Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-04 / 14. szám - Veress Pál: rajza • kép (8. oldal) - Maróti Lajos: Húsz év • vers (8. oldal) - Kónya Lajos: Érettségi találkozó (8. oldal) - Pap Károlyné: Fancsi néni • levél (8. oldal)
Veress Pál rajza MARÓTI LAJOS: Húsz év Mert elkábítni éter sohasem volt elég: a félig élve boncolt zöld békák s gyerekkorunk egyéb vásott játékai, ajtóra szegzettbőregerek és meghajszolt papírcsákós macskák: mindez egy képben. Első szerelmem volt, de már felidézni sem tudom a roncs felett: megműveletlen bányák sorsa a beroskadás, a befele égés, az izzó boldogtalanság. Beszáradt kis denevér, a szerelemtelenség lapjára szegzett magányos nő-Krisztus elfelejtett utak kereszteződésén ahol senki se jár már, senkit sem vált meg — meg sem váltja senki, a szél sem enyhítheti szikkadt tüzelését. Kedves Gyurka öcsém! Tudd meg, hogy a nevetéstől még most is alig van erőm az íráshoz. Az, hogy több mint harminc éve nem láttalak, nem jelent semmit. Mindent tudunk egymásról, te mirólunk, én te rólad és feleségedről (ez semmiféle rosszakaratú célzás nem akar lenni), minek itt a firkálás. De hiszen éppen a firkálásról van szó. Azaz, bocsáss meg, az írásról. A te írásodról. Mint hallom, ez a mesterséged. Ó, mondhatom, jól eltaláltad a mesterségedet. De hiszen éppen azért fogok én is tollat a kezembe, hogy ha lesz erőm, megírjam neked, mit eredményezett a te mesterséged. Ja igaz! Még nem is mondtam, mert gondolom, hogy aligha lesz erőm az íráshoz. Hát egyszerűen azért, mert egy hét óta annyit nevetünk. Mit,nevetünk!? Megbocsátasz a te öreg Fancsi nénédnek, de röhögünk! Egyszerűen röhögünk. Éjjel és nappal, nappal és éjjel, alvás és öltözködés közben, ebéd alatt, és akkor is, amikor parancsokat osztogatok, és újra meg újra, mindig csak nevetek és velem együtt Margit és Lili, és Sárika is itt van Sopronból, és csak éppen Edit és Flóra hiányzik. De lesz rá gondom, hogy ők is nevessenek. Hát úgyis kitaláltad, édes öcsém Gyurka, hogy a te apádról és a te anyádról írott könyvedről van szó. Sárika éppen akkor érkezett ide Beledre, amikor a könyvet egész Sopron olvasgatta. Az elnökné, az elnök úr, a tanárok a líceumban, gimnáziumban, a tanítók az elemiben, a főispán, az alispán, egyszóval mindenki! S hallom Sáritól, hogy apád és anyád, mint ahogy ezt negyven év óta mindennap megteszik, most is csak karonfogva sétálnak megszokott sétaútjukon, de jaj annak, akit a sors Maximilian úr és a felesége elé sodor! Két vasvillát szerelt föl az apád a két szemébe, és jaj, jaj, nem tudok tovább írni a nevetéstől, de megpróbálom! Hát egyszóval, fenyegeti az embereket a két szemével, a két vasvillával, hogy: ne merészeljenek nekem a könyvről beszélni! De nem ám! Csak úgy, odavetőleg mondta Sárinak: mit tegyek? Én csak életet adtam neki meg fölneveltem Hogy így elrugaszkodott, hát isten neki! Megértem az apákat, akik tisztességben hunyták le szemüket, s a fiúk az akasztófán végezte. Mi mást tehetek, mint kitagadni az örökségből? És vitte tovább a vasvillákat. Persze, te író vagy, neked eszed van, és kérdezni fogod: miért muszáj ezt megírni Fancsi néninek? Nagyon is eltaláltad a kérdéseddel a levelem okát. Örülök, barátom, örülök a megveszekedésig! Enynyi évtized után végre valaki szemébe mondja az öregednek, hogy nagyképű, dölyfös, komédiás, pénzhajhászó, szerelmes minden szavába, hitetlen pap, uzsorás, uzsorás, uzsorás! Egy alázatos lelkű, ábrándos szemű papból, mert az volt, amikor anyádat hozzáadtam, mondom, ebből a szentecskéből uzsorás lett! No, képzeld az örömömet! Amit évtizedek óta gondoltam róla, íme, egyszerre csak megjelenik nyomtatásban. Hogy merted ezt, gyerek? Honnan vetted ezt a bátorságot? Igazán nem féltél? Vagy úgy csinálod, mint pici korodban, vendégségben nálam? Szép voltál, mint egy kis fiatündér, és gonosz, kíváncsi, kényes, pajkos, lázító és lázadó, ha nem ugráltál, akkor a két gyönyörű szemedet meresztetted, és még enni is elfelejtettél! Vagy amikor elbújtál hátul a szekérben a szénába, és mindenki kétségbeesetten keresett, míg azután a mezőn előkecmeregtél rejtekhelyedről. Vagy amikor felébredtél és kijelentetted, én ma madárkirály akarok lenni! És az is voltál, király! Kiskirályka voltál! Ó, még az Abris bácsi is szeretett! Emlékszel? Emlékszel még szegény Ábris bácsira? Most azt kellene írnom, hogy menynyire elszomorodtam szegény boldogult férjem nevének említésekor, pedig fenét! Most is csak nevetek, éppen úgy kell nevetnem, mint az öreg Azarel kipellengérezésén! S hogy miért, azt te bizonyára még nem felejtetted el, gyermekkorodnak és szülei házadnak mindenkori nagy csemegéjét, az ő fura őrültségét. Emlékszel még? Hogy ő engem Riskának nevezett és mind az öt lányát Kisriskának? Hát szegény, végül is megszabadított bennünket tőle az isten, és őt a szenvedéseitől. Itt temettük el szegényt Beleden, télen, és én, muszáj volt a világ előtt megtennem, tavaszkor kimentem a sírjára, és szerettem volna legalább egy könnyet ejteni érte. Hát mit tesz isten! Ahogy ott állok, hosszú gyászfátyolomban, s előveszem feketével szegett zsebkendőmet: egyszerre csak eszembe jut, hogy ha Riska vagyok, nekem ezt a szép hosszú zöld füvet le kellene legelnem a sírjáról... És elkezdek nevetni a zsebkendőcskébe, de úgy, hogy majd elájultam a nevetéstől. Majd elájultam! No te szent gyász! Otthagytam a sírt, és szaladtam, szaladtam végig a falun, hazafelé, hosszú gyászfátyolomba burkolózva, s az emberek bizonyára azt mondogatták egymásnak: nincs is derekasabb asszony ennél a Fancsi asszonynál. íme, ez még a bolondot is meggyászolja! Ez az őrültség jutott eszembe, mert azóta sem nevettem olyan jót. Akkor is be kellett zárkóznom a szobába, az emberek egészen megrendültek fennkölt lelkemtől, és tekintélyem igen megnövekedett akkoriban. Hogy miért haragszom annyira az apádra? Te előtted úgysem marad titok semmi sem. Nem is őrá haragudtam, hanem a teremtő istenre. Az igaztalan sorsra. Egy tőből növünk ki a te anyáddal, és ha ő szép volt, akkor bizony én is az voltam. S nekem mégis egy Ábris jutott, neki meg a soproni pap, a nagy tudományú, a tekintélyben, vagyonban úszó, a feleségét imádó, gyönyörű gyermekekkel megáldott pap. És nekem Ábris. Ábriska. Riska. Kisriska. Brrr! Olyan öreg vagyok már, olyan ráncos az arcom, hogy az is inkább valami lebernyeghez hasonlatos, mint emberi ábrázathoz. Szeretnék már kint feküdni én is a temetőben, ha nem borzadnék annak a szegény hülyének a szomszédságától. De ez csak olyan előítélet,tudom én, okos asszony vagyok én. Ne is tagadd, tőlem örökölted az eszedet. Igaz? Mást, sajnos, nem örökölhetsz tőlem, mert kell a kisicikáknak, mind az öt férjnél van már, úgy keltek el, hogy öröm volt nézni. Csak a legkisebbnek a sorsa aggaszt, a Lilié. Az valami bécsi karmesterhez kötötte az életét, valami teuton szépséghez, aki mindjárt elutazta az egész készpénzhozományt, amit a markába nyomtam. Bejárták fél Európát, valami gyermekkórussal mentek, annak a karmestere volt a teuton szépség, de voltak ott nagyobbacska fiúk is, hát szóval, undok egy história, hiszen sejted. De Lili meg van bolondulva, és nem válik. Nem akar Beledre visszajönni, nagyon belekóstolt abba a Bécsbe. Hát nem mondom. Amíg bírom, csak tegye. Igaz? Mit tagadtam, szívesen látnálak! Még egyszer ebben a szép életben, még egyszer legalább. Gyere el Beledre, hozd el a feleségedet is. Hallom, szép érdemei vannak, sokat foglalatoskodik körülötted, s ő is megkapta szegény a magáét, az apádtól, amiért idősebb, mint te. No csak gyertek ide szépen hozzám, majd megvigasztalom őt. Jókedvű asszony vagyok ám én, nem olyan házsártos, és amennyi tánc, az mind nevetésre van nálam. Nem érdekel engem az, hogy a könyved remekmű-e, irodalmi csoda, és az sem, hogy a kritikusok mást látnak benne, mint én. Elhiszem nekik, ők nem verték a kis ülepedet gyermekkorodban, ők nem szenvedtek az apád nagyképűsége miatt, ők nem irigyelték soha a szép anyádat, mindent elhiszek nekik, de ugyanakkor érzem, hogy a könyvet egyenest miattam írtad, nekem írtad, nekem, nekem, nekem! Anyád persze most nagyon szenved. Hiába állítod a könyvben, hogy ő a legbájosabb, legédesebb, legkarcsúbb és leglebegőbb teremtése a földnek, hogy csak ő van és senki más, hogy ő is szenved apád zsarnoksága alatt, hogy nem meri szeretni a legkisebbet, mármint téged, mert fél a szigorú paptól, mindez hiába. Sarolta anyád kiverte szívéből az anyaságot, úgy, ahogy írod, és nem örül a föld legnagyobb kitüntetésének, ami őt érte a te könyveddel; ő vele szenved a férjével, vele átkoz meg téged, vele tagad ki az örökségből, vele botránkozik, vele süti le a szemét, vele megy végig alázatosan a sétaútjukon, te pedig nyelheted a keserűséget! Végezetül még ki kell nevetnem magamból azt is, hogy Sárikám elbeszélése szerint Oluska, a te ártatlan, árulkodó nővérkéd, aki lobogó hajával pontosan fedi a fúria fogalmát, sírógörcsöt kapott, amikor elolvasta a könyvet, és azonnal vonatra akart ülni (teheti, mert ingyen utazhat) és megverni téged és a feleségedet. Szegény férje, alig tudta őt ettől viszszatartani. Inkább vett neki egy vagyont érő csillárt, amibe Oluska, Sárikám szerint, egyetlen égőt helyezett. Apád lánya! No, aztán válaszolj! De ne könyvben! Az sokáig tart, és én addig belepusztulok a sok nevetésbe. És a válaszodban írd meg mikor jöttök, ölellek és csókollak, nagyon, igazán szerető és nevető Fancsi nénid PAP KÁROLYNÉ: Fancsi néni ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓ Valamennyien fiúk, az osztály még a koedukáció bevezetése előtt kezdte tanulmányait. Nem tanítottam őket, a könyvtárba sem járt mindegyik. Kétszer voltam velük osztálykiránduláson, egy három- és egy egynaposon, ezenkívül egyikük rólam írt monográfiát az országos tanulmányi versenyre — ennyi a kapcsolat közöttünk. Egy részüket valóban csak látásból ismertem, ahogy ez, sajnos, természetes ilyen ezertanulós iskolában. Júniusban múlt öt éve, hogy érettségiztek, tehát aki egyetemre került, azóta elvégezhette, aki szakmát tanult, el is helyezkedhetett benne. Nem jött el mindenki. Három a „külföldre szakadt hazánkfia”, ahogy ők mondják, M áld ezenfelül hiányzott, az szerintük még nem találta meg élete célját, értelmét, vagyis nincs eldicsekedni valója. Durván számítva olyan kétharmada volt együtt az osztálynak. Sokat és sokfélét hallottunk a mai ifjúságról. Vannak, akik pálcát törnek fölötte, igazságtalanul általánosítva. Mások dicsérik, mentegetik, ugyancsak igazságtalanul. Utóbbiak rendszerint tollforgató emberek, s nemegyszer az az érzésem, hogy hízelgésükkel az ifjú olvasókat kívánják megnyerni. Számomra, aki naponta gimnazisták közt élek, s eleget tapasztalok jót is, rosszat is, ezek a fiúk kellemes tanulsággal szolgáltak. Nagyrészük műszaki pályán dolgozik. Mérnökök, technikusok, kutatók, tervezők, műszaki rajzolók. Egyikük éjszakánként egy együttes tagjaként zenél (ezzel többet keres, mint rendes nappali szakmájával). Egy dolgozik színháznál, az is világosító, tehát műszaki ember. Egy lett tanár, de az is az IBUSZ-nál dolgozik. Mindez annál különösebb, mert a találkozón is jelenlevő osztályfőnökük nyelvész, irodalmár, volt Eötvös-kollégista, népdalozó s az öntevékeny színjátszást magas fokon művelő tanár. (Az ő rendezésében adta elő az iskolai önképzőkör a Bánk bánt, Huszti Péterrel a címszerepben. Akkor fedezték fel.) Egyébként kezenyoma láthatóan rajta van az osztályon. Ízlésükben, magatartásukban, gondolkodásukban az ő szellemessége tükröződik. Hadd írjam ide nevét: Bodolay Géza. (Az És január 31-i számában, az Elfelejtett zászlóaljban szerepelt.) A találkozón mindegyik fiú beszámolt eddig megtett útjáról. Egyikük a hazáról beszélt, amelynek tájait földmérőként járja, most ismerte és szerette meg igazán. Szavaiból süt a hűség, fellengősség nélkül. Többen emlegették ilyenképpen a hazát. Ketten is szóltak arról, sürgősen tenni kellene valamit, ne herdálja el Magyarország tudósait, művészeit, szakembereit, vagy itthon nem tudnának használni? Valamennyi fiúból felelősségérzet és kötelességtudat sugárzott, ahogy munkájáról, gondjairól, munkatársairól beszélt. Nyoma sem volt cinizmusnak vagy közönynek, mindegyikük indulatosan, jog- és igazságérzettől fűtve nyilatkozott. Akadt néhány, aki még nem látja elég értelmét annak a munkának, amit éppen végez, s azon csodálkozik, hogy miért költ erre annyit az állam — ebben is felelősségérzet nyilvánul meg. De a legtöbben — s ez volt a legszebb — munkájuk örömét, életük értelmes és érdekes voltát dicsérték, oly lelkesen, hogy csaknem hihetetlenül hangzott. Akadt, aki a munkásokról, akik közt dolgozik, nem éppen az elragadtatás hangján beszélt. Nyilván a munkásosztály valóságos öntudatát és munkamorálját vetette össze azzal, amit az iskolában tanult, a sajtóban olvasott. De nemes erkölcsi mércéje már magában véve is örvendetes. És még egy. Számításom szerint a fiúk fele máris nős, legtöbbjének gyermeke is van, a nagy asztal körül kézről kézre jártak a fényképek, szebbnél szebb babákról, kis gyermekekről. Mások vőlegények, volt, aki menyasszonyát is magával hozta. A beat-együttes tagja otthon papucsot húz és gyermekével játszik. Nem kell aggódni, az élet nem áll meg. Nincs rossz kézben a jövendő, ha sok ilyen osztály akad, érettségi után öt évvel!