hely tele van számunkra feledhetetlen baráti és irodalmi emlékekkel. Annál nagyobb örömmel olvassuk hát az eddigi utcanév helyén a „Hallja kend, Táncsics?’, „Az igazi Ady”, a „Magyarság, emberség” és annyi más kiváló könyv el nem múló emlékű alkotójának nevét. Mozgalmas, tevékeny élet volt az övé, annyi szerepkörön át az utolsó napok építő, szervező te­vékenységéig, amelynek ez az ut­ca, ez a ház, amelyben lakott, olykor oly nehéz napokon tanúja volt. XII. ÉVFOLYAM 44. SZÁM­ÁRA: 2 FT 1968. NOVEMBER 2.

Next