Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-04 / 14. szám - Kulinyi István: Tanulmány • kép (7. oldal) - Bátki Bratmann Mihály: A Nemzeti Színházban • interjú | A szellemi élet műhelyei • Both Béla igazgató, Major Tamás és Marton Endre főrendezők (7. oldal)
Kulinyi István: Tanulmány Új magazin, múzeumlátogatóknak A napokban jelent meg a Múzsák című új múzeumi magazin első száma. A tetszetős kivitelű, gazdagon illusztrált, szépművészeti cikkeket, múzeumi nevezetességeket és kiállítási naptárat tartalmazó magazin elsősorban a közönség lapja, mely a közművelődés egyik fontos területének, a múzeumoknak a népszerűsítésével foglalkozik. A magazin tudományos szakcikkek fóruma is: hazai és külföldi régészeti leleteket ismertet, sajtószemlét és szakmai hírrovatot tartalmaz. Néhány cím az első számból: Kincsrablás 44-ben (a Szépművészeti Múzeum műkincseinek „háborús kalandjairól” szól); A honfoglalók ötvösművészete; Százdukátos arany (római kori bélyeges aranyrudakat és pénzeket mutat be); A Nyolcak legkiválóbbja volt (megemlékezés Kernstock Károlyról); Veszélyben a Parthenón; Romváros Líbiában (Tripoliról); Szamarkand öröksége (az iszlám építőművészet fénykoráról). TÁJÉKOZÓDÁS A Nemzeti Színházban A Nemzeti Színházat 1837. augusztus 22-én nyitották meg; ebben az évben tehát 143 éves. Jelentős igazgatói voltak többek között: Bajza József, Szigligeti Ede, Hevesi Sándor és Németh Antal; a felszabadulás után 1945—1962-ig Major Tamás, 1962—1964-ig Mentsé Vilmos, 1964 óta Both Béla az igazgató. A Nemzeti Színházban — és általában a színházzal — kapcsolatos kérdésekről Both Béla igazgatóval, Major Tamás és Marton Endre főrendezőkkel beszélgettünk. — A Nemzeti Színház — a Színházi Lexikon meghatározása szerint — „az ország első és a legjelentősebb állami színháza”. Mi a színház sajátos feladata, mi az, ami megkülönbözteti összes többi színházunktól? — Feladatunk nem sokban különbözik a többi nagy prózai színházétól: a klasszikus alkotások megőrzése és közkinccsé tétele, az eszmevilágunkkal leginkább rokon, legjobb külföldi drámák bemutatása és a mai magyar drámairodalom ápolása. Ha valóban igaz az, hogy a Nemzeti Színház az ország első és legjelentősebb színháza, akkor ez azért van így, mert mi a legmagasabb követelményeket támasztjuk önmagunkkal szemben ezeknek a feladatoknak a megoldásában. Ami mégis megkülönböztet bennünket a többi színháztól, az — éppen a közös feladatok miatt — csak negatívumokban fejezhető ki: vannak darabok, amelyeket a Nemzeti Színház nem mutathat be, stílusok, amelyeket nem tehet magáévá, eszközök, amelyekkel nem élhet. — Ha már a stílusnál tartunk, a nemzeti színházi játékstílus — a múltra vonatkoztatva — színházi szakkifejezés, pontos jelentéstartalma van. Beszélhetünk-e jelenleg nemzeti színházi játékstílusról? — Természetesen ma is van nemzeti színházi játékstílus, ami nemcsak különbözik a múltbelitől, de másképpen is jött létre. A háború előtt majd mindegyik színházra egy igazgató vagy egy igazgató-főrendező egyénisége nyomta rá a bélyegét; a Nemzeti Színházra éppen Hevesi Sándor. A kiindulópont az ő elképzelése volt, az ő elképzeléseit szolgálta a színház többi rendezője is. Az utóbbi 25 évben színházaink struktúrája, felépítése megváltozott: ma több egyéniség dolgozik együtt, a Nemzeti Színházban ugyanúgy, mint akármelyik más színházban. Régen az igazgató stílusa jelentette a színház stílusát; ma a különböző rendezőegyéniségek ugyanazokon az elveken és eszméken alapuló, hasonló igényű és ízlésű játékstílusai, azoknak összessége adja a színház játékstílusát. A különböző egyéniségek az egyes előadásokat persze stílusukban is különbözővé formálják, és ez talán azért is helyes, mert ahogy differenciálódott az életünk a huszadik század második felében, ugyanúgy differenciálódott a színház is. — A közelmúltban láttuk a Nemzeti Színház színpadán Madách Mózesét és Vörösmarty Mihály drámáját, a Czillei és a Hunyadiakat. Terveznek-e hasonló bemutatókat, amelyek drámairodalmunk elfelejtett, klasszikus alkotásait elevenítenék fel? — 1965-ben a Színházművészeti Szövetség egy vitáján jelentettük be azt a kötelességünket és igényünket, hogy minél több elfelejtett drámát mutassunk be. Ekkor már körülbelül másfél évi munka eredményeként készen volt és csak a bemutatásra várt a Czillei és a Hunyadiak. Mi indítottuk meg ezt a folyamatot, és nemcsak annak örülünk, hogy előadtuk — és talán azt is mondhatnánk, hogy jól adtuk elő — ezeket a darabokat, hanem annak is, hogy nagy hatást gyakoroltunk több pesti és vidéki színházra, amelyek aztán szintén komoly sikerrel munkálkodtak ezen a téren. Vigyáznunk kell azonban arra, hogy mit és hogyan újítunk fel. A mindenáron való felfedezni vágyás, felújítani akarás ugyanis könnyen üres divattá válhat, és ez a vesztét okozhatja ennek a nagyon jól indult, sok reménnyel biztató törekvésnek. Nemzeti múltunk értékeinek megkeresése jegyében újítottuk fel a Bánk bánt, tervezzük a Csongor és Tünde bemutatását, és dolgozunk együtt Hubay Miklóssal a Balassi Menyhért árultatása című XVI. századi pamflet színpadra állításán is. — Nehéz feladat az elfelejtett remekművek felkutatása, de bizonyára még ennél is nehezebb mai magyar drámák megszületését elősegíteni. Hogy ezek a drámák megszülessenek, ahhoz általában író és színház szoros — ha úgy tetszik „műhelykapcsolata” szükséges. Folyik-e ilyen jellegű műhelymunka színházunkban? — Úgy érezzük, hogy a műhelymunka szót túlságosan gyakran és felelőtlenül használják színházi életünkben. Nem hiszünk abban, hogy valamiféle kollektív darabgyárat kellene létrehoznunk, ahol mindenki hozzáad valamit a mű írói szövetéhez. Írók kellenek, akiknek van tehetségük, van mondanivalójuk, és hajlandók valóban dolgozni azért, hogy a drámák létrejöjjenek. A színház segíthet ebben a munkában, de óvatosan, nem belekontárkodva az író dolgába. Igyekszünk az írók segítségérelenni véleményünkkel, tanácsainkkal; ha jót látunk, azt nem engedjük elveszni. — A színház néhány évvel ezelőtt ösztöndíjat adott fiatal íróknak, így próbálta őket megismertetni a színház világával. — Ez volt az elképzelésünk, nem sikerült. Ösztöndíjasaink valamennyien tehetséges fiatal írók voltak, s jószándék és komoly elhatározás volt bennünk is. Mégsem sikerült. Az írókat nem a színház világával kell megismertetni, hanem meg kell őket tanítani darabot írni. A világon majdnem mindenütt működnek drámaíró-iskolák — az Egyesült Államok egyetemein külön tanszék foglalkozik ezzel —, ahol 3—4 év alatt írókból — tehát nem akárkikből — drámaírót képeznek. Egy ilyen iskola felállítása valószínűleg minden „műhelymunkánál” többet érne. — Az elmúlt években a Nemzeti Színház bemutatói között mennyiségben és minőségben is nem kis súlylyal szerepeltek a világ modern drámairodalmának kiváló alkotásai. Milyen elv alapján válogatnak a világszínház remekei között? — Már beszéltünk arról a közös eszmeiségről, ízlésről, ami rendezőinket összeköti; ezen alapul válogatásunk is. A színház rendezői a kortárs világirodalom legkiválóbb alkotásai közül azokat választják ki, amelyek segítségével a világról alkotott véleményüket a legjobban tudják kifejezni. Soha sem vaktában válogatunk: nem egy-egy darabra csapunk le, nem azért mutatunk be valamit, mert az a Broadway-n vagy Londonban siker volt, hanem mindig csak a lelkiismeretfelkeltő, a világot megváltoztatni akaró drámákat választjuk ki. Így aztán lassan kialakul a külföldi drámaíróknak az a köre, akiket rendszeresen bemutatunk; közülük is elsősorban Arthur Millert és Peter Weisst említenénk. — A Nemzeti Színháznál!: — helyzeténél fogva — egyfajta „klasszikus” szerep betöltését kell vállalnia De ezt a klasszikus szerepet a legmodernebb törekvések integrálása nélkül a megmerevedés veszélye fenyegetné. Sikerül-e a színháznak e két feladat szintézisét állandóan újrateremtenie? — Erre válaszolni nem a mi feladatunk. De ha már megkérdezték: úgy hisszük, igen. Igyekszünk változatosan, de mégis bizonyos rendező elv alapján műsorra tűzni klasszikus és modern alkotásokat, amelyek aztán az évad végén valamilyen egységbe állhatnak össze. Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy más játékstílusban adjunk elő modern és klasszikus darabokat; a klasszikus darabokat is modernül kell színpadra vinni, hiszen azokat is modern emberek játsszák — és nézik meg. — Az utóbbi évek bemutatói között bizonyára vannak olyanok, amelyekre szívesen emlékeznek vissza, és olyanok is, amelyekre kevésbé szívesen. Más szóval: voltak sikerek és voltak bukások. Vajon a színház vezetőinek véleménye megegyezett-e ezekben az esetekben a közönség, illletve a kritika véleményével? — Voltak sikerek és bukások. Megérdemelt sikerek és megérdemelt bukások. Persze mi sohasem azzal az elképzeléssel kezdünk neki a próbáknak, hogy ez a darab meg fog bukni: minden darabbal az a szándékunk, hogy megváltjuk a világot. Minden bemutatónkkal új gondolatokat akarunk kifejezni, új eszközöket latba vetni. A közönség és a kritika olykor jobban szeretné, ha régi gondolatokat és régi eszközöket láthatna viszont a színpadon: ha a darab emiatt bukik meg, ezt nem érezzük bukásnak. És ha azért van sikere, mert nem sikerült semmi újat mondanunk, mert csak a régi eszközeinket ismételgettük, az számunkra a bukással egyenlő. — Milyen a színház kapcsolata a közönséggel, hogyan alakult a színház látogatottsága? — Örülünk ennek a kérdésnek, örülünk, hogy az állítólagos színházi válság idején elmondhatjuk, szinte állandóan telt házakkal játszunk, terven felüli nézőszámmal, túlteljesített bevételi tervvel. A színház rengeteget költözött az utóbbi években — csak közbevetőleg jegyezzük meg, hogy most már pár héten belül végleges döntés készül az új Nemzeti Színház felépítéséről —, és az állandó költözködés miatt gyakorlatilag megszüntettük a bérletrendszert. Azt szeretnénk, ha nézőink nem azért ülnének a színházban, mert bérletük van, hanem azért, mert az a darab, az az előadás érdekli őket. A bérlet különben is elmossa a különbséget siker és bukás között: a bérletes előadásokkal minden darab színen tud maradni egy évadon át, s így a színház nem vállal kockázatot, s kockázat nélkül nincs izgalmas előadás sem. — Utolsó kérdésünk: az imént elhangzott ez a kifejezés: „állítólagos színházi válság’». Véleményük szerint van-e hát vagy nincs válság? — Olyan értelemben, ahogyan erről gyakran beszélnek, nincsen. Nincs szó arról, hogy a közönség elfordult volna a színháztól, vagy hogy a színház elfordult volna a közönségtől. A színháznak megvannak a maga problémái, nem ülhet kényelmesen, gondjai vannak, hogy mit játsszon, s hogyan játsszon: ettől élő a színház. De ha nem teszünk meg mindent azért, hogy a színház ne váljon üressé, élettelenné, az már válság. Úgy kell dolgoznunk, mintha válság lenne; ez a legbiztosabb módja annak, hogy ne legyen válság. Bárki Bratmann Mihály SZELLEMI MŰHELYEI