Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-03 / 1. szám - Lukács György: Lenin • Részlet Lukács tanulmányából, mely a Luchterhand Verlag kiadásában, 1967-ben, német nyelven jelent meg. Fordította Bence György. (3. oldal) - Bortnyik Sándor: metszete • kép • Lenin (3. oldal)

I LUKÁCS GYÖRGY Az újkor demokratikus forra­dalmainak láncolatában két, po­lárisan ellentétes típusa jelenik meg a vezérnek; olyan alakok testesítik meg ezeket a póluso­kat — a valóságban és a nagy költészetben is (például Georg Büchnernél) —, mint Danton és Robespierre. Még magának a munkásforradalomnak a nagy szónokaiban, mint Lassalle-ban és Trockijban is vannak bizo­nyos Danton-szerű vonások. Csak Leninnel jelenik meg teljesen új típus, tertium datur ezzel a két szélsőséggel szemben. Még spontán idegreakcióit is olyan elvhűség jellemzi, amilyen csak a forradalom régi nagy asz­kétáiban volt meg — de Lenin jellemében nincs egy csöpp asz­­kétizmus sem. Életvidám, humo­ra van, élvezni tud mindent, amit az élet nyújt, a vadászattól, horgászástól és sakkozástól Pus­kin és Tolsztoj olvasásáig, képes átadni magát a valóságos em­bereknek, azonosul velük. Az elvhűség a polgárháborúban kér­lelhetetlen keménységgé fokozó­dott, de Leninben sohasem volt gyűlölet. Intézmények ellen har­colt, ami természetesen magával hozta, hogy az őket képviselő emberek ellen is harcolnia kel­lett, akár a teljes megsemmisíté­sig. Ám mindig olyan szükség­­szerűségnek tekintette ezt, amely emberileg sajnálatos, bár­mennyire elkerülhetetlen is, bármennyire nem lehet ki­térni előle bizonyos konk­rét helyzetekben. Gorkij fel­jegyzéséből ismerjük Lenin nagyon jellemző szavait, amelye­ket egy ízben az Appassionato meghallgatása után mondott: „Semmit sem ismerek jobban, mint az Appassionatát, hajlandó volnék minden nap meghallgat­ni. Bámulatos, emberfeletti mu­zsika. Mindig büszkén, lehet, hogy naivul, azt gondolom olyankor: íme, milyen csodákra képesek az emberek! — És hu­nyorított, nevetett, aztán szomo­rúan tette hozzá: — De sokszor képtelen vagyok zenét hallgatni, az idegeimre megy, szeretnék kedves ostobaságokat mondani és megcirógatni az embereket, akik förtelmes pokolban élnek és ilyen szépségeket tudnak al­kotni. Pedig ma nem kell senkit cirógatni — leharapják a kezün­ket, ütni kell, sajnálkozás nél­kül, bár elméletben minden erő­szak ellen vagyunk. Hm, hm — pokolian nehéz kötelesség!” Világosan kell látni, hogy még ez az olyan spontán, annyira ér­zelmi megnyilatkozás , sem az ösztönök lázadása a rájuk kény­­szerített „életvitel” ellen, hogy Lenin ebben is csak a maga vi­lágnézetileg kidolgozott elveit követi. Évtizedekkel a Gorkij le­írta epizód előtt, a fiatal Lenin a narodnyikok és legális marxis­ta kritikusaik ellen írt polémikus cikkeket, s az utóbbiakat elemez­ve kimutatta, hogy objektivista módon járnak el, amikor azt bi­zonygatják, „hogy a tények va­lamely adott sorrendje szükség­­szerű”, és az objektivizmus az­zal a veszéllyel jár, „hogy a té­nyek apologétájánal­ álláspont­jára csúsznak le”. Lenin egyetlen kiutat látott e veszély elkerülé­sére, következetesebben kell al­kalmazni a marxizmust a tények megértésére, magukban a té­nyekben kell felfedezni valósá­gos társadalmi alapjukat. Ez a következtetés a marxizmus fölé­nye az objektivizmussal szem­ben, a marxista „mélyebben, tel­jesebben érvényesíti objekti­­vizmusát”. Éppen ebből a felfo­kozott objektivitásból jön létre az, amit Lenin pártosságnak ne­vez: a pártosság azt jelenti, „hogy az események minden megítélésénél közvetlenül és nyíltan egy bizonyos meghatáro­zott társadalmi osztály állás­pontjára helyezkedünk.” A szub­jektív állásfoglalás tehát Lenin­nél mindig az objektív valóság­ból ered, és oda is tér vissza. Ez természetesen konfliktu­sokhoz vezet, ha a valóság­ ellent­mondásai egymást kizáró ellen­tétekké fokozódnak, s az ellen­tétek közepett élő embernek ma­gának kell az ilyen konfliktuso­kat kihordania. De az olyan konfliktusok, amelyekben a va­lóságban gyökerező, az egyének objektív viszonyain alapuló meg­győződések ütköznek össze, elvi­leg különböznek az olyanoktól, amelyekben azt kell megérnünk, hogy legbelső emberi mivoltun­kat fenyegeti veszély. És Lenin­nél sohasem fordul elő az utóbbi eset. Hamlet legnagyobb dicsére­te Horatióra: „ ... áldott az, ki­nek / Vérével úgy vegyült ítéle­te, / Hogy nem merő síp e sors ujja közt, / Oly hangot adni, mi­lyent billeget.” Vér és ítélet: el­lentétük és egységük is csak mint az emberi egzisztencia köz­vetlenül általános alapja szár­mazik a biológiai szférából. Konkrétsággá kifejlődvén mind­kettő az ember társadalmi létét fejezi ki: a harmóniát vagy a disszonanciát az ember és a tör­ténelmi pillanat viszonyában, és­pedig mind elméletileg, mind gyakorlatilag. Leninben jól ve­gyült vér és ítélet, mert a tu­dás, amit a társadalomról szer­zett, minden pillanatban az ép­pen akkor szükséges cselekvésre irányult, mert gyakorlata min­dig a felhalmozott igaz ismere­tek összegének és rendszerének szükségszerű következménye volt. Leninben nincs semmi, ami akár távolról is emlékeztetne va­lamiféle önmagába fordulásra; a siker nem teszi elbizakodottá, a kudarc nem letörtté. Tagadja, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekre az ember nem képes gyakorlatilag reagálni. Lenin egyik a kevés nagy ember közül, akiknek nagyon sok, a leglényegesebb sikerült, és éppen a gyakorlatban. Még­is — vagy­­ talán éppen ezért — aligha volt még va­laki, aki olyan józanul és pá­toszmentesen fogta volna föl az elkövethető és elkövetett hibá­kat: „Nem az az okos, aki soha­sem téved. Ilyen ember nincs és nem is lehet. Az az okos, aki nem követ el túl lényeges hibá­kat, és érti a módját, hogy gyor­san, könnyedén kijavítsa őket.” A cselekvő ember sorsának ez a nagyon is prózai felfogása min­den patetikus vallomásnál job­béra kifejezi Lenin beállítottságá­nak lényegét. Élete állandó cse­lekvés, szakadatlan harc, s egy olyan világban cselekszik és harcol, amelyben — legmélyebb meggyőződése szerint — nincs helyzet, ami kiúttalan volna, akár neki, akár ellenfelének. Ezért volt számára az élet vezér­elve, hogy mindig felkészülten kell várni a cselekvés, a helyes cselekvés pillanatára. Ebből eredt Lenin józan egy­szerűségének magával ragadó tö­meghatása. Páratlan néptribun volt, de a szónokiasság árnyéka sem fért egyéniségéhez; ebben megint csak ellentéte a korábbi nagy forradalmár-típusoknak (gondoljunk most is Lassalle-ra és Trockijra). A magánéletben és a közéletben egyaránt mély ellenszenvvel viseltetett minden iránt, ami frázisszerű, felfújt, vagy túlhajtott. S megint csak jellemző, hogy a „túlzásoknak” ez a politikai és egyben emberi elutasítása objektív filozófiai alapokra támaszkodik: „Mert, ha túlhajtják, ha túllépik valóságos érvényességének határait,... minden igazság abszurdummá változhat, sőt, ilyen körülmé­nyek között elkerülhetetlenül abszurdummá is kell változnia.” Ez azt jelenti, hogy Leninnek még a legáltalánosabb filozófiai kategóriák sem a kontemplatív, absztrakt általánosság síkján je­lentek meg, hanem eszközöknek tekintette őket, amelyeknek min­den pillanatban készen kell áll­niuk a gyakorlat elméleti előké­szítésére. A szakszervezeti vitá­ban, amikor Buharin kétértel­mű, eklektikus közvetítő állás­pontja ellen harcolt, a totalitás kategóriájára támaszkodott. Mélységesen jellemző, ahogy Le­nin egy filozófiai kategóriát al­kalmaz: „Ahhoz, hogy valóban ismerjük a tárgyat, először is , meg kell ragadni, tanulmányoz­ni kell minden oldalát, kapcsola­tát, ’közvetítését’. Sohasem fog­juk ezt teljesen elérni, de a sok­oldalúság követelménye megóv bennünket a hibáktól és a meg­merevedéstől.” Igen tanulságos látni, hogyan szolgál itt egy absztrakt filozófiai kategória — kiegészítve az alkalmazhatóságá­ra vonatkozó ismeretelméleti fenntartásokkal — tisztán a he­lyes gyakorlat vezérelveként. Ha lehet, még plasztikusabb Leninnek ez a magatartása a breszt-litovszki béke körüli vi­tákban. Történelmi közhely ma már, hogy „reálpolitikailag” Le­ninnek volt igaza a baloldali kommunistákkal szemben, akik — internacionalista meggon­dolások alapján — az eljö­vendő német forradalmat akarták támogatni, forradal­mi háborút követeltek és ezzel kockáztatták az orosz tanácsköz­társaság fennmaradását. De a helyes gyakorlati megoldás Le­ninnél azon alapult, hogy elmé­letileg mélyen elemezte a forra­dalmi fejlődés összfolyamatának pillanatnyi állapotát, éppígylétét. A világforradalom minden rész­eseménynél előbbrevaló, de ez — mondja Lenin — csak akkor le­het valódi (tehát gyakorlati) igazság, „ha nem hagyjuk fi­gyelmen kívül, hogy milyen hosszú és nehéz út vezet a szo­cializmus teljes győzelméhez”. S az akkori konkrét helyzetet tekintve hozzáteszi: „Minden absztrakt igazság frázis lesz, ha bármely tetszőleges konkrét helyzetre alkalmazzák.” Az igaz­ság miatt a gyakorlat alapja te­hát abban különbözik a forra­dalmi frázisoktól, hogy elméle­tileg eltalálja a mindenkori — szükségszerű és lehetséges — forradalmi helyzet éppígylétét. A legemelkedettebb érzés, a leg­önfeláldozóbb odaadás is frázis­sá lesz, ha a helyzet elméleti lényege (éppígyléte) nem teszi lehetővé a valódi forradalmi gyakorlatot. Ami korántsem je­lenti, hogy a valódi forradalmi gyakorlatnak feltétlenül sikeres­nek kell lennie. Az első forra­dalom idején, a moszkvai fegy­veres felkelés leverése után Le­nin szenvedélyesen viaskodott Plehanov álláspontjával, mely szerint „nem lett volna szabad fegyvert ragadni”, mert szerin­te a levert felkelés is előbbre vitte az összfolyamatot. Minden analogizálás, az absztrakt és a konkrét, a világi történelmi és az aktuális minden felcserélése frá­zisokhoz vezet, így az 1792/93-as Franciaország összehasonlítása az 1918-as Oroszországgal, ami gyakran felmerült a breszti béke körüli vitákban. Ilyen hamis ál­talánosítás volt, amikor a né­met kommunisták a Kapp-puccs (1920) után igen okos és önkri­tikus téziseket állítottak föl, amelyekben kidolgozták az irányelveket a puccs megismét­lődésének esetére. Leninnek me­gint csak meg kellett kérdeznie: Honnan tudjátok, hogy a német reakció egyáltalán meg fogja is­mételni? Lenin egész élete szakadatlan tanulás volt, különben nem tud­j­dott volna így cselekedni és ítélő I­ni. 1914-ben, a háború kitörése­e után, különböző rendőrségi ka­landokat átvészelve, Svájcban kötött ki, s megérkezvén azt tekintette első feladatának, hogy a „szabadságot” jól kihasználan­dó, Hegel Logiká­ját tanulmá­nyozza. Vagy amikor az 1917-es júliusi események után egy munkásnál lakott illegálisan,­­ szállásadója így dicsérte ebéd ,, előtt a kenyeret: „Már nem mer­nek rossz kenyeret adni!” Lenin megrendült, és el volt ragadtat­­­­va „a júliusi napoknak ettől az osztályszerű értékelésétől”. El­gondolkodott a maga bonyolult elemzésein és a belőlük követ­­­­kező feladatokon. „A kenyérre ! — írja —, olyan ember lévén,­ aki személyesen nem ismerte a nyomort, nem gondoltam... A gondolkodás a politikai elemzés révén szokatlanul bonyolult és kanyargós úton jut el a kenyé­rért vívott osztályharchoz, amin minden alapul.” Így tanult Le­nin egész életében mindig és mindenütt, akár Hegel Logiká­jából, akár egy munkásnak, rá a kenyérről mondott vélemé­ét. Az állandó tanulás, a kész­ IH hogy újra és újra hagyja rru II tanítani a valóságtól, abból­­ |H dik, hogy életvitelében a gya |H lató az abszolút elsőbbség. II önmagában ez is, de még ink II ennek a tanulásnak a jl­lege, áthidalhatatlan szaki ,feki­kai választja el Lenint min-A den empiristától és reálpoliti-i kustól. Ő ugyanis nemcsak vi-t tatkozó vagy nevelő célzattal emlékeztet arra, hogy minden a totalitást kell alapnak és­ mércének venni, önmagá­­nak sokkal szigorúbb követel-­ ményeket állít föl, mint akár­ legjobban megbecsült vitapart­nereinek. A valóságnak, amely­ben cselekedni kell, az egyete­messég, totalitás és konkrét egy­­szeriség a döntő meghatározásai, s minden praxis abban a mér­tékben válik valóban hatékony­­nyá, amennyire képes ezeket megközelíteni. (Folytatás a 4. oldalon) Bortnyik Sándor metszete 1970-ben ünnepli a világ Le­nin születésének századik év­fordulóját. Az ünneplésből la­punk is részt kér: az elkövet­kező hónapokban a magyar szellemi élet számos kiválósá­gának Leninről szóló cikkét kívánjuk közölni. Sorozatun­kat Lukács György írása ve­zeti be. Ez a cikk részlet Lu­kács György Leninről írott ta­nulmányának utószavából, mely először a Luchterhand Verlag kiadásában, 1967-ben, német nyelven jelent meg. A tanulmány és az utószó teljes terjedelmében, magyarul elő­ször a szerző Lenin című ta­nulmánykötetében — a Mag­vető Könyvkiadó gondozásá­ban — a közeljövőben lát napvilágot. Cikkünket Bence György fordította.

Next