Élet és Irodalom, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-09 / 2. szám - B. Nagy László: …de minek? • filmkritika • A gyilkos a házban van. Rendező: Bán Róbert (12. oldal) - Létay Vera: Nehéz a közönségnek • színikiritka • Gyurkovics Tibor: Az öreg. Pesti Színház (12. oldal) - Galsai Pongrác: Madách, társszerzővel • színikiritka • Gyárfás Miklós: Mária királynő. Szegedi Nemzeti Színház (12. oldal) - Bátki B. Mihály: Hej, cigányok! • színikiritka • Irodalmi Színpad. Szerkesztő: Csemer Géza. Rendező: Simon Zsuzsa (12. oldal) - Stefanovits Péter: Háromkirályok • kép (12. oldal) - Vadas József: Ünnepi fények • tárlat • Z. Gács György. Iparművészeti Múzeum (12. oldal)
B. NAGY LÁSZLÓ: film ...de minek? ~ Újévkor kötelező az optimizmus: a jelek szerint sikerült a magyar bűnügyi filmgyártás krónikus bajait — a kiagyaltságot, a túlbonyolítást stb. — egy filmben legalább leküzdenünk. Valamelyes fáziskülönbséggel persze. A Gyilkos a házban van akár a krimik szülőhazájában is készülhetett volna, de — ami a stílusát illeti — körülbelül harmincnegyven évvel ezelőtt. Még ez is a javára szól, mivel a műfaj időközben átkalandozott az elmekórtan területére. (Végre is, ha már a szereplők dilisék, nem árt, ha valami kevés, ez irányú fogékonyságról a szerzők is tanúságot tesznek.) E lázas agyrémekhez képest Csizmarek Mátyás rejtvénye üdítően logikus, de nem nélkülözi a meglepő fordulatokat. Bolondság ugyan jó pár álád benne, egy krimit azonban kár faggatnunk a figurák emberi indítékai felől, s egy valóságos pesti bérházban különb esztelenségek is megesnek. Nem új, de ügyes fogás, hogy a gyilkos is alaposan gyanúba keveredik, így eszünk ágába sem jut ártatlanságában kételkedni. A megoldás sem erőltetett, s fanyar mellékíze arra vall, hogy a szerzők nemcsak spekulálni tudnak, de valamelyest az emberi természetet is ismerik. A Csizmarek történetét Bán Róbert rendező és Zsombolyai János operatőr vitte — kissé lusta tempóban — filmszalagra. Kényesen vigyáztak rá, nehogy a néző figyelmét holmi művészkedő trükkökkel eltereljék. Bán a rejtvény felállítására, majd kimagyarázására koncentrált, s csak ott folyamodott enyhe idegborzoláshoz, ahol a történet döcögni kezdett. Az együttest is meggyőzte, hogy jobb, ha nyugton marad, így ma már nehéz rekonstruálnom, kikkel voltam több mint másfél órán át összezárva egy pesti bérházban: Galambos Erzsi show-sztárja rémlik elém, a klasszikus jelenetben, amikor egy nő úgy vallja be az igazságot, mintha hazudnék. Meg aztán Márkus László, Kállai Ferenc, utóbbi egy mimózalelkű, állandóan sírva fakadó lánykereskedő szerepében. Lehet, hogy egy kriminek is használ, ha a figurák meg vannak írva? Bán Róbert, aki tudtommal a nyugat-európai avantgarde-iskolák s a „művészfilm” neveltje és harcosa, sőt mindamellett még szigorú tollú filmkritikus is (olvassuk csak el akármelyik cannes-i beszámolóját), ezúttal még a megoldásnál is jobban elrejtette igazi vonzalmait, hogy a kritikusi engesztelhetetlenségről ne is beszéljünk. Ó, ez nem az irigy rivális iróniája, korántsem. Sőt. Optimizmusom épp ezzel jutott delelőre: krimiben még nekem is lehetnek esélyeim. Még akkor is, ha a moziból kijövet a „jereváni rádió” egyik szakállas vicce jutott eszembe. Tárgyhoz illő változatban imígy fest: Lehet Magyarországon tűrhető krimit csinálni? Válasz: Lehet, de minek? Stefanovits Péter: Háromkirályok ÉLETEsf» -MŰVÉSZET Képzőművészet Ünnepi fények A középkori templomok keskeny oldalhajóiból nyíló kápolnakamrák félhomályát az arannyal festett oltár fénye deríti fel. A mi korunk és a mi hitünk még csak most épülő fórumait minden bizonnyal az új bálvány — a gép — fénye és újszerű szépsége világítja majd be. Mint az Iparművészeti Múzeum első emeleti oldalfolyosójának két, mesterségesen elsötétített helyiségét, ahol ez az új oltár — a mozgókép — hirdeti a képzőművészeti kifejezés újonnan feltárt lehetőségeit, Z. Gács György kiállításán. A kiállításlátogató közönség előtt már nem teljesen ismeretlen fogalom a mozgó, fényjátszó műtárgy — a mobil. A műfaj egyik szülőatyja, a Franciaországban élő Biennale-díjas Schöffer Miklósnak munkáit nemrégiben a Műcsarnokban láthattuk. Z. Gács György az ő nyomdokaiba lépve, három év kísérletező munkájával alakította ki eszközeit: a mozgást, amely állandóan új helyzetbe hozza az ábrázolt tárgyat, és az átlátszó tükröt, amely a néző elé tárja a változásokat. A kortárs építészet üdvözlése című munkájában az alkotó a modern térkiképzés egyik legsajátosabb módját — a héjszerkezetet — választotta. műve modelljéül. A végtelenített tükörben a hiperbolikus paraboloidok közül az építész könnyen kiválaszthatja az esztétikus és célszerű alakzatot. A legszebb és legújabb, fénymobil, a Galaktikák, már mindnyájunk közös örömére, karácsonyi ajándékként készült. A több mint két méter magas, krómacélból, rézből és üvegből kialakított színes mű nagyobb méretben igen alkalmas lenne valamely szabad vagy zárt tér díszítésére. Az ezüst csillámtól deres fenyőfa ,a sok-sok színes dísz, a csillagszóró káprázata itt már nem választható szét: a hatszög alaprajzú hasáb közepén a forgó tengelyre szerelt domború és homorú tányérok, az acélgömbök tulajdonképpen tükrök — csakúgy, mint a hasáb oldalai, amelyek egymásra vetítik tükörképeiket. Nincs percnyi megállás se, a nonstop műsor pereg tovább, s a kép változik. Ami ebben a pillanatban zöld fényforrásnak látszik, a következő másodpercben lila borongás lesz; amit az imént még állni láttunk, most nem találjuk vélt helyén; amit valódinak gondoltunk, arról kiderült, hogy hamis tükörkép. Még megadni se tudjuk magunkat a szeszélyes gépezetnek, mert a bizonytalan benyomásokat a megszámlálhatatlanul sok tükörkép erősíti hitté. Amely mögött már ott van a bizonyosság. Vadas József LÉTAY VERA: Színház Nehéz a közönségnek Gyurkovics Tibor Az öreg című színműve a Pesti Színházban nem tetszett. A helyzetek meglehetősen kiagyaltak, az alakok , csüggesztően irodalmias légkört árasztanak, a rendezés csak tovább ront a dolgon. A bizarr, irreális játékot a rosszul értelmezett valósághűség jegyében száradó gyermekholmi neorealista párája lengi be, s ósdi kabaréjelenetek élénkítik az előadást. A kritikus legszívesebben megfutamodott volna a feladat elől, már csak azért is, mert a szerző tehetséges költő és ez a második színdarab próbálkozása is „reményekre jogosít”. Halvány mű, erőteljes remények. A kritikus szempontjából a lehető legrosszabb adottságok. De az egyik napilapban megjelent egy bírálat, melyben azon a hangon szóltak a szerzőről, amilyet általában akkor használnak, ha az önkiszolgáló boltban rajtakapnak valakit, hogy két csomag cigarettát csempészett a zsebébe, fizetés nélkül. Az ilyen kritika rendszerint áldás az íróra nézve. Felébreszti a lovagiasság ösztönét a többi kritikusban. Nincs az az átható dramaturgiai röntgensugár, mely láthatóbbá varázsolná a színdarab titkos erényeit Az ember hirtelen elszégyelli magát az első sommás, felületes ítéletért. Kiderül — főként ha újra olvassa a darabot —, hogy mennyi groteszk báj van a dialógusok látszólag logikátlan csapongásában, mennyi találó humoros megfigyelés a lelki rendetlenségben, melyek elénk tárulnak a váratlan veszekedések, váratlan ellágymások szakadatlan áprilisi időjárásában. Ha más érdeme nem lenne is a darabnak, csak hogy szereplehetőséget teremtett Paper Antalnak és Bilicsi Tivadarnak, hogy két szeretetre méltó figurát színpadra állítsanak, ez is kiérdemelné a legalábbis természetes hangfekvésű kritikát. Megértő, szelíd hangokat csalogatott elő az a bizonyos bírálat. Néhány bíráló azonban olyannyira túlzóan , rótta le tiszteletét a darab előtt a lovagiasság szabályai szerint, hogy ez a kritikust újabb lázadásra ingerelte: miért kell nekünk mindig elnéző gyógypedagógiai tapintattal beszélnünk, ha magyar szerző művéről van szó? A mértékegység a művészetben egy és oszthatatlan. És erre most már jöhet a lehiggadt szintézis: a színházi élet pezsgéséhez új magyar darabok szükségeltetnek — mint ismeretes. Ahhoz, hogy a kezdő drámaíró elsajátíthassa a mesterséget — mindez mennyire ismeretes! — színpadra, lehetőségre, „gyógypedagógiai” türelmű kritikára és közönségre van szüksége. Valljuk be, közönségnek lenni manapság nehéz és felelősségteljes feladat. A közönség ma nemcsak élvezője, de kísérleti közege is az új drámairodalom megteremtésének. A közönség hivatása manapság nem kevésbé kockázatos, mint a drámaíróé. GALSAI PONGRÁC: Madách, társszerzővel Madách igazi Mária királynője fehér gyolcsingben, letakarva, mozdulatlanul, mint egy dramaturgiai oxigénsátorban fekszik a szegedi Nemzeti Színház baldachin-színpadán. Él? Igen, kétségkívül. Hiszen megbízható életjeleket ad magáról. A gyanakvó kéz, csuklóját kissé megemelve, könnyen kitapinthatja a pulzusát. Pupillája, ha gyertyafényt közelítenek hozzá, összeszűkül. Reflexei jók. Mária királynőt mégiscsak sikerült viszszahozni az irodalomtörténet „klinikai halálából”. Egy soha véget nem érő, színpadi álomkórba. Túl az életen s innen a halálon. S most már ez az örök mozgásképtelenségre kárhoztatott, vegetatív létezés lesz a sorsa. Akár egy drámai Csipkerózsikáé. Egy szép, finom, klasszikus tetszhalotté. Az ifjú királynő Madách Imre fiatalkori dráma-torzójának mellékszereplője volt. Vézna alakja körül shakespeare-i bástyák magasodtak. Meg-megijesztve a közöttük bolyongó, meztérlábas királynőt. De a romantika gyatrán megalapozott kőtornyai leomlottak,s a dráma jobb sorsra érdemes mellékalakját is maguk alá temették. Gyárfás Miklós ebből a romhalmazból — egy sikerületlen darab kőomladékai alól — mentette ki Mária királynőt, hogy saját — egyéni ihletésű, de Madách nagy szellemének kudarcától elszakadni mégsem tudó — látomásának főhősévé tegye meg. Így lett Mária királynőből, két gondviselője között, a történelmiszínpadi időben és térben szinte mutálva lebegő, szép, megindító és nemes élőhalott. Mert Nagy Lajos leánya — ha tragikus mellékszereplőként, élettelenül, elfeledve is — mégiscsak Madách Imre életművének tartozéka volt. Egy rossz dráma hősnője, igaz .De egy nagy író rossz drámájáé. Most kiemelték ebből a boldog halálból. S egy szellemben nyilván kisebb, de ügyességben jóval különb szerző irónikus látomásának közegébe került. Csipkerózsikaként. Fél életre ítélve. Sietek kimondani: amit Gyárfás Miklós az eredeti — még kamasznaivitással írt, többször átdolgozott, de soha meg nem váltott — tragédiával művelt, az szinte mesterinek mondható. Gyárfás a kusza ideahalmazból érzékletesen emelte ki a legfontosabb madáchi gondolatot: „A bérc mentői magasb, annál kopárabb”; a múlt századi, vérmes romantikát ügyes ötlettel átcsempészte az álomvilágba, ahol ma is mindanynyian „romantikusok” vagyunk. A mereven egyértelmű hősöket színárnyalatokkal jelzett, emberi törekvésekké ,sematizálta, a sok színen játszódó cselekményt egyetlen, időtlen térbe vonta öszsze, s a hőzöngően harsány körmondatokból élő színpadi nyelvet formált. Munkája tapintatos és ugyanakkor leleményes is. De ami Madách művéből Gyárfás „cenzúrája” után megmaradt: drámai anyagnak kevés. Szükség volt tehát az átdolgozó aktív társszerzőségére is. A lúdtollal írt sorok közt maradt annyi hézag, hogy Gyárfás belegépelje a saját „ellentmondó” észrevételeit. S a mondatok után is maradt akkora térköz, hogy kitegye a maga egyéni írásjeleit A három pontokat. A kérdő- és felkiáltójeleket. De ezt az iróniát a Mária királynő szereplői nem mindig értik. S ha értenék, talán tiltakoznának ellene, így, félig öntudatlanul, szellemükben kissé elkábítva mondják fel a dráma szövegét. Ugyanakkor Gyárfás Miklós ragaszkodni is igyekszik Madách szándékához. A nagy szellem, amelynek társszerzőjévé szegődött, le is nyűgözi. S a romantikát megkérdőjelező mondataiban mindenkor érződik a rokonszenves lámpaláz. Ez az oka, hogy Mária királynő fehér gyolcsinyben fekvő, a halálból csak az öntudatlanságig felrázott alakja nem tartozik igazán sehová. Se a tragikus arcélű, sors sújtotta költő sikertelen darabjához. Se a kitűnő, mai színműíró szellemes melodrámájához. Az előadást Lendvai Ferenc rendezte, a tőle megszokott, energikus pontossággal. A címszereplő Molnár Piroska a színpadi Júliák sorsát érte meg: túl korán kellett eljátszania a fiatalságához illő szerepet. Stefanik Irén igen hatásos Erzsébet királynő volt: hibátlanul átélt, ellenszenves méltóságából helyenként csak az erő hiányzott. A játék iróniáját Király Levente érezte meg és érzékeltette leginkább. Mária királynő látomásai számára Bartha László ágyazta meg a színpadot. HEJ, CIGÁNYOK! Szép dalokat, táncot és verseket fogott össze az Irodalmi Színpad új műsora, a Csemer Géza szerkesztette, Simon Zsuzsa rendezte zenés játék. Mindeme szép dalokat, táncot és verseket tudós kutatók gyűjtötték, akik papírral és ceruzával, magnetofonnal és filmfelvevővel járták a falvakat, településeket és álmukban sem gondolták volna, hogy munkájuk majdan egy zenés játék alapanyagául fog szolgálni. A műsor minden jószándéka ellenére sem csodálkoznánk, ha most mélységesen el lennének keseredve. Mert jóból — ebben az esetben jószándékból — is megárt a sok, a cigányság keserű sorsát kizárólag folklórban elmondani kívánó műsor minden ellenkező törekvés mellett is operetté válik; könnyes, szomorú, ám természetesen heppiendes operetté. Melyben — formabontó elemként — hangszóróból értesülünk az elmúlt évszázadok cigányellenes intézkedéseiről, rendeleteiről, s fokozatosan jutunk el a jelenbe, ahol a librettó a cigányokra is érvényes ingyenes betegellátás előnyeit ecseteli. A múlt nyomorúságára ekkor már csak Rajkai György meglehetősen sivár díszletei és Meluzsin Mária kopottasfakó jelmezei emlékeztetnek. De mert a műsoron két cselekményszál húzódik végig — a történelmi változásokat idéző részek mellett végigkísérjük a cigányok életét is, a születéstől egészen a halálig — az ingyenes betegellátás felett érzett örömünket egy cigányasszony halála, gyermekeinek gyásza, hangos jajszava keseríti meg. Első pillanatban hajlamosak vagyunk mindezért csupán az SZTK-t hibáztatni, és csak később gondolunk arra, hogy máshol keressük az okot. Esetleg abban a tényben, hogy a folklór nem a legalkalmasabb eszköz bonyolult társadalmi fejlődés ábrázolására, színpadon taló megjelenítésére. Az sem bizonyos persze, hogy egy szociográfiai műsor minden szempontból tökéletes lenne, de ki tudja? Meg kellene próbálni. Bátki B. Mihály: Irodalom 1971. JANUÁR 9.