Élet és Irodalom, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-02 / 1. szám - Alföldy Jenő: Aki művelte kertjeinket • évforduló • Százötven éve született Tessedik Sámuel (4. oldal) - Ruzicskay György: rajza • kép (4. oldal) - Zelk Zoltán: Sportsarok. Lehetőleg hétről hétre • Sportsarok (4. oldal)
t „Legalább 15 ezer vadoncot és oltványt neveltem s terjesztettem el a gyümölcsfában szegény Alföldön” — olvashatjuk a százötven éve elhunyt Tessedik Sámuel élete alkonyán írt önéletrajzában. Ha ezt a vallomását képletesen is értelmezzük, elmondhatjuk, hogy az enciklopédikus tudású népművelő a magyar parlag „vadonc” érméiiek nemesítésére szánta föl életét, s „oltványaival” a nyugati felvilágosodás legjobb szellemi hajításait honosította meg. Ifjúságát sokoldalú érdeklődés, szellemi kalandvágy vezeti: az albenti evangélikus lelkész fia Pozsonyiban és Debrecenben tanul, majd az erlangeni egyetemen hallgat természettudományokat, orvostant, bölcsészetet, teológiát. Több német tartományt bejár, Nürnbergben, Jénában, Berlinben, Charlottenburgban, Potsdamban kézművesekkel és gyárosokkal ismerkedik, megcsodálja a jómódú német városok vízszabályozó munkálatait s az erdőültetvényeket, az ipar — a szó akkori jelentése szerint: a szorgalom — megannyi eredményét. Miközben a francia Enciklopédia-írók serénységével gyűjti korának pozitív ismereteit, azon töpreng, miként hasznosíthatná tapasztalatait elmaradott hazájában. Ha Magyarországra visszatérve egy nagybirtokon vállal állást , fényes jövő áll előtte. Ő azonban a mostoha természeti adottságú, szikes földű és árvízveszélyes Békés megyében, Szarvason települ le, mint humánus viilági ambícióktól fűtött evangélikus lelkész, mert küldetését csak a legnehezebb feladatok vállalásával tudja elképzelni. „Figyelő szemmel néztem magamkörül, a költők által oly gyönyörűen megénekett falusi élet egyszerűségét keresve, de ehelyett korlátoltságot, csökönyösségét, a leghasznosabb tervek iránti bizalmatlanságot, s a legszükségesebb dolgokban való fogyatékosságot találtam” — emlékezik a lelkes hazatérésre. Népművelői tervednek megvan,lottájában a felvilágosodás „filantróp” iskolájának elveit követi. Ám éppen a kiábrándító körülmények hatására — élogult- ság nélkül állíthatjuk —»jóvalkevesebb illúzióval, gyakorlatiasabban és tötjjb, ,yal,ágérné dog!l; fog munkához, mám neves svájci pekagógus -kortársa, a „gyermekparadicsom” álmodója, Pestalozzi. Megírja az evangélikus parasztgyerekek első magyar olvasókönyvét, s kiváló szervezőkészségeit latba vetve, mezőgazdasági mintaiskolát alapít, mely negyed évszázadon keresztül működik Szarvason. A helyi föld-sbirtokos hatalmasságtól mintegy negyven hold szikesföldet kér, melyből rövidesen virágzó mintagazdaságot varázsol. Az iskola számára könyvtárat, gépeket, kertészeti és kézműipari eszközöket szerez, meghonosítja a selyemhernyó-tenyésztést, a méhészetet, mintegy háromszázféle gyümölcsfát termeszt, megtanítja a termékek ipari feldolgozását, a gyerekeket gyakorlatra, serénységre, ésszerű életmódra neveli, egészséges merkantil szellemet visz környezetébe, betegeket gyógyít. Világnézete a hivő materialistáé, vallásossága sohasem korlátozza szellemét: „A gyakorlati ismeretek terjesztésére külön súlyt helyeztem, s tanítványaimat reávezettenüe arra, hogy isteni alkotásáéban ismerjék meg, s ezzelökött appdalkozó emberekké nevettem"' — vallja. A messze földön híressé vált tudóst különösen azután kezdik gáncsolni a helyi „vadoncok”, a községi és egyházi elöljárók és más mokány-magyarok, hogy a tanügyekben kétségtelenül felvilágosult II. József kitüntetéssel jutalmazza. Amikor például az iskola homlokzatára helyezteti az ipar allegorikus szobrait, a mákonyos fők bálványoknak nevezik őket, s Tesjedik a babonával fertőzött közvélemény nyomására kénytelen eltávolítani az épület díszeit. S amikor idegeinek hajszottsága, sőt a közvetlen életveszély ellenszeréül a császárhozolyamodik, irigyel — akik csak kietlen honszerelmükkel és kutyabőrükkel (később esetleg „győri vitézségükkel”) kérkedhetnek — hazaárulónak bélyegzik. Tessedik 1806-ban, anyagi és erkölcsi támogatás híján, a mind reménytelenebb küzdelemben elfáradva, megszűnteik a mintaiskolát. (A szép, klasszicizáló stílusú épület ma is áll Szarvason: az óvónőképző otthona lett.) A „műveljük kertjeinket” Voltaire-i jelmondatot Tessedik nemcsak szó szerint, hanem gazdag szimbolikus tartalma szerint is híven követte. Talán a leghívebben — s bizonyára a leggyakorlatibban — a maga koráiban. Örökségét Kölcsey, Eötvös József és Táncsics vitte tovább; a magyar agrártudományt ő alapozta meg, s a huszadik századi falukutatók mozgalmának is bizonnyal az ő fő műve, A parasztember a legrégibb példaképe. Európai és magyar volt — európéer a magyar nyomorúság ellen, s magyar az európaiságért. Alföldy Jenő AKI MŰVELTE KERTJEINKET Ruzicskay György rajza AZ ÉRTELEMÉRT (Folytatás a 3. oldalról) hogy ismerkedjék meg a marxizmussal. Kijelenti: „Különben is, attól még senki se lett tehetségesebb.” Hát ez igaz. De attól se lett tehetségesebb senki, ha nem ismerkedett meg vele. Csak tájékozatlanabb. Aczél György többször, több szemszögből is elemzi azt a fokozatosan kibontakozott szellemi pezsgést, vitakészséget, alkotókedvet, és — főleg — azt a művekkel igazolt sokszínű gazdagságot, mely szerintem és sokunk szerint is a mai magyar irodalmi, művészeti élet alapvető jellemzője. Valamikor jobbára csak azt számláltuk, hány példányban adták ki nálunk egy-egy hazai szerző művét, hányan nézték meg filmjét stb. Emellett manapság már azt is számlálhatjuk, hány szocialista és nem szocialista országban adják ki, forgalmazzák, kezdik ismerni és becsülni a magyar líra, epika, dráma, filmművészet, zene termésének javát. A fellendülés okai világosak. Az összpolitikai koncepció érvényesül a kultúrpolitikában is, a kultúra-művészet jelenlegi tényleges — tehát nem fiktív, valaki által önkényesen meghatározott — feltételei között. Nincs monopóliuma a marxizmusnak, de hegemón szerepe igen, nincs egyedül üdvözítőnek kikiáltott művészeti irányzat, de alakul a sokféleség összhangja, a legigényesebbek ízlése nem vált közízléssé (soha nem is fog), de azért tágul az ismerkedők, értők köre stb. Jó ez a sokféleség? Jó, mert a pudding próbája az evés! — a valóság mellette bizonyít. Egyelőre, gondolom, hosszú egyelőre, csak ez jó: íróink, művészeink (akárcsak olvasóik, nézőik) különböző szellemi égtájakról, különböző életutakon jöttek el máig. Ez nemcsak élmények, alkatok, érdeklődések, hanem nézetek és tartások tarkaságát is jelenti. Van, akivel helyes, sőt, szükséges vitatkozni ? Nem is kevés. De a sokféleség tényét nem érteni, e tényben rejlő jó versengés lehetőségeit nem kiaknázni, a nem „egy mustrára” nyíló virágokat elhervasztani, a dialektika könyörtelen törvényéből következőleg, végső soron, a művészetben a szocializmus hegemóniájának végét jelenti. Egyedül nincs hegemónia. Csak társak közt. Mindezt sokszorta többen vallják, cselekszik, mint ahányan nem. Mégis, irodalmi életünkben — de ahogy látom, a színházi, filmművészeti, képzőművészeti életben, sőt, a kritikában is — időnként egy-egy törekvés abszolutizálási kísérletével együtt, újraleltározó mozgolódások keletkeznek, mit hagyjunk meg a sacrosanctumban, mit hajítsunk ki a nemzet szemétdombjára. Ha van provincializmus, márpedig van, ez az a javából. Timeo hominem unius libri. Ez az egész engem régi falusi majálisokra emlékeztet. „Polgári Kör”, „Népegylet”, „önkéntes Tűzoltók” és hasonló feliratú lobogók alatt a különböző tömörülések — műsoruk előadása után — arra szoktak törekedni, hogy a többieket mind kiverjék az ünnepi helyszínről. Az illetékességről most ne is essék szó. Csak arról, hogy a kizárólagosság, bármilyen ■ töltésű, életveszélyes. Kipróbáltuk. Nem kitúrni kell egymást. Felülmúlni. Érteni. Vagy épp követni. De mindenképp tudni kell együttélni azokkal is, akik a magunkétól eltérő ars poeticát vallanak. Még a vitához is együttlét kell. Áttekinti Aczél György az ideológia, a tudomány, a közművelődés, a kritika mai problémakörét is. Ezeken a területeken, akár az irodalomban, művészetben, nemcsak a pezsgésen, eredményeken áll meg a szemem, hanem az új erőfeszítéseket követelő feladatokon, a tudatot és ízlést hátrányosan befolyásoló jelenségeken, a művelődő ország aggasztóan fehér foltjain, a kultúrpolitika különféle következetlenségein. Könyve így egyszerre számvetés és kötelezettségvállalás, hiszen a szerző, bár mindenütt a párt és a kormány kultúrpolitikáját elemzi, e kultúrpolitika irányításának személyileg legfőbb letéteményese. Kötelezettségében, hitem és ismereteim szerint, sokan osztozunk. Nem jólneveltségből, ezt talán mondanom se kell. Azért, mert az Eszméink erejével című kötetben is kifejtett kultúrpolitika kiállta az idő próbáját, érdekünk tehát annak további, az eddiginél következetesebb, teljesebb realizálása. [élet és|| SPORTSAROK Lehetőleg hétről hétre — Mért hagytad abba a Pénteki levelek írását? — Jólesik, hogy megkérdezed. Hadd hivalkodjam, szaporítod a kérdéseket, melyeket nemcsak szóval kapok ismerősöktől, de még többet levélben, az olvasóktól. Nekik is felelek, ha most neked. Abbahagytam, mert belefáradtam. Mert nem tudok kitalálni semmit, írni csak arról tudok, ami megesik velem, s az nem mindig megírásra érdemes. Volt a két évig írt levelek közt jó néhány, amit akkor is megírok, ha nem hétről hétre, rendszeres munkára kötelezve magam, de akadt olyan is néhány, amit csak a vállalt munka miatt, csak azért, mert várta a szerkesztő. Ezeket szorongva olvastam újra a nyomtatásban, s ki is hagyom a tervezett kötetből. Könyvbe csak azokat a darabokat gyűjtöm, melyeket úgy szeretek, hogy haragszom is rájuk, mert akár mondanivalójuk, akár csak egy-két soruk verssé is válhatott volna... — Tehát most pihenni fogsz, kifújod egy kicsit magad? — Nem. Az igazi költői bátorságot dicsérve, megírtam egyszer, hogy nem bátor, csupán vakmerő vagyok. Most egyik vakmerő vállalkozást abbahagyva, másik, annál talán vakmerőbb vállalkozásba kezdek: versek, elbeszélések, könyvbírálatok közt saroknyi helyet kérek a sportnak. — S ezt is hétről hétre? — Ha győzöm mondanivalóval, igen. • • .. — Nem értelek. Eddig, ha csak tenyérnyi helyen is, mindenről szólhattál: egy kedvedre való versről vagy regényről, emlékeidről, valaki érdekes emberről, utazásról, az évszakok stafétájáról, vagyis mindenről, amit együtt életnek nevezünk. S most fogod magad, s elbújsz az életnek egy kis sarkába, ahol a falak a tornaterem bordásfalai, ahol a szőnyeg otromba birkózószőnyeg, ahol, ha kettőt lépsz, a szorító kötelébe ütközöl, ahol ha kinézel az ablakon, csak egy száztíz méter hosszú rétecskét láthatsz, melynek füvén huszonkét fiatalember szalad a labda után. — Nem olyan kicsi az a sarok, barátom! A szorító kötelei néha egy országot, egy földrészt fognak körül, s van úgy, hogy az emberiség fele bámulja azt a huszonkét fiatalembert. — De hát nem íróhoz méltatlan szólni erről? A stoplis cipő nem csizma a művészet asztalán? — Ezt a kérdést is köszönöm. Köszönöm, mert felelhetek rá, s úgy, hogy nem csupán neked felelek. Azt mondod, nem értesz engem. Én pedig téged nem értelek. Se téged, sem azokat az írótársaimat, akik megmosolyogják, vagy éppen megszólják sport iránti érdeklődésem. Érdeklődésem? Szenvedélyem! S ezt a szenvedélyt mindig is vállaltam, mert olyan, mint a többi szenvedély: hol keserűség, hol öröm, sokszor kudarc, de sokszor diadal is. És sziget. És búvóhely. Ha úgy tetszik, menekülés. Mert van-e biztonságosabb szigete, jobb búvóhelye az emberiségnek, ebben a nem mindig kellemes században, mint a négyévenkénti olimpia és a labdarúgó világbajnokság? De mit a négy év! A hétvég, a minden heti szurkolás, ha csak Salgótarjánban, ha csak Egerben, ha csaló, egy járási bajnokságban szereplő csapatnak, valamelyik faluban! Mert egy salgótarjáni szurkoló szíve attól rezdül igazán, ha az ellenfél kapujának hálója rezeg. Forróbb lesz attól a szíve, mint Pelé legszebb góljától! — Ne szólj közbe. Ne mondd, hogy a hangversenytermek, a tárlatok, a könyvek. Mért hasonlítjuk a hasonlíthatatlant? Persze, hogy a legtöbb szépet a művészettől kaptam s hiszem, kapja ezután is, az emberiség. De mit csináljak, ha nem mindenkinek a fülét nyitja ki Beethoven, ha nem mindenki szemét Chagall, ha nem mindenki szívét és elméjét Arany János? Tudomásul veszem, hogy ők a többség. S amikor labdarúgó mérkőzést, vízilabdát, ökölvívást közvetít a tévé, én is becsukom vagy kétórányi időre a könyvet, bekattintom a golyóstollat, s fölülök sok millió ember közé, a világ legnagyobb lelátójára. Láttad azt a százhúsz percet, s utána a tizenegyeseket, amikből öt betalált az angolok kapujába, de a pécsiekébe csak kettő? Nem? Sajnálhatod. Tudnád akkor, hogy a sport játék és csata, öröm és a szomorúság, minden egyes szurkoló benső magánügye, ügye tehát az írónak is.. Tudnád, hogy az emberiség nagyobbik részének ügye, tehát közügy, tehát ügye az irodalomnak is. Nem stoplis cipő a művészet asztalán. — Ezentúl tehát sporttudósításokat olvashatok a Pénteki levél helyén? — Nem. Azt sohasem. Az valóban nem az író dolga. De a sport művészeinek, s azoknak is, akik nem művészi fokon űzik, meg a játékvezetőnek, a pontozónak, az edzőnek, a gyúrónak az élete, sorsa, lelkiállapota, de a szurkolóé is, aki éppúgy a szívét viszi a sporttelepre, mint a játékos, de még a totózóé is, aki másképp szerencsejátékos, mint a kártyás vagy a lóversenyző, hiszen hányszor játszik a saját lapja, a maga lova ellen, vagy ha nem, akkor azért, mert a pénznél nagyobb dolog számára a gól... És a hatvan-hetvenéves öregek, a hajdani sportcsaták hősei, akik nem edzők, nem egyesületi vezetők, miért hogy az egyiknek ma is a sport az első gondja, s miért, hogy a másik a szerelést levetve magáról, ifjúkori szenvedélyéből is kibújt, s örökre? — Róluk szólva, az életről is, mert a század, a földkerekség, az ország egyik leglüktetőbb jelenségéről szól az író. Megpróbálom. Irodalom,1971. JANUÁR 2.