Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-03 / 1. szám - Hernádi Miklós: A test évszakai (4. oldal) - Zelk Zoltán: Szilveszteri levél (4. oldal) - Illés Árpád: Illusztráció • kép (4. oldal)

rv A test évszakai A fennmaradás parancsolata kopasztot­­ta le az emberőst, hogy étike üldöztekor bundája alatt túl ne hevüljön. Keserves árat kényszerült fizetni, a kivetettséget a perzselő napnak, s a metsző hidegnek. A légkondicionált világba érkezvén újabb baj környékezi: teste évezredek alatt át­vette az évszakok négyes ritmusát, ám a váltakozást, mely már vérébe ivódott, most az elektromosság közbenjárásával semleges állandóság készül felváltani, így oltja ki a kézzel írott betű arcát az írógép mértani egyenletessége. A test védekezik, mozgósítja belső tar­talékait, hogy felmutassa a váltakozás múlhatatlan örömét. Örömmel éled a ka­kasra, kínnal tápászkodik az ébresztőóra vezényszavára. Örömmel göngyöli fel a kilométereket, ha gyalog jár, és különös ájulás kerülgeti, mikor kilép a repülőgép­ből: természet ellen való, hogy a távolság az ölébe hullott, megszolgálatlanul. Az emberpalánta jobban örül a maga fabri­kálta ormótlan játéknak, mint a raffinált gépnek, szétszedi, hogy maga alkothassa újra A test védekezik: a vezérlő Észt a vál­takozás ősi ritmusának tiszteletére tanítja Menekülne a városból, a füstköd-bura alól, ahol télen többet izzadunk, mint nyáron; éjjel többet hunyorgunk a fénytől, mint nappal, s a hóból órák alatt csak szennyes hírmondó-halmok maradnak. Áhítja a reggeleket, mikor saját parancs­szavára éled, s az estéket, mikor ugyanígy pilled el A deleket, mikor nem az óra jelöli ki étkezése határvonalát, hanem az étvágy. Kirándul, barkácsol, sportol, el­borult szemmel menetel a távolodó lidérc, az ősállapot után, s mindezt már csak az óra s a tulajdon szorításában teheti. Évszakainak hullámzó emlékét még úgy őrzi, mint a női altest a Hold rejtelmes jelenvalóságát. Nyáron fölfedné magát, párolgását a perzselő égnek ajánlaná, ha nem fújna meg a ruha pólyájában. Az idő­s a tulajdon határain belül a strandra menekül, ott ápolja bontakozó energiáját, melyek esténként egy másik test energiái­ba ömölve alszanak ki. Ősszel, a hideg előőrseivel vitatkozva kél a leghatalmasabb ellenkezésre a test. Bőrfelületében még ott a nyár barnító me­lege, s a tartalékból nagy ellentmondások­ra futja. Ősszel születnek a világrekordok, ősszel, a tél előszobájában a leghevesebb, mert sietős, a szerelem. Az energiákat föléli a tél, jótékony szunnyadást kínálna. A tevékenység az alacsonyan delelő Nap néhány órájára szűkülne. De mesterséges tüzekkel, a nyár látszatában, erején túl költekezik a test, adósságba keveredik, mire eljön a tavasz. Reszketeg, másnapos a kialvatlanságtól. A tavasz jöttére alig tud csatlakozni a környező éledéshez. Mély álmokba zuhan, hunyorogva keresi helyét, sebeit nyalogat­ja. Csak azért szerelmes a tavaszba, mert maga magától undorodik, kapaszkodnia kell valamibe. A tavasz kötelével rántja a nyárba magát, ahol az anyaméh ősi hő­mérséklete behegeszti sebeit, kipállott bő­rét elsimítja. Bátorsága föléled megint, messzebb me­részkedik nyár elején. Kitárulkozna a me­legnek, kibékülne még a túlhevüléssel is. És mikor megmerevíti a hideg a mozgoló­dó aktivitást, éppen időben, a fáradás jö­vetelekor hirdet pihenőt. Kényszer is az évszakok négyes ritmu­sa, de megnyugvás is. A végleteket az eszmélő ember letompította: árnyékkal, tűzzel, lámpással, prémmel. A semleges állandóságra mégis lehorgad. Visszakíván­ja a váltakozást, mely beépült teste póru­saiba, lényévé alakult. Védekezése szűkös, egyéniségét csak betűk, sorszámok szava­tolják. Szereti a kutyát. A kutya orra még kiérzi belőle az ősiség maradékát. Hernádi Miklós (Folytatás a 3. oldalról) A történelem természetesen mindig teremt olyan helyzete­ket, amelyek ellentmondanak minden eddig ismert elméletnek. Sőt, olyan helyzetek is adódnak, amelyekben lehetetlen az — igaz és igaznak tudott — elvek sze­rint cselekedni. Lenin már 1917 októbere előtt tudta, hogy a gazdaságilag elmaradott Orosz­országban valami olyasfajta át­meneti formára , lesz szükség, mint a NÉP. Ám a polgárháború és az intervenciók az úgyneve­zett hadikommunizmust kény­szerítették rá a szovjetállamra. És Lenin meghajolt a ténybeli szükségszerűség előtt — anélkül azonban, hogy elvi meggyőződé­sét feladta volna. Keresztülvit­te a „hadikommunista” intézke­déseket, amelyeket a helyzet megkövetelt, amennyire csak le­hetséges volt, de — kortársainak többségével ellentétben — egy pillanatra sem ismerte el, hogy a hadikommunizmus valódi for­mája volna az átmenetnek a szocializmushoz, és szilárdan el­tökélte, hogy vissza kell térni a NÉP elméletileg helyes vonalá­hoz, amint vége szakad a hábo­rúnak és intervenciónak. Nem volt sem empirista, sem dogma­tikus, hanem a gyakorlat teore­tikusa, aki az elméletet ülteti át a gyakorlatba. A Mi a teendő? nemcsak szimbolikus címe lehetne Lenin egész írói produkciójának, ha­nem magának a műnek az elmé­leti alapgondolata is, mintegy előrebocsátott összegezése egész világszemléletének. Megállapít­ja, hogy a sztrájkok spontán osztályharca, még a pontosan és jól szervezett sztrájkoké is, csak a csíráit ülteti el az osztálytu­datnak a proletariátusban. Pusz­tán a sztrájkok révén a munká­sok még nem jutnak el a felis­meréshez, hogy „érdekeik kibé­kíthetetlen ellentétben állnak az egész jelenlegi politikai és társa­dalmi rendszerrel”. Megint a to­talitás szabja meg a forradalmi gyakorlatra törő osztálytudat helyes irányát; nincs valódi gya­korlat, amely ne a totalitásra irányulna. A totalitás megisme­rése azonban sohasem lehet spontán. Mindig „kívülről”, vagyis elméletileg kell bevinni a cselekvők tudatába. A gyakorlat mindent átfogó uralma tehát csak akkor való­sulhat meg, ha olyan elméleten alapul, amely célja és iránya szerint mindent átfogó megis­merés. A lét objektíve kibonta­kozott totalitása azonban, ahogy ezt Lenin nagyon jól tudja, vég­telen, s ezért sohasem ismerhető meg teljesen. Úgy látszik tehát, hogy circulus vitiosus keletke­zik: a megismerés folyamata végtelen, de állandó­­n aktuális a követelés, hogy most rögtön kell helyesen cselekedni. Gya­korlatilag mégis megoldható, ami absztrakté és elméletileg megoldhatatlannak látszik. A magatartást, amely képes erre, újra csak Shakespeare szavaival tudjuk a legjobban jellemezni: „the readiness is all” (a készen­lét: minden). Lenin legterméke­nyebb jellemvonásainak egyike, hogy sohasem szűnt meg tanulni a valóságtól, s egyben mindig készen állt a cselekvésre. Ebből következik elméleti működésé­nek egy figyelemre méltó és lát­szólag paradox sajátossága: so­hasem gondolta, hogy már nincs mit tanulnia a valóságtól, de amit már megtanult, azt mindig úgy rendezte el, hogy bármely pillanatban fel tudja használni a cselekvésiben. Abban a szerencsében volt részem, hogy tanúja lehettem a számtalanul sok pillanat egyiké­nek, amelyben Leninnek hirte­lenjében mozgósítania kellett még alakulóban levő ismereteit. 1921-ben történt a dolog. A Komintern III. kongresszusának cseh bizottsága ülésezett. A kér­dések fölöttébb bonyolultak vol­tak, a vélemények összebékíthe­­tetlennek látszottak. Hirtelen betoppant Lenin. Mindenki arra kérte, hogy nyilvánítson véle­ményt a cseh problémákról. Elő­ször elutasította a kérést, azt mondta, hogy igyekezett rende­sen tanulmányozni az anyagot, de olyan sürgős államügyek jöt­tek közbe, hogy csak azt a két újságot tudta futólag átlapozni, amelyet a kabátzsebébe dugva magánál is hordott. Csak sok kérlelés után szánta rá magát, hogy legalább a be­nyomásait közölje a két új­ságszámról. Elővette őket a zsebéből, és egészen rendszerte­len, rögtönzött elemzésbe fogott, a vezércikknél kezdte és a napi híreknél fejezte be. Mégis, ezek a hevenyészett gondolatok adták a legmélyebb elemzést az akkori csehszlovák helyzetről és a kom­munista párt feladatairól. Magától értetődik, hogy Le­nin, aki az állandó készenlét em­bere volt, mindig a gyakorlat el­sőbbsége mellett döntött az el­mélet és a gyakorlat kölcsönha­tásának kérdésében. Különösen kézzelfogható módon tette ezt a forradalom első szakaszában írott elméleti főművének, az Állam és forradalom-nak a lezá­rásakor. Illegális rejtekhelyen írta a könyvet, a júliusi napok után, s az 1905-ös és az 1917-es tapasztalatokról szóló utolsó fe­jezetét már nem tudta befejezni, a forradalom fejlődése nem ha­gyott rá időt. „Kellemesebb­­és hasznosabb dolog — írta az utó­szóban — ’a forradalom tapasz­talatait’ végigcsinálni, mint írni róluk.” Mély őszinteség van ezekben a szavakban. Tudjuk, hogy mindig igyekezett pótolni, amit elmulasztott. Az eseménye­ken, nem rajta múlott, hogy ez nem sikerült. Fontos fejlemény volt az em­beri magatartás történetében az utolsó századok során, hogy a sztoikus-epikureus „bölcs” esz­ményképe — az akadémikus fi­lozófián túl is — erősen kihatott etikai, politikai és társadalmi nézeteink alakulására. De hatása során maga az eszménykép is átalakult: sokkal erőteljeseb­bekké váltak a típus aktív, gya­korlati vonásai az eredetihez képest. Ennek a fejlődésnek a legutóbbi, eddig legmagasabb és legfontosabb szakasza a Lenin magatartását jellemző állandó cselekvési készség. A világtörté­nelem menetéhez mérve csak múló epizód, hogy manapság — amikor a manipuláció szétszag­gatja a gyakorlatot és a dezideo­­logizálás felbomlasztja az­ elmé­letet — a „szakemberek” körei­ben nem sokra tartják ezt az eszményt. Tetteinek és művei­nek jelentőségén túl Lenin alak­ja mint az állandó cselekvési készség megtestesülése is el­pusztíthatatlan értéket képvisel: a lenini magatartás új példa­mutató típusa az emberi cselek­vés és a valóság viszonyának. SZILVESZTERI LEVÉL Mikor lapzárta után félórá­val azzal kopogtam be az Élet és Irodalom főszerkesztőjéhez, hogy az influenza kiütötte ke­zemből a tollat, heti levél nél­kül kell elkezdenem az 1970-es esztendőt. — ő, még másfél órával kitolva a lapzárta idejét, megkérdezte: — Nem ülnél neki az írásnak mégis? Hátha eszedbe jut vala­mi? S mert az influenzát nem kifogásként mondtam, hanem mert előző este még 37,8-al húztam elő a lázmérőt, önök­nek is megmondom, amit a lap szerkesztőjének: „Jó, megpró­bálom, de úgy olvasd majd, hogy szilveszteri írás lesz. Épp ezért legyen a címe is: Szil­veszteri levél...” S ezzel már belekezdek is két jelenetbe, melyek megintcsak alkalmasak arra, hogy rossz hírem növel­jék. Első jelenet Szereplők: Okos kéz. E sorok írója. Idő: 1968 utolsó délutánja. Szín: A budapesti Ügetőpá­lya, melyet építői kiváló stílus­érzékkel a Kerepesi temető fa­lához támasztottak. (Azt hiszem, szólnom kell néhány szót a jelenet főszerep­lőjéről, okos kézről, mert e név jelentését nem ismerhetik azok, akik az ügetőnek csak hírét hallották, s ezért nem ágyban fekve, kikapcsolt vil­lannyal, hanem terített asztal­nál várják az újévet. Okos kéz ötven éves, műanyag mütyür­kéket gyártó kisiparos, aki tíz évvel ezelőtt „megfogott” egy hatvanegyezer forintot fizető hármas befutót. Akkor nevezte el a pálya közönsége Okos kéz­nek. S bár azóta ötször hat­vanegyezer forintot veszített, ő már holtáig Okos kéz marad.) OKOS KÉZ: (két futam és két hóbucka közt, hóna alatt az iménti sorsoláson nyert pezs­gősüveggel odalép a sorok író­jához.) Boldog új évet kívánok, Zsiga bácsi! ( SOROK ÍRÓJA: Évek óta készülök megkérdezni magától, kedves Okos kéz, hát most vé­gül megkérdezem: miért szólít maga engem Zsiga bácsinak? OKOS KÉZ: Mert láttam egy könyvet a kirakatban, s azon a könyvön a maga arcké­pe volt. A nevét még abban a percben elfelejtettem, de ha könyvet ír, akkor biztosan író. Igaz? A lányom beszélt egyszer egy íróról, aki Zsiga bácsi, gon­doltam, hátha maga az? (Kis szünet, csak a lovak patkócsattogása s a szurkik ke­rekeinek csikorgása hallatszik a fagyos havon, aztán egy női hang a megafonból: Öt perc múlva indítás!) OKOS KÉZ: (A pezsgősüve­get jobb kezéből bal kezébe téve, előkotorja utolsó tízesét, hogy a pénztárhoz induljon, tehát szabad kéz híján csak fe­jével biccentve) Hát akkor mégegyszer minden jut az új évre, Zsiga bácsi! Második jelenet Szereplők: Húsz Okos kéz Ötezer buta kéz E sorok írója. Szín: Ugyanaz, mint az első­ben. Idő: Évekkel korábban, s ta­vasz elején, Szabó Ernő, a nép­szerű Szabó bácsi halála után. Az idő legalább körülbelül pontos meghatározása azért fontos, mert e jelenetnek is szereplője E sorok írója, akit az Ügetőpálya látogatói akkor­tájt Szabó Ernőnek véltek. Ha meglátták, mély reverendával köszöntötték, kezét szorongat­ták, s megkérdezték, mit gon­dol, melyik ló nyer? E sorok írója nem akarta megfosztani sorstársait a szép érzéstől, hogy a szenvedély egyazon útját ta­possák a híres színésszel, ezért még a gratulációkat is elfogad­ta, mikor Szabó Ernő, halála előtt néhány hónappal, állami kitüntetést kapott. Történt az­tán, hogy E sorok írója megbe­tegedett, Babits professzor gyó­gyító kése alá került, s így jó­­néhány hétig nem járhatott az ügetőre. S történt az is, s ugyanabban az időben, hogy Szabó Ernő meghalt. Hogy a néhány okos kéz és a sokezer Buta kéz nem tévedett, hogy valóban Szabó Ernő volt, akit ők annak véltek, bizonyság lett, hiszen hetek óta nem látták a pályán. De aztán... azon a ta­vaszi napon... HÚSZ OKOS KÉZ: (Némán leejtett állal.) ÖTEZER BUTA KÉZ: (Né­mán, leejtett állal.) E SOROK ÍRÓJA: Miért csodálkoznak? Ilyen az igazi szenvedély! (A temető falára mutatva) Versenynapon mindig átmászott a kerítésen... Illés Árpád: Illusztráció

Next