Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-04-04 / 14. szám - Kulinyi István: Tanulmány • kép (7. oldal) - Bátki Bratmann Mihály: A Nemzeti Színházban • interjú | A szellemi élet műhelyei • Both Béla igazgató, Major Tamás és Marton Endre főrendezők (7. oldal)

Kulinyi István: Tanulmány Új magazin, múzeumlátogatóknak A napokban jelent meg a Múzsák című új múzeumi magazin első száma. A tetszetős kivitelű, gazda­gon illusztrált, szépművészeti cik­keket, múzeumi nevezetességeket és kiállítási naptárat tartalmazó ma­gazin elsősorban a közönség lapja, mely a közművelődés egyik fontos területének, a múzeumoknak a nép­szerűsítésével foglalkozik. A magazin tudományos szakcik­kek fóruma is: hazai és külföldi régészeti leleteket ismertet, sajtó­szemlét és szakmai hírrovatot tar­talmaz. Néhány cím az első számból: Kincsrablás 44-ben (a Szépművé­szeti Múzeum műkincseinek „hábo­rús kalandjairól” szól); A honfog­lalók ötvösművészete; Százdukátos arany (római kori bélyeges arany­­rudakat és pénzeket mutat be); A Nyolcak legkiválóbbja volt (meg­emlékezés Kernstock Károlyról); Veszélyben a Parthenón; Romváros Líbiában (Tripoliról); Szamarkand öröksége (az iszlám építőművészet fénykoráról). TÁJÉKOZÓDÁS A Nemzeti Színházban A Nemzeti Színházat 1837. augusztus 22-én nyitották meg; eb­ben az évben tehát 143 éves. Jelentős igazgatói voltak többek kö­zött: Bajza József, Szigligeti Ede, Hevesi Sándor és Németh Antal; a felszabadulás után 1945—1962-ig Major Tamás, 1962—1964-ig Me­ntsé Vilmos, 1964 óta Both Béla az igazgató. A Nemzeti Színházban — és általában a színházzal — kapcsolatos kérdésekről Both Béla igazgatóval, Major Tamás és Marton Endre főrendezőkkel beszél­gettünk. — A Nemzeti Színház — a Színházi Lexikon meghatározása szerint — „az ország első és a legjelentősebb álla­mi színháza”. Mi a színház sajátos feladata, mi az, ami megkülönbözte­ti összes többi színházunktól? — Feladatunk nem sokban kü­lönbözik a többi nagy prózai szín­házétól: a klasszikus alkotások megőrzése és közkinccsé tétele, az eszmevilágunkkal leginkább ro­kon, legjobb külföldi drámák be­mutatása és a mai magyar dráma­­irodalom ápolása. Ha valóban igaz az, hogy a Nemzeti Színház az ország első és legjelentősebb színháza, akkor ez azért van így, mert mi a legmagasabb követel­ményeket támasztjuk önmagunk­kal szemben ezeknek a feladatok­nak a megoldásában. Ami mégis megkülönböztet bennünket a többi színháztól, az — éppen a közös fel­adatok miatt — csak negatívumok­ban fejezhető ki: vannak darabok, amelyeket a Nemzeti Színház nem mutathat be, stílusok, amelyeket nem tehet magáévá, eszközök, ame­lyekkel nem élhet. — Ha m­ár a stílusnál tartunk, a nemzeti színházi játékstílus — a múltra vonatkoztatva — színházi szakkifejezés, pontos jelentéstartal­ma van. Beszélhetünk-e jelenleg nem­zeti színházi játékstílusról? — Természetesen ma is van nem­zeti színházi játékstílus, ami nem­csak különbözik a múltbelitől, de másképpen is jött létre. A háború előtt majd mindegyik színházra egy igazgató vagy egy igazgató-főrende­ző egyénisége nyomta rá a bélye­gét; a Nemzeti Színházra éppen He­vesi Sándor. A kiindulópont az ő elképzelése volt, az ő elképzeléseit szolgálta a színház többi rendezője is. Az utóbbi 25 évben színházaink struktúrája, felépítése megválto­zott: ma több egyéniség dolgozik együtt,­ a Nemzeti Színházban ugyanúgy, mint akármelyik más színházban. Régen az igazgató stí­lusa jelentette a színház stílusát; ma a különböző rendezőegyénisé­gek ugyanazokon az elveken és esz­méken alapuló, hasonló igényű és ízlésű játékstílusai, azoknak összes­sége adja a színház játékstílusát. A különböző egyéniségek az egyes előadásokat persze stílusukban is különbözővé formálják, és ez ta­lán azért is helyes, mert ahogy dif­ferenciálódott az életünk a husza­dik század második felében, ugyan­úgy differenciálódott a színház is. — A közelmúltban láttuk a Nemzeti Színház színpadán Madách Mózesét és Vörösmarty Mihály drámáját, a Czillei és a Hunyadiakat. Terveznek-e hasonló bemutatókat, amelyek dráma­irodalmunk elfelejtett, klasszikus al­kotásait elevenítenék fel? — 1965-ben a Színházművészeti Szövetség egy vitáján jelentettük be azt a kötelességünket és igé­nyünket, hogy minél több elfelej­tett drámát mutassunk be. Ekkor már körülbelül másfél évi munka eredményeként készen volt és csak a bemutatásra várt a Czillei és a Hunyadiak. Mi indítottuk meg ezt a folyamatot, és nemcsak annak örülünk, hogy előadtuk — és ta­lán azt is mondhatnánk, hogy jól adtuk elő — ezeket a darabokat, hanem annak is, hogy nagy hatást gyakoroltunk több pesti és vidéki színházra, amelyek aztán szintén komoly sikerrel munkálkodtak ezen a téren. Vigyáznunk kell azonban arra, hogy mit és hogyan újítunk fel. A mindenáron való felfedezni vágyás, felújítani akarás ugyanis könnyen üres divattá válhat, és ez a vesztét okozhatja ennek a nagyon jól in­dult, sok reménnyel biztató törek­vésnek. Nemzeti múltunk értékei­nek megkeresése jegyében újítottuk fel a Bánk bánt, tervezzük a Cson­gor és Tünde bemutatását, és dol­gozunk együtt Hubay Miklóssal a Balassi Menyhért árultatása című XVI. századi pamflet színpadra ál­lításán is. — Nehéz feladat az elfelejtett re­mekművek felkutatása, de bizonyára még ennél is nehezebb mai magyar drámák megszületését elősegíteni. Hogy ezek a drámák megszülessenek, ahhoz általában író és színház szoros — ha úgy tetszik „műhelykapcsola­­ta” szükséges. Folyik-e ilyen jellegű műhelymunka színházunkban? — Úgy érezzük, hogy a műhely­munka szót túlságosan gyakran és felelőtlenül használják színházi éle­tünkben. Nem hiszünk abban, hogy valamiféle kollektív darabgyárat kellene létrehoznunk, ahol minden­ki hozzáad valamit a mű írói szöve­téhez. Írók kellenek, akiknek van tehetségük, van mondanivalójuk, és hajlandók valóban dolgozni azért, hogy a drámák létrejöjjenek. A színház segíthet ebben a munká­ban, de óvatosan, nem belekontár­­kodva az író dolgába. Igyekszünk az írók segítségére­­lenni vélemé­nyünkkel, tanácsainkkal; ha jót lá­tunk, azt nem engedjük elveszni. — A színház néhány évvel ezelőtt ösztöndíjat adott fiatal íróknak, így próbálta őket megismertetni a szín­ház világával. — Ez volt az elképzelésünk, nem sikerült. Ösztöndíjasaink vala­mennyien tehetséges fiatal írók vol­tak, s jószándék és komoly elhatá­rozás volt bennünk is. Mégsem si­került. Az írókat nem a színház vi­­lágával kell megismertetni, hanem meg kell őket tanítani darabot írni. A világon majdnem mindenütt mű­ködnek drámaíró-iskolák — az Egyesült Államok egyetemein kü­lön tanszék foglalkozik ezzel —, ahol 3—4 év alatt írókból — tehát nem akárkikből — drámaírót ké­peznek. Egy­ ilyen iskola felállítása valószínűleg minden „műhelymun­kánál” többet érne. — Az elmúlt években a Nemzeti Színház bemutatói között mennyiség­ben és minőségben is nem kis súly­­lyal szerepeltek a világ modern drá­mairodalmának kiváló alkotásai. Mi­lyen elv alapján válogatnak a világ­színház remekei között? — Már beszéltünk arról a közös eszmeiségről, ízlésről, ami rende­zőinket összeköti; ezen alapul vá­logatásunk is. A színház rendezői a kortárs világirodalom legkiválóbb alkotásai közül azokat választják ki, amelyek segítségével a világról alkotott véleményüket a legjobban tudják kifejezni. Soha sem vaktá­ban válogatunk: nem egy-egy da­rabra csapunk le, nem azért muta­tunk be valamit, mert az a Broad­­way-n vagy Londonban siker volt, hanem mindig csak a lelkiismeret­­felkeltő, a világot megváltoztatni akaró drámákat választjuk ki. Így aztán lassan kialakul a kül­földi drámaíróknak az a köre, aki­ket rendszeresen bemutatunk; kö­zülük is elsősorban Arthur Millert és Peter Weisst említenénk. — A Nemzeti Színháznál!: — helyze­ténél fogva — egyfajta „klasszikus” szerep betöltését kell vállalnia­ De ezt a klasszikus szerepet a legmoder­nebb törekvések integrálása nélkül a megmerevedés veszélye fenyegetné. Sikerül-e a színháznak e két feladat szintézisét állandóan újrateremtenie? — Erre válaszolni nem a mi fel­adatunk. De ha már megkérdezték: úgy hisszük, igen. Igyekszünk vál­tozatosan, de mégis bizonyos ren­­dező elv alapján műsorra tűzni klasszikus és modern alkotásokat, amelyek aztán az évad végén va­lamilyen egységbe állhatnak össze. Elképzelhetetlennek tartjuk,­­ hogy más játékstílusban adjunk elő mo­dern és klasszikus darabokat; a klasszikus darabokat is modernül kell színpadra vinni, hiszen azokat is modern emberek játsszák — és nézik meg. — Az utóbbi évek bemutatói között bizonyára vannak olyanok, amelyek­­re szívesen emlékeznek vissza, és olyanok is, amelyekre kevésbé szíve­sen. Más szóval: voltak sikerek és voltak bukások. Vajon­ a színház ve­zetőinek véleménye megegyezett-e ezekben az esetekben a közönség, ill­letve a kritika véleményével? — Voltak sikerek és bukások. Megérdemelt sikerek és megérde­melt bukások. Persze mi sohasem azzal az elképzeléssel kezdünk neki a próbáknak, hogy ez a darab meg fog bukni: minden darabbal az a szándékunk, hogy megváltjuk a vi­lágot. Minden bemutatónkkal új gondolatokat akarunk kifejezni, új eszközöket latba vetni. A közönség és a kritika olykor jobban szeretné, ha régi gondolatokat és régi esz­közöket láthatna viszont a színpa­don: ha a darab emiatt bukik meg, ezt nem érezzük bukásnak. És ha azért van sikere, mert nem sike­rült semmi újat mondanunk, mert csak a régi eszközeinket ismétel­gettük, az számunkra a bukással egyenlő. — Milyen a színház kapcsolata a közönséggel, hogyan alakult a szín­ház látogatottsága? — Örülünk ennek a kérdésnek, örülünk, hogy az állítólagos szín­házi válság idején elmondhatjuk, szinte állandóan telt házakkal ját­szunk, terven felüli nézőszámmal, túlteljesített bevételi tervvel. A színház rengeteget költözött az utóbbi években — csak közbevető­­leg jegyezzük meg, hogy most már pár héten belül végleges döntés ké­szül az új Nemzeti Színház felépít­­éséről —, és az állandó költözkö­dés miatt gyakorlatilag megszün­tettük a bérletrendszert. Azt sze­retnénk, ha nézőink nem azért ül­­nének a színházban, mert bérletük van, hanem azért, mert az a darab, az az előadás érdekli őket. A bér­let különben is elmossa a különb­séget siker és bukás között: a bér­letes előadásokkal minden darab­ színen tud maradni egy évadon át, s így a színház nem vállal kocká­zatot, s kockázat nélkül nincs iz­galmas előadás sem. — Utolsó kérdésünk: az imént el­hangzott ez a kifejezés: „állítólagos színházi válság’». Véleményük sze­rint van-e hát vagy nincs válság? — Olyan értelemben, ahogyan erről gyakran beszélnek, nincsen. Nincs szó arról, hogy a közönség elfordult volna a színháztól, vagy hogy a színház elfordult volna a közönségtől. A színháznak megvan­nak a maga problémái, nem ülhet kényelmesen, gondjai vannak, hogy mit játsszon, s hogyan játsszon: et­től élő a színház. De ha nem te­szünk meg mindent azért, hogy a színház ne váljon üressé, élettelen­né, az már válság. Úgy kell dol­goznunk, mintha válság lenne; ez a legbiztosabb módja annak, hogy ne legyen válság. Bárki Bratmann Mihály SZELLEMI MŰHELYEI

Next