Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-05 / 27. szám - Szüts László: Ráfizetéses emberek • reflexió | Hozzászólás az Élet és Irodalom cikkéhez • Varga Domokos: Ráfizetéses faluk. ÉS, június 14. (2. oldal) - Rátkay Endre: rajza • kép (2. oldal) - Zelk Zoltán: Pénteki levél. Emlékezőtehetség (2. oldal)
Nem akarok „rálicitálni” Varga Domokosnak a ráfizetéses faluikról írott cikkére, de a helyzetet én még problematikusabbnak látom. A rossz termőföldű termelőszövetkezetek ugyanis a kérdés emberi viszonylatában is igen kedvezőtlen körülmények között működnek. Köztudomású, hogy az államilag támogatott, gyenge téeszekben fiatalokat alig, vagy egyáltalán nem találtunk. Az alacsony kereseti lehetőségekkel legfeljebb az alkuszik meg, aki erre rákényszerül, az már nem képes máshol mást kezdeni. Ezekből a falvakból a fiatal munkaerővel együtt a vállalkozó kedv, a szakképzettség, a munkabírás, a találékonyság, a rugalmasság is hiányzik. És erősítés „kívülről” se várható. A közepes felsőfokú képesítést nyert szakemberek, ha csak lehet, messzire elkerülik a gyenge téeszeket. Úgylátszik, ezzel a kör be is zárult. A versenyképtelen gazdaságot meg lehetne szüntetni, a gyenge termelőszövetkezetet fel lehetne oszlatni — ha egyúttal nem magáról a faluról lenne szó. De mi lesz akkor a szövetkezet tagságával? Ezt — Erdei Ferencet idézve — Varga Domokos is megkérdezi. Válaszunk azonban, véleményem szerint nem egészen megnyugtató. A feloszlatott szövetkezet tagjainak ugyanis hiába adunk nagyobb háztájit, hiába biztosítunk egyéb munkaalkalmat, ha azok, egyikkel se tudnak mit kezdeni. Még ha fiatalok, vagy legalább javakorabeliek lennének! De többségük idős, a nyugdíjkorhatár felé haladó, esetleg azon túljutott ember. Nos, ezek az emberek a maguk lábán már nem bírnák a versenyt. Nekik most már szükségük van a szövetkezetre, ők most már számolnak a társadalombiztosítással, az ingyenes orvosi ellátással, a nyugdíjjal. Sőt! Jobbadán azzal számolnak: ők maguk már keveset tudnak — és akarnak — tenni. Átadták a földet a szövetkezetnek (mint annak idején fiaiknak, lányaiknak), s ennek fejében tartja el őket most már a szövetkezet. A mezőgazdaságban ma már általános gyakorlat a termelőszövetkezetek melléktevékenysége. Varga Domokos jó néhány ilyen lehetőséget említ, mint amelyek nemcsak az erősebb téeszekfejlődését, de a gyenge téeszek felemelkedését is segíthetik. Igen ám, csakhogy ezek a lehetőségek a ráfizetéses faluknak csupán egy részére korlátozódnak. Iparvidék, város könnyen elérhető közelségében. Az istenháta mögötti ráfizetéses faluk számára ez az út is járhatatlan. Az encsi járás gyenge szövetkezetei most hétezer holdas gazdaságba egyesülnek, hogy megkönynyítsék a beruházásokat, önmagában ez sem megoldás, a beruházásoknak a szakosítást kell szolgálniuk! Termőföldjeik rosszak, de rétjeik, legelőik jók. Szakosítaniuk kell; a rossz földektől megszabadulniuk, s berendezkedni juhnyájak tartására, vagy szarvasmarhahizlalásra. De arra aztán korszerűen. Más gyenge szövetkezetek átalakíthatók speciális szakszövetkezetté, hogy egy valamivel foglalkozzanak, ami adottságaik szerint a legkifizetődőbb — de azzal aztán korszerűen. Valami mindenütt akad: erdő, háziipar, melegforrás, feldolgozható nyersanyag, vagy ha más nem, idegenforgalomra alkalmas táj. Ám egyedül egyikkel se tudnak mit kezdeni, saját hajukat megragadva nem húzhatják ki magukat a bajból. Elsősorban a téesz-szövetségek tehetnek valamit, az ő kötelességük felmérni: egyáltalán merre mutatkozik kivezető út?! Az ő feladatuk a szükséges és érdekeltté tehető intézmények, vállalatok, társadalmi szervek összefogásának megszervezése. Mert szükségessé válhat a szakoktatástól kezdve a házépítési akcióig bármi; mert érdekeltté tehető az üzem részlegének kitelepítésével foglalkozó ipari vállalattól az idegenforgalmi hivatalig számtalan intézmény. És a „telepesek”, a „hittérítők” sem hiányozhatnak — a pionírok, akik tettrekészségükkel, hozzáértésükkel hajlandók kezdetleges körülmények között valamibe kezdeni. Ehhez, persze, mindenekelőtt az „arany” felkutatása, a lehetőség kihasználásának alapos előkészítése kell. Mi válhat arannyá a rossz földű, gyenge szövetkezetek háza táján? Előfordulhat, hogy erdeik vadászterületté alakíthatók, ahol még vadak tenyésztésével is foglalkozhatnak. Vagy bizonyos területeiken horgásztanyákat, sporttelepeket alakíthatnak ki. Esetleg berendezkedhetnek az isten háta mögötti helyeket kereső városiak üdültetésébe. Még idős téesz-tagok is alkalmasak — szövetkezeti szervezéssel, támogatással — kisállattenyésztésre; ritka, ám valamilyen okból keresett állatfajták tenyésztésére. Alakíthatnak méhész, vagy gombatermelő szakszövetkezetet De fiatal, szakképzett munkaerőt, letelepedő pionírokat csak valamilyen más vállalattal (esetleg vállalatokkal) való szoros kooperáció hozhat. Az együttműködés kifizetődő voltáról megintcsak a téesz-szövetségek győzhetik meg a különböző intézményeket. Azt hiszem, a téesz-szövetség az a külső erő, mely — éppen mert lényegében belső erő — képes lesz a ráfizetéses falukat hozzásegíteni, hogy ne maradjanak időtlen időkig ráfizetésesek. Szüts László HOZZÁSZÓLÁS AZ ÉLET ÉS IRODALOM CIKKÉHEZ Ráfizetéses emberek Rátkay Endre rajza A szomszéd rétje...? (Folytatás az 1. oldalról) sobban szakosodnak. A szívsebész a világért sem vállalkoznék agyműtétre; a híradástechnikai szakember értetlenül áll az atomreaktor előtt. S közben új, egymástól látszatra igen távoli tudományszakok módszereit ötvöző, komplex tudományágak jönnek létre... A szellemi élet effajta mozgásátváltozását felfoghatjuk, persze, valami fenyegető káosz kibontakozásának De értékelhetjük úgy is, hogy a fejlődés, mint a természetben és a társadalomban általában, e területen is az egyszerűtől a bonyolult felé halad. Most látványosabban és gyorsabban, mint száz esztendővel ezelőtt. „Az embernek szüksége van rá, mint a levegőre, hogy időnként kitekintsen saját szakterületének kerítései mögül” — mondta. Marx György tanulmánykötetét már vagy a tizedik könyvlátorát keresve, egy fiatal, magyar szakos tanár. „A szomszéd rétje ugyanis mindig zöldebb” — fűzte hozzá, mintegy magyarázatképpen, kicsit ironikus hangsúllyal, szaktársa és barátja. A debreceni Biogal gyógyszergyárban egy kultúrszociológiai felmérés kimutatta: jó néhány kutatóvegyész azért olvas nemes — főként modern — szépirodalmat, mert úgy érzi, ily módon regenerálhatja leginkább munkájához nélkülözhetetlen szellemi frisseségét. A MTESz és az ÉS közelmúltban tartott ankétján „fizikusok” és „lírikusok” egyaránt szenvedéllyel kértek minél több információt egymás munkájáról. Nem szűken szakmai kérdésekről természetesen, hanem közérdekű, elvi-módszertani problémákról. A Jövőnk az univerzum című kötet kitűnően szolgálja ezt a tájékozódásigényt. Maga is „kitekintő” jellegű: egymás mellett sorakoznak benne fizikai, szociológiai, futurológiai tanulmányok. Köztük a leghíresebb, a máig sem szűnő vitát kiváltott Gyorsuló idő. Irigylem Marx Györgyöt azért: milyen megalapozott biztonsággal mozog a számára „szomszéd réteken” — társadalomtudományban, képzőművészetekben, irodalomban. Irodalmi értékítéleteivel ugyan akadna némi vitám (főleg úgy a science fiction táján, s legfőképpen Ray Bradbury irodalmi kvalitásait illetően), nem több, és nem is más természetű azonban, mint egyik vagy másik irodalomkritikus kollegámmal. Magam, sajnos, még megközelítő ismeretekkel sem rendelkezem a modern fizikáról. Legnagyobb hatással mégis a par excellence fizikai témájú tanulmányok voltak rám. Hat tanulmány foglalkozik azzal, mit tudunk ma — s mi mindent nem tudunk még — az „örök anyagról” (Nyugtalan anyag — Elpusztíthatatlan anyag — Kimeríthetetlen anyag; Tér és idő; Anyag és tér; Az anyag fejlődéstörténete.), hét tudományos portré pedig azokat mutatja be, akiknek mai tudásunk javát köszönhetjük (Galilei, Newton, Faraday, Maxwell, Einstein, Planck, Heisenberg.) Ezek a tanulmányok nemcsak az új — s meglehet, még mindig csak félig-meddig megértett — ismeretek örömét nyújtják. Hanem megsejtetnek valamit abból is, amivel oktatásban, ismeretterjesztésben többnyire ártalmasan keveset foglalkoznak, nevezetesen, hogy a fizika szép, s hogy a tudományos gondolat fejlődése izgalmas, drámai és nagyszerű. A szomszéd rétje... ? Az igazi értelmiségi egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy a saját szakterületének alapos ismeretén túl állandóan, újra meg újra megpróbálja megérteni a világot. Ma még kétségkívül kevesen vannak, akiknek kedvük, idejük, energiájuk jut a rendszeres, már most is létszükségletté vált „kitekintésre”. De — a kölcsönös idegenkedés rovására — kezd teret hódítani a különböző szakmák közötti kölcsönös kíváncsiság. A kíváncsiság pedig, mint tudjuk, nagy erő a kultúrtörténeteikben. Még az is elképzelhető: valahogy így kezdődik a darabokra szakadt kultúra olyannyira óhajtott integrálódása. PÉNTEKI LEVÉL Emlékezőtehetség Kivel nem történt meg még, hogy kezet nyújtva elébe áll valaki az utcán, s kedélyes szemrehányással megkérdezi: Hát meg sem ismered a szegényembert? Ilyenkor én, ha hiába kutatok is emlékeim között, rögtön rávágom: Dehogynem! dehogynem! — s vissza se adom a szót, míg „ki nem barkochbázom”, valóban ismerjük-e egymást? Ha igen, gyorsan előkaparom néhány közös emlékünket, bizonyítva, milyen szívesen gondolok azokra. De ha sikertelen a játék, ha egyetlen kérdésemre se kapok nyomravezető választ? Ha ő tényleg ismer engem, ha nevemen szólít, ilyenkor is vállalom az ismeretséget, kérve: ne haragudjon, öregszik az ember, egyre szórakozottabb, romlik az emlékezőtehetsége.. . Az úgynevezett közéleti ember, író, színész s más efféle, akinek neve — Arany János szavával szólva —, volt már „durcán”, csak így tehet, mert félő, hogy másképp fölhorzsolja a neki kezet nyújtó ismeretlen ember érzékenységét. S higgyék el, nem gonosz játék ez, derűs perceket kaphat ilyenkor az ember, magának jó mulatságot, a másiknak talán örömöt szerezve. E néhány sor után, melyet amolyan „elméleti” bevezetőnek szántam, már térek rá tegnapi esetemre. Ülök barátommal a nappal eszpresszóvá, este zenés étteremmé alakított hajdani kávéházban, s bár szavukat nem, csak hangjukat hallom, tudom, rólam beszélget a ruhatárban álló két fölszolgáló, egy fiatal s egy idős pincér. Megérzi ezt az ember. S valóban, néhány perc múlva asztalunkhoz jön az idős pincér, s megkérdezi: — Nem emlékszik rám a művész úr? — Hogyne emlékeznék! Már bejövet arra gondoltam, milyen ismerős az arca, csak nem tudom, hol is találkoztunk utoljára ... — A szigeten. Ott voltam liftesfiú a szállodában ... Nézem az arcát, olyan velem egykorú lehet. Amikor ő liftesfiú volt, én még a szatmári Törekvés drukkere, mai szóval szurkolója voltam. Ez fut az elmémen, mielőtt megkeresném az alkalmas szót, mellyel kimentem zavarából, mely mégiscsak bizonyítja hajdani ismeretségünket. De ezúttal ő segít rajtam, ő emlékezik: — De sokat láttam a művész urat a szigeten, Szomory Dezső úr meg Szép Ernő úr társaságában ... Milyen gyönyörű! Hogy én akkor Szomory úr és Szép Ernő úr társaságában! Ezt bizony vállalni kell: — Persze__persze ... Milyen jó az emlékezőtehetsége .. . Az enyém bizony, már kihagy. De várjon csak, azért én is visszaemlékszem néhány szép estére a szigeten, próbára is teszem magát: emlékszik, milyen cigarettát szívott Szép Ernő? S már mondom is: — Csak magasodotta cigarettát szívott... — Igaz! — vágja rá boldogan — mindig velem hozatta a purzicsán, meg a Hercegovina dohányt... Most már könnyű dolgom van, most már könnyű „emlékeznem”, hiszen eszembe jut Szép Ernő egyik írása, melyben elmondja: soha senkit nem irigyelt annyira, mint azt a bosnyák katonát, aki lóháton ülve is csak benyúlt a zsebébe, s már vette elő, hogy megnyálazza, a félkézzel sodort cigarettát. — Emlékszik, mire volt a legbüszkébb Szép Ernő? — Mire is? — Hát arra, hogy félkézzel sodorta a cigarettát ... — Igaz is, hiszen mennyit ugratott engem, persze, az ő csöndes, úri módján, hogy csináljam utána, de hiába, ha tíz ujjal sodortam is, mindig ügyetlenre sikerült a cigarettám. Ha most abbahagyom, akkor is sikerült egy öreg embert visszavezetni kedves emlékeihez, de próbáljuk tökéletessé tenni a játékot. — Ki is volt az a híres színész, aki egy este hirtelen fölugrott az asztaltól s a gallérjuknál fogva dobott ki három krakétert az étteremből, mert valamelyikük pimasz megjegyzést tett az író urakra? — Hát erre is tetszik emlékezni? Somlay Artúr. A fiatal Somlay Artúr, aki olyan erős volt, mint egy díjbírkózó . .. Persze, hogy ráhagyom: ő volt, a fiatal Somlay Artúr, akit én már csak öreg korban ismertem, de annyi mégis igaz, hogy a szigeten találkoztunk először, ott mutatkoztam be neki, Heltai Jenő hetvenedik születésnapján. S íme, most már holtomig emlékem marad a zajos pillanat, mikor a három pimasz fickó kiröpül az étterem ajtaján ... S végül? Végül, mikor kifizettem a két dupla árát, ha csak annyit mondtunk is egymásnak az öreg pincérrel, hogy a viszontlátásra, mégis hallottuk egymás sóhaját: Haj, haj, azok voltak a szép idők, mert akkor még fiatalok voltunk ... ÁLLAMI BIZTOSÍTÓ Autó* tulajdonosok! A KÖTHEZŐ GÉPJÁRMŰSZAVATOSSÁGI BIZTOSÍTÁS Felvilágosítás, beftaeMSlap fiókjainknál. 1.W. n. félévi díja július 1-től Sl-ig pótlékmentesen fizethető.