Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-27 / 22. szám - Stefanovits Péter: Vízió • kép (7. oldal) - Radó György: Szibériai nyomozás • vitacikk • Csák Gyula: Járt-e Petőfi Szibériában? (ÉS 1972. április 15.) (7. oldal) - Vedres Vera: Az Országos Műemléki Felügyelőségnél • interjú | Tájékozódás (7. oldal)
TÁJÉKOZÓDÁS AZ ORSZÁGOS MŰEMLÉKI FELÜGYELŐSÉGNÉL Az 1957-ben megalakult Országos Műemléki Felügyelőségen Merényi Ferenc építészmérnökkel, az intézet igazgatójával, Dercsényi Dezső Kossuth-díjas művészettörténésszel, tudományos igazgatóhelyettessel, valamint munkatársaikkal: Horler Miklós, Román András és Mendele Ferenc építészmérnökkel beszélgettünk. Táncsics Mihály utcai székházuk példája annak, hogyan lehet új tartalmat adni egy történelmi környezetben helyreállított barokk épületnek. — Az önök megfogalmazása szerint mi a műemlék? Miért védjük műemlékeinket? — Az embert történeti szövet veszi körül, ez életkerete, világot alakító munkájának legmagasabbrendű kifejeződése. Minden nemzedék történeti környezetet örököl, azt módosítja, továbbadja. Ez az évszázadokon át egymásra rétegződött alkotás hatással van minden generációra. Ránk is. Ezért védelme az emberi kultúra szempontjából rendkívül felelősségteljes feladat. A védendő épületeket három kategóriába soroljuk: műemléki, műemléki jellegű és városképi jelentőségű objektumokkal foglalkozunk. Minden városban kialakult egy olyan mag, ahol a leggazdagabban rétegeződtek időben egymásra a régi épületek. Itt együttes érték jelentkezik, így az egészet csak összefüggésében vizsgálhatjuk. — Gyakran hallani olyan véleményeket, hogy túlságosan ragaszkodnak „régi” házakhoz, holott helyükön korszerű, nélkülözhetetlen rendeltetésű új épületeket lehetne emelni. A műemléket, amely történeti és esztétikai szempontból kiemelkedő értéket képvisel, és ezért pótolhatatlan, törvény védi, lebontani nem lehet. Műemléki jellegű épületekhez is ragaszkodunk, ha azok a város fejlődése, rendezése szempontjából — gazdaságosan — megtarthatók. Az a tapasztalatunk, hogy ma Magyarországon senki nem tekinti egy-egy műemlék megtartását fölöslegesnek. A műemlék sorsa mindig akkor válik kérdésessé, amikor valamely érdekelt szerv éppen a helyére akar építtetni valamit. Ilyen esetben partnereink érvtára szinte kifogyhatatlan. Ha 17. századbeli kis házat akarunk megmenteni, akkor: „ez egy kis ócskaság, bezzeg, ha olyasmi volna, mint az Operaház”! Ha pedig szép, monumentális, múlt századbeli épületet védünk, akkor a válasz: „ez nem középkori, miért ragaszkodtok hozzá annyira”? Szerintünk önmagában sem a szépség, sem a régiség nem érték. A műemlék értéke a történetiségből és az esztétikumból ötvöződik össze. — Előfordult-e, hogy önök vesztettek csatát? — Sajnos, igen, például a Roosevelt téren állt az egykori Ullmannház. Hild József alkotása, melyből a háború után is megmaradt klaszszicista díszterme, Casagrande stukkó domborműveivel. Bármilyen közintézmény kerül is majd a helyére, ennek a teremnek az épületbe való befoglalása csak emelte volna az értékét. Nem tudtuk megmenteni. — Milyen szervezeti keretek között folyik a magyar műemlékvédelem? — Az Országos Műemléki Felügyelőség a maga nemében egyedülálló Európában. Míg másutt a műemlékek védelmét a kultusztárca irányítja, a mi intézményünk az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium főhatósága alá tartozik. Ez igen előnyös, mert így nem csupán egyedi épületekkel, hanem épületek együttesével tudunk foglalkozni — városi-regionális-országos mértékben. A főváros műemlékeinek — így a Várnak és Várnegyednek — a helyreállítása a Budapesti Műemléki Felügyelőség feladata, amely szervezetileg önálló, de szakfelügyeletileg hozzánk tartozik. Az Országos Műemléki Felügyelőség tevékenysége kétirányú: egyrészt átfogja az ország teljes műemlékállományát — 1877 műemléket, 5253 műemléki jellegű és 1143 városképi jelentőségű épületet, valamint 13 védett városmagot a szakhatósági és tanácsadói szerepkörrel, másrészt a legjelentősebb műemlékek helyreállítását a visegrádi, pécsi, soproni, székesfehérvári, szombathelyi, egri és nyíregyházi építésvezetőségeivel el is végzi. Ez az összes műemléki helyreállítás egyötödét jelenti. Más országokban különféle intézetek foglalkoznak a gazdasági, a tudományos, a tervezési és kivitelezési tevékenységgel. Nálunk minden „házon belül” történik. Így a 25 építész mellett régészek, művészettörténészek, kő- és faszobrász, valamint falikép-restaurátorok is működnek. Eddig Magyarországon szobor-restaurálást nem tanítottak; elértük, hogy a képzőművészeti főiskolán ilyen irányú képzés is folyjék. Kivitelező részlegünkben 650, nagyrészt kiváló felkészültségű, odaadó munkás dolgozik, a legkülönbözőbb szakmák képviselői. A gyakorlat saját részlegünk növelésére kényszerít, mert az építőipari vállalatok a más irányú szakképzettséget kívánó, szerető jellegű, jövedelmezőbb munkákat helyezik előtérbe. — Milyen kiadványaik vannak? Jelentkeznek-e publikációs nehézségek? — A nagyszabású műemlékhelyreállítással párhuzamosan egy koncepciózus kiadványrendszert is útnak indítottunk. Megjelentek a Műemléktopográfiák, a nyolc kötet az ország egy-egy területének feldolgozását tartalmazza. A képzettebb közönség számára városmonográfiákat adtunk ki. Eddig hat évkönyvünk jelent meg. A Műemlékvédelem című, negyedévenként megjelenő műemlékvédelmi és építészettörténeti szemlét Gerő László szerkeszti. — Miért szűnt meg az egyegy műemléket népszerűsítő olcsó füzetsorozat? — Kiadóink, könyvkereskedelmünk közönye miatt. Pedig ezeknek a közkedvelt füzeteknek nagy művelődéspolitikai jelentőséget tulajdonítunk. Szeretnénk megtanítani az embereket arra — ha már az iskola nem teszi —, hogy helyesen értsék-értékeljék a műemléket, amelynek már puszta jelenléte is az esztétikai és a hazafias nevelés eszköze lehet. A nagyközönségben azonban romantikus vágy él: milyen szép lenne, ha egy vármaradványból soktornyos „valamit” csinálnánk! Nem tudják, hogy mit nem gótikus templomokat, vagy barokk kastélyokat akarunk építeni, hanem azért dolgozunk, hogy megmentsük azt a keveset, ami ránk maradt, de ami minden esetben a kor fejlettségének, technikai felkészültségének, szellemi áramlatának a tükre. — Mi a magyar műemlékvédelem elvi koncepciója? — A magyar műemlékvédelem szakemberei szerint a történeti hitelességhez való ragaszkodás az egyetlen járható út. Ez azt jelenti, hogy mi nem tehetünk hozzá semmit az épülethez , a maga stílusában. Hozzátehetjük a magunk korát, de mindig a saját nyelvünkön és nem a műemlék nyelvén. Minden kiegészítés csak olyan mértékben jogos, amennyiben az eredeti marad az uralkodó. A restaurálás során pontosan felismerhetővé kell tenni a kiegészítéseket, de sohasem olyan durván, hogy velük az esztétikum károsodjék. Ez a számunkra egyértelmű, szigorúbb álláspont a nemzetközi gyakorlatban még nem általános. A hibás szemléletek gyökerei a múlt századba nyúlnak vissza. A kor hamis, romantikus történelemszemlélete hatott a műemlékvédelemre is, s e hatás alól nehéz szabadulni. Hiába rögzítette Velencei Charta 1964-ben, hogy a műemlékek helyreállításában mindenekelőtt a történelmi hitelességre kell törekedni. Európában sok helyütt fontosabbnak tartják a műemlék egységes építészeti megjelenését, mint a hitelességét. Szakmai szempontból nem helyeseljük, emberileg azonban tökéletesen megértjük, hogy a háború után Európa néhány sokat szenvedett városában utcasorokat, városrészeket építettek fel olyan stílusban, amilyen a pusztulás előtt volt. Nem a szakemberek, de maga a társadalom népítéletszerűen követelte ezt, mert nem tudták elképzelni az életüket a megszokott környezet nélkül. — Hazánkban hol vannak a legjelentősebb helyreállítások? — A védelem a műemlékek valamennyi kategóriájára kiterjed. A budai Vár és Várnegyed helyreállítása minden szempontból a legjelentősebb; a munka során a középkori és reneszánsz építészet eddig ismeretlen értékei kerültek elő, sőt, csakúgy mint Sopronban öszszefüggő gótikus házsorokra bukkantunk. Számos romot, várat — köztük a visegrádit, az egrit, a sárospatakit — állítottuk helyre, rendkívül aprólékos, körültekintő munkával. A legtöbb gondot a karbantartásuk okozza. Ebből a szempontból ma sok esetben rosszabb a helyzet, mint amikor megkezdtük restaurálásukat. Műemlékeink negyven százaléka egyházi épület. Mivel sok helyen az egyházközség megszűnt, a restaurált templomot senki nem használja, senki nem gondozza. Holott ezeknek a templomoknak közismerten nagy az idegenforgalmi jelentőségük. A kastélyokat korábbi tulajdonosaik elhanyagolták, a háborús pusztítások tovább rontották állapotukat, sok esetben pedig jelenlegi használóik sem fordítanak kellő gondot megőrzésükre. Fontosnak tartjuk, hogy új élet költözzék a kastélyokba, mert fenntartásuk csak így lehetséges. Példaként említenénk a fertődi Eszterházy-kastélyt, ahol tudományos kutatóintézet, gazdasági iskola, szálloda és a Haydn-múzeum kapott helyet; a csákvári kastélyban tüdőszanatórium, a nagytétényiben pedig bútormúzeum működik. Falvainkban kétezer, védelmet érdemlő népi műemléket találtunk. Ha sürgősen nem cselekszünk, elpusztulnak. Kormányzatunk igen nagy összeget áldozna a helyreállításukra, az esetek többségében azonban a tulajdonosok ellenállása ezt lehetetlenné teszi. Ki akar ma falun kétszáz éves házban lakni, ha mégoly szépen helyreállítottuk és korszerűsítettük is? Ehelyett a városok perifériáiról kiszorult kispolgári ízlést tükröző új házakkal teszik tönkre a magyar falvak sajátos képét. Az elmúlt évtizedben mintegy hetven épületet állítottunk helyre. Megkezdődött Tihany és Hollókő teljes műemléki restaurálása. Kevés ipari műemléket találtunk, mert az iparosodás korán elsöpörte őket a föld színéről. Például a múlt században folyóvizeinken mintegy tízezer vízimalom működött, az ötvenes években még hat volt, mi már csak a túristvándit és a ráckeveit tudtuk helyreállítani. Néhány kovácsműhelyt, kohót és öntödét és egy festőházat is sikerült restaurálni. A műemlékvédelem időbeli határai előbbre tolódtak. Ma már műemlékként foglalkozunk a századunk elején, sőt a két világháború között épült kiemelkedő alkotásokkal is. Természetesen ezek értékéről igen sokat vitatkozunk Élő építészeink mostanában épült legjobb alkotásai potenciálisan műemlékek. Ezeket ma még senki nem védi — sajnos, szerzői jog sem, csak a szerencsére van bízva, hogy mire műemlékekké érnek, mondjuk egy emberöltő múltán, nem rontják-e el őket. — A százéves magyar műemlékvédelmet, azt hiszem, joggal övezi hazai és nemzetközi elismerés. — Valljuk be, ezt szeretik eltúlozni. Tény, hogy értékelik tevékenységünket. Indokolja ezt a viszonylag korán felismert és elfogadott korszerű koncepció, sajátos szervezeti felépítettségünk, és az, hogy mindenkor szorosan együttműködünk a városrendezési szakemberekkel. Noha műszaki-technológiai téren még van mit tennünk, szép eredményeket értünk el. És persze — sajnos — kevés műemlékünk van: mélyrehatóbban tudunk és akarunk is velük foglalkozni. Vedres Vera lESU® és IIRODALOM. Szibériai nyomozás Csák Gyulának az ÉS április 15-i számában megjelent cikkére, hogy járt-e Petőfi Szibériában, nyilván sokan fanyalogva kérdezitek: minek újra előrángatni ezt a lehetetlen kombinációt? A fanyalgóknak nincs igazuk. A filológia olykor anyagias. Ha X novella szerzőjének megállapítása sok órát venne igénybe, a filológus azt mondja: ennyi fáradsággal fontosabb kérdést oldhatok meg. Ámde Petőfi-probléma esetén ilyen anyagiasság aligha indokolt; ha meg éppen Petőfi halálának körülményeiről van szó, akkor a milliomos lehetőségnek is utána kell járni. Sherlock Holmesként, minden bizonyítatlan ítéletet kikapcsolva, minden lehetőséget számításba véve, elölről. Próbáljuk meg e klasszikus detektív-módszerrel tömören összegezni a tényeket. Segesvárott 1849. július 31-én, a csata napján Petőfi eltűnt. Minden valószínűség szerint elesett. Minthogy azonban ez valószínűség és nem bizonyosság, tér nyílt a találgatásnak. Legilletékesebbként a költő özvegye még 1849-ben a csatatéren kereste férje holttestét, majd állítólag útlevelet kért (de nem kapott), hogy esetleg életben maradt férjének külföldön keresse nyomát. Később „életben maradt Petőfik” bukkannak fel éveken, évtizedeken át: mindegyikről kiderül, hogy szélhámos. Hírek, hogy Petőfi orosz hadifogságba esett — több hír még szibériai községneveket is tartalmaz: hol élt, hol a sírja, hol maradtak kéziratai. Filológusok gondosan foglalkoztak e hírekkel, elemezték és cáfolták valamennyiit. A cáfolatok két műben találhatók összefoglalva. Az első Dienes András vaskos könyve: Petőfi a szabadságharcban (1958), felsorolja és saját kutatásaival, következtetéseivel kiegészíti a költőnek, illetve holttestének fellelésére irányuló kutatásokat. A második a Csák Gyula cikkében említett jegyzőkönyv, melyet ő és irodalmunk szovjet kutatója, Alekszandr Gerskovics 1968-ban szibériai történészekkel Irkutszkban tartott konferenciájukról kaptak. A történészek egyhangúan elvetették Petőfi szibériai tartózkodásának lehetőségét. E jegyzőkönyvnek, melyet Csák Gyula az illetékes intézmény figyelmébe ajánlott, bővebb ismertetését tartalmazza Gerskovics •Poetyicseszkij tyeatr Petőfi című könyve (1970), függeléke Dienes könyve mellett a Petőfi-legendák nyomtatásban megjelent legteljesebb cáfolata. A detektívmunkában azonban a tények összegezésén kívül ösztönre és a véletlen segítségére is szükség van. Az ösztön jelentkezik Csák Gyula cikkében. .....több ízben megcsillant a remény, hogy talán rábukkanhatunk valami halvány nyomra, képzeletem több ízben kigyúlt..És most jelentkezett a véletlen is. A Petőfi Irodalmi Múzeum éppen néhány nappal ezelőtt jutott egy kisnyomtatványhoz, mely Petőfi szibériai sírjának helyeként Iliszunszk helységet jelöli meg, és fényképeket is közöl: a sírkeresztet, szibériai újsághírek kópiáit, valamint egy térképet, amely meghatározza Iliszunszk helyét. A nyomtatvány múzeumi példánya csonka, lapszámozva ugyan nincs, ámde első lapja, ahol a fejfa fényképe látható, a szövegben mint 3. oldal szerepel, amiből nyilvánvaló, hogy a múzeumi példányról a füzetke eredeti 1—2. és végéről 15— 16. lapja hiányzik. Így szerző, kiadó, nyomda nem állapítható meg rajta, de hirdetőinek csupa pestszenterzsébeti címéből következtethetjük, hogy ott készült a két világháború között.) E füzetke tartalma az az egymilliomod valószínűség, amelyet a Petőfi-kutatás nem hagyhat figyelmen kívül. A filológus detektívnek most ezt kell kérdeznie: lehet-e ez a füzet misztifikáció? Válasza: lehet, de nem feltétlenül az. Esetleg részben az. Tehát két lehetőség áll fenn. 1. Misztifikáció. Pénzszerzés hirdetésgyűjtéssel. Evégből szerzője olyan fényképeket készített (a montázs-technika már különbeket is produkált), amelyeket szenzációnak szánt, de nem valami nagystílűen, mert miután néhány céget néhány pengőre „levágott”, szenzációját csak oly ügyetlenül tudta „elsütni”, hogy füzetkéjéből ritkaságként került egy csonka példány 1972-ben a múzeumba. 2. Valóság. A fényképek mind, vagy részben hitelesek, az első világháború egy hazatért hadifoglya hozta őket Szibériából. Következő kérdésünk: tudott-e Dienes és az 1968-as irkutszki konferencia erről az adatról? Tudtak róla, de csak közvetve és hiányosan. Dienes közli, hogy Iliszunszk nevét 1940-ben vetette fel Singer Ferenc (387.1.) és jegyzetben (553.1.) forrását is közli: a Magyarság 1940 augusztus 4-i száma, Abonyi Ernő cikke. Tehát Dienes kettős áttétellel, egy szóbeli közlés alapján írt újságcikkből kapta értesülését; érthető a szkepticizmusa, mellyel ezt az adatot fogadta. Az irkutszki konferencia pedig, mint Gerskovicsnál olvassuk, Doenes könyvéből vette ezt az adatot. Gerskovics azt is megírja, hogy a történész-konferencia után Irkutszkban még felkereste Szibéria legjobb földrajzi szakértőjét is, Melhejev professzort. Sorra vették a Petőfivel kapcsolatban felbukkant összes szibériai helységneveket — száz év „szenzációs közléseit” — és tanulmányoztak 1806-tól 1966-ig kiadott hét részletes térképet. Egyik név sem bizonyult reálisnak. Iliszunszk faluról mindössze ennyi áll Gerskovics könyvében, sajnos egyik térképen sem találták meg. Iliszunszk azonban nekik csak egy név volt (tán felismerhetetlenségig eltorzult név az irdatlan nagy Szibériában) — a most előkerült füzetet, annak térképét nem ismerték. Íme, a milliomodnyol valószínűség, amelyről Csák Gyula joggal írta, hogy felgyújtja az ember fantáziáját. Petőfiről lévén szó, a milliomodnyit sem szabad mellőzni. A szálak a Burját Szovjet Autonóm Köztársaságba vezetnek ... Radó György Stefanovits Péter: Vízió