Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1969-07-05 / 27. szám - Szekulity Péter: Falusi erkölcsök • riport (3. oldal) - Pataky Tibor: Zsákolók • kép (3. oldal)

SZEKULITY PÉTER RIPORTJA: ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------- FALUSI ERKÖLCSÖK Laci komárnéknál jártam nemrégiben, egy Dunapenti faluban. A vendéglátás éppoly szívélyes ▼olt, mint máskor, hisz elém küldték a takarmányost a Trabanttal, s reggelire terített asztallal, kacsasülttel vártak. De Erzsi asszony világfájdalmas képéről messzire rítt, hogy valami nem tetszik neki. — Nem vagy idegen, ne kínáltasd magad, egyél, amennyi belédfér — biztatott Laci koma, s intett, az asszonnyal meg ne törődjek. — Összevesztetek? — kérdeztem csendesen. — Ideges. — A fölső szomszéd miatt? — Hát. Azóta úgy félt engem is, hogy csuda! A takarmányos mesélte? — D. Laci felnevetett: — A világ most így megyen! De falj nyugodtan. Névadó szülő vagyok,miért ne falnék? Mióta a fölső szomszéd, az a ritka rendes ember is megbolondult, Erzsi, Laci koma őszülő felesége szorongva figyeli az urát És átkozódik. Szidja a „rafinált” rilkéket”, akik ráérnek fodrászhoz járni, van idejük „viháncolni”, a férfiakat „begerjeszteni”, s „van pofájuk rátenni a célt még az ilyen komoly emberekre is”. Mondja most is, csak győzzük hallgatni. Laci koma kimenti magát Elsiet mert tíz órára várják az olaszt aki ötödik esztendeje jár a téeszbe hízott bikákért Ebben a négy és fél ezer holdas közös gazdaságban 62-ben, amikor először jártam Laci kománál, még mindössze háromszáz sertést hizlaltak. Tavaly már háromezret adtak el és százhúsz hízott bikát A gazdaság átlépte a gyárszerű termelés küszöbét, mert „gép itt már még az isten is”. Van szárítóberendezés, gabonafúvó, mindent felhordó, kukoricacső-törő, trágyamarkoló és traktor is vagy harminc. A hízókat az állatforgalmi veszi meg, a bikákat az olasz viszi el jó pénzért Hogy Laci elmegy, Erzsébetmég mondja egy darabig, aztán lerámolja az asztalt, avítt fejkendőt vesz ki a mosógépből, azzal bugyolálja be a kezét és kimegy a kert végébe, csalánt szedni a kiskacsáknak. A takarmányos még útközben elmondta: Erzsébetnek ürügy csupán a csaláncsupálás. Ideje nagy részét leskelődéssel tölti. A kertek alól belátni az állattenyésztési telepre. Az asszony leguggol az eperfák mohás oldala mögé, s onnét figyeli az istállók előtt napozó fejőnőket meg a körülöttük lebzselő férfiakat. Aztán visszajő a házba, a csalánt a régi fejőszéken apróra metéli, s tovább űzi-fűzi észrevételeit az erkölcsök megromlásáról. Közli, hogy ebben az ügyben Gergely ma este négyszemközt szeretne velem beszélni az Odornál. Gergely „odavan”. Tavaly rolós ablakokat rakatott a házára, a feleségének szivacskosztümöt csináltatott, a nagylányának megvette a Pannóniát, tavasszal huszonnégy prémiumbárányt kapott a téesztől, de mit ér a vagyon? Felesége elkódorgott a Gelányi gyerekkel, a Vak Fülöp unokájával. Karonfogva parádéznak az utcán, beülnek az Odorhoz sört inni, rágógumit köpködnek Batyka Alekszander bakancsaira, ahelyett, hogy a föld alá bújnának szégyenükben. Erzsébet nyelve csípős, akár a csalán. Kíméletlenül, elszántan féltékeny. Attól tart, a „rafinált cafkák” valamelyike az ő urára is szemet vet, elcsavarja a fejét és beleül a készbe. Kicicomázzák magukat, kikerekednek és ha ráteszik a célt valamelyik emberre, akkor addig nyerítenek körülötte, míg ki nem gombolja a nadrágját — mondja. Szabadszájú asszony. Lévén a közös munkától távolélő, háztáji asszony ez az Erzsi, idegenül, nyugtalanul figyeli a körülötte zajló eseményeket. Az ősi rend felbomlott. Az irodákon, a kertészetben, a kátéeszben, az állattenyésztési telepen dolgozó nők többségének a viselkedése megváltozott. Felszabadultabbak. Néhányan letették a szakmunkásvizsgát, állandó beosztást kaptak a közösben s esténként politikai, gazdasági témákról beszélgetnek, vagy éppen vitatkoznak a férfiakkal. Csalánszedéssel nem foglalkoznak. Tartanak esetleg néhány tyúkot, de a zöldségféléket többnyire a boltban vásárolják, vagy a közeli város piacán. Erzsébet joggal lát veszedelmes vetélytársakat azokban a nőkben, akik ledolgozzák a napi nyolc vagy tíz órát, utána fürdenek, átöltöznek, tévéznek, pongyolában kedveskednek az embernek és a családnak. Gyanítom azonban, hogy Erzsébet számára az irigység forrása egyúttal vonzótaszító erő: szeretne úgy élni, mint „azok”, szabadulni a háztáji világból. Az árut termelő háztáji gazdaságok fennmaradásának már csak emiatt sem adok tíz évnél többet. A háztáji asszonyok számára egyre elviselhetetlenebb az elnyűttség, a nőietlenség, mindaz, ami megkülönbözteti őket az irodista, a szakmunkás, továbbá az állandó munkahellyel bíró lányoktól, asszonyoktól. Mondom neki: — Erzsi, maga rémeket lát! Hisz itt a két gyerek! És Laci komoly ember. Magyarázom, de kissé magam is elbizonytalanodva, mert íme, a fölső szomszéd is elkötötte magát a hűség fájától. Igaz, egyelőre még nem nyilatkozott, mit akar, de házon belül külön költözött az aszszonytól. Húsvétra hazajött a két gyerek a kollégiumból. Nézték: az anyjuk ül a konyhában és szipog, az apjuk ül a kuckójában és töpreng. Hatodik éve járok a községbe, a fölső szomszédról el merem mondani: rendes ember. Most mégis belecsapott a villám. Tavaly Ádám Éva napján még áthívott, megmutatta a bizonyítványát, elpanaszolta, hogy negyvenéves fejjel milyen nehéz a tanulás. Dicsértem. Mit akar? Közepes eredmény a munka, a család mellett igazán szép eredmény. A kátéesz februárban tartotta az évzáró közgyűlést. A fölső szomszéd váltása után tűnt el az egyik adminisztrátorlánnyal. Másnap a saját asszonya már nem kellett neki. — Attól kergült meg ez a vén csődör, hogy a lány meghágatta vele magát — állapítja meg Erzsébet. Asszonyok jönnek. Mind dicsérik Mariskát, a fölső szomszéd hoppon maradt asszonyát. Az öreg Róza odaül mellém a küszöbre, és sorolja erényeit: dolgos, takaros, beosztó ... S lám, mégsem becsüli az ura. Háborog. Villogtatja szeme fehérjét. Fölöttünk libamadarak szállnak a tóra. — Paráznak a népek! — ,mondja az öreg Róza. Az erkölcsök romlásáról beszél. Holott én mintha egy tisztább, emberibb erkölcs körvonalait látnám kibontakozni a képmutatás repedező, a bigottság széteső „falai” mögött. S ezt éppen ő ne venné észre, az öreg Róza? — Talán őszintébbek most az emberek — vélem. Az öreg Róza elgondolkodik. — Az látja, lehet — feleli csendesen és zsebembe dug egy marék pirított tökmagot azzal, hogy szórakozzam vele. Távoztával behúzódom a vendégszobába, ejtőzni. Hatodik éve járom, ennek a háromezer lelket számláló Duna menti községnek az utcáit és a portáit. Voltam halotti toron, ahol a párttitkár főzte a birkapaprikást. Sztojánnal, a bolgár agronómussal meghívtak násznagynak. Megfordultam névadó ünnepségen, zárszámadó közgyűlésen, tanácsülésen, törpevízmű-avató ünnepségen, de az erkölcs valahogy kiesett a látókörömből. Ami eléggé érthetetlen ugyan, hisz Erzsébet jelzései évek óta egyértelműek. Sokszor elmondta már: a nép nem ismeri a szégyent, összevissza bagzik. Dühös a szakmunkáslányokra, mert miniszoknyában járnak fejni, s keresztbevetett lábakkal ülnek vasárnap a presszóban. Illatosított cigarettát, Savariát szívnak, s úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy tövig ki van a combjuk. „Szodoma és Gomora”. Tavaly aratás után a téesz bérbevett három autóbuszt, elvitte a tagokat Miskolc-Tapolcára. A lányokat régebben táncmulatságba sem engedték egyedül. Mindegyiket kísérte az anyja. Most bezzeg két napig is csavaroghat szülői felügyelet nélkül a lány. „Többet tud a férfiakról egy tizennégy éves csitri, mint én, a negyven éves asszony” — háborog. Ő maga nem ment el Miskolc- Tapolcára. „Kire hagyom a jószágot?” S maradásra kényszerítette a férjét is. Először szipogott, később átkozódott, végül rosszullétet színlelt és hidegvizes borogatást kért a szívére. Akkor is épp náluk voltam. Kihívtam a hetedikes Istvánkát az udvarra, hogy majd orvosért szalajtam. „Orvost? Maga nem ismeri anyut! Ő most terrorizál” — mondta Istvánka és fölkapaszkodott a barackfára, kukorékolni. Erzsébet asszonynak hiába magyaráznám a magam igazát. Legfeljebb megorrolna rám, ha felvilágosítanám, hogy amit ő szörnyű erkölcstelenségnek lát, az nem más, mint egymerőben új életforma visszatükröződése a falun. Vagy azért ennyire mégsem egyszerű a dolog? Az biztos, hogy furcsa ez az alakulóban levő falusi élet. Hová soroljam például Karcsit? Közel az ötvenhez összeállt egy húszéves asszonnyal, és elment vele a pusztára téesz-kanásznak. „Házat építettem, a lányomat férjhez adtam, a fiamat kitaníttattam, a házat az anyjukra hagytam. Mit akartok még?” Most kockás sportzakóban, rikító színű nyakkendőben jár el Karcsi a városba. A borbélynál tanult embernek tartják, mert ilyen kifejezéseket használ: ad libitum, klímaváltozás, mikroflóra, aspektus, percipiál. Vagy miként vélekedjek Sedonról, a fuvarosról, akinek az apját ezelőtt húsz esztendővel szeretője ágyában ütötte agyon kisbabával a felszarvazott férj, egy nyomorék lókupec? Sedonné naponta bejár a tanácshoz, mert börtönbe szeretné csukatni azt a tizennyolc éves lányt, akivel összeállt az ura. Kócos, lomha, nagycsöcsű asszony, az elnök retteg tőle. Már az is megesett, hogy bebújt előle a vécébe. Sedonné nem válogatja a szavait. A lányt kurvának, az urát mosléknak nevezi. Az egész falut telekiabálja. — összekalapáltad nekem az öt gyereket, és most a kurváddal hemperegsz! Sedon üzent neki: vigyázz a szádra, mert feljelentlek becsületsértésért! A lány, akivel összeállt, tanácstagok előtt jelentette ki: hajlandó magához venni mind az öt gyereket. Mosást, főzést, takarítást, mindent vállal. „Van esze a rilkének. Meg akarja spórolni a gyerektartást. S még a családi pótlékra is szeretné rátenni a kezét!” — állapítja meg Erzsi ellenségesen, és arra biztatja Sedennét, lesse ki és csupálja meg a szajhát. Laci koma csak a vállát vonogatja. „Az asszonyok örökké fantáziáznak.” Ez a csupa derű, nagydarab ember félkézzel hajítja fel a vállára a nyolcvankilós búzászsákot, maga elé térdelted a kétéves svájci bikát, és elnézően ,mosolyog, hogy mint férfiember jelentőséget tulajdonítok „az asszonypolitikának”. A takarmányos komolyabban veszi töprengéseimet. — Nem kell eltúlozni a dolgot, elvtárs. A falu lakóinak nagy többsége nyugodt, higgadt, szelíd vérmérsékletű ember. A családi életük is normális, kiegyensúlyozott a legtöbbé. Amiért néhányan megbolondultak? Nem olyan nagy eset! A fiúk és a lányok, persze, ugye, most szabadabban pajtáskodnak, mint a mi korunkban, de hát már annyira kitanultak, hogy nem csinálják föl egymást... Nincs a hangjában semmi megbotránkozás. A kerékpármegőrző előtt Batyka Alekszander strázsá. Amikor befordulok a sarkon, elém biceg s megsúgja: Gergely bent vár a söntésben. És ne legyek szégyenlős, mert Gergely most úgy elanyátlanodott, hogy aházát is rámíratja, ha akarom. — Nem akarok én tőle semmit! — Nana! — feleli Batyka Alekszander kétértelműen és előrebiceg. Régebben nem vigyázott a kocsma előtt senki a biciklikre. A traktorosok egyszerűen odalökték a kocsma oldalához, a tanyasiak meg csak lehűtötték az árokpartra. Némelykor hetven biciklihevert egymás hegyen-hátár, s,olykor a tanyasiak — kifelé jövet a kocsmából — nem nézték, melyikre ülnek. Fogtak egyet, felkapaszkodtak rá és elimbolyogtak. Batyka Alekszander szerzett valahol egy kerti széket, egy mokkásdoboz tiszta felére felírta: KERÉKPÁRMEGŐRZŐ, és működésbe hozta vállalkozását. Forintot, ötven fillért kér, de nem lehet ráfogni, hogy kicsinyes, mert ha több nincs, megelégszik húsz fillérekkel is. Sőt, némelykor éppen ő pótol a befelé igyekvő vendégnek a féldeci árához akár másfél forintot is. S a biciklipénzt lassan ugyanúgy megszokják az emberek, mint a piacon a helypénzt. — Majd ha végez a Gergellyel, akkor utána nekem is lesz egy kis panaszom — mondja Batyka Alekszander, és kitaszítja előttem a kocsmaajtót. — Ide-ide! — integet Gergely a söntés mélyéből. A kocsmárostól sört, tőlem Fecske cigarettát kér, és mellőzvén a bevezetőt, nyomban a tárgyra tér. — Hat birkát kap tőlem, szellőztessemeg az ügyet. Ránézek. — Érdemes? — Megfizetem. Hat birkát adok! — hajtogatja konokul. — Jó, de mit szellőztessek rajta? — írja ki, hogy fehérmájú! — És ezzel mit ér? Hallgat Nagysokára mondja: — Ismeri a komát? — Ismerem. — A Vak Fülöp unokája. Előbb a lányomnak csapta a szelet, aztán megszöktette az anyját. Elrosszulnak a népek. És ha tíz birkát adnék? — Annyira gyűlöli az asszonyt? Bólogat. — Nagyon! Rájuk szeretném gyújtani a házat éjszaka tizenkét órakor, hogy én legyek a kísértet Batyka Alekszander az utcán elém áll. — Na, megvolt az egyesség? — Meg. — Hála istennek, csak sikerült. Velem meg tudja, mit akarnak? Államosítani. Azt akarják, hogy jutalékos alapon csináljam ... Villanások kísérnek végig a Templom utcán. Jelzik: üzemel a község összes tévékészüléke. A kék fény megy. A telepi éjjeliőröket az idült alkoholistákat leszámítva, azt nézi mindenki. A kőhídnál nekidőlök a korlátnak, s helyesbítek. Mégsem nézi mindenki a kék fényt .Méri a fodrász műhelyében burák sorakoznak, alattuk asszonyok ülnek és cigarettáznak. A fogyasztási szövetkezet cukrászdájában — innét a hídról jól látni — farmernadrágos fiúk és miniszoknyás lányok bújnak össze a parányi asztaloknál. Lemezeznek. Egy hórihorgas legény kihajol az ablakon, füttyög néhányat, majd elfordul, s némi tűnődés, válogatás után a Trombitás Frédit teszi fel a lemezjátszóra. Kilenc múlhatott. A telepi éjjeliőrök gondolom, most mondják egymásnak, hogy kerülünk egyet, aztán meghallgatjuk a tízórás híreket. A szerelőcsarnok homlokzatán villanylámpák égnek. A placcon sorakozó gépek gazdái, a szállítómunkások, a traktorosok ilyenkor rákönyökölnek az Odornál a pultra, sört, fröccsöt isznak és erkölcsi kopásról, fékolajról, üzemanyagfelhasználásról meg alkatrész-ellátásról társalognak. Ha olyan munkát kapnak, amivel jól lehet keresni, akkor dicsérik, egyébként szidják és magasnak tartják a normát. Különben független emberek. Kevés dolog várja haza őket. Stefánoson él mellettem, a kádár. Megismer, de nem köszön. Fejét lehajtja, és siet. Tudom hová. Az öreg Rózához iparkodó Stefán ötvenöt éves, az öreg Ró? hatvan. Ebből áll az életük: bújkálásból. A falu mindig tudta Ezerkilencszáznegyvenben kezetek. Róza asszony nem sokk előbb ment férjhez egy nagy bérihöz. Gumirádlis kocsival járt a városba. De az urát sose szerette Csak Stefánt A jegenyesor mögött gyufa lángja lobban. Egyszer, kétszer, sokszor. Gergelyre gondolok: ez a tökéletlen Gergely még majd csakugyan csodát csinál. Beáll kísértetnek, s rájuk gyújtja a házat. Otthon Laci koma a tévét néz A gyerekek sakkoznak. — Anyátok? — Elment a fodrászhoz. Befesteti a haját Laci koma a tévé mellől. — Rájött az öt perc. Fiatalodni akar — mondja. Kacagunk. Előre látom Erzsébetet, amim holnap szégyenlősen félrefordítja majd a fejét és azt mondja: „Miért, csak a naccságáknak szabad?” * * Pataky Tibor: Zsákolok