Élet és Irodalom, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-03 / 14. szám - Galsai Pongrác: A bölcsek és eltartóik • színikiritka • Illyés Gyula: Bölcsek a fán. Pécsi Nemzeti Színház. Rendező: Dobai Vilmos (13. oldal) - Kroó György: Díjnyertesek • zenekritika (13. oldal) - Vadas József: Bartók a képzőművészetben • tárlat • Fészek Klub (13. oldal)

GALLAI PONGRÁC: A bölcsek és eltartóik Ilyés Gyula gyakran s némi rá­­tartisággal emlegeti kézmíves őseit, akiktől dolgozni tanult. A művészet az ő számára nem a ré­vület ajándéka, hanem életfenn­tartó és -hosszabbító tevékenység. Ezért műveiből sohasem hiányzik az okos praktikum s a szerszám­­készítő mesterek találékony gon­dossága. Az öregkorba lépő Illyés, életé­nek gyönyörűen teremtő szakaszá­ban mindinkább arra törekszik, hogy a lényegről beszéljen. Egyér­telműen, nyíltan, önkínzó konok­­sággal. De hát mi a lényeg? A szóba, mihelyt leírtuk, máris be­leütközünk. Hiszen annyira szi­lárd jelentésű és magabiztos kife­jezésnek látszik. Pedig a tartalma merőben szubjektív. Illyés is — bármilyen hatalmas méretű író — csak azt mutathatja fel lényeg­ként, amit ő, személy szerint, vi­lágunkban a legfontosabbnak tart. E princípiumok kiválasztásával elárulva igazságteremtő erejét, de gondolkodásának megrögzöttsé­­geit is. Illyés Gyula, a drámaíró, kéz­míves elődjei módján, voltaképp hasznos szerszámokat kíván ké­szíteni. Olyan horgas, karmos, ág­­bogas készségeket, amelyekkel a lényegként kipécézett igazság a legbiztosabb eredménnyel megra­gadható. A forma itt is mindig a jó praktikumot szolgálja. Néme­lyik szerszám a régi, bevált, ki­fényesedett nyelű eszközökhöz ha­sonlatos. Lásd: Illyés történelmi drámáit. Míg máskor maga­ kimó­­dolta, trükkös szerkezeteket hasz­nál. Mint Bölcsek a fán című „tré­fás tragédiájában”. A Bölcsek a fán — Illyés sza­vaival — „a munkások és parasz­tok legfőbb kérdéseiről szól. Hogy mi is jár fejükben, miközben a kezük jár. A szívükben, mialatt az idő eljár,fal­ettük. .És,hogy mi­lyen is a­ kapcsolatuk az irányítás végrehajtóival, meg a jövendő megábrándozóival, az úgyneve­zett értelmiségiekkel.” A történet az Idő és a Tér há­rom szintjén játszódik. Sárospataki iskolanövendékek, a 15. század derekán, tanáraik, publikumuk s főként önmaguk okulására, előadnak egy ógörög témájú tragédiát, a 20. századnak szóló tanulsággal. A színpad „teraszán” az Elnök, a Tanár és a Mérnök föl-fölcsapó, néha haj tépő vitája zajlik. Ele­ven hősök ők, korunk ideológiai sablonmintái szerint megalkotva. Abból élnek, hogy gondolkodnak, ha nem is egészen a saját fejük­kel­, s abból merítenek öntudatot, hogy „értik a jövőt”, amely rend­szerint meghazudtolja a róla áb­­rándozókat. De a Holnapról álmo­dozni a legkifizetődőbb és legve­szélytelenebb foglalkozás. Hiszen a Holnap mindig előttünk van, megjósolt alakulása folyton pro­longálható, s így a hivatásbeli jó­sokat ritkán éri végleges megszé­­gyenülés. Az Elnökből minden közintézményünkben találhatunk egyet-kettőt; ő az ellenfelek között békességet hirdető, fidélis Hiva­talnok, aki opportunizmusát — s mögötte egyéni sakkhúzásait — a szólamok nyájasságával leplezi. A Tanárban nem nehéz felismer­nünk a „népi értelmiség” karika­túráját: a jövőért aggódó, ma­kacs hagyományőrzőt, aki olyany­­nyira óvja a tradíciókat, hogy egy kilyukadt itatóvályúhoz is ragasz­kodni kész, s mindjobban eltávo­lodik környezetétől. Míg a Mérnök a technokratát jeleníti meg: a lel­kes szakbarbárt, aki boldogulá­sunkat csak műanyag alakzatok­ban és sebességmértékekben tud­ja elképzelni. Míg lentebb, a köz­­népi érintkezés szintjén, a kórus mozog. Téglahordók, malterkeve­­rők, szántó­ vetők, útépítők, gyári munkások. Így is mondhatnánk: a filozófusok eltartói. Akik munká­jukkal lehetővé teszik, hogy „ma­gasabb szinten” a jövőről vitat­kozzanak. Miköziben odafent az elvi értekezés folyik, ők robot­­egyenruhába öltözötten s az illyési verssorokat ügyetlenül skandálva, nem éppen barátságos igazságo­kat közölnek a sorsukról. Az elő­térben pedig András, a beatnik­­narrátor teremt kapcsolatot a kö­zönséggel. Úgy, hogy a háromfajta térben és időben játszódó cselek­ményt — egy modern álbölcs módján — igyekszik „elidegení­teni” tőlünk. Illyés parabolikus játéktere né­hol bevallottan hasonlít Brecht, Beckett, Ionesco, Peter Weiss for­mabontó színpadához. Még évődik is velük, akikről — hasznos szer­kezetének ácsolása közben — a merészséget mintázta. De Illyés­nél a „formabontás” valóban a já­ték egyetemességét kívánja szol­gálni. A múltból átkiabálni a je­lenbe; az ókori téma időtlenségét a középkoron át mai környezetben realizálni; bemutatni a történelm­ színtér forgandóságában az em­beri kapcsolatok hasonlóságát; a tragikumot tréfára fordítani; és legfőképpen játszani, sorsvallató és öntépő gondolatainkkal hasz­nos komédiát mívelni: ez Illyés Gyula tiszta és következetes szándéka. A Bölcsek a fán egy nagy író filozófiai telítettségének komoly­­talaná álcázott terméke. Illyés majd fél évszázada napról napra „kiírja” magából a gondolatait. Mégis állandóan újra feltöl­tődik. S napi meditációs anyagát, még gondolati rögtönzéseit is tökélete­sen megérlelve remekeli elő. Új darabja azonban csak alkal­mi paradoxiának látszik. Illyés lényegvallató szándéka és a dráma egyetemesség-igénye ugyanis nem tud kohézióba jutni. A „szellemi triumvirátus” fölállá­sa : az Elnök, a Tanár és a Mérnök eszmei töltése jellegzetesen illyési. Az író se tagadja, hogy alakjait, önkarikatúraszerűen, magáról mintázta. De meg is rögzülnek az író gondolatkörében — fogyaté­kosságaik nem tudnak „egyetemes érvénnyel” telítődni. A jelenben sem. Hát még a múltban s a jö­vőben! A Hivatalnok, hatalmi megalkuvásaival, időtlenül áll a helyén. De már a makacs Hagyo­mányőrző, vagy az ingerült Tech­nokrata? Ők ágálnának főszerep­lőként korunk „teraszán”? Ők képviselnék a legfontosabb ideo­lógiai szkémákat? S ők érdemel­nék meg leginkább a Kórus osto­rozó rímeit? „Kit kacagtat ki Moliére a Képzelt betegben? — kérdi Illyés. — Saját magát. Az Embergyűlölőben? Ugyancsak. Állítólag még a Dandin György­ben is.” De Illyés mintha túlbe­csülné saját „fogyatékosságait”. Amelyek így, egymással szembe­sítve, erények talán, nem is hibák. A tragédia és a komédia azonban — még egymást kiegészítve — sem létezhet „örökérvényű” tárgy nélkül. Ezért érezzük úgy, mintha Illyés magas filozófiai telítettségű „kabarétréfákat” sorjáztatna egy­más után. Természetesen az ő gyé­­mánt-szákrázású szellemességével, hasonlíthatatlanul leleményes költői nyelvén. A Pécsi Nemzeti Színház érde­me, hogy Illyés Gyulát „háziszer­zőnek” sikerült megnyernie. Az előadást Dobai Vilmos rendezte. Az író elképzeléseihez híven, e sokrétűségben jó arányokat te­remtve, de jeges tekintélytiszte­­letében néhol lelassítva a játékot. Az Elnököt Bánffy György for­málta meg, igen mulatságos szí­nészi „eszköztelenséggel”. A Ta­nárt és a Mérnököt két egyenran­gúan kitűnő művész: Györy Emil és Kézdy György játszotta. Az alaposan meggondolt szereposz­tásban színészi kisiklások sehol sem ideadtak. Mégis jegyezzük fel elismeréssel Koltai Róbert, Tímár Éva, Bus Kati és Labancz Borbá­la nevét. Megszámlálhatatlanul sok költemény, rajz, festmény, szobor, érem és fénykép jelzi Bartók művészetének kisugárzását és az idővel gyarapodó erejét. Versek íródtak hozzá, portrék készültek róla már életében is, s halála óta még többen és még gyakrabban idézik meg alakját és szellemét. Herényi Róbert arcképe, Fe­­renczy Béni munkái csupán egyes darab­jai annak a hatalmas sorozatnak, amely­­lyel képzőművészeink áldoznak a nagy ze­neszerző emlékének, immár több mint fél évszázada. Ennek az örökségnek legújabb eredményeit reprezentálja a Fészek Klub­ban megnyílt emlékkiállítás, amely hu­szonhat élő művészünk munkáit tárja a közönség elé. Festők, szobrászok, grafiku­sok és egy keramikus művet vallanak az életmű ma is eleven voltáról. Az itt be­mutatott együttes része csupán a Bartók­­kollekciónak, hiszen jobbára új és köny­­nyen szállítható munkákból áll, mégis megérdemli, hogy tanulságain elgondol­kodjunk. A modern zene sok mindenben például szolgált a modern képzőművészetnek. Nagy szerepet játszott bizonyos irányzatok kifejlődésében, poétikai elveinek tisztázá­sában. Kandinszkij írja: „A festészet és a zene mindinkább arra törekszik, hogy ab­szolút műveket, azaz teljesen objektív, ön­álló lényeket hozzon létre.” Számára a ze­ne nyitott kaput a festészet új birodalmá­ba A szabad formák és színek játéka megváltoztatta a néző és a mű viszonyát: „A szín a billentyű. A szem a kalapács. A lélek a sokhúrú zongora” A huszadik század festészetének számos áramlata ha­sonult a zenei ábrázolás törvényeihez, ezért a zene által felvetett kérdéseket nem kerülhette ki senki, aki a modern művé­szetről korszerűen akart gondolkodni. Így lett Bartók Béla zenéje még annak is életre szóló útravaló, aki más úton járt. Kassák Lajos magáévá tette a modern művészet majd minden fontos eredmé­nyét, a népművészetnek mégsem tulajdo­nított különösebb jelentőséget. Bartók nagysága és művészete előtt azonban ő is megemelte a zászlaját, verset írt hozzá, kottákat közölt lapjában. Bár költészeté­ben nem hagyott nyomot a népi kultúra, a törvényt ő sem tudta megszegni. Legfel­jebb feltartóztathatta mindazt, aminek előbb vagy utóbb be kellett következnie, ha máshol nem, a festészet területén. Szel­lemi utódai — Moholy-Nagy László, Vajda Lajos, Vasarely — mintha csak érezték volna az akaratlan mulasztást, fokozott figyelmet szenteltek a népművészetnek, amely elidegeníthetetlen elemként épül festészetükbe. Nem véletlen, hogy ezen a mostani kiállításon is éppen Kassák esz­méinek örökösei — Bálint Endre, Bolmá­­nyi Ferenc, Gyarmathy Tihamér, Illés Ár­pád — mutatják föl a legtöbbet Bartók művészetének legsajátosabb elemeiből nem kevés népművészeti jellegzetességet tartalmazó festészetükkel. „Ha magyar műzenénk eddig nem is volt, igenis volt és van is értékes, speciá­lis népzenénk. Ezt azonban a nemzeti spe­cialitásokért nagy hangon lelkesedő hon­fitársaink sem nem ismerik, sem nem ku­tatják, sem nem szeretik” — írta Bartók Béla 1911-ben. Hasonlókat írhatott volna valamely kortárs festő a magyar képző­­művészetről is, hiszen a magyar nemzeti festészet úgyszintén hamis és epigon mű­vészet volt. Szinyei méltatlanul kitagadott festészete, Csontváry magányos zsenije sem változtat a helyzeten. A magyar nép­művészet nem kapott helyet a képzőmű­vészetben, s azóta is csak némely alkotó munkásságát termékenyítette meg. E té­ren az elmúlt hatvan esztendőben vajmi kevés történt. Ma már sokan szeretik a népművészetet. De még mindig kevesen kutatják és még kevesebben ismerik, kü­lönösen a festők és szobrászok körében. A legjobbak is tapogatóznak. Hiányzik a tudományos rendszerező, a feldolgozó és az ismereteket közlő munka, amit zené­szeink már elvégeztek, s ami alapja lett művészetünk megújhodásának. Bizonyság e Bartók-emlékkiállítás eléggé esetlegesen összeállt, de valamiképpen mégis jellemző anyaga. R. Gyarmathy Gábor szimbolista víziói, Zala Tibor reális és naiv stílusban készült elemekből alkotott montázsai, Ju­­rida Károly esztétikus „hímzései” érdekes próbálkozások, de még távolról sem meg­nyugtató eredmények. Orosz János szép arcképet fest Bartókról, de a népi világgal ő is csak ismerkedik; a kép keretét fa­ragja, festi, nem éppen szerencsés módon. A szobrászok hátrébb vannak. Kivétel per­sze itt is akad. Csíkszentmihályi Róbert­­nek különleges érzéke van a népi hang megszólaltatásához. Bartók arcképét azon­ban ő is másképpen alakítja, mint amikor ornamentikát mintáz. Hiába, a népi plasz­tika úgyszólván semmi hatással nem volt szobrászatunkra. Schaár Erzsébet és Bor­sos Miklós Bartók-portréi maradandó al­kotások, a kiállításnak is legszebb darab­jai, bár nincs közük a népi világhoz. Mégis felvetődik a kérdés: miért nem él gyakrabban és hatékonyabban képzőmű­vészetünk azzal a kinccsel, amelyből Pe­tőfi és Arany, Bartók és­ Kodály, Illyés, Juhász Ferenc, Nagy László művészete táplálkozik? Vadas József Bartók a képzőművészetben MŰVÉSZET­ Színház KROÓ GYÖRGY: Zene Díjnyertesek Bartók Béla tiszteletére, halálá­nak negyedszázados, születésének 90. évfordulója alkalmából a Ma­gyar Zeneművészek Szövetsége és a Magyar Zenei Tanács nemzetkö­zi pályázatot hirdetett meg negy­ven évnél nem idősebb zeneszer­zők részére, vonósnégyes kompo­nálására. Öttagú nemzetközi zsűri választotta ki a beérkezett 68 pá­lyamű közül a legjobbakat. Igen magas mércét állítottak fel — Bartók emlékét kívánták ezzel megtisztelni —, így esett, hogy az első díjat nem adták ki. A II. és III. helyre érdemesített díjnyertes műveket szombaton este, a Zene­­akadémián mutatta be alapos és eredményes munka nyomán a Ko­dály vonósnégyes.­­ A két mű az eredményhirdető listán szorosan egymás mellett áll ugyan, de a köztük levő távolság érdemben rendkívül nagy. Szinte össze sem mérhetők. A 31 eszten­dős, spanyol születésű, hosszabb idő óta Rómában letelepedett és jelenleg a klarinét többszólamú já­téklehetőségei iránt érdeklődő Jesús Villa Rojo Tiempos, azaz Idák című vonósné­gyese tipikus papírkompozíció. Kottaképe kellemes, rendezett lát­ványt nyújt; időegységek, hang­­magasságok, hangerősségre és já­tékmódra vonatkozó jelzések terv­rajzát. A kép azonban nem tár fel előttünk valóságos zenei folya­matot. Ennek a partitúrának nin­csenek karakterei, nincs követhető tempója, nincs a fül számára érvé­nyes logikája, nincs benne semmi, ami éppen vonósnégyesre predesz­tinálná, teljesen absztrakt. Ezek után talán mondanom sem kell, hogy fantáziának nyomát sem ta­láltam benne, és a szerző tehetsé­géről sem igen tudnék, bizonyos konstruktív hajlamtól eltekintve, semmi biztatót mondani. Teljesen steril, minden szándék és érzelem nélküli „mű” a Tiempos, amely bi­zonyára csak a sors iróniájából lett egy Bartók zeneszerzői ver­seny harmadik helyezettje. A második helyet kiérdemelt mű érett, fantáziadús zeneszerző nagy­szerű munkája. Hallatán egy kissé túlzottnak érezzük a bíráló bi­zottság óvatosságát: kiváló kollé­gájuknak, Durkó Zsoltnak kijárt volna az első díj. Durkó Zsolt nagyjából máig ér­vényes technikáját és stílusát a hatvanas évek elején, Rómában vonósnégyesre írott etűdökön kí­sérletezte és csiszolta ki. E tanul­mányok közül választotta ki azt a 11-et, amely műveinek sorában első vonósnégyes-opuszát jelenti. Már a Hegedűverseny, a Klarinét­rapszódia és a Magyar díszítőele­mek című, világszerte feltűnést keltett művei után fogalmazta a négy vonóshangszterre második művét 1966-ban. Igényességére vall, hogy ezt a darabját nevezte I. vonósnégyesnek. Ebben a kom­pozícióban a ritmus- és a súlyvi­szonyok szilárd konstrukciójára támaszkodva egy szabad, egytéte­les szonátaforma keretei között élte életét — a szerző szavai sze­rint — a mű „statikus, vegetáló és kiviruló” zenei anyaga. Az 1969- ben elkezdett, most bemutatott II. Vonósnégyes is egytételes da­rab, amelyben Durkó saját hagyo­mányához híven, talán inkább csak az előadók számára, összesen 13 kisebb szakaszt, egymásba szo­rosabban vagy lazábban átmenő formaegységet különböztet meg. Ezeket, a primer gesztust hangsú­lyozva Psicogram­ma-nak, az időben kiteljesedő folyamatokra utalva Organismo-nak, vagy a variáló ösz­tön megnyilatkozására hivatkozva Double-nak nevezi. Kicsit bonyo­lult és szavakkal nehezen magya­rázható jelzésrendszer ez; talán egyszer maga a szerző is fölösle­gessé vált mankóként eldobja majd. A lényeg azonban, hogy ízig-vérig zenei fantáziát, inspirált muzsikát takar. Egyúttal egy új stílus csíráit is megmutatja, egy stílusét, amelyben a hangközök fo­kozott jelentőséget nyernek, szün­telenül harmóniai értelmük is tá­mad, és így a korábbi Durkó­­kompozícióknál teljesebben, mind mélységében, mind szélességében áthatják a zenét. A nagy formát folyton új, el­­használatlan hangközök frissítik fel és rövidebb lélegzetű előkészítő szakaszok után a mű egy összefog­laló, de tovább is lendítő, nagysza­bású zenei képben (II. Organismo) ér első magaslatára. Ezt követi egy négyszólamú „lassú tétel”, majd a kompozíció csúcspontja (III. Double) után előlegezések és visszautasítások, új anyagok és változatok művészi labirin­tusában végül is egy csodá­latosan búcsúzó, epilógusszerű újabb lassú szakaszban éri el célját ez a Urával átitatott, itt-ott kiáltó indulatoktól sem mentes, de inkább nosztalgikus hangulatot árasztó, szép zene. Kicsengésében van valami Bartók 1939-es hang­jából is. Durkó nem mond le a hangnem irányító szerepéről sem, és mindvégig ihlete által vezetteti magát. A mai magyar zenében, de az egész nemzetközi termésben is, és egyre inkább, a szintézis, a har­mónia, a benső egyensúly művé­szének bizonyul. A kompozíció kitűnően szól a négy vonóshangszeren, költői kva­litásai, írásmódjának anyagszerű­sége révén könnyedén jutnak ér­vényre. A nemzetközi és szakmai közönségnek is nagyon tetszette szerzőjét hosszú perceken át ismé­telten és hálásan szólította dobo­góra. 1971. ÁPRILS 3.­ —"­­ IRODALOM»

Next