Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1969-07-26 / 30. szám - Eörsi István: Egy vándorszínész nyomában • Petőfi Sándor (6. oldal) - Iglódi István: A költő (6. oldal)

EÖRSI ISTVÁN Egy vándorszínész nyomában Minden legendának az a leg­főbb veszélye, hogy egy szép na­pon ténynek fogják fel. Ha ez bekövetkezik, akkor már nem is gondolkodnak rajta — még any­­nyit sem, mint a tényleges té­nyeken —■, és az újonnan fel­bukkanó adalékokat igazítják hozzá, nem pedig megfordítva. Napfényes Petőfi-képünkre is egy konok, régi legenda veti ár­nyát, miszerint a költő rossz (te­hetségtelen, csapnivaló, dilettáns) színész lett volna. Ezt a lesújtó ítéletet Gyulai Pál tekintélye szentesítette, Beöthy, Riedl, Pin­tér, Hatvany és sokan mások át­vették, és az irodalmi köztudat­ban oly kitéphetetlennek látszó gyökeret vert, hogy még Illyés Gyula ellenvéleménye sem tudta kikezdeni. Megvallom: ez a legenda en­gem mind ez ideig csöppet sem zavart. Édes istenem — gondol­tam felületesen —, mit számít, hogy egy húszéves fiatalember többé-kevésbé alkalmi truppok­hoz csapódva, miként áll helyt a világot jelentő — ámde többnyire kínosan recsegő — deszkán, ha kisvártatva ország és világ szín­padán Petőfi Sándor szerepéhez jut? Feltételeztem, hogy nem volt rosszabb a vidéki vándorszínészek átlagánál — jobban érthette, ko­molyabban vehette a szövegeket, és általában az irodalmat, más­részt viszont feltehetően kevesebb volt benne az üdvös ripacsság, sőt a mozgás és beszéd oly szük­séges elfogulatlansága is. A szí­­nészség — véltem megengedhe­tetlenül — csupán lépcsőfok volt a művészség felé, a Kaland vonzó lépcsőfoka, továbbá az elszegé­nyedett és polgári pályáktól amúgy is viszolygó diák legkézen­fekvőbb lehetősége. Mondják, bár rossz színésznek — gondoltam henyén —, csak rossz, híg, elavult, nyárspolgári költőnek ne mond­ják, mert ez is divat és legenda nálunk. Ünnepélyesen bejelenthetem, hogy Petőfi színészi teljesítmé­nyét illető közönyömnek mind­örökre vége. Fekete Sándor egy jó kopó kitartó szenvedélyével űzőbe vette az ártó legendát, egyetlen egérutat sem hagyott neki, addig kergette, míg az hol­­tan nem rogyott össze. Könyvé­ben (Petőfi, a vándorszínész, Akadémiai), félelmetes alaposság­gal derítette fel a színész Petőfi pályafutásának valamennyi bizo­nyított, feltételezett és balul vélt állomását, szembesítette egymás­sal a kortársi megnyilatkozásokat, emlékezéseket és ily módon mel­lesleg leleplezte azt a legenda­gyártó masinériát, amely az igazi nagyok nyomában szokott műkö­désbe lépni; foglalkozott a ha­nyag utókor következtetéseivel, és eközben megmutatta, hogy a leg­kisebb ellenállás irányában, te­hát kényelemszeretően alakítjuk ki magunkban nagyjaink aranyo­zott keretű képeit, kinyomozta és szemügyre vette a vándor­társu­latok repertoárját, sőt attól sem riadt vissza, hogy áttanulmányoz­za azokat a darabokat, amelyek­ben Petőfi feltehetően statisztái vagy komolyabb szerepekhez ju­tott. Ennek az irodalomtörténeti áldozatkészségnek a nagyságáról bárki meggyőződhet, aki elol­vassa e darabok tartalmi ismer­tetését: még egy-két oldalra szo­rított cselekményvázlatukból is penetráns unalom árad... A nyomozás eredménye: Petőfi megcsillogtatta mindazokat a szí­nészi erényeket, amelyeket húsz­éves korában, nem túl nagy gya­korlat után az ember egyáltalán megcsillogtathat. Játékstílusát ugyanaz a keresetlen természe­tesség, görögtűz- és deklamáció­­ellenesség jellemezte, mint köl­tészetét, így hát nagyobb közön­ségsikere­k különösképpen vidé­ken — nem lehetett. A színészetet nem tehetségtelensége, hanem nagyobb költői tehetsége miatt hagyta félbe. Ezért a távozása a színészi pályáról utólag is meg­nyugtató döntésnek látszik — mint a költő egyik levelében ol­vasom, a kortársak is megnyu­godtak. „Már bizonyos Bajza, Vörösmarty, Nagy Ignác s átaljá­­ban mindnyájan helyeslik e lépé­semet” — és mi is megnyugodva törölhetjük a „rossz színész” epi­­teton ornans­ át Petőfi neve mel­lől. Talán már csak egyetlen felde­rítendő kérdésünk marad Petőfi és a színészet kapcsolatáról, hogy miként hatott ez utóbbi pálya a költő stílusára? Versei kezdettől fogva jól mondhatók, előadhatók — de talán azok lettek volna a színészi vargabetű nélkül is. Ta­lálkozhatunk — különösképpen a bor- és szerelemdalok között —, a sokat felhánytorgatott szerep­­játszással, de talán ezt sem a szí­­nészségnek, hanem a kor divatjá­nak a számlájára írhatjuk. (Csak zárójelben: Petőfi őszinte zsenije állandóan ledobta magáról a kon­venció béklyóját — a „Borozga­­tánk apámmal, Ivott a jó öreg”­ szerű megfogalmazások ékesen mutatják, milyen volt korhely­nek.) De minden bizonnyal a színészséggel függ össze korai helyzetdalainak tökéletessége — az Ívás közben részeg legényének mondókája tökéletes szerep, a szavak duzzadásig vannak gesz­­­tikus töltéssel, minden sor, min­den ötlet arra vall, hogy ezt a verset színész-költő írta; ugyan­ilyen színészi vonzalomról és ta­pasztalatról tanúskodik a „Tisza— Duna közti tájbeszéd szerint” írott Hírös város az Alföldön Kecskemét is. Valószínűleg szí­nészkorszakának éppen ez a gesztikus írásmód a legmaradan­dóbb eredménye. Gondolom, nem kerülök ellentétbe Fekete Sándor­ral, ha azt állítom, hogy Petőfi színésznek is költőként volt a legjobb. (Folytatás az 5. oldalról) légtereken, az iszonyatos tér­ ma­gányon törve át rejtelmével és egyszerűségével, akiben a szabad­ság, függetlenség és önérzet, a tiszta gyűlölet és tiszta szeretet óriás-kristályai úgy ragyogtak, hogy teste is derengő volt szinte, mint a rózsa-óriás hajnal, s ezek a testében sugárzó kristály­töm­bök átvilágítva lényét, lénye hús­határait, kimondhatatlan erővel és bevégezetlen csobogással, egyenes áradással küldték az egyedülvaló árva világtér részletei és egésze bonyolultságába kemény tüzüket, láthatatlan egyenes lángjukat, be­vonalazva, berácsozva, bekockázva és befonva a világot, beszőve su­gárzás-fonalukkal bonyolult és egyszerű ember-szívünket és agyunk rejtélyes sejthalmaz-szö­­vedékét. Miért nem menti föl a Halál, végzete alól a Halál, könyörtelen­sége alól a Halál a Petőfi Sándo­rokat legalább, hogy mindörökké énekeljenek, figyeljenek és ítélje­nek, hogy mindörökké ámuljanak, lázadjanak és szenvedjenek, hogy teremtsenek és számonkér­jenek mindörökké. Mert ha tudjuk is, hogy igaz, és így pontos a törvény, hogy így beteljesülés a beteljesü­lés, hogy így irgalmatlan az irga­lom, hogy csak így valósulhat meg a lét egyetemessége és az em­ber lét­ küldetése, mert ha tudjuk is, hogy másképp nem lehet, mert így valósul meg a végtelenség, így maradandó a halandóság, így győ­­zetik le a mindig­ újjászülető Ha­lál, ha tudjuk is, hogy így tudja csak kimondani és megvalósítani önmagát a világegyetem állandó­sága és bevégezetlensége, mert ha hisszük is, hogy másképp nem le­het, mert tán a világtér is halandó anyag­ testeivel és anyag­szigetei­vel, talán-nem­ is-határtalan elemi ősgömb, amelyben, mint magzat­burokban, a mindig-embrió és mindig-elagott, mindig-magzat és mindig-vén-haldokló lét lebeg gömbjeivel, golyóival, pontjaival, anyag-felhőivel és anyag-ködeivel örvényesen és magányosan, kihűl­ve vagy ragyogva, születés-tűzben tombolva, vagy önmagában-töppedt ősanyagcsomóként, ragyogva, fel­fúvódva, vagy szétdurranván szétesve tűzrózsa-szökőkútként az ősbuborékban, ha hisszük is, hogy másképp nincs mód lenni és lehet­ni, irgalmatlanul fáj mégis büszke, okos és tiszta ember­ szívünknek, hogy másképp nem lehet. Hogy még Petőfi Sándornak sem lehe­tett. Leszúrták őt is, ledöfték egysze­rűen, mint egy állatot, mint egy vadat, mint egy fekete csődörcsi­­kót, mint egy kis moharózsa­­szakállú csodaszarvas-fiút, ledöf­ték egyszerűen és szakszerűen rongybábukon és szalmabábukon, állatokon és eleven embereken ta­nulva a mesterdöfést, ledöfték szabályosan, talán a napbarnított nyak alatt döfve a nehéz pikát a gyönge törzsbe, hogy a dárda hosz­­szú vaskúp-hegyétől, vagy a lánd­­zsa-vaslevéltől kettétört a­­ bal kulccsont, s a vér befröcskölte a csodafiú kis selyemsündisznó rén­­szarvas-szakállát, elöntötte piros lobogásával a vászonzubbonyt és a vászoninget, s lecsüngött a testen az ágyakszőrig feketén alvadozván. Ledöfték egyszerűen és szakszerű­en. Pedig neki élni kellett volna, testileg halhatatlanul tovább. Hogy lássa mi jött azután! Hogy lássa, ami majd eljön! Testével is élni, mint a mítosz emberének, akinek teste nem oszlott el a földben. Hogy lássa, amit százhúsz éve nem láthat a földben, mert már halott szemei sincsenek, mert szemgolyói is elrothadának, és szíve és halál­mosolya, a véres és szőrös viasz­­álarc. Hogy lássa a bujdoklást és az árulást, a kivégzéseket és a ret­teneteket az özvegyeket és a meg­rokkant tébolyba­ rohadt, költő­ket, a fortelmét és az ocsúdást, az akasztófákat és kivégző­ puskák csöveiből és vas­kakasából szivár­gó szőke füstöt, hogy lássa magát testtelenül ragyogván lebegni a ködszagú és spion-szagú, piperkőc­­szagú és posztó-szagú, bálzenés, ravatalgyertya-báli fényű, besúgó­­motyogásos, kiszakállasodott Ma­­gyarország-éjszakában, ebben a szőrzettel­ tüntető, csupaszőr-or­­szágban, ebben a borz ország­ban, róka-országban, nagyhajú vadszamár-országban, büdös kecs­­kebak-országban, sün-országban, rágcsáló kisemlős-országban, alsó­n­y­akra-lógó-metszőf­ogú-ország­­ban, lapuló és szimatoló, temetők­­ben­ legelésző vadnyúl-országban. Hogy lássa Arany János gyűrt ezüst-töprengését, szivárgó ország­nehéz , könnyeit, Vörösmarty Mi­hály tántorgó pokol-útját ördög­vicsorgások és sátán-röhejek kö­zött, a bak-szagú és kan-szagú és bika-szagú és csődör-szagú kőko­pár pokolban, ahol tűz sincs és jajgatás sincs és büntetés sincs, csak száraz vadkopár-csontváz és kiszáradt diófa, hogy lássa Vörös­marty Mihályt, akinek úgy fájt már a verse, mintha saját szívébe döfködne késsel, s úgy tántorogna sírva és motyogva vért-lövellő mellkassal a világegyetem-tűz fö­lött átívelő deszka-pallón, a csil­­lagtalan üresség-térben, mint egy kődárdával szügyön-szúrt ős-sár­kány, míg fekete rongyálarccá szaggatott és gyötört arcán az ős­tűz rózsafénye árnyék-lobogása és festéke, hogy lássa Jókai Mórt, bi­zony Móriczot, az akasztófa büdös ágán ülő sárgarigót, aki világító jácintkák szemével, szerelmes szentjánosbogár-nőstény potroh­­tüzű szemével már virágot látott a sivatagban, virágot és virágzó almafát és azért beszélt a halál­ágon, míg alatta korhadoztak és rothadoztak a csontok, testek, ko­ponyák. Jaj, neki élni kellett volna to­vább, neki, Petőfi Sándornak, hogy lássa az ő bennük­ élő halhatatlan­ságát, mert a jövendővel van csak halhatatlanság, mibennünk és ál­talunk van a halhatatlanság, hogy lássa: százhúsz éve töltekezünk és táplálkozunk műveivel, isszuk és nyeljük ragyogását, féktelen lán­golását, hogy pórusainkon ragyog ki a tűz, a tiszta, tiszta tűz, amit tőle nyertünk, belőle ittunk és szí­véből kiharapva ettünk és eszünk, óriás ős­sejt szívét rágva, harap­­dálva és létünkbe­ nyelve, mert az ki nem szárad, de magát folytono­san osztva egyre épül, egyre nö­vekszik, egyre kiegészül, az óriás­­egysejtű, a halhatatlan elemi élet­képlet, lüktetés-képződmény, hogy lássa: a költői teremtésben is a Lét kivételezettje volt ő, mert ver­seit és eposzait olvasván mereng­ve, könnyezni kezdünk és a virá­goskertben álló gyermekálom mo­solyával mosolyogni, mert verseit olvasván tisztán mosolygunk, mint­ha egy pamut­hajú piros csikó arcunkba szagol nagy kék pihés bársonygyűrődés-filom orflikai­­val, s ránk lehet virágszagú virág­szájával, mert verseit és eposzait olvasván könnyezni kezdünk szent szemérmetlenül és egyszerűen, ahogy nagyapáink tudtak könnyez­ni még, és könnyeink tiszták, tisztábbak, mint a harmat a zöld kristályszakállú kalászon, nem vé­resek, nem füstösek, nem mérge­zettek és hazugok, mert verseiben és eposzaiban testileg is ott van a történelem és az ország, a termé­szet és a halál, a mindenség és a szerelem, fizikai anyagában, anya­gi megvalósultságában a teljes élet. Ó, jaj, pedig én nem vagyok könnyen könnyező, könnyeim nem könnyen folynak. De ha könyveit olvasván lapozom, könnyezni kez­dek, mint örömében a gyermek, mint szép szóra édesanyám, mint Mozart zenéjét, ha hallgatom, és nem szégyellem könnyeimet, Petőfi Sándor, te a Lét Legszebb Virága, Elemi Virága, te Egyszervolt Cso­da, Szívem Tündérkirálya, te Nép­mesék Világmegváltó­ fia, Poklok Legyőzője, te a Költészet Ifjú Tu­dós Királya, Te Virágokból­ font Táltosfiú, te semmi más, mint zse­niális ember, ifjú tiszta zsenije költészetünknek, te egymagad a Tizenkilencedik Század, egy egész század huszonhatévesen, akit nem csodálni kell, de nagyon szeretni, együtt­ ülni vele csillag-füstölgő zöld nyári éjszakákon,é­s hagyni, hogy szúrós kemény tekintete, mint kristálytű szúrjon szívünk gyarlóbb és esendőbb zugaiba és homályaiba. Mert nem azt kell csi­nálni, amit ő csinált, de úgy kell csinálni, ahogy ő csinálta, olyan kegyetlenül, olyan könyörtelenül, magunkat meg nem adva, olyan céltudatosan és táltos­ biztonsággal, olyan tudatos akarattal. Jaj, neki Petőfi Sándornak élni kellett volna még, élni, élni határ­talanul, hogy lássa azt is, százhúsz éven át, míg ő rejtelmesen és tit­kosan feküdt a földben, oda be­lökve, mésszel leöntve, látnia kel­lett volna azt is, hogy százhúsz éven át a kicsinyek, a törpe­sza­marak, az álnokok, a hazugok, az ostobák, a gonoszok, a szellem fojtogatói, a szabadság zsarnokai, a tiszta szív gyűlölői, a kis kon­zervatívok és mókusfürge szende literátorok, rossz költők, tehetség­telen politikusok, a gyűlölködők és köpködők, a minden újtól mindig félő izgága salabakterek, a penész­­szívűek és penész­szájúak, a cini­kus hatalomhaj­hászók, az elszá­­radt­ ajkúak és ganéjdomb-szívűek, a nyegle tülekedők és ráncos ko­ravének, a hatalom heréltjei és a mindenáron­ megmaradás herma­­froditái, ez az egész nyüzsgő ma­­nócska-csőcselék, ezek a szamár­fejű és embertörzsű fordított ken­taurok hogyan emelték kéken­­foszforeszkáló véres tetemét, Grü­newald mennybe­ Szálló Jézusként szivárványglóriás, fénylő, sugárzó testét, sárga kristályként égő tes­tét túlvilági pajzsul, mindenkép­pen sérthetetlen testét maguk elé, s vérző­ sebű, szakállas-fejű, fehér­­sugárzás-fényű lénye mögé bújva, onnan lődöztek rozsdás kovás­­puskáikból, tölcsér­csövű cifra ős­pisztolyaikból a mindig­ elevenek­­re, a szellem és a tett igazi forra­dalmára, az újítókra, újat­ akarók­­ra, az eszméletükben szabadokra, szívükben függetlenekre, az el­ nem­ gyávulókra, a szent lehetetle­nekre. Szent véres vászoninget, lándzsától­ föltépett szent véres zubbonyát, szent véres teteméről lecibálva, a véres inget és a véres vászonkabátot, szégyentelenül lo­bogtatva, gyalázatosan arcukra kötve, áhitatos álarcul, hangoskod­tak"­ és tülekedtek, eső előtti va­rangy hemzsegésben, s vele és sírból kicibált ruháival akarták el­födni gyalázatukat. És, hogy ez nem sikerült, azt is csak neki köszönhetjük, neki Pető­­fi Sándornak, aki a csillagörvényt fújó tiszta szájával ráfújt a köd­lovas köd-csőcselékre, a köd-kecs­két, köd-szamarat, köd-varangyot, köd-nyulat, köd-macskát lovagló köd-huszárokra, s azok szétoszlot­tak, mint kemény tiszta szélben a köd, mint az álom rémei, szörnyei­, szörnyetegei. Mi pedig, akik tud­tuk okosan és szépen szeretni őt; tisztán és kegyetlenül szeretni Petőfi Sándort, mi bátyjai az idő­ben és öccsei a költészetben, akik megmosdottunk tisztító könnyei­ben, könnyeinkben, akik csillag­szavára és virág-szavára, madár­szavára, és halál-szavára, átok­szavára és szörnyűlködés-szavára; és forradalom­ szavára szemünkbe jönnek, mi pedig leszólunk a rej­telmes és titokzatos földbe, leszó­lunk az eltitkoló földbe áldott, ár­va, magányos csontjaihoz, a föld­nek szólunk, mutassa meg csont­jait nekünk, mi most is siratjuk puszta­ szavára és szeretjük őt, hi­szünk benne és hiszünk önma­gunkban, a földet kérjük, mint va­rázslók, sámánok, költők ősidők­ben, a földet kérjük, őrizze meg titkos csontjait, úgy, ahogy mi őrizzük örökké­ virágzó gyémánt­­kehely fejét szívünkben. Mert ha­talmunk nincs a földet megnyílás­ra kérni. Mert hatalmunk csak a szeretetre van. Mert mi még azt se tudjuk, hol hevernek hervadat­­lan csontjai. IGLÓDI ISTVÁN: Abban a szerencsében volt ré­szem, hogy Németh László Pető­fi Mezőberényben című drámája tévé­változatában a költőt ala­kíthattam. Petőfi úgyszólván végigkíséri mindnyájunk életét. Az ő művein keresztül ismertük meg, mi az a költészet, neve egybekapcsolódott történelmünk egyik legdicsőbb fe­jezetével, halála pedig minden fiatalember számára a hősiesség és a hazaszeretet legszebb példá­ja. Kamaszkorában, azt hiszem, mindenki „szerelmes” volt egy kicsit belé, és legtitkosabb, elvá­gyódó pillanataiban a helyébe is képzelte magát. Mindnyájan ott álltunk a Múzeum lépcsőjén, mindnyájan szavaltuk a Pilvax­ban a Nemzeti dalt. Úgy gondo­lom, mindenki játszotta már, ha csak néhány pillanatig is magá­ban Petőfit. Ő a költő. Mindenki költője és mindenki Petőfije. A színész számára végtelenül megtisztelő, de végtelenül riasztó feladat is egy ilyen alak megfor­málása. Hogy miért megtisztelő, azt nem kell magyaráznom. Hogy miért riszta? Azért, mert meg­sokszorozódik az az amúgy is ha­talmas felelősség, amely egy fő­szerep eljátszásával jár. Egy ilyen, mindnyájunk fantáziájában élő alakot hogy merhetek én egyedi módon, de mindenki szá­mára megformálni? Az effajta vívódásokon hál’ is­tennek elsősorban a darab segíti át az embert. Németh László drá­mája olyan mű, melyet elolvasva eloszlattak a gátlások. Megérti az ember, hogy ezt eljátszva nem beavatkozni fog az általános Pe­­tőfi-képbe, hanem kiegészíti és világosabbá teszi majd. Úgy vélem, egy ember a halála előtt — különösen, ha megsejti vagy megérzi annak közeledtét — bölcs és bizonyos értelemben öreg lesz, biológiailag bármilyen idős is. Ezt az „öreg” Petőfit ál­lít­ja elénk az író. Még át-átüt vi­selkedésén a márciusi lobogás, de a szenvedélyt a mérlegelő és fe­lelősségérzettől áthatott, néha re­zignált bölcsesség váltja fel. Felelősségérzet! Talán ez a leg­fontosabb. Felelősnek érzi magát a nemzet sorsáért, de tudja, hogy gyakorlatilag segíteni, és még­­csak beavatkozni sem tud. Felelős családja biztonságáért, de mit te­gyen, mikor saját maga sincs biztonságban. Végül pedig felelős a tehetségéért és a művészetéért; — ez az, ami mindent a háttérbe szorít. A világ általában hajlandó az értelmest a látványosért feláldoz­ni, és hogy ez mennyire így van, azt az mutatja, hogy száz éven át bele is nyugodtunk ebbe az értel­metlen halálba. Nimbuszt fon­tunk köré, vagy regényes histó­riákban hittünk: nem is halt meg, bujkál, bolyong a világban. A lel­kiismeret nem volt nyugodt. Ez a nemzeti lelkiismereti válság tük­röződött számomra ebből a da­rabból. A csodálatos Petőfi így csodá­­latos igazán, ezért voltam boldog, hogy a nagyszerű Görbe János után felölthettem a maszkját, és ha sikerült ez elmondottaknak csak egy részét is kifejeznem, ak­kor úgy érzem, ez a produkció is hozzájárult egy olyan szomorú esemény méltó megünnepléséhez (milyen furcsa itt az ünnep szó), mint Petőfi Sándor halálának 120. évfordulója. A költő

Next