Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-04-04 / 14. szám - Veress Pál: rajza • kép (8. oldal) - Maróti Lajos: Húsz év • vers (8. oldal) - Kónya Lajos: Érettségi találkozó (8. oldal) - Pap Károlyné: Fancsi néni • levél (8. oldal)

Veress Pál rajza MARÓTI LAJOS: Húsz év Mert elkábítni éter sohasem volt elég: a félig­ élve boncolt zöld békák s gyerekkorunk egyéb vásott játékai, ajtóra szegzett­­bőregerek és meghajszolt papírcsákós macskák: mindez egy képben­­. Első szerelmem volt, de már felidézni sem tudom a roncs felett: megműveletlen bányák sorsa a beroskadás, a befele­ égés, az izzó boldogtalanság. Beszáradt kis denevér, a szerelemtelenség lapjára szegzett magányos nő-Krisztus elfelejtett utak kereszteződésén ahol senki se jár már, senkit sem vált meg — meg sem váltja senki, a szél sem enyhítheti szikkadt tüzelését. Kedves Gyurka öcsém! Tudd meg, hogy a nevetéstől még most is alig van erőm az íráshoz. Az, hogy több mint harminc éve nem láttalak, nem je­lent semmit. Mindent tudunk egymásról, te mirólunk, én te rólad és feleségedről (ez semmiféle rosszakaratú célzás nem akar lenni), minek itt a firkálás. De hiszen éppen a firkálásról van szó. Azaz, bocsáss meg, az írásról. A te írá­sodról. Mint hallom, ez a mesterséged. Ó, mondhatom, jól eltaláltad a mester­ségedet. De hiszen éppen azért fogok én is tollat a kezembe, hogy ha lesz erőm, megírjam neked, mit eredményezett a te mesterséged. Ja igaz! Még nem is mondtam, mert gondolom, hogy aligha lesz erőm az írás­hoz. Hát egyszerűen azért, mert egy hét óta annyit nevetünk. Mit,nevetünk!? Meg­bocsátasz a te öreg Fancsi nénédnek, de röhögünk! Egyszerűen röhögünk. Éjjel és nappal, nappal és éjjel, alvás és öltözkö­dés közben, ebéd alatt, és akkor is, amikor parancsokat osztogatok, és újra meg újra, mindig csak nevetek és velem együtt Mar­git és Lili, és Sárika is itt van Sopronból, és csak éppen Edit és Flóra hiányzik. De lesz rá gondom, hogy ők is nevessenek. Hát úgyis kitaláltad, édes öcsém Gyur­ka, hogy a te apádról és a te anyádról írott könyvedről van szó. Sárika éppen ak­kor érkezett ide Beledre, amikor a köny­vet egész Sopron olvasgatta. Az elnökné, az elnök úr, a tanárok a líceumban, gim­náziumban, a tanítók az elemiben, a fő­ispán, az alispán, egyszóval mindenki! S hallom Sáritól, hogy apád és anyád, mint ahogy ezt negyven év óta mindennap meg­teszik, most is csak karonfogva sétálnak megszokott sétaútjukon, de jaj annak, akit a sors Maximilian úr és a felesége elé sodor! Két vasvillát szerelt föl az apád a két szemébe, és jaj, jaj, nem tu­dok tovább írni a nevetéstől, de megpró­bálom! Hát egyszóval, fenyegeti az embe­reket a két szemével, a két vasvillával, hogy: ne merészeljenek nekem a könyv­ről beszélni! De nem ám! Csak úgy, oda­­vetőleg mondta Sárinak: mit tegyek? Én csak életet adtam neki meg fölneveltem Hogy így elrugaszkodott, hát isten neki! Megértem az apákat, akik tisztességben hunyták le szemüket, s a fiúk az akasz­tófán végezte. Mi mást tehetek, mint ki­tagadni az örökségből? És vitte tovább a vasvillákat. Persze, te író vagy, neked eszed van, és kérdezni fogod: miért muszáj ezt meg­írni Fancsi néninek? Nagyon is eltalál­tad a kérdéseddel a levelem okát. Örülök, barátom, örülök a megveszekedésig! Eny­­nyi évtized után végre valaki szemébe mondja az öregednek, hogy nagyképű, dölyfös, komédiás, pénzhajhászó, szerel­mes minden szavába, hitetlen pap, uzso­rás, uzsorás, uzsorás! Egy alázatos lelkű, ábrándos szemű papból, mert az volt, ami­kor anyádat hozzáadtam, mondom, ebből a szentecskéből uzsorás lett! No, képzeld az örömömet! Amit évtize­dek óta gondoltam róla, íme, egyszerre csak megjelenik nyomtatásban. Hogy mer­ted ezt, gyerek? Honnan vetted ezt a bá­torságot? Igazán nem féltél? Vagy úgy csi­nálod, mint pici korodban, vendégségben nálam? Szép voltál, mint egy kis fiatündér, és gonosz, kíváncsi, kényes, pajkos, lázító és lázadó, ha nem ugráltál, akkor a két gyö­nyörű szemedet meresztetted, és még en­ni is elfelejtettél! Vagy amikor elbújtál hátul a szekérben a szénába, és mindenki kétségbeesetten keresett, míg azután a mezőn előkecmeregtél rejtekhelyedről. Vagy amikor felébredtél és kijelentetted, én ma madárkirály akarok lenni! És az is voltál, király! Kiskirályka voltál! Ó, még az Abris bácsi is szeretett! Em­lékszel? Emlékszel még szegény Ábris bá­csira? Most azt kellene írnom, hogy meny­nyire elszomorodtam szegény boldogult férjem nevének említésekor, pedig fenét! Most is csak nevetek, éppen úgy kell ne­vetnem, mint az öreg Azarel kipellengére­­zésén! S hogy miért, azt te bizonyára még nem felejtetted el, gyermekkorodnak és szülei házadnak mindenkori nagy cseme­géjét, az ő fura őrültségét. Emlékszel még? Hogy ő engem Riskának nevezett és mind az öt lányát Kisriskának? Hát sze­gény, végül is megszabadított bennünket tőle az isten, és őt a szenvedéseitől. Itt temettük el szegényt Beleden, télen, és én, muszáj volt a világ előtt megtennem, ta­vaszkor kimentem a sírjára, és szerettem volna legalább egy könnyet ejteni érte. Hát mit tesz isten! Ahogy ott állok, hosszú gyászfátyolomban, s előveszem fe­ketével szegett zsebkendőmet: egyszerre csak eszembe jut, hogy ha Riska vagyok, nekem ezt a szép hosszú zöld füvet le kellene legelnem a sírjáról... És elkezdek nevetni a zsebkendőcskébe, de úgy, hogy majd elájultam a nevetéstől. Majd elájul­tam! No te szent gyász! Otthagytam a sírt, és szaladtam, szaladtam végig a falun, ha­zafelé, hosszú gyászfátyolomba burkolóz­va, s az emberek bizonyára azt mondo­gatták egymásnak: nincs is derekasabb asszony ennél a Fancsi asszonynál. íme, ez még a bolondot is meggyászolja! Ez az őrültség jutott eszembe, mert az­óta sem nevettem olyan jót. Akkor is be kellett zárkóznom a szobába, az emberek egészen megrendültek fennkölt lelkemtől, és tekintélyem igen megnövekedett akko­riban. Hogy miért haragszom annyira az apád­ra? Te előtted úgysem marad titok sem­mi sem. Nem is őrá haragudtam, hanem a teremtő istenre. Az igaztalan sorsra. Egy tőből növünk ki a te anyáddal, és ha ő szép volt, akkor bizony én is az vol­tam. S nekem mégis egy Ábris jutott, ne­ki meg a soproni pap, a nagy tudományú, a tekintélyben, vagyonban úszó, a felesé­gét imádó, gyönyörű gyermekekkel meg­áldott pap. És nekem Ábris. Ábriska. Ris­ka. Kisriska. Brrr! Olyan öreg vagyok már, olyan ráncos az arcom, hogy az is inkább valami le­­bernyeghez hasonlatos, mint emberi áb­­rázathoz. Szeretnék már kint feküdni én is a temetőben, ha nem borzadnék annak a szegény hülyének a szomszédságától. De ez csak olyan előítélet,­­tudom én, okos asszony vagyok én. Ne is tagadd, tőlem örökölted az eszedet. Igaz? Mást, sajnos, nem örökölhetsz tő­lem, mert kell a kisicikáknak, mind az öt férjnél van már, úgy keltek el, hogy öröm volt nézni. Csak a legkisebbnek a sorsa aggaszt, a Lilié. Az valami bécsi karmesterhez kötötte az életét, valami teu­ton szépséghez, aki mindjárt elutazta az egész készpénzhozományt, amit a marká­ba nyomtam. Bejárták fél Európát, vala­mi gyermekkórussal mentek, annak a kar­mestere volt a teuton szépség, de voltak ott nagyobbacska fiúk is, hát szóval, un­dok egy história, hiszen sejted. De Lili meg van bolondulva, és nem válik. Nem akar Beledre visszajönni, nagyon belekós­tolt abba a Bécsbe. Hát nem mondom. Amíg bírom, csak tegye. Igaz? Mit tagadtam, szívesen látnálak! Még egyszer ebben a szép életben, még egyszer legalább. Gyere el Beledre, hozd el a fe­leségedet is. Hallom, szép érdemei vannak, sokat foglalatoskodik körülötted, s ő is megkapta szegény a magáét, az apádtól, amiért idősebb, mint te. No csak gyertek ide szépen hozzám, majd megvigasztalom őt. Jókedvű asszony vagyok ám én, nem olyan házsártos, és amennyi tánc, az mind nevetésre van nálam. Nem érdekel engem az, hogy a könyved remekmű-e, irodalmi csoda, és az sem, hogy a kritikusok mást látnak benne, mint én. Elhiszem nekik, ők nem verték a kis ülepedet gyermekkorod­ban, ők nem szenvedtek az apád nagy­képűsége miatt, ők nem irigyelték soha a szép anyádat, mindent elhiszek nekik, de ugyanakkor érzem, hogy a könyvet egye­nest miattam írtad, nekem írtad, ne­kem, nekem, nekem! Anyád persze most nagyon szenved. Hiába állítod a könyvben, hogy ő a leg­­bájosabb, legédesebb, legkarcsúbb és leg­­lebegőbb teremtése a földnek, hogy csak ő van és senki más, hogy ő is szenved apád zsarnoksága alatt, hogy nem meri szeret­ni a legkisebbet, már­mint téged, mert fél a szigorú paptól, mindez hiába. Sarolta anyád kiverte szívéből az anyaságot, úgy, ahogy írod, és nem örül a föld legnagyobb kitüntetésének, ami őt érte a te könyved­del; ő vele szenved a férjével, vele átkoz meg téged, vele tagad ki az örökségből, vele botránkozik, vele süti le a szemét, vele megy végig alázatosan a sétaútjukon, te pedig nyelheted a keserűséget! Végezetül még ki kell nevetnem ma­gamból azt is, hogy Sárikám elbeszélése szerint Oluska, a te ártatlan, árulkodó nő­vérkéd, aki lobogó hajával pontosan fe­di a fúria fogalmát, sírógörcsöt kapott, amikor elolvasta a könyvet, és azonnal vonatra akart ülni (teheti, mert ingyen utazhat) és megverni téged és a felesége­det. Szegény férje, alig tudta őt ettől visz­­szatartani. Inkább vett neki egy vagyont érő csillárt, amibe Oluska, Sárikám sze­rint, egyetlen égőt helyezett. Apád lánya! No, aztán válaszolj! De ne könyvben! Az sokáig tart, és én addig belepusztulok a sok nevetésbe. És a válaszodban írd meg mikor jöttök, ölellek és csókollak, nagyon, igazán sze­rető és nevető Fancsi nénid PAP KÁROLYNÉ: Fancsi néni ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓ Valamennyien fiúk, az osztály még a koedukáció bevezetése előtt kezdte tanul­mányait. Nem tanítottam őket, a könyv­tárba sem járt mindegyik. Kétszer voltam velük osztálykiránduláson, egy három- és egy egynaposon, ezenkívül egyikük rólam írt monográfiát az országos tanulmányi versenyre — ennyi a kapcsolat közöttünk. Egy részüket valóban csak látásból ismer­tem, ahogy ez, sajnos, természetes ilyen ezertanulós iskolában. Júniusban múlt öt éve, hogy érettségiztek, tehát aki egye­temre került, azóta elvégezhette, aki szak­mát tanult, el is helyezkedhetett benne. Nem jött el mindenki. Három a „kül­földre szakadt hazánkfia”, ahogy ők mond­ják, M áld ezenfelül hiányzott, az szerintük még nem találta meg élete célját, értelmét, vagyis nincs eldicsekedni valója. Durván számítva olyan kétharmada volt együtt az osztálynak. Sokat és sokfélét hallottunk a mai ifjú­ságról. Vannak, akik pálcát törnek fölötte, igazságtalanul általánosítva. Mások dicsé­rik, mentegetik, ugyancsak igazságtalanul. Utóbbiak rendszerint tollforgató emberek, s nemegyszer az az érzésem, hogy hízel­gésükkel az ifjú olvasókat kívánják meg­nyerni. Számomra, aki naponta gimnazisták közt élek, s eleget tapasztalok jót is, rosszat is, ezek a fiúk kellemes tanulság­gal szolgáltak. Nagyrészük műszaki pályán dolgozik. Mérnökök, technikusok, kutatók, tervezők, műszaki rajzolók. Egyikük éjszakánként egy együttes tagjaként zenél (ezzel töb­bet keres, mint rendes nappali szakmá­jával). Egy dolgozik színháznál­­, az is világosító, tehát műszaki ember. Egy lett tanár, de az is az IBUSZ-nál dolgozik. Mindez annál különösebb, mert a talál­kozón is jelenlevő osztályfőnökük nyel­vész, irodalmár, volt Eötvös-kollégista, népdalozó s az öntevékeny színjátszást magas fokon művelő tanár. (Az ő rende­zésében adta elő az iskolai önképzőkör a Bánk bánt, Huszti Péterrel a címszerepben. Akkor fedezték fel.) Egyébként kezenyoma láthatóan rajta van az osztályon. Ízlé­sükben, magatartásukban, gondolkodásuk­ban az ő szellemessége tükröződik. Hadd írjam ide nevét: Bodolay Géza. (Az És január 31-i számában, az Elfelejtett zászlóaljban szerepelt.) A találkozón mindegyik fiú beszámolt eddig megtett útjáról. Egyikük a hazáról beszélt, amelynek tájait földmérőként jár­ja, most ismerte és szerette meg igazán. Szavaiból süt a hűség, fellengősség nélkül. Többen emlegették ilyenképpen a hazát. Ketten is szóltak arról, sürgősen tenni kellene valamit, ne herdálja el Magyar­­ország tudósait, művészeit, szakembereit, vagy itthon nem tudnának használni? Va­lamennyi fiúból felelősségérzet és köteles­ségtudat sugárzott, ahogy munkájáról, gondjairól, munkatársairól beszélt. Nyoma sem volt cinizmusnak vagy közönynek, mindegyikük indulatosan, jog- és igazság­érzettől fűtve nyilatkozott. Akadt néhány, aki még nem látja elég értelmét annak a munkának, amit éppen végez, s azon csodálkozik, hogy miért költ erre annyit az állam — ebben is felelősségérzet nyilvánul meg. De a leg­többen — s ez volt a legszebb — mun­kájuk örömét, életük értelmes és érdekes voltát dicsérték, oly lelkesen, hogy csak­nem hihetetlenül hangzott. Akadt, aki a munkásokról, akik közt dolgozik, nem éppen az elragadtatás hangján beszélt. Nyilván a munkásosztály valóságos öntu­datát és munkamorálját vetette össze az­zal, amit az iskolában tanult, a sajtóban olvasott. De nemes erkölcsi mércéje már magában véve is örvendetes. És még egy. Számításom szerint a fiúk fele máris nős, legtöbbjének gyermeke is van, a nagy asztal körül kézről kézre jártak a fényképek, szebbnél szebb ba­bákról, kis gyermekekről. Mások vőlegé­nyek, volt, aki menyasszonyát is magával hozta. A beat-együttes tagja otthon papu­csot húz és gyermekével játszik. Nem kell aggódni, az élet nem áll meg. Nincs rossz kézben a jövendő, ha sok ilyen osztály akad, érettségi után öt év­vel!

Next