Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-26 / 30. szám - Eörsi István: Egy vándorszínész nyomában • Petőfi Sándor (6. oldal) - Iglódi István: A költő (6. oldal)
EÖRSI ISTVÁN Egy vándorszínész nyomában Minden legendának az a legfőbb veszélye, hogy egy szép napon ténynek fogják fel. Ha ez bekövetkezik, akkor már nem is gondolkodnak rajta — még anynyit sem, mint a tényleges tényeken —■, és az újonnan felbukkanó adalékokat igazítják hozzá, nem pedig megfordítva. Napfényes Petőfi-képünkre is egy konok, régi legenda veti árnyát, miszerint a költő rossz (tehetségtelen, csapnivaló, dilettáns) színész lett volna. Ezt a lesújtó ítéletet Gyulai Pál tekintélye szentesítette, Beöthy, Riedl, Pintér, Hatvany és sokan mások átvették, és az irodalmi köztudatban oly kitéphetetlennek látszó gyökeret vert, hogy még Illyés Gyula ellenvéleménye sem tudta kikezdeni. Megvallom: ez a legenda engem mind ez ideig csöppet sem zavart. Édes istenem — gondoltam felületesen —, mit számít, hogy egy húszéves fiatalember többé-kevésbé alkalmi truppokhoz csapódva, miként áll helyt a világot jelentő — ámde többnyire kínosan recsegő — deszkán, ha kisvártatva ország és világ színpadán Petőfi Sándor szerepéhez jut? Feltételeztem, hogy nem volt rosszabb a vidéki vándorszínészek átlagánál — jobban érthette, komolyabban vehette a szövegeket, és általában az irodalmat, másrészt viszont feltehetően kevesebb volt benne az üdvös ripacsság, sőt a mozgás és beszéd oly szükséges elfogulatlansága is. A színészség — véltem megengedhetetlenül — csupán lépcsőfok volt a művészség felé, a Kaland vonzó lépcsőfoka, továbbá az elszegényedett és polgári pályáktól amúgy is viszolygó diák legkézenfekvőbb lehetősége. Mondják, bár rossz színésznek — gondoltam henyén —, csak rossz, híg, elavult, nyárspolgári költőnek ne mondják, mert ez is divat és legenda nálunk. Ünnepélyesen bejelenthetem, hogy Petőfi színészi teljesítményét illető közönyömnek mindörökre vége. Fekete Sándor egy jó kopó kitartó szenvedélyével űzőbe vette az ártó legendát, egyetlen egérutat sem hagyott neki, addig kergette, míg az holtan nem rogyott össze. Könyvében (Petőfi, a vándorszínész, Akadémiai), félelmetes alapossággal derítette fel a színész Petőfi pályafutásának valamennyi bizonyított, feltételezett és balul vélt állomását, szembesítette egymással a kortársi megnyilatkozásokat, emlékezéseket és ily módon mellesleg leleplezte azt a legendagyártó masinériát, amely az igazi nagyok nyomában szokott működésbe lépni; foglalkozott a hanyag utókor következtetéseivel, és eközben megmutatta, hogy a legkisebb ellenállás irányában, tehát kényelemszeretően alakítjuk ki magunkban nagyjaink aranyozott keretű képeit, kinyomozta és szemügyre vette a vándortársulatok repertoárját, sőt attól sem riadt vissza, hogy áttanulmányozza azokat a darabokat, amelyekben Petőfi feltehetően statisztái vagy komolyabb szerepekhez jutott. Ennek az irodalomtörténeti áldozatkészségnek a nagyságáról bárki meggyőződhet, aki elolvassa e darabok tartalmi ismertetését: még egy-két oldalra szorított cselekményvázlatukból is penetráns unalom árad... A nyomozás eredménye: Petőfi megcsillogtatta mindazokat a színészi erényeket, amelyeket húszéves korában, nem túl nagy gyakorlat után az ember egyáltalán megcsillogtathat. Játékstílusát ugyanaz a keresetlen természetesség, görögtűz- és deklamációellenesség jellemezte, mint költészetét, így hát nagyobb közönségsikerek különösképpen vidéken — nem lehetett. A színészetet nem tehetségtelensége, hanem nagyobb költői tehetsége miatt hagyta félbe. Ezért a távozása a színészi pályáról utólag is megnyugtató döntésnek látszik — mint a költő egyik levelében olvasom, a kortársak is megnyugodtak. „Már bizonyos Bajza, Vörösmarty, Nagy Ignác s átaljában mindnyájan helyeslik e lépésemet” — és mi is megnyugodva törölhetjük a „rossz színész” epiteton ornans át Petőfi neve mellől. Talán már csak egyetlen felderítendő kérdésünk marad Petőfi és a színészet kapcsolatáról, hogy miként hatott ez utóbbi pálya a költő stílusára? Versei kezdettől fogva jól mondhatók, előadhatók — de talán azok lettek volna a színészi vargabetű nélkül is. Találkozhatunk — különösképpen a bor- és szerelemdalok között —, a sokat felhánytorgatott szerepjátszással, de talán ezt sem a színészségnek, hanem a kor divatjának a számlájára írhatjuk. (Csak zárójelben: Petőfi őszinte zsenije állandóan ledobta magáról a konvenció béklyóját — a „Borozgatánk apámmal, Ivott a jó öreg” szerű megfogalmazások ékesen mutatják, milyen volt korhelynek.) De minden bizonnyal a színészséggel függ össze korai helyzetdalainak tökéletessége — az Ívás közben részeg legényének mondókája tökéletes szerep, a szavak duzzadásig vannak gesztikus töltéssel, minden sor, minden ötlet arra vall, hogy ezt a verset színész-költő írta; ugyanilyen színészi vonzalomról és tapasztalatról tanúskodik a „Tisza— Duna közti tájbeszéd szerint” írott Hírös város az Alföldön Kecskemét is. Valószínűleg színészkorszakának éppen ez a gesztikus írásmód a legmaradandóbb eredménye. Gondolom, nem kerülök ellentétbe Fekete Sándorral, ha azt állítom, hogy Petőfi színésznek is költőként volt a legjobb. (Folytatás az 5. oldalról) légtereken, az iszonyatos tér magányon törve át rejtelmével és egyszerűségével, akiben a szabadság, függetlenség és önérzet, a tiszta gyűlölet és tiszta szeretet óriás-kristályai úgy ragyogtak, hogy teste is derengő volt szinte, mint a rózsa-óriás hajnal, s ezek a testében sugárzó kristálytömbök átvilágítva lényét, lénye húshatárait, kimondhatatlan erővel és bevégezetlen csobogással, egyenes áradással küldték az egyedülvaló árva világtér részletei és egésze bonyolultságába kemény tüzüket, láthatatlan egyenes lángjukat, bevonalazva, berácsozva, bekockázva és befonva a világot, beszőve sugárzás-fonalukkal bonyolult és egyszerű ember-szívünket és agyunk rejtélyes sejthalmaz-szövedékét. Miért nem menti föl a Halál, végzete alól a Halál, könyörtelensége alól a Halál a Petőfi Sándorokat legalább, hogy mindörökké énekeljenek, figyeljenek és ítéljenek, hogy mindörökké ámuljanak, lázadjanak és szenvedjenek, hogy teremtsenek és számonkérjenek mindörökké. Mert ha tudjuk is, hogy igaz, és így pontos a törvény, hogy így beteljesülés a beteljesülés, hogy így irgalmatlan az irgalom, hogy csak így valósulhat meg a lét egyetemessége és az ember lét küldetése, mert ha tudjuk is, hogy másképp nem lehet, mert így valósul meg a végtelenség, így maradandó a halandóság, így győzetik le a mindig újjászülető Halál, ha tudjuk is, hogy így tudja csak kimondani és megvalósítani önmagát a világegyetem állandósága és bevégezetlensége, mert ha hisszük is, hogy másképp nem lehet, mert tán a világtér is halandó anyag testeivel és anyagszigeteivel, talán-nem is-határtalan elemi ősgömb, amelyben, mint magzatburokban, a mindig-embrió és mindig-elagott, mindig-magzat és mindig-vén-haldokló lét lebeg gömbjeivel, golyóival, pontjaival, anyag-felhőivel és anyag-ködeivel örvényesen és magányosan, kihűlve vagy ragyogva, születés-tűzben tombolva, vagy önmagában-töppedt ősanyagcsomóként, ragyogva, felfúvódva, vagy szétdurranván szétesve tűzrózsa-szökőkútként az ősbuborékban, ha hisszük is, hogy másképp nincs mód lenni és lehetni, irgalmatlanul fáj mégis büszke, okos és tiszta ember szívünknek, hogy másképp nem lehet. Hogy még Petőfi Sándornak sem lehetett. Leszúrták őt is, ledöfték egyszerűen, mint egy állatot, mint egy vadat, mint egy fekete csődörcsikót, mint egy kis moharózsaszakállú csodaszarvas-fiút, ledöfték egyszerűen és szakszerűen rongybábukon és szalmabábukon, állatokon és eleven embereken tanulva a mesterdöfést, ledöfték szabályosan, talán a napbarnított nyak alatt döfve a nehéz pikát a gyönge törzsbe, hogy a dárda hoszszú vaskúp-hegyétől, vagy a lándzsa-vaslevéltől kettétört a bal kulccsont, s a vér befröcskölte a csodafiú kis selyemsündisznó rénszarvas-szakállát, elöntötte piros lobogásával a vászonzubbonyt és a vászoninget, s lecsüngött a testen az ágyakszőrig feketén alvadozván. Ledöfték egyszerűen és szakszerűen. Pedig neki élni kellett volna, testileg halhatatlanul tovább. Hogy lássa mi jött azután! Hogy lássa, ami majd eljön! Testével is élni, mint a mítosz emberének, akinek teste nem oszlott el a földben. Hogy lássa, amit százhúsz éve nem láthat a földben, mert már halott szemei sincsenek, mert szemgolyói is elrothadának, és szíve és halálmosolya, a véres és szőrös viaszálarc. Hogy lássa a bujdoklást és az árulást, a kivégzéseket és a retteneteket az özvegyeket és a megrokkant tébolyba rohadt, költőket, a fortelmét és az ocsúdást, az akasztófákat és kivégző puskák csöveiből és vaskakasából szivárgó szőke füstöt, hogy lássa magát testtelenül ragyogván lebegni a ködszagú és spion-szagú, piperkőcszagú és posztó-szagú, bálzenés, ravatalgyertya-báli fényű, besúgómotyogásos, kiszakállasodott Magyarország-éjszakában, ebben a szőrzettel tüntető, csupaszőr-országban, ebben a borz országban, róka-országban, nagyhajú vadszamár-országban, büdös kecskebak-országban, sün-országban, rágcsáló kisemlős-országban, alsónyakra-lógó-metszőfogú-országban, lapuló és szimatoló, temetőkben legelésző vadnyúl-országban. Hogy lássa Arany János gyűrt ezüst-töprengését, szivárgó országnehéz , könnyeit, Vörösmarty Mihály tántorgó pokol-útját ördögvicsorgások és sátán-röhejek között, a bak-szagú és kan-szagú és bika-szagú és csődör-szagú kőkopár pokolban, ahol tűz sincs és jajgatás sincs és büntetés sincs, csak száraz vadkopár-csontváz és kiszáradt diófa, hogy lássa Vörösmarty Mihályt, akinek úgy fájt már a verse, mintha saját szívébe döfködne késsel, s úgy tántorogna sírva és motyogva vért-lövellő mellkassal a világegyetem-tűz fölött átívelő deszka-pallón, a csillagtalan üresség-térben, mint egy kődárdával szügyön-szúrt ős-sárkány, míg fekete rongyálarccá szaggatott és gyötört arcán az őstűz rózsafénye árnyék-lobogása és festéke, hogy lássa Jókai Mórt, bizony Móriczot, az akasztófa büdös ágán ülő sárgarigót, aki világító jácintkák szemével, szerelmes szentjánosbogár-nőstény potrohtüzű szemével már virágot látott a sivatagban, virágot és virágzó almafát és azért beszélt a halálágon, míg alatta korhadoztak és rothadoztak a csontok, testek, koponyák. Jaj, neki élni kellett volna tovább, neki, Petőfi Sándornak, hogy lássa az ő bennük élő halhatatlanságát, mert a jövendővel van csak halhatatlanság, mibennünk és általunk van a halhatatlanság, hogy lássa: százhúsz éve töltekezünk és táplálkozunk műveivel, isszuk és nyeljük ragyogását, féktelen lángolását, hogy pórusainkon ragyog ki a tűz, a tiszta, tiszta tűz, amit tőle nyertünk, belőle ittunk és szívéből kiharapva ettünk és eszünk, óriás őssejt szívét rágva, harapdálva és létünkbe nyelve, mert az ki nem szárad, de magát folytonosan osztva egyre épül, egyre növekszik, egyre kiegészül, az óriásegysejtű, a halhatatlan elemi életképlet, lüktetés-képződmény, hogy lássa: a költői teremtésben is a Lét kivételezettje volt ő, mert verseit és eposzait olvasván merengve, könnyezni kezdünk és a virágoskertben álló gyermekálom mosolyával mosolyogni, mert verseit olvasván tisztán mosolygunk, mintha egy pamuthajú piros csikó arcunkba szagol nagy kék pihés bársonygyűrődés-filom orflikaival, s ránk lehet virágszagú virágszájával, mert verseit és eposzait olvasván könnyezni kezdünk szent szemérmetlenül és egyszerűen, ahogy nagyapáink tudtak könnyezni még, és könnyeink tiszták, tisztábbak, mint a harmat a zöld kristályszakállú kalászon, nem véresek, nem füstösek, nem mérgezettek és hazugok, mert verseiben és eposzaiban testileg is ott van a történelem és az ország, a természet és a halál, a mindenség és a szerelem, fizikai anyagában, anyagi megvalósultságában a teljes élet. Ó, jaj, pedig én nem vagyok könnyen könnyező, könnyeim nem könnyen folynak. De ha könyveit olvasván lapozom, könnyezni kezdek, mint örömében a gyermek, mint szép szóra édesanyám, mint Mozart zenéjét, ha hallgatom, és nem szégyellem könnyeimet, Petőfi Sándor, te a Lét Legszebb Virága, Elemi Virága, te Egyszervolt Csoda, Szívem Tündérkirálya, te Népmesék Világmegváltó fia, Poklok Legyőzője, te a Költészet Ifjú Tudós Királya, Te Virágokból font Táltosfiú, te semmi más, mint zseniális ember, ifjú tiszta zsenije költészetünknek, te egymagad a Tizenkilencedik Század, egy egész század huszonhatévesen, akit nem csodálni kell, de nagyon szeretni, együtt ülni vele csillag-füstölgő zöld nyári éjszakákon,és hagyni, hogy szúrós kemény tekintete, mint kristálytű szúrjon szívünk gyarlóbb és esendőbb zugaiba és homályaiba. Mert nem azt kell csinálni, amit ő csinált, de úgy kell csinálni, ahogy ő csinálta, olyan kegyetlenül, olyan könyörtelenül, magunkat meg nem adva, olyan céltudatosan és táltos biztonsággal, olyan tudatos akarattal. Jaj, neki Petőfi Sándornak élni kellett volna még, élni, élni határtalanul, hogy lássa azt is, százhúsz éven át, míg ő rejtelmesen és titkosan feküdt a földben, oda belökve, mésszel leöntve, látnia kellett volna azt is, hogy százhúsz éven át a kicsinyek, a törpeszamarak, az álnokok, a hazugok, az ostobák, a gonoszok, a szellem fojtogatói, a szabadság zsarnokai, a tiszta szív gyűlölői, a kis konzervatívok és mókusfürge szende literátorok, rossz költők, tehetségtelen politikusok, a gyűlölködők és köpködők, a minden újtól mindig félő izgága salabakterek, a penészszívűek és penészszájúak, a cinikus hatalomhajhászók, az elszáradt ajkúak és ganéjdomb-szívűek, a nyegle tülekedők és ráncos koravének, a hatalom heréltjei és a mindenáron megmaradás hermafroditái, ez az egész nyüzsgő manócska-csőcselék, ezek a szamárfejű és embertörzsű fordított kentaurok hogyan emelték kékenfoszforeszkáló véres tetemét, Grünewald mennybe Szálló Jézusként szivárványglóriás, fénylő, sugárzó testét, sárga kristályként égő testét túlvilági pajzsul, mindenképpen sérthetetlen testét maguk elé, s vérző sebű, szakállas-fejű, fehérsugárzás-fényű lénye mögé bújva, onnan lődöztek rozsdás kováspuskáikból, tölcsércsövű cifra őspisztolyaikból a mindig elevenekre, a szellem és a tett igazi forradalmára, az újítókra, újat akarókra, az eszméletükben szabadokra, szívükben függetlenekre, az el nem gyávulókra, a szent lehetetlenekre. Szent véres vászoninget, lándzsától föltépett szent véres zubbonyát, szent véres teteméről lecibálva, a véres inget és a véres vászonkabátot, szégyentelenül lobogtatva, gyalázatosan arcukra kötve, áhitatos álarcul, hangoskodtak" és tülekedtek, eső előtti varangy hemzsegésben, s vele és sírból kicibált ruháival akarták elfödni gyalázatukat. És, hogy ez nem sikerült, azt is csak neki köszönhetjük, neki Petőfi Sándornak, aki a csillagörvényt fújó tiszta szájával ráfújt a ködlovas köd-csőcselékre, a köd-kecskét, köd-szamarat, köd-varangyot, köd-nyulat, köd-macskát lovagló köd-huszárokra, s azok szétoszlottak, mint kemény tiszta szélben a köd, mint az álom rémei, szörnyei, szörnyetegei. Mi pedig, akik tudtuk okosan és szépen szeretni őt; tisztán és kegyetlenül szeretni Petőfi Sándort, mi bátyjai az időben és öccsei a költészetben, akik megmosdottunk tisztító könnyeiben, könnyeinkben, akik csillagszavára és virág-szavára, madárszavára, és halál-szavára, átokszavára és szörnyűlködés-szavára; és forradalom szavára szemünkbe jönnek, mi pedig leszólunk a rejtelmes és titokzatos földbe, leszólunk az eltitkoló földbe áldott, árva, magányos csontjaihoz, a földnek szólunk, mutassa meg csontjait nekünk, mi most is siratjuk puszta szavára és szeretjük őt, hiszünk benne és hiszünk önmagunkban, a földet kérjük, mint varázslók, sámánok, költők ősidőkben, a földet kérjük, őrizze meg titkos csontjait, úgy, ahogy mi őrizzük örökké virágzó gyémántkehely fejét szívünkben. Mert hatalmunk nincs a földet megnyílásra kérni. Mert hatalmunk csak a szeretetre van. Mert mi még azt se tudjuk, hol hevernek hervadatlan csontjai. IGLÓDI ISTVÁN: Abban a szerencsében volt részem, hogy Németh László Petőfi Mezőberényben című drámája tévéváltozatában a költőt alakíthattam. Petőfi úgyszólván végigkíséri mindnyájunk életét. Az ő művein keresztül ismertük meg, mi az a költészet, neve egybekapcsolódott történelmünk egyik legdicsőbb fejezetével, halála pedig minden fiatalember számára a hősiesség és a hazaszeretet legszebb példája. Kamaszkorában, azt hiszem, mindenki „szerelmes” volt egy kicsit belé, és legtitkosabb, elvágyódó pillanataiban a helyébe is képzelte magát. Mindnyájan ott álltunk a Múzeum lépcsőjén, mindnyájan szavaltuk a Pilvaxban a Nemzeti dalt. Úgy gondolom, mindenki játszotta már, ha csak néhány pillanatig is magában Petőfit. Ő a költő. Mindenki költője és mindenki Petőfije. A színész számára végtelenül megtisztelő, de végtelenül riasztó feladat is egy ilyen alak megformálása. Hogy miért megtisztelő, azt nem kell magyaráznom. Hogy miért riszta? Azért, mert megsokszorozódik az az amúgy is hatalmas felelősség, amely egy főszerep eljátszásával jár. Egy ilyen, mindnyájunk fantáziájában élő alakot hogy merhetek én egyedi módon, de mindenki számára megformálni? Az effajta vívódásokon hál’ istennek elsősorban a darab segíti át az embert. Németh László drámája olyan mű, melyet elolvasva eloszlattak a gátlások. Megérti az ember, hogy ezt eljátszva nem beavatkozni fog az általános Petőfi-képbe, hanem kiegészíti és világosabbá teszi majd. Úgy vélem, egy ember a halála előtt — különösen, ha megsejti vagy megérzi annak közeledtét — bölcs és bizonyos értelemben öreg lesz, biológiailag bármilyen idős is. Ezt az „öreg” Petőfit állítja elénk az író. Még át-átüt viselkedésén a márciusi lobogás, de a szenvedélyt a mérlegelő és felelősségérzettől áthatott, néha rezignált bölcsesség váltja fel. Felelősségérzet! Talán ez a legfontosabb. Felelősnek érzi magát a nemzet sorsáért, de tudja, hogy gyakorlatilag segíteni, és mégcsak beavatkozni sem tud. Felelős családja biztonságáért, de mit tegyen, mikor saját maga sincs biztonságban. Végül pedig felelős a tehetségéért és a művészetéért; — ez az, ami mindent a háttérbe szorít. A világ általában hajlandó az értelmest a látványosért feláldozni, és hogy ez mennyire így van, azt az mutatja, hogy száz éven át bele is nyugodtunk ebbe az értelmetlen halálba. Nimbuszt fontunk köré, vagy regényes históriákban hittünk: nem is halt meg, bujkál, bolyong a világban. A lelkiismeret nem volt nyugodt. Ez a nemzeti lelkiismereti válság tükröződött számomra ebből a darabból. A csodálatos Petőfi így csodálatos igazán, ezért voltam boldog, hogy a nagyszerű Görbe János után felölthettem a maszkját, és ha sikerült ez elmondottaknak csak egy részét is kifejeznem, akkor úgy érzem, ez a produkció is hozzájárult egy olyan szomorú esemény méltó megünnepléséhez (milyen furcsa itt az ünnep szó), mint Petőfi Sándor halálának 120. évfordulója. A költő