Élet és Irodalom, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-04 / 1. szám - Máriássy Judit: Kik „szólnak bele” a filmbe? (3. oldal) - Méhes László: Majurászána • kép (3. oldal) - Kónya Lajos: Könyvkötés (3. oldal)

MARIÁSSY JUDIT: Kik „szólnak bele” a filmbe? Az „Egy pikoló világos” forgatókönyvét két hét alatt írtam. Az „Imposztorok”-ét két évig. Az „Egy pikoló világos" forgatókönyvét 1954-ben, elkészülte után öt különböző szintű bizottság ötször dolgoztatta át velem. Az utolsó, vérfagyasztó változtatást már nem is magam hajtottam végre. Addigra ugyanis, 1955 nyarára, enyhe idegösszeroppanással kórházba kerültem. Hogy az „Imposztorok” két év alatt született — magánügy. A kitalált történetet Prónay Pál eredeti naplójának felhasználásával írtam és ez a tény feltámasztott bennem egy eddig nem létező filoszénkét. Aki például a Doborjánná keresztelt Prónayt a költött helyzetekben is a saját, utánozhatatlanul magyartalan mondataival beszéltette. De erre a „játékra” senki nem kötelezett. A forgatókönyv 1968 nyarán készült el. Egy szakemberekből álló bizottság megvitatta, elfogadta, a Filmfőigazgatóság, Mokép és Hungarofilm „megajánlotta” a forgatáshoz szükséges összeget. Szeptemberben már folytak a felvételek. Egy román újságírónő nemrég interjút készített velem. „Kik és hány fórumon szólnak bele Magyarországon egy forgatókönyv sorsába?” „Nem szólnak bele” — mondtam. „Vagy adnak rá pénzt, vagy nem adnak. Ha igen, nem szól bele senki. Esetleg utólag, a nyersen kész filmbe. De a forgatókönyv mondataiért az író és a rendező felelős.” Az újságírónő hitetlenül hallgatott. „Tehát az »Imposztorok« úgy került filmre, ahogy eredetileg eltervezte?” Kicsit elpirultam. „Ügy.” A válasz igaz is volt, nem is. Egy páterből kettő Prónay naplója 800 gépelt oldal. A forgatókönyv 160. A napló — rémtörténet. A film — szatíra. A borzalmakat elhagytam, a töméntelen történelmi szereplőt megrostáltam és összevontam. A szegedi tiszti különítmény páter Zadravetztől kapta a papi áldást. Két év múlva, a rongyosgárdaként portyázó, magukat huligánoknak nevező különítményben egy másik páter, nevezett Bónis Arkangyal ügyködött. A forgatókönyvben a két személyből egyetlen fiktív szereplő lett, A Páter. A szerepet, nagy ambícióval Dégi István játszotta... volna. Meg Izsói Vilmos is játszotta volna. Hányszor kapnak szemrehányást a filmrendezők, hogy amatőrökkel dolgoznak, hogy mindig ugyanazok az arcok__ Az írók, hogy nem írnak színészre szere-. -,et. A szemrehányók elfelejtik: színészeink alkalmazottak. A színházak munkavállalói. És a színház, tekintet nélkül arra, hogy munkavállalójára milyen jelentőségű darabban, szerepben van szüksége, természetszerűen (?) első helyen tarthat rá igényt, megint csak tekintet nélkül arra, hogy az illetőt milyen fontosságú, mekkora költséggel készülő filmben milyen jelentőségű szerep várná. A Madách Színház, melynek a Páter fontos szerepét játszó Dégi István tagja, egyike a filmgyárral szemben leglojálisabb magyar színházaknak. Mégis, mi történt? Szénási Ernő megbetegedett Szakonyi Károly darabjában valakinek át kellett vennie a szerepét, bemutató előtt. A valaki Dégi lett. Az „Imposztorok” gyártásvezetője a haját tépte. Dégi már, ahogy filmes nyelven mondják „be volt fotografálva”. Eljátszotta a Páter szegedi nagy jelenetét Három nap múlva ismét a felvevőgép előtt kellett állnia. Halaszszák el a felvételt? Lehetetlen. Mire ő ráér, a jelenet többi szereplője foglalt a maga színházában. Megismételni, nagy költséggel, másik színésszel, a nagy statisztériát igénylő szegedi képet? Akkor meg a több milliós, mégis fillérekre megszabott költségvetés dől össze. A megoldást a történelem kínálta. A Páter osztódással ismét két személlyé szaporodott Páter II. kis szerepét Izsóf Vilmos vállalta. Dégi István hasonlóan kis, jelentéktelen szerepben jelenik majd meg a néző előtt. A történelem és a költségvetés nem tiszteli a dramaturgiát A kutyákat ismerni kell Feleltem volna román kolléganőm kérdésére őszintén? Akkor azt mondom: a forgatókönyvi változtatások jó részét ma nem miniszterhelyettes vagy főigazgató, hanem a filmgyári szervezés gyakori dadogása írja elő a szerzőnek. Ez esetben már közgazdasági fejtegetésekbe kellett volna bocsátkoznom. (Lehet ugyan, hogy ezeket a román újságírónő is megértette volna. Romániában legalább annyi koprodukció, nyugati bérmunka-film készül, mint nálunk. Ha nem több.) És ezek a Susanne-ok és Piroschkák talán náluk is felszippantják a legjobb szakembereket, a legjobb gépi felszerelést, a technikusok, szervezők színe-javát. Hogy nálunk miért szippantják fel? Objektíven, népgazdasági szempontból egyszerű a válasz: konvertibilis valutáért. Szubjektíven, a régi szakember, vágó, tervező, technikus szempontjából a dolog bonyolultabb. őket nem dollárban fizetik, mégis örömmel sietnek a nyugatnémet tévéprodukcióhoz, vagy az amerikai stábhoz. Mert a magyar filmnél minden jelentősebb munkatárs kénytelen bizonyos részt vállalni a produkció kockázatából Ugyanazért a munkáért attól függően kap több vagy kevesebb pénzt, milyen lett a film. Hányadik kategóriába került? Siker, vagy nem siker? Egyéni teljesítménye lehet kiváló, de ha a film negyedosztályúnak minősül, a vágó, vagy az asszisztens gyereke nem fogja megkapni a rég óhajtott kerékpárt karácsonyra. A külföldi produkciónál nem kockáztat semmit. A kész termék lehet zseniális, világsiker, lehet eszmeileg silány, művészileg gyenge — akár be se mutatják —, a felvételvezető, az asszisztens megkapja a szerződésbe foglalt, az átlagosnál magasabb fix összeget. A gyereknek vaktában beígérheti a biciklit , mert sok a bérmunka, kevés a gyakorlott szakember, a filmgyár jól őrzött kapuja újabban megnyílik a jószándékú kezdők, dilettánsok lelkes hada előtt. Mi köze ehhez a forgatkönyvnek? Sok. Az Imposztorok kezdő képsorában az egyik főszereplő, Fennris, a német juhászkutya (civilben Gogelnek hívják és rendőrségi állományban szolgál) elszánt barátságossággal üldözi Iglódi Istvánt Iglódi menekülne, a kutya nem tágít. Ekkor szembejön vele egy másik, pedigrés négylábú és üdvözlik egymást Szaglászódnak. Néhány másodpercnyi remény az üldözöttnek... Felvétel a Múzeum utcában. Forgalom leállítva. Rendőrkordon. Korabeli autó (Brnóból, brnói sofőrrel, magas napidíjjal). Korabeli ruhákba öltöztetett statisztéria, átdíszletezett utca, gázlámpával, Iglódi 10-ig ér rá, 10-kor próbája van a Nemzetiben. Felvétel! A két kutya megindul egymás felé. Gogel követi Iglódit, rá se hederít a szembejövő dogra. Mi ez, a szentségit! Milyen kutya ez? A rendelkező papíron ez állt: pedigrés nőstényre van szükség. „Elnézést, rendező úr, nőstény nem volt, de a pedigréje százszázalékos.” Ezúttal többen tépik a hajukat. Két kankutya jó esetben közönyös marad, rossz esetben megtépi egymást. Barátkozni — ebeknél — csak a különböző neműek szoktak. „Bocsánat, azt hittem, a pedigré a lényeg...” A filmen a következőt látja majd a néző: Iglódi menekül. Szembejön vele egy kutyát sétáltató öregúr és köszönnek egymásnak. Mármint a két ember. Roppant mulatságos. Csak éppen értelme nincs. Tó helyett ágy Egy szállítási zavar már kíméletlenebbül szólt bele a könyvbe. Kulcsjelenet a Balatonnál. Két különítményes tiszt üldögél a parton. Egyikük vízbe pottyantja a gyűrűjét Egy gyerek bukik le érte, hogy kihalássza. Nem kerül elő. A másik tiszt, Huszti Péter a saját pecsétgyűrűjét húzza a kárvallott Bálint András ujjára. Egy szerelemszerű, végzetes barátság kezdete... A forgatócsoport lesiet a Balatonhoz. Még süt a nap, de rohamosan közeledik az ősz. A két színész és a kisfiú már fürdődresszben ül a helyén. Várják a felvételt. A parton Illés György, a mindig derűs, , mindig nyugodt operatőr dühöng. Nincs hová helyeznie a felvevőgépet. Pesten lemaradt a teherautóról az az állvány, melyről a jelenetet fotografálták volna, a víz felől. Mi legyen? Beszállnak egy csónakba, ha már itt vannak, felveszik így. Másnap a vetítőben enyhe tengeribetegséget kapunk a „muszter” láttán. A két színész kitűnő. A kép úgy imbolyog, hogy aki nézi, viharba került hajón érzi magát Mire megismételhetnék a felvételt, a Balaton vize 14 fokra hű. A közhiedelemmel ellentétben, a filmesek nem szadisták, hogy egy hatéves gyereket megfagyasszanak. A jelenettel minden „fórum” egyetértett Csak az otthon felejtett állvány miatt kellett írni helyese egy vadonatújat. Ebben nincs gyerek, gyűrű, tó. A barátság egy ágy és egy karosszék között születik. Fűtött díszlet-szalonban. Soroljam tovább? Nem lennék igazságos. Tudom, hogy más filmeknél még több hasonló „beleszólás” történt. Mi viszonylag olcsón megúsztuk. Egy-két új jelenetet kellett csak írni, egy-két figura megváltozott, kimaradt, megszaporodott, egy-két színész néha váratlanul megöregszik majd a vásznon, mert két felvétel között éjjel Szegedre utazott játszani, majd előadás után, kialvatlanul robogott vissza a filmhez. (Mennyi tehetséges művészünk él vidéken és milyen anyagi áldozatot kíván a produkciótól, milyen fizikai erőfeszítést a Színésztől, ha filmszerepet játszik!) Az „Imposztorok” végül szerencsés film volt, senki sem kapott trombózist, kötőhártyagyulladást, senki nem zuhant le a lóról. Az egyik kutya ugyan megharapta a két főszereplőt, de ők is szerencsések voltak, mert a rendőrkutyák úgy harapnak, hogy csak fájó, kék főtt marad utána, nem seb. Mégis, miközben a zenefelvételt várom — csendben fohászkodva, hogy Vincze Imre muzsikájához legyen szabad a zenekar, ne foglalja el a jó akusztikájú termet, a jó hangberendezést egy újabb Piroschka — néhaszörnyű álmot látok. Ülök a moziban, a film bemutatóján, látom a nagyszerű Tomanek Nándort Prónay egyenruhájában, látom, amint ez az eszelősen szigorú, bajuszos, barna hajú „főhuligán” áthalad egy pompás ajtón, a terembe, ahol — tudom — a tengernagy-kormányzó Mensáros László várja. És a pompás ajtón a szőke, szemüveges, szelíd Tomanek érkezik meg, kezet ráz a sötétkék szavalóruhájában éppen egy Kossuthra gyújtó Mensárossal. A gépházból pedig megszólal az Úr narrátor hangja: „Kedves közönség, elnézést kérünk, Pásztory Ottiliára, a sminkmesterre a világhírű Frankenheimer új filmjénél volt szükség, nemzetgazdasági érdekből. A kosztümtervező Schäffer Juditot pedig nem adta ki munkahelye, a színház.” Szerencsére — egyelőre még — mindig felébredek. Méhes László: Majurászána B lim KÓNYA LAJOS: Könyvkötés Gyakran ámulatba ejtem az embereket, ha arra a kérdésre felelek, hogy mit tanítok az iskolában. Mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy nekem magyar nyelvet és irodalmat kell tanítanom. A valóság az, hogy jobb szeretek olyasmit csinálni, ami messzebb esik költői foglalkozásomtól. Előre élvezem a meghökkenést s az ezt követő nevetést, amikor kimondom feleletül a faggatózásra: gyakorlati foglalkozás, könyvkötészet. Immár öt éve tanítom két gimnáziumi osztályban. Eredetileg könyvtári gyakorlat néven indult tantárgyam — ezen belül könyvkötés is volt —, egy évig így is folyt az oktatás, ám a Fővárosi Tanács illetékes osztálya ebben a formában nem hagyta jóvá iskolánk tervét, úgy látszik, a könyvtárosságot nem ismerte el szakmának. Maradt a könyvkötészet. Tulajdonképpen még örültem is ennek. Ha munka, legyen valódi fizikai munka. A szakmák közül, amelyekkel életemben ismerkedtem, majdhogynem a legkedvesebb. S lehet-e mesterség, amelynek nagyobb hasznát veszi az érettségizett, a jobbára értelmiségi pályára készülő ember, akit a könyvek végigkísérnek életén? Volt régen egy jó iskolafajta, a polgári; magam ott tanultam meg a szakma első lépéseit. Hogy nem felejtettem el, sőt egyre gyarapodtam benne, amatőr buzgólkodásaimnak köszönhető. Ezért is vállalkoztam szívesen oktatására. S jóllehet a tanulóknak nem adatott meg a szabad választás, hanem egyszerűen tudomásul veszik, hogy az angol vagy orosz tagozattal a könyvkötőmesterség jár együtt — többségük szívesen fogadja. Leszámítva azt a néhány kétbalkezest, aki attól fél, hogy nem sokra viszi benne, s ezzel lerontja általános osztályzatát is. Pedig bárki megtanulhatja, legalábbis azon a fokon, ahová az iskolai gyakorlati foglalkozások keretében eljuthatunk. Pontosság, rendszeretet, tisztaság, ízlés — ezek azok a tulajdonságok, amelyek szükségesek hozzá, s amelyek elsősorban fejlődnek művelése közben. A gyerekek megtanulják a fűzés és a táblakészítés néhány legfontosabb fajtáját. Az egyszerű félvászonkötéstől eljutnak a barátfűzésig, a valódi borda elkészítéséig. Minden munkafolyamattal megismerkednek, ami kézi erővel, házilag végezhető és természetesen, amihez az iskolának megfelelő felszerelése is van — szétszedés, javítás, előzékelés, gerincgömbölyítés és ereszverés, a metszés elkészítése, festése, oromszegély-varrás — de a doboz- és mappakészítés, fényképalbum-készítés sem marad ismeretlen előttük. Munka közben derül ki, mennyire különböző gyakorlati érzékkel eresztették el őket. Máig is őrzök egy kartonlapot az első évből, amelynek pont a közepéből szabott ki egyik tanulóm egy háromszor-tizennyolc centiméteres gerinclemezt. Máskor is megesett, ha egy téglalapból kisebb téglalapot kell kivágni, hogy valamelyik gyerek mind a négy szélét levágja, vagyis kétszeres munkát fordít rá a kelleténél. De végül is majd mindenki beletanul. Még arra tudom a legnehezebben rászoktatni a tanulók elég nagy részét, hogy a ragasztás mit sem ér préselés nélkül, hogy betáblázás után ne tegye le a könyvet az asztalra, hanem nyomban fogja szorítóba. Nekem aránytalanul sok munkát ad ennek a szakmának a tanítása, mert nagyon sokféle anyaggal dolgozunk, s ezek szétdarabolása, a ragasztók és szerszámok előkészítése bizony két órát is igénybe vesz, mielőtt tanítani kezdek, s utána el kell rakodni, mert alkalmasabb hely hiányában az asztalosműhelyben dolgozunk, ahová utánunk asztalostanulók jönnek. Felszerelésünk is kevés, szükségmegoldásokra kényszerülünk De ez sem tanulság nélkül való; a diák azt tanulja meg, hogy könyvet kötni nemcsak jól felszerelt műhelyben, de akár otthon is lehet, vagyis ahhoz kap útbaigazítást, hogy amatőr könyvkötő váljék belőle. Körülményeink között ez a legfontosabb és leghasznosabb, ez a legfőbb célunk. Öröm némi, amikor munkába merülten hajolnak az asztalok fölé diákjaim, s amint egymást segítve, „összedolgozva” sürögnek-forognak a műhelyben. De bosszúságaim is ebből erednek. A műhely nem tanterem, a fegyelem oldottabb, beszélgetni is lehet, s nemegyszer énekszó cseng munka közben. De ez a szabadabb légkör alkalmasabb a szertelenségre is, mint egy történelemóra. Új munkafolyamatok bemutatásakor, közérdekű tanulságok levonásakor, s az elméleti anyag — könyvtörténet, anyag- és szerszámismeret stb. — átadásakor valóban tanteremmé válik a t. műhely is. Főként az iskolai könyvtár köteteit és folyóiratait kötjük, valamint az iskolai anyakönyveket s egyéb okmányokat; nem csoda, ha ezt a leghasznosabb gyakorlati foglalkozások közé sorolják az iskolában. De nekem az jelenti a legnagyobb örömet, ha körülvágás végett saját, otthon összefűzött könyveiket hozzák be a műhelybe tanítványaim. Ebben a nem ritka jelenségben fejeződik ki leginkább munkám igazi értelme. Mert amióta megvagyok, nem győzöm hangoztatni az emberkéz végezte munka szépségét és jelentőségét, kivált azoknak, akik nem a kezük munkájával keresik kenyerüket.