Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-24 / 26. szám - Iszlai Zoltán: A bűvös forradalmár (13. oldal) - Parancs János: Röpke láng • vers (13. oldal) - Máriássy Judit: A katedrán (13. oldal) - Sziráki Endre: Városszéli álom • kép (13. oldal)

ISZLA­ ZOLTÁN: A BŰVÖS FORRADALMÁR „Általános személyazonossági iga­zolvány a Cseh és Morva Protek­torátus alattvalói számára. Az iga­zolvány száma 19719. Kiállításának napja: 1941. II. 26. Tulajdonosa Jaroslav Horák; személyi adatai: tanár, nős, született 1893 július 25-én. Középtermetű, hajszíne sö­tét gesztenyebarna, orra normális, körszakálla van, szája arányos, fo­gai javítottak.’’ Az illegális csehszlovák kommu­nista párt 1941 nyarán számos ilyen igazolványt készíttetett — a rendőrségtől szerzett nyomtatvá­nyokon. Az 19719-es különösen ne­vezetes. Tulajdonosának igazi ne­ve ugyanis Julius Fucik, a föld alá kényszerült párt Központi Bi­zottságának agitációs titkára, saj­tófelelős. Gyakorlatban ez korábbi lapja, a Rudé Právo állandó szer­kesztését jelentette. De ő adta ki a Tábor, a Ceské noviny, a Delnické noviny, a Trnavecek, a Ceská­mena és a Vpred című, havi időszaki ki­adványokat is. Ezeknek a lapoknak — hol nyomtatott, hol stencilezett, hol li­tografált — példányai ma a cseh­szlovák kommunista sajtótörténeti archívum féltve őrzött darabjai. Azzá lett a mozgalom történetének páratlan dokumentuma, szerkesz­tőjük 158 kéziratoldalas börtön­naplója is, az oldalak jobb sarkán B betűvel, amely a lapszámozás mellett a mű összetartozására fi­gyelmeztette a fasizmust túlélő ol­vasókat.• Julius Fujik tíz érvvel volt fia­talabb hamis igazolványának álta­náránál. 1903. február 23-án szüle­tett , és a Riport az akasztófa tö­véből kéziratának alkotása közben bizonyosan tudta: sohasem fog el­érni annak a bizonyos ötödik X- nek a közelébe, amit a kitalált Ja­roslav Horák, ez a védencének megóvására végül is képtelennek bizonyult papíros őrangyal már ak­kor elért, amikor nevének viselője, Fucik, afféle koros férfiú szerepé­ben, 1942 április 18-án lassacskán és még ez egyszer háborítatlanul fölbaktatott a Michler lépcsőkön a szimatoló gyanús civilek — azaz: titkosrendőrön­ — között. Felesége és munkatársa, Gusta Fuciková (a Kossuth Kiadónál most megjelent emlékirat, a Hat év a pokol tornácán szerzője) a rákövetkező napon látta őt utoljára szabadon. 1942. április 24-én Vac­lav Dvorák, a pártba beépült, fize­tett Gestapo-besúgó információja nyomán tartóztatták le. 1943. szep­tember 7-én a németországi plöt­­zenseei fogházat ért légitámadás után három nappal, hajnali öt óra­kor kivégezték.• Julius Fucik már életében ki­emelkedő, tudatos, történelemfor­máló személyiség volt. A harmincas évek polgári demok­ratikus Csehszlovákiájának egyik nagy újságírója, a Kommunista Párt irányította lapok, a Tvorba, a Rudé Právo és a Halo­ noviny szerkesztője. Lenini típusú, önámí­tástól ment, racionális, céltudatos, a mindennapokat a távolibb ösz­­szefüggésekben szemlélő és értéke­lő, rendkívüli szuggesztivitással megáldott, valósággal bűvös forra­dalmár jellem. Az agitátor, aki mindig a valóságból táplálkozik, az eseményeket a történelmi logika hálózatában látja. Közben egy pil­lanatra sem szakad el az életre választott eszme szolgálatától. So­ha nem feledkezik meg — szinte ösztönszerűen — arról a kollektí­váról, amellyel együtt kell halad­nia a társadalomjobbító elméletté formálódott eszme naponkénti meg­valósításában. Érvei igazságában élete utolsó percéig azért nem kel­lett — nem lehetett — csalatkoz­nia, mert mélyen morális személyi­ségét minden kioktatást és prófé­ciát kerülő, hasznosan cselekvő, természetes emberi példává tudta átváltoztatni.­­ „Hatalomért és dicsőségért sok hős harcolt már a világon, de a jó­ságért még kevés” — írja egyik posztumusz feljegyzésében Veres Péter, és egyebek között így foly­tatja: „az ilyen hősiességhez az is hozzátartozik, hogy nem szereti a hírverést." Ezt az általánosított, rokonszen­ves, puritán hőseszményt Fucik a maga személyében úgy testesítette meg hogy vérbeli hivatásához hí­ven, észrevétlen hírt is adott arról a jóságról, amelynek megvalósulá­sáért harcolt. Emberi nagyságáról ezzel győzte meg azokat is, akiket társul keresett, és azokat is, akiket a véletlen sodort vele együvé a megpróbáltatásba, a szenvedésbe vagy éppen a kikerülhetetlen pusz­tulásba. Gusta Fuciková­k egy a szociá­lis igazságért lelkesülő „könyörte­len jóságosak”, az önérdek és ön­sajnálat nélküli forradalmárok kö­zül — dísztelen, tömör, még érzel­­mességében is lényegkereső stílu­sával pontosan érzékelteti azt a vonzóerőt, amely férjét életében jellemezte.• A prágai Gestapo-központ, a ko­rábban pénzintézetként működő Petschek-palota hirhedt kihallga­tási termének, a „Négyszázas”-nak epizódjai élesen megmaradnak az olvasó emlékezetében. Ezeken a ki­hallgatásokon Fucikot rendszere­sen összeverték, ő azonban hallat­lan lelkifeje segítségével mindig tüneményes gyorsasággal talpra­­állt. S — a konspirációs fegyelmet a lélekismerők találékonyságával alkalmazva — máris szellemes öt­letekkel és furfanggal terelte el az őrök figyelmét, vagy szerezte meg a bizalmukat, hogy ezzel is hozzá­járuljon sorstársai benti életének könnyítéséhez. Adolf Kolinski és Jaroslav Hora börtönőrök Prága Pankrác kerüle­tében, a fegyházban szolgáltak. A „Riport az akasztófa tövéből” kéz­iratát ők csempészték ki az épület­ből. Ők juttatták el a ravensbrücki koncentrációs táborból megmene­kült Fucikovához 1945-ben, két év­vel férje halála után. Az őrök is­kolázatlan emberek voltak. Fucik személyiségének varázsa mégis annyira magával ragadta őket, hogy heteken át ceruzát és papírt csempésztek a 267-es cella lakójá­hoz. Vigyáztak arra, hogy illeték­telenek ne fedezhessék föl, amit ír. Szervezett ellenállókhoz illő pon­tossággal, laponként vitték ki — aktatáskájuk fedelébe gyűrve — a kézirat 158 lapját, meg a már be­fejezetlen tanulmányt a cseh iro­dalom jellegéről. És a feleségéhez intézett levelet, amelynek sorai a halála óta eltelt három évtized alatt a továbbélés reményének jel­képévé váltak Európában. „Egyáltalában furcsa osztályrész jutott nekem. Jól tudod, mennyire szerettem a szabad térségeket, a na­pot, és a szelet, s hogyan akartam lenni mindaz, ami bennünk él: madár vagy bokor, felhő vagy csa­vargó. És mégis, évek, hosszú évek óta élem a föld alatt a gyökerek életét. A nem mutatós, megsárgult gyökerekét, sötétség és korhadás közepette a gyökerekét, amelyek a föld felett tartják az élet fáját.” • Részlet a prágai náci bíróság la­zacpiros papírra írt német szövegé­ből: „Azzal van gyanúsítva, misze­rint mint protektorátusi állampol­gár, Prágában, az 1941—42. évek­ben, más személyekkel közösen és folyamatosan együttműködve, a bi­rodalmi terület egy részének erő­szakos elszakítására irányuló ha­zaárulást szervezett — amely cse­lekmény az állami törvénytár 80 §.­­ bek., 83 §, II. és III. bek. l/c, 3., 47., 73. szakaszaiba ütköző bűntett. Jelen elfogatóparancs ellen pa­nasszal lehet élni. Kellrung, bíró­sági tanácsos.”•­­Azok számára, akik nem emlé­kezhetnek, protektorátusnak a pol­gári Csehszlovákia 1939 tavaszán náci megszállás alá került részét nevezték. Azt a részt, amely 1938 novemberében, a müncheni négy­hatalmi döntés nyomán az ország­ból megmaradt. Ennek a terület­nek egyik faluját, a fővároshoz kö­zel eső Lidicét a német „kormány­zó” Reinhard Heydrich elleni sike­res merénylet miatt, megtorlásul, több mint harminc évvel ezelőtt, 1942. június 10-én Max Rostock ka­pitány SS-ei törölték el a föld szí­néről.) PARANCS JÁNOS: Röpke láng Jobb híján a nyelv, a jelölő és a jelölt viszonya. Az ellenőrizhető kapcsolatok. A meghökkentés szerepe a „Nagyon fáj”­­-dik sorában. A komplex képek. A gyakori vonzatok. A magánhangzók százalékos eloszlása és a sorok átlagos entrópiája. És sok más egyéb. A vizsgálódások köre tetszőlegesen növelhető. A kimunkálható részletek sokasága. A nyelvi tények megbízhatósága. Bizonyos határokon belül. A tudomány lenyűgöző alapossága. Viszonylagos béke és nyugalom. Hasznosnak mondható fölmérések. Okosan fölépített magyarázatok. Noha tudjuk mindannyian. A magyarázatok mögött a tenger kifürkészhetetlen áramlása. A zabolázhatatlan lét rejtőzése. Hiába modellek, rácsok. Örökké a bizonytalanságot. Röpke lángot az éjben. 1972. JÚNIUS 24. ) Szirőki Endre: Városszéli ólom A KATEDRÁN Katalin megőrült — mondta Katalin mamája, és Katalin ra­gyogott az örömtől Tönkreteszi az életét — mondta a mama, és Katalin elújságolta, hogy sike­rült elhelyezkednie egy külvárosi iskolában, igaz, egyelőre csak szerződést adtak, dehát mégis ott lesz, ahová vágyott: a katedrán. Mert nem normális — mondta a mama —, a Kultintnél kaphatott volna állást, több fizetéssel, ön­álló munkakört ehelyett... Ka­talin nevetett. Sőt, mondta Kata­lin, anyuka nem tud róla, lett volna más is, egy külker válla­latnál, utazások, satöbbi és pénz. Mondta a magáét a mama. Mondta a magáét a lány. Nem szóltam közbe, csak örültem. Jó az, boldog embert látni. Azóta Katalin huszonhat éves lett, és Kati néni. Tíz hónap múl­tán véglegesítették az iskolában (egy férfi kolléga elment pénzt keresni), szakkört bíztak rá, osz­tályfőnök lett, a következő év­ben rendezték a fizetését. Felet­tesei elégedettek vele. A gyere­kek szeretik. De mert én is sze­retem, és többet tudok róla, mint a felettesek és a tanítványok, úgy érzem, a népszerű „Kati né­ni” elszomorítóan nem azonos a boldog Katalinnal. Nem érték igazságtalanságok. Nem lettek ellenségeivé a szülők. Nem kezelik le az idősebb kar­társak. Nem­ bántja őt senki. Sok valami bántja. Olyannyira, hogy néhány hónappal ezelőtt már ar­ról faggatott, nem tudnék-e vá­rni értelmes, szép munkát, ahol hasznossá tehetné magát és nor­­málisabban élhetne. Normáli­­sabban? Úgy mondta, Katalin, hogy amit tudok, azt értékesít­sem, a véleményemet ne kelljen előírásokhoz szabni, ahol kom­munista is lehetek, nő is lehetek, felnőtt ember is lehetek egy­szerre. Most nem vagy az? Néha. Ritkán. Főként a szakkörben meg az osztályfőnöki órán. Ott sem mindig. Másnap telefonált, ne vegyem komolyan, amit teg­nap mondott. Hülye voltam, hü­lye maradok, de kitartok a pá­lyán. A telefonközlést tudomásul vettem, de az előző napi „ko­molytalan” keserűséget sem fe­lejtettem el. Hiszen Katalin pa­naszai kísértetiesen hasonlítot­tak idősebb tanár-barátaim pa­naszaira, a gyerekpártiakéra, akiknek éppúgy szenvedélyük a nevelés meg a maguk szaktár­gyának értelmes oktatása, mint ennek a lelkes, szép, önfejű lánynak. Kezdődik minden a ki­­nek-mit-hogyan tanítani lelkiis­mereti válsággal. Lehet-e azonos tananyag-mennyiséget, az előírás szerint többé-kevésbé azonosra szabott módon előadni és szá­­monkérni egy átlagosnál jobb, vagy egy átlagosnál gyengébb szellemi képességű osztálynak? Nyilvánvalóan nem lehet. Csak muszáj. Ha­­év közben a tanár felfedezi, hogy egy problémakört a gyerekek nem képesek az elő­írt óraszámban megemészteni, még csalhat. Lassabban jutnak el a következőhöz. Újabb nehézség? Lassíthat, csalhat ismét, de már tudja: ő is, a gyerekek is kárát látják ennek, ahogy az év végé­hez közelednek. Mert a tanmene­tet be kell tartani, ha a beszél­getések, viták elrabolták az időt, bizonyítványosztás előtt kény­szerűen következnek a röpdol­­gozatok, a stress-hatású számon­kérések, hogy mindenkit „le le­hessen osztályozni”, mert le kell osztályozni és a beszélgetésben tanúsított aktivitás, érdeklődés sem pótolja a feleletet. Lehet-e­­ humán tárgyakban tehetséges lövendék részére elnézést és be­­ázást kérni a matekos kollégá­tól, hogy érettségi előtt megőriz­essék (vagy kicsalassék) a jó át­­ageredmény, a továbbtanuláshoz szükséges pontok? És megfordít­ja. Elvben nem lehet Gyakor­­atban — néha. Lehet-e tárgya a kollégákkal való beszélgetések­nek egy-egy növendék szemé­lyisége, jelleme, nézetei, az otthoni körülmények, me­lyeket az osztályfőnök többnyire ismer, a szaktanár nem. Elvben nemcsak lehet; ilyen beszélgeté­sekre szükség van a tantestületi értekezleteken. A gyakorlatban a tantestület a fegyelmi vétsége­ket tárgyalja, az új utasítást tár­gyalja meg, órabeosztások gond­jával küszködik, azon vitatkozik, ki kíséri tanulmányi kirándulás­ra a harmadikosokat, ki felelős a folyosón uralkodó lehetetlen állapotokért? Tanítás után le kellene ülni egy presszóba néha, vagy tudom­áson, bent maradni valami szer­tárban, és beszélgetni, mondja Katalin, de hát ki ér rá ilyesmi­re? Az egyik plusz munkát végez az iskolában, a másikat a család várja otthon, nem vagyunk rossz­ban, és nincs egyetlen intim ba­rátom se két év után, mindig volt mindenütt, egyetemen és a gimnáziumban, az iskolában va­lahogy nem alakul ki semmi. Nem érünk rá és lassan arra sem érek rá, hogy legalább a régi ba­rátaimmal kibeszéljem magam, mert fáradt vagyok, mert ha van egy kis időm, megpróbálok a gye­rekekkel lenni, elmegyünk mozi­ba, vagy feljönnek hozzám, vagy én mászkálok a szülőkhöz, hogy ne kínozzák a srácot a ma ka­pott rossz jegyért, nem jelent semmit, tudom, hogy éppen „ki­tört rajta a tavasz”. Én nevelő szeretnék lenni és nem ítész, megszerettetni az irodalomból, a nyelvből mindazt, amiért én vá­lasztottam ezt a két szakot, azon belül pedig bevallani, hogy mi­előtt megtartom az órát, nekem is meg kell néznem a jegyzetek­ben az évszámokat, szeretném, ha úgy rajonganának József At­tiláért, ahogy én, vagy ha nem, hát rátalálnának a nekik kedves költőre, de ehhez persze nem elég a szemelvényeket olvasni és a kötelezőt, ehhez nekik is idő kellene, hogy tűnődjenek és vá­lasszanak, kialakítsák önmagu­kat a mi segítségünkkel meg a könyvek, barátok, tapasztalatok segítségével. Régen annak örül­tem, hogy katedrára kerülök, most szeretnék átrendezni min­den osztályt, lebontani a kated­rát, emberi közelségbe kerülni hozzájuk, fizikailag is közel, ész­revenni a helyesírási hibát és nem „leosztályozni”, hanem kija­vítani, megbeszélve, hogy miért hiba a hiba, és miért helyes a helyes, és megengedném, hogy használjanak segédkönyveket, nem „stikában” a pad alatt, ha­nem mellettem ülve, vagy az or­rom előtt, hiszen aki megtanul jól segédanyagot gyűjteni, válo­gatni, az tanul, meg tanulni is, nem az, aki bifláz. Előbb-utóbb pedig szeretnék saját gyereket is, de vagy összekerülök valami to­vábbképzőn egy kollégával és hozzámegyek, vagy nem kerü­lök össze senkivel, mert fáradt vagyok társaságba járni; ha­megnézed az újságokban a há­zassági hirdetéseket, figyeld meg hány pedagógusnő keres férjet, társat, szellemi partnert magá­nak, tanárnőket nagyon ritkán keresnek. Nem „reprezentatív” a foglalkozásunk. Na, ezt csak úgy mondom. Nem, mintha hir­detéssel akarnám megoldani ma­gamat. Amióta a Központi Bizottság­nak az oktatásról szóló jelentését elolvastam, még nem találkoz­tam Katalinnal. Mit szól hozzá? Gondolom, felkészül. És remé­lem, jobb kedvű. Itt a várt le­hetőség — nem a csoda. És itt a nyár — pihenésre, tanulásra, be­szélgetésre. Minden jót, Katalin! ÜLETÉSI­ IRODALOM

Next