Élet és Irodalom, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-02 / 1. szám - Medve András: rajza • kép (3. oldal) - Dobozy Imre: Az értelemért • publicisztika (3. oldal) - Szeberényi Lehel: Hová lett az év? • tárca (3. oldal)

I* DOBOZY IMRE: AZ ÉRTELEMÉIT Nő-e vagy zsugorodik ma és holnap az ideológia jelentősége, szerepe? Gyakran föltett kérdés ez, nem is szónoki, bár rá szokták vágni sietve: hogyne, a mi oldalunkon nő, odaát ellenben nem. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. Igaz, a tőkés világ sok teoretikusa (Raymond Árontól H. Liliensteinig, J. K. Galbraithtól H. Averidtig stb. stb.) hosszabb távon a szocializmus és a kapitalizmus, közti konfliktusok bennük az elvi ütközések alkonyát jósolja, nem érvek nélkül, és nem is színvonaltalanul hirdetve, hogy a modern „ipari társadalom” korában a különböző rendszerű országok kölcsönösen átveszik, felszívják egymás koncepciójának és gyakorlatának előnyös elemeit, és ez a konvergencia, mely szerintük teljes hasonulással végződik, kifogja a szelet a vitázók vitorlájából. A konvergencia-elmélet (mely persze szintén ideológia) a felületes szemlélő fejében könnyen megférhet a békés koegzisztencia elvével, holott épp arra való, hogy a koegzisztencia szocialista partnerét rábírja eszmei-strukturális-hatalmi pozícióinak, azaz a kapitalizmussal összebékíthetetlen lényegének feladására. Közben ez a fogyasztóinak is nevezett „ipari társadalom” olyannyira kézben tartja polgárait, hogy nemcsak konzu■málásukat, hanem igényeiket is megtervezi, beleértve — az ideológiától egyáltalán nem mentes — szellemi-kulturális szükségleteket a társadalom irányítói rájöttek valamire, ami az agyidomítás, a manipuláció fokozására és tökéletesítésére ösztökéli őket. A tudományos-technikai forradalom hatására módosuló valóság mind észrevehetőbb mértékben tartalmaz emberi eredetű komponenseket, amelyek vitássá tehetik, nem egy vonatkozásban már teszik is: a természeti eredetű (sokak által „öröknek” mondott) összetevők hegemóniáját. Az ember egyre kevésbé fogadja el az adott valóságot. Belenyúl, gyúrja. De ez azt jelenti, hogy az ember fontosabb lett. Úgy is lehet mondani: veszélyesebb. Eszét (lelkét) mindig is meg akarták hódítani, mítoszok, vallások, filozófiák, nagy ígéretek és nagy fenyegetések sokfajta, eszközével. De ilyen mohón, teljesen, ennyire mindenáron még soha. A háborús kockázat, az agresszió túl forró játék lett. Csak módjával merik próbálgatni. Korunk legtöbb lehetőséget kínáló, igazán modern, izgalmas, nagy küzdőtere, ahol sok minden, talán minden eldőlhet: az emberi tudat. A tőkés establishment ebben a küzdelemben nem takarékoskodik a téttel. A nívóval sem. Nemcsak a lélnívóra gondolok. Tudnak izgalmasan és változatosan informálni, csillogóan szórakoztatni, amiből akarnak, szenzációt csinálni, igyekszenek minket megelőzve rákérdezni a kor problémáira, és gyorsan válaszolni (hazardírozva is, de frappánsan, szellemesen is), kulturális intézményeket, klubokat, könyvtárakat telepítenek, ahová csak lettek, kioktatnak bennünket olyan kérdésekben, melyeket mi — olykor fölös óvatosságból, olykor csak érthetetlenül — vonakodunk nyilvánosan kezelni, a maguk argumentumaként használnak tudományból, művészetből is mindent, ami nem nyílt kritika, nyílt ellenszegülés (sőt, gyakran még azt is: lám. ..nálunk” mindent lehet.) Mindezt nem ijesztésül írom le. Még kevésbé önijesztésül. . Épp csak jelezni kívántam, hogy eszméink felülkerekedéséhez, az eltökéltségen felül, számos feltétel is kell, főleg ami a színvonalat illeti. Még akkor is, ha az eszméket lefedező valóság lényegesen egyértelműbb lesz. Ilyképpen a kinyilatkoztató, a konstellációt fölényesen egyszerűsítő, folyton „rendőrért kiáltó”, türelmetlen állásfoglalásoknak, mértékletesen szólva, nincs sok haszna. Annál inkább az olyan vállalkozásnak, mely társadalmunk korunk ideológiai, kulturális-művészeti, tudományos, kultúrpolitikai problémáit pontosan el tudja helyezni a belső haladás és átmenetiség, a hazai és a határon túli valóság, a két világrendszer közti érintkezés és küzdelem tényleges — bár elemeiben gyakran változó — összefüggéseibe, és az áttekintés tágasságát képes párosítani a részletek iránti érzékenységgel, a differenciálás tudományával, a kultúra és a művészet fejlődéstörvényeinek tiszteletben tartásával. Aczél György Eszméink erejével című gyűjteményes kötete ilyen vállalkozás. A könyv tartalmának inventár jellegű elősorolásába bele sem kezdek. Olyan könyv ez, melyre azt szokták mondani, el kell olvasni mindenkinek, már akinek ■bármi -köze- van- a- kultúrához. A kell azonban, szerintem, rögtön és kétely nélkül felcserélendő az érdemessel, így hát a kötetnek csak néhány fontos motívumára kívánom felhívni a figyelmet. Ha jól tudom, először Lukács György nevezte nevén a Révaitragédiát. Sokak tragédiája volt ez, ha nem is Révai látókörének és szenvedélyességének szintjén. Révai pályája mindenesetre iskolai szemléltető ábra annak az eléggé soha nem hangsúlyozható igazságának bizonyítására, hogy egy eltorzított politika hatóterében csak eltorzított kultúrpolitikát lehet csinálni (s nem eltorzultat, mert magától semmi sem torzul el), sőt, hogy egy kivételes képességű gondolkodó az ilyen politikát szolgálva, esetleg szándéka ellenére is — hiszen Révai a sematizmus elúrhodása idején fellépett a sematizmus ellen! — épp tehetsége révén tovább transzformálja, hogy úgy mondjam, tökéletesíti a torzulásokat. Ez nem azt jelenti, hogy fordítva, egy átgondolt és jó politikából önműködőleg kialakul a helyes kultúrpolitika. De azt igen, hogy az összpolitika elvei és gyakorlata meghatározó módon hatnak a kultúrpolitikára, mozgási lehetőségeire, kezdeményeire, világnézeti és művészi igazodására. Aczél György cikkeinek, beszédeinek egyik erénye, hogy ezt az alapvető összefüggést sokoldalúan és meggyőzően bizonyítják. A bizonyítás még korántsem felesleges. Érdekes, a történeti — és ideológiai — tanulságok mennyire küszködve válnak közérvényűeseké, holott első hangzásra is igen maguktól értetődők. Az egységes nemzet kialakítására törekvő politikának 56 előtt sokáig, elvi és gyakorlati jellemzője volt, hogy kit miért lehet kirekeszteni az állítólag homogén közösségből (mint tudjuk, e kirekesztősdi átmenetileg a két alapvető osztályt is szétzilálta): a mostani szövetségi politikának elve és gyakorlata, hogy kit miért lehet a valóban egységesülő közösséghez számítani. Ez óriási különbség. Az egyik út az adott társadalmi rétegződés erőszakos továbbtördeléséhez vitt, a másik a valóságos differenciáltság felismerésén és a lehetséges ütemű — tehát hosszú — elvitársadalmi integrálódáson át a nemzeti egységhez vezet. E tanulságok és tények ellenére még mindig vannak, akik a forradalmi következetességet, a párt vezető szerepét féltik a mostani „toleránsabb” vonaltól. Holott a vezető szerep nem azon múlik, milyen hangosan kiabál a párt, hanem edzm, hogy hányan hallgatnak a szavára. Egyébként ez a sokat emlegetett „tolerancia” emberérzést jelent, nem elveink lealkudhatóságát. Ha nem is mogorván, de azért szocializmus épül itt. Sőt, most épül igazabban. Ehhez még valamit, egy utcai polémia végét. Ismerősöm séta közben mondta, hogy azért is komótosabbnak véli az életet, mert nem nyaggatják. (Folytatás a 4. oldalon) Medve András rajza Hogyan is folyik el az esztendő? Akár a nap. Hiszen az esztendő se más, mint sok kis nap egymás mellett. Csak a magamét tudom mondani. Irigylem azokat, akik többre viszik a puszta felismerésnél, hogy az idő pénz, és képesek arra is, hogy aranyvalutára beváltsák, tékozlóként nem szórják aszélbe szét Irigylem és tisztelem, kik szigorú rendet tartanak — fiókjukban, fejükben, s a perceket és órákat igájukba hajtják. Nemegyszer megpróbáltam, de csak a naptáramban sikerült. Az új életet csaknem minden este elhatározom — lefekvéskor. Éppen a lefekvéssel kell a dolgot kezdeni — szólok eltökélten magamhoz, rendszerint éjféltájt. Az eredményes írásmunka alapja az alvás. De így, hogy másnap egész nap álmos vagyok, csak circulus vitiosus, körbe jár a dolog, és semmit se lépünk előre. Most már a jókor való lefekvéssel nem kezdhetem, mert éjfél. És ha még sokáig totyogok, vakarózom, és minden ruhadarabommal külön járulok a székhez, egyóra lesz, mire álomba szenderülök. De reggel nincs mese! Szigorúan kezdődik az új élet. Pattanás időben az ágyból A járulékos totyogást üstökön ragadjuk. Friss vért és ökonómiát ebbe is. A kályhák kilencre elzárva. Kilenckor meg is szűnt minden, csak az íróasztal van, a fe-hér papír és a ceruza. Az is már meghegyezve!!! Valami engedmény ... — alkudozik egy gyengécske hang bennem. De ráripakodik puritánságom: Semmi! Semmi, ami megzavarhatja a koncentrálást! Esetleg a reggeli, az közben is elfogyasztható, míg kezemben a ceruza jár. És természetesen a feketekávé, ez beadható, óvatos kopogással... Sok!! Így megint fellazul az egész. Némi átcsoportosítás is szükséges. Például a kihamuzás és tüzelőbekészítés sohasem a drága reggeli órákban intézendő. És a kutya pisiltetése sem. Igenis, biztosítható az írásra, minimális fegyelemmel flégy bontatlan, kerek óra a délelőttből, s ugyanolyan szigorú négy óra az estéből, s legalább három a délutánból. Csak le kell ülni az íróasztalhoz, és nem szabad felkelni a székről. Ezen a ponton erősnek kell lenni, s nem alkudni. Most már késő van, mert éjfél, de reggel új napra kelünk! Ám az új nap: a tegnapi s a tegnapelőtti. ■ A szent elhatározások, akár az éj álomtermékei, eltávolodnak, hogy estére újból közeledjenek. — Duduska, nyisd meg a kályhákat, hogy felizzon — pitizek a lányomnak az ágyból, ki koránkelő, az iskola miatt. Aztán kezdődik a szaladgálás kályhától kályháig. Nincs jobb reggeli torna. Azt mondja a feleségem: „Csinálom én, csak te dolgozz!” „Hogyisne — felelem —, még ennyit se mozogjak?!” — Jézusmária, mindjárt kilenc! — Eltivoliztad az időt a fiaddal — korhol a feleségem. Pöttöm fiam éppen kihúzza a széket alólam, hogy kompot csináljon belőle. — Látod — panaszkodom —, most is feltart. — A kávét mért kell neked csinálni? — Mert csak én tudom, hogyan kell a kupakját felcsavarni. — Mindent csak te tudsz. E hézagos párbeszédekből, ugye, világosan kitetszik a reggeli konyha képe. Újra az én hangom hallják: — Ez fantasztikus. Már fél tíz! És még a főlő szertartás hátra van... Csak egyszer tetten érhetném, mi viszi el a reggelt — monfordírozik a trónon, s belemélyedek Du Gard családregényébe. * — Tessék a kávé — szól a feleségem. — Ne ide hozd, mindjárt végzek... Tudod, hogy úgy szeretem, ha leülünk hozzá, szépen a szobában, így észre se veszem, hogy l ittam. Feleségem nevet. — így van — mondom —, nem is annyira a kávé kell nekem, mint a szertartás. Szépen leülünk, megisszuk a kávét. Családi béke, a kölyök körülöttünk bolondozik. Jó ég, fél tizenegy. Most már igazán neki kell fogni! Hess, hess , kihessegetem szeretteimet a dolgozószobámból. Gábor viszi az autóit, a tivolit, meg a Bréhmet. Csend van, az ajtó kulcsra zárva, ujjaim közt a ceruza. Ó, még nem fut a papíron, deszkalap van alatta. Akkurátusan behegyezgetem. Percekig, tűhegyesre. Na, kész. Mi lesz az első mondat? Az első mondat nem akar elindulni. Valami nyugtalanság van bennem, fel kell hogy álljak, pedig nincs is itt a fiam, aki kihúzza a széket alólam. A szél lengeti odakint a nádat, a hó felett, a Duna-parton. Jé, fácánok, egy egész csapat. Nem is tudtam, hogy ide is elmerészkednék. Ezt meg kell mutatni a fiamnak és a feleségemnek Nagy a családi csodálkozás, a fiam ujjong . Anyukám, én olyan álmos vagyok. Nem megy a munka. Igyunk még egy kávét. — Igyunk. — Most feleségem teszi fel, hogy ne rabolja el az én időmet. Újra leülünk a szobában a kisasztalhoz. Gábor körénk rakja a játékait. — Ez mi? — fülelek. Nincs mese, a déli harangszó. Dilemmában állok az íróasztalom fölött: most írják, vagy kimenjek fűrészelni? Kell a levegő, kell a testmozgás. — Gyerek fiam, menjünk fűrészelni. Tudod, délre ez van beiktatva... Ebéd előtt egy kis muzsikálás, hogy jobb legyen az étvágy. Folytassam? Ebéd utánra félórás alvás van beiktatva. Ez nem lustaság! Az agynak van rá szüksége, hogy tevékenyebben őröljön. Ezen írás szűkre szabott kerete nem engedi meg, hogy részletezzem a délutánt. Este keresem, hová lett az a három óra, amit írásra ki akartam hasítani belőle. Miféle események sodorják el az időt? Bárhogy kutatok, azonkívül, hogy a kislányok hazajöttek az iskolából, semmiféle eseményre se bukkanok. Szent eltökélés: az estém, az estém nem hagyom feltrancsírozódni! A kályhák dolgát még eligazítom, a vacsorát még elfogyasztom ... még valamit meghallgatok Dudás történeteiből, élvezetesen mesél a kölyök az iskoláról .. Na, de most már lássunk munkához. Mindenki alszik, az utcai zaj is elült. Újra íróasztalom előtt ülök, asztali lámpám fényköre alatt. Ceruzám se kell meghegyeznem, reggel óta mit sem kopott. Egy kései légy zümmög a fülem körül. Ezt még agyoncsapom — szólok. S elkezdem a hajszát — a légy Után. No, végre. Teljes a csend. Most már semmi sem akadályoz többé, hogy leírjam azt az első mondatot... Vagy nem lenne helyesebb inkább lepihenni? Fél tizenkettő. S tulajdonképpen a jókor való fekvéssel kell kezdeni az élet megreformálását, majd reggel kipihentem, frissen nekilátni az írásnak, így teszek. S midőn december harmincegyedikén visszatekintek az esztendőre, megijedek: hová lett az év? Üresen és sötéten néz rám, mint a kozmikus tér. Rémülten fogok az íráshoz, s egész Szilveszter éjszakám ezzel töltöm, míg a család egy szobával odébb vigadoz. Újév napján pedig legalább egy mondatot leírok, babonából, hogy csupa munkás nap kövesse az új esztendőben. SZEBERÉNYI LEHEL: Hová lett az év? 1371. JANUÁR 2.m mai IRODALOM.