Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-03 / 1. szám - Hernádi Miklós: A test évszakai (4. oldal) - Zelk Zoltán: Szilveszteri levél (4. oldal) - Illés Árpád: Illusztráció • kép (4. oldal)
rv A test évszakai A fennmaradás parancsolata kopasztotta le az emberőst, hogy étike üldöztekor bundája alatt túl ne hevüljön. Keserves árat kényszerült fizetni, a kivetettséget a perzselő napnak, s a metsző hidegnek. A légkondicionált világba érkezvén újabb baj környékezi: teste évezredek alatt átvette az évszakok négyes ritmusát, ám a váltakozást, mely már vérébe ivódott, most az elektromosság közbenjárásával semleges állandóság készül felváltani, így oltja ki a kézzel írott betű arcát az írógép mértani egyenletessége. A test védekezik, mozgósítja belső tartalékait, hogy felmutassa a váltakozás múlhatatlan örömét. Örömmel éled a kakasra, kínnal tápászkodik az ébresztőóra vezényszavára. Örömmel göngyöli fel a kilométereket, ha gyalog jár, és különös ájulás kerülgeti, mikor kilép a repülőgépből: természet ellen való, hogy a távolság az ölébe hullott, megszolgálatlanul. Az emberpalánta jobban örül a maga fabrikálta ormótlan játéknak, mint a raffinált gépnek, szétszedi, hogy maga alkothassa újra A test védekezik: a vezérlő Észt a váltakozás ősi ritmusának tiszteletére tanítja Menekülne a városból, a füstköd-bura alól, ahol télen többet izzadunk, mint nyáron; éjjel többet hunyorgunk a fénytől, mint nappal, s a hóból órák alatt csak szennyes hírmondó-halmok maradnak. Áhítja a reggeleket, mikor saját parancsszavára éled, s az estéket, mikor ugyanígy pilled el A deleket, mikor nem az óra jelöli ki étkezése határvonalát, hanem az étvágy. Kirándul, barkácsol, sportol, elborult szemmel menetel a távolodó lidérc, az ősállapot után, s mindezt már csak az óra s a tulajdon szorításában teheti. Évszakainak hullámzó emlékét még úgy őrzi, mint a női altest a Hold rejtelmes jelenvalóságát. Nyáron fölfedné magát, párolgását a perzselő égnek ajánlaná, ha nem fújna meg a ruha pólyájában. Az idős a tulajdon határain belül a strandra menekül, ott ápolja bontakozó energiáját, melyek esténként egy másik test energiáiba ömölve alszanak ki. Ősszel, a hideg előőrseivel vitatkozva kél a leghatalmasabb ellenkezésre a test. Bőrfelületében még ott a nyár barnító melege, s a tartalékból nagy ellentmondásokra futja. Ősszel születnek a világrekordok, ősszel, a tél előszobájában a leghevesebb, mert sietős, a szerelem. Az energiákat föléli a tél, jótékony szunnyadást kínálna. A tevékenység az alacsonyan delelő Nap néhány órájára szűkülne. De mesterséges tüzekkel, a nyár látszatában, erején túl költekezik a test, adósságba keveredik, mire eljön a tavasz. Reszketeg, másnapos a kialvatlanságtól. A tavasz jöttére alig tud csatlakozni a környező éledéshez. Mély álmokba zuhan, hunyorogva keresi helyét, sebeit nyalogatja. Csak azért szerelmes a tavaszba, mert maga magától undorodik, kapaszkodnia kell valamibe. A tavasz kötelével rántja a nyárba magát, ahol az anyaméh ősi hőmérséklete behegeszti sebeit, kipállott bőrét elsimítja. Bátorsága föléled megint, messzebb merészkedik nyár elején. Kitárulkozna a melegnek, kibékülne még a túlhevüléssel is. És mikor megmerevíti a hideg a mozgolódó aktivitást, éppen időben, a fáradás jövetelekor hirdet pihenőt. Kényszer is az évszakok négyes ritmusa, de megnyugvás is. A végleteket az eszmélő ember letompította: árnyékkal, tűzzel, lámpással, prémmel. A semleges állandóságra mégis lehorgad. Visszakívánja a váltakozást, mely beépült teste pórusaiba, lényévé alakult. Védekezése szűkös, egyéniségét csak betűk, sorszámok szavatolják. Szereti a kutyát. A kutya orra még kiérzi belőle az ősiség maradékát. Hernádi Miklós (Folytatás a 3. oldalról) A történelem természetesen mindig teremt olyan helyzeteket, amelyek ellentmondanak minden eddig ismert elméletnek. Sőt, olyan helyzetek is adódnak, amelyekben lehetetlen az — igaz és igaznak tudott — elvek szerint cselekedni. Lenin már 1917 októbere előtt tudta, hogy a gazdaságilag elmaradott Oroszországban valami olyasfajta átmeneti formára , lesz szükség, mint a NÉP. Ám a polgárháború és az intervenciók az úgynevezett hadikommunizmust kényszerítették rá a szovjetállamra. És Lenin meghajolt a ténybeli szükségszerűség előtt — anélkül azonban, hogy elvi meggyőződését feladta volna. Keresztülvitte a „hadikommunista” intézkedéseket, amelyeket a helyzet megkövetelt, amennyire csak lehetséges volt, de — kortársainak többségével ellentétben — egy pillanatra sem ismerte el, hogy a hadikommunizmus valódi formája volna az átmenetnek a szocializmushoz, és szilárdan eltökélte, hogy vissza kell térni a NÉP elméletileg helyes vonalához, amint vége szakad a háborúnak és intervenciónak. Nem volt sem empirista, sem dogmatikus, hanem a gyakorlat teoretikusa, aki az elméletet ülteti át a gyakorlatba. A Mi a teendő? nemcsak szimbolikus címe lehetne Lenin egész írói produkciójának, hanem magának a műnek az elméleti alapgondolata is, mintegy előrebocsátott összegezése egész világszemléletének. Megállapítja, hogy a sztrájkok spontán osztályharca, még a pontosan és jól szervezett sztrájkoké is, csak a csíráit ülteti el az osztálytudatnak a proletariátusban. Pusztán a sztrájkok révén a munkások még nem jutnak el a felismeréshez, hogy „érdekeik kibékíthetetlen ellentétben állnak az egész jelenlegi politikai és társadalmi rendszerrel”. Megint a totalitás szabja meg a forradalmi gyakorlatra törő osztálytudat helyes irányát; nincs valódi gyakorlat, amely ne a totalitásra irányulna. A totalitás megismerése azonban sohasem lehet spontán. Mindig „kívülről”, vagyis elméletileg kell bevinni a cselekvők tudatába. A gyakorlat mindent átfogó uralma tehát csak akkor valósulhat meg, ha olyan elméleten alapul, amely célja és iránya szerint mindent átfogó megismerés. A lét objektíve kibontakozott totalitása azonban, ahogy ezt Lenin nagyon jól tudja, végtelen, s ezért sohasem ismerhető meg teljesen. Úgy látszik tehát, hogy circulus vitiosus keletkezik: a megismerés folyamata végtelen, de állandón aktuális a követelés, hogy most rögtön kell helyesen cselekedni. Gyakorlatilag mégis megoldható, ami absztrakté és elméletileg megoldhatatlannak látszik. A magatartást, amely képes erre, újra csak Shakespeare szavaival tudjuk a legjobban jellemezni: „the readiness is all” (a készenlét: minden). Lenin legtermékenyebb jellemvonásainak egyike, hogy sohasem szűnt meg tanulni a valóságtól, s egyben mindig készen állt a cselekvésre. Ebből következik elméleti működésének egy figyelemre méltó és látszólag paradox sajátossága: sohasem gondolta, hogy már nincs mit tanulnia a valóságtól, de amit már megtanult, azt mindig úgy rendezte el, hogy bármely pillanatban fel tudja használni a cselekvésiben. Abban a szerencsében volt részem, hogy tanúja lehettem a számtalanul sok pillanat egyikének, amelyben Leninnek hirtelenjében mozgósítania kellett még alakulóban levő ismereteit. 1921-ben történt a dolog. A Komintern III. kongresszusának cseh bizottsága ülésezett. A kérdések fölöttébb bonyolultak voltak, a vélemények összebékíthetetlennek látszottak. Hirtelen betoppant Lenin. Mindenki arra kérte, hogy nyilvánítson véleményt a cseh problémákról. Először elutasította a kérést, azt mondta, hogy igyekezett rendesen tanulmányozni az anyagot, de olyan sürgős államügyek jöttek közbe, hogy csak azt a két újságot tudta futólag átlapozni, amelyet a kabátzsebébe dugva magánál is hordott. Csak sok kérlelés után szánta rá magát, hogy legalább a benyomásait közölje a két újságszámról. Elővette őket a zsebéből, és egészen rendszertelen, rögtönzött elemzésbe fogott, a vezércikknél kezdte és a napi híreknél fejezte be. Mégis, ezek a hevenyészett gondolatok adták a legmélyebb elemzést az akkori csehszlovák helyzetről és a kommunista párt feladatairól. Magától értetődik, hogy Lenin, aki az állandó készenlét embere volt, mindig a gyakorlat elsőbbsége mellett döntött az elmélet és a gyakorlat kölcsönhatásának kérdésében. Különösen kézzelfogható módon tette ezt a forradalom első szakaszában írott elméleti főművének, az Állam és forradalom-nak a lezárásakor. Illegális rejtekhelyen írta a könyvet, a júliusi napok után, s az 1905-ös és az 1917-es tapasztalatokról szóló utolsó fejezetét már nem tudta befejezni, a forradalom fejlődése nem hagyott rá időt. „Kellemesebbés hasznosabb dolog — írta az utószóban — ’a forradalom tapasztalatait’ végigcsinálni, mint írni róluk.” Mély őszinteség van ezekben a szavakban. Tudjuk, hogy mindig igyekezett pótolni, amit elmulasztott. Az eseményeken, nem rajta múlott, hogy ez nem sikerült. Fontos fejlemény volt az emberi magatartás történetében az utolsó századok során, hogy a sztoikus-epikureus „bölcs” eszményképe — az akadémikus filozófián túl is — erősen kihatott etikai, politikai és társadalmi nézeteink alakulására. De hatása során maga az eszménykép is átalakult: sokkal erőteljesebbekké váltak a típus aktív, gyakorlati vonásai az eredetihez képest. Ennek a fejlődésnek a legutóbbi, eddig legmagasabb és legfontosabb szakasza a Lenin magatartását jellemző állandó cselekvési készség. A világtörténelem menetéhez mérve csak múló epizód, hogy manapság — amikor a manipuláció szétszaggatja a gyakorlatot és a dezideologizálás felbomlasztja az elméletet — a „szakemberek” köreiben nem sokra tartják ezt az eszményt. Tetteinek és műveinek jelentőségén túl Lenin alakja mint az állandó cselekvési készség megtestesülése is elpusztíthatatlan értéket képvisel: a lenini magatartás új példamutató típusa az emberi cselekvés és a valóság viszonyának. SZILVESZTERI LEVÉL Mikor lapzárta után félórával azzal kopogtam be az Élet és Irodalom főszerkesztőjéhez, hogy az influenza kiütötte kezemből a tollat, heti levél nélkül kell elkezdenem az 1970-es esztendőt. — ő, még másfél órával kitolva a lapzárta idejét, megkérdezte: — Nem ülnél neki az írásnak mégis? Hátha eszedbe jut valami? S mert az influenzát nem kifogásként mondtam, hanem mert előző este még 37,8-al húztam elő a lázmérőt, önöknek is megmondom, amit a lap szerkesztőjének: „Jó, megpróbálom, de úgy olvasd majd, hogy szilveszteri írás lesz. Épp ezért legyen a címe is: Szilveszteri levél...” S ezzel már belekezdek is két jelenetbe, melyek megintcsak alkalmasak arra, hogy rossz hírem növeljék. Első jelenet Szereplők: Okos kéz. E sorok írója. Idő: 1968 utolsó délutánja. Szín: A budapesti Ügetőpálya, melyet építői kiváló stílusérzékkel a Kerepesi temető falához támasztottak. (Azt hiszem, szólnom kell néhány szót a jelenet főszereplőjéről, okos kézről, mert e név jelentését nem ismerhetik azok, akik az ügetőnek csak hírét hallották, s ezért nem ágyban fekve, kikapcsolt villannyal, hanem terített asztalnál várják az újévet. Okos kéz ötven éves, műanyag mütyürkéket gyártó kisiparos, aki tíz évvel ezelőtt „megfogott” egy hatvanegyezer forintot fizető hármas befutót. Akkor nevezte el a pálya közönsége Okos kéznek. S bár azóta ötször hatvanegyezer forintot veszített, ő már holtáig Okos kéz marad.) OKOS KÉZ: (két futam és két hóbucka közt, hóna alatt az iménti sorsoláson nyert pezsgősüveggel odalép a sorok írójához.) Boldog új évet kívánok, Zsiga bácsi! ( SOROK ÍRÓJA: Évek óta készülök megkérdezni magától, kedves Okos kéz, hát most végül megkérdezem: miért szólít maga engem Zsiga bácsinak? OKOS KÉZ: Mert láttam egy könyvet a kirakatban, s azon a könyvön a maga arcképe volt. A nevét még abban a percben elfelejtettem, de ha könyvet ír, akkor biztosan író. Igaz? A lányom beszélt egyszer egy íróról, aki Zsiga bácsi, gondoltam, hátha maga az? (Kis szünet, csak a lovak patkócsattogása s a szurkik kerekeinek csikorgása hallatszik a fagyos havon, aztán egy női hang a megafonból: Öt perc múlva indítás!) OKOS KÉZ: (A pezsgősüveget jobb kezéből bal kezébe téve, előkotorja utolsó tízesét, hogy a pénztárhoz induljon, tehát szabad kéz híján csak fejével biccentve) Hát akkor mégegyszer minden jut az új évre, Zsiga bácsi! Második jelenet Szereplők: Húsz Okos kéz Ötezer buta kéz E sorok írója. Szín: Ugyanaz, mint az elsőben. Idő: Évekkel korábban, s tavasz elején, Szabó Ernő, a népszerű Szabó bácsi halála után. Az idő legalább körülbelül pontos meghatározása azért fontos, mert e jelenetnek is szereplője E sorok írója, akit az Ügetőpálya látogatói akkortájt Szabó Ernőnek véltek. Ha meglátták, mély reverendával köszöntötték, kezét szorongatták, s megkérdezték, mit gondol, melyik ló nyer? E sorok írója nem akarta megfosztani sorstársait a szép érzéstől, hogy a szenvedély egyazon útját tapossák a híres színésszel, ezért még a gratulációkat is elfogadta, mikor Szabó Ernő, halála előtt néhány hónappal, állami kitüntetést kapott. Történt aztán, hogy E sorok írója megbetegedett, Babits professzor gyógyító kése alá került, s így jónéhány hétig nem járhatott az ügetőre. S történt az is, s ugyanabban az időben, hogy Szabó Ernő meghalt. Hogy a néhány okos kéz és a sokezer Buta kéz nem tévedett, hogy valóban Szabó Ernő volt, akit ők annak véltek, bizonyság lett, hiszen hetek óta nem látták a pályán. De aztán... azon a tavaszi napon... HÚSZ OKOS KÉZ: (Némán leejtett állal.) ÖTEZER BUTA KÉZ: (Némán, leejtett állal.) E SOROK ÍRÓJA: Miért csodálkoznak? Ilyen az igazi szenvedély! (A temető falára mutatva) Versenynapon mindig átmászott a kerítésen... Illés Árpád: Illusztráció