Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-27 / 22. szám - Stefanovits Péter: Vízió • kép (7. oldal) - Radó György: Szibériai nyomozás • vitacikk • Csák Gyula: Járt-e Petőfi Szibériában? (ÉS 1972. április 15.) (7. oldal) - Vedres Vera: Az Országos Műemléki Felügyelőségnél • interjú | Tájékozódás (7. oldal)

TÁJÉKOZÓDÁS AZ ORSZÁGOS MŰEMLÉKI FELÜGYELŐSÉGNÉL Az 1957-ben megalakult Országos Műemléki Felügyelőségen Meré­nyi Ferenc építészmérnökkel, az intézet igazgatójával, Dercsényi Dezső Kossuth-díjas művészettör­ténésszel, tudományos igazgatóhe­lyettessel, valamint munkatársaik­kal: Horler Miklós, Román András és Mendele Ferenc építészmérnök­kel beszélgettünk. Táncsics Mihály utcai székházuk példája annak, ho­gyan lehet új tartalmat adni egy történelmi környezetben helyreállí­tott barokk épületnek. — Az önök megfogalmazása szerint mi a műemlék? Miért védjük műemlékeinket? — Az embert történeti szövet veszi körül, ez életkerete, világot alakító munkájának legmagasabb­­rendű kifejeződése. Minden nemze­dék történeti környezetet örököl, azt módosítja, továbbadja. Ez az évszázadokon át egymásra rétegző­dött alkotás hatással van minden generációra. Ránk is. Ezért védel­me az emberi kultúra szempontjá­ból rendkívül felelősségteljes fel­adat. A védendő épületeket három kategóriába soroljuk: műemléki, műemléki jellegű és városképi je­lentőségű objektumokkal foglalko­zunk. Minden városban kialakult egy olyan mag, ahol a leggazda­gabban rétegeződtek időben egy­másra a régi épületek. Itt együttes érték jelentkezik, így az egészet csak összefüggésében vizsgálhatjuk. — Gyakran hallani olyan vé­leményeket, hogy túlságosan ra­gaszkodnak „régi” házakhoz, holott helyükön korszerű, nél­külözhetetlen rendeltetésű új épületeket lehetne emelni.­­ A műemléket, amely történeti és esztétikai szempontból kiemel­kedő értéket képvisel, és ezért pó­tolhatatlan, törvény védi, lebonta­ni nem lehet. Műemléki jellegű épületekhez is ragaszkodunk, ha azok a város fejlődése, rendezése szempontjából — gazdaságosan — megtarthatók. Az a tapasztalatunk, hogy ma Magyarországon senki nem tekinti egy-egy műemlék meg­tartását fölöslegesnek. A műemlék sorsa mindig akkor válik kérdé­sessé, amikor valamely érdekelt szerv éppen a helyére akar építtet­ni valamit. Ilyen esetben partne­reink érvtára szinte kifogyhatatlan. Ha 17. századbeli kis házat aka­runk megmenteni, akkor: „ez egy kis ócskaság, bezzeg, ha olyasmi volna, mint az Operaház”! Ha pe­dig szép, monumentális, múlt szá­zadbeli épületet védünk, akkor a válasz: „ez nem középkori, miért ragaszkodtok hozzá annyira”? Sze­rintünk önmagában sem a szépség, sem a régiség nem érték. A műem­lék értéke a történetiségből és az esztétikumból ötvöződik össze. — Előfordult-e, hogy önök vesztettek csatát? — Sajnos, igen, például­ a Roose­velt téren állt az egykori Ullmann­­ház. Hild József alkotása, melyből a háború után is megmaradt klasz­­szicista díszterme, Casagrande stukkó domborműveivel. Bármi­lyen közintézmény kerül is majd a helyére, ennek a teremnek az épü­letbe való befoglalása csak emelte volna az értékét. Nem tudtuk meg­menteni. — Milyen szervezeti keretek között folyik a magyar műem­lékvédelem? — Az Országos Műemléki Fel­ügyelőség a maga nemében egye­dülálló Európában. Míg másutt a műemlékek védelmét a kultusztár­ca irányítja, a mi intézményünk az Építésügyi és Városfejlesztési Mi­nisztérium főhatósága alá tartozik. Ez igen előnyös, mert így nem csupán egyedi épületekkel, hanem épületek együttesével tudunk fog­lalkozni — városi-regionális-orszá­­gos mértékben. A főváros műem­lékeinek — így a Várnak és Vár­negyednek — a helyreállítása a Budapesti Műemléki Felügyelőség feladata, amely szervezetileg önál­ló, de szakfelügyeletileg hozzánk tartozik. Az Országos Műemléki Felügye­lőség tevékenysége kétirányú: egy­részt átfogja az ország teljes mű­emlékállományát — 1877 műemlé­ket, 5253 műemléki jellegű és 1143 városképi jelentőségű épületet, va­lamint 13 védett városmagot a szakhatósági és tanácsadói szerep­körrel, másrészt a legjelentősebb műemlékek helyreállítását a viseg­rádi, pécsi, soproni, székesfehér­vári, szombathelyi, egri és nyíregy­házi építésvezetőségeivel el is vég­zi. Ez az összes műemléki helyreál­lítás egyötödét jelenti. Más országokban különféle inté­zetek foglalkoznak a gazdasági, a tudományos, a tervezési és kivite­lezési tevékenységgel. Nálunk min­den „házon belül” történik. Így a 25 építész mellett régészek, művé­szettörténészek, kő- és­­ faszobrász, valamint falikép-restaurátorok is működnek. Eddig Magyarországon szobor-restaurálást nem tanítottak; elértük, hogy a képzőművészeti fő­iskolán ilyen irányú képzés is folyjék. Kivitelező részlegünkben 650, nagyrészt kiváló felkészültsé­gű, odaadó munkás dolgozik, a leg­különbözőbb szakmák képviselői. A gyakorlat saját részlegünk növe­lésére kényszerít, mert az építőipa­ri vállalatok a más irányú szak­­képzettséget kívánó, szerető jelle­gű, jövedelmezőbb munkákat he­lyezik előtérbe. — Milyen kiadványaik van­nak? Jelentkeznek-e publiká­ciós nehézségek? — A nagyszabású műemlék­­h­elyreállítással párhuzamosan egy koncepciózus kiadványrendszert is útnak indítottunk. Megjelentek a Műemléktopográfiák, a nyolc kö­tet az ország egy-egy területének feldolgozását tartalmazza. A kép­zettebb közönség számára város­­monográfiákat adtunk ki. Eddig hat évkönyvünk jelent meg. A Mű­emlékvédelem című, negyedéven­ként megjelenő műemlékvédelmi és építészettörténeti szemlét Gerő László szerkeszti. — Miért szűnt meg az egy­­egy műemléket népszerűsítő olcsó füzetsorozat? — Kiadóink, könyvkereskedel­münk közönye miatt. Pedig ezek­nek a közkedvelt füzeteknek nagy művelődéspolitikai jelentőséget tu­lajdonítunk. Szeretnénk megtaní­tani az embereket arra — ha már az iskola nem teszi —, hogy he­lyesen értsék-értékeljék a műem­léket, amelynek már puszta jelen­léte is az esztétikai és a hazafias nevelés eszköze lehet. A nagykö­zönségben azonban romantikus vágy él: m­ilyen szép lenne, ha egy vármaradványból soktornyos „va­lamit” csinálnánk! Nem tudják, hogy mit nem gótikus templomokat, vagy barokk kastélyokat akarunk építeni, hanem azért dolgozunk, hogy megmentsük azt a keveset, ami ránk maradt, de ami minden esetben a kor fejlettségének, tech­nikai felkészültségének, szellemi áramlatának a tükre. — Mi a magyar műemlékvé­delem elvi koncepciója? — A magyar műemlékvédelem szakemberei szerint a történeti hi­telességhez való ragaszkodás az egyetlen járható út. Ez azt jelenti, hogy mi nem tehetünk hozzá sem­mit az épülethez , a maga stílu­sában.­ Hozzátehetjük a magunk korát, de mindig a saját nyelvün­kön és nem a műemlék nyelvén. Minden kiegészítés csak olyan mértékben jogos, amennyiben az eredeti marad az uralkodó. A res­taurálás során pontosan felismer­hetővé kell tenni a kiegészítéseket, de sohasem olyan durván, hogy ve­lük az esztétikum károsodjék. Ez a számunkra egyértelmű, szi­gorúbb álláspont a nemzetközi gyakorlatban még nem általános. A hibás szemléletek gyökerei a múlt századba nyúlnak vissza. A kor hamis, romantikus történelem­­szemlélete hatott a műemlékvéde­lemre is, s e hatás alól nehéz sza­badulni. Hiába rögzítette Velencei Charta 1964-ben, hogy a műemlé­kek helyreállításában mindenek­előtt a történelmi hitelességre kell törekedni. Európában sok helyütt fontosabbnak tartják a műemlék egységes építészeti megjelenését, mint a hitelességét. Szakmai szem­pontból nem helyeseljük, emberi­leg azonban tökéletesen megért­jük, hogy a háború után Európa néhány sokat szenvedett városá­ban utcasorokat, városrészeket építettek fel olyan stílusban, ami­lyen a pusztulás előtt volt. Nem a szakemberek, de maga a társada­lom népítéletszerűen követelte ezt, mert nem tudták elképzelni az éle­tüket a megszokott környezet né­l­kül. — Hazánkban hol vannak a legjelentősebb helyreállítások? — A védelem a műemlékek va­lamennyi kategóriájára kiterjed. A budai Vár és Várnegyed helyreál­lítása minden szempontból a leg­jelentősebb; a munka során a kö­zépkori és reneszánsz építészet ed­dig ismeretlen értékei kerültek elő, sőt, csakúgy mint Sopronban ösz­­szefüggő gótikus házsorokra buk­kantunk. Számos romot, várat — köztük a visegrádit, az­ egrit, a sá­rospatakit — állítottuk helyre, rendkívül aprólékos, körültekintő munkával. A legtöbb gondot a kar­bantartásuk okozza. Ebből a szem­pontból ma sok esetben rosszabb a helyzet, mint amikor megkezdtük restaurálásukat. Műemlékeink negyven százaléka egyházi épület. Mivel sok helyen az egyházközség megszűnt, a res­taurált templomot senki nem hasz­nálja, senki nem gondozza. Holott ezeknek a templomoknak közis­merten nagy az idegenforgalmi je­lentőségük. A kastélyokat korábbi tulajdono­saik elhanyagolták, a háborús pusztítások tovább rontották álla­potukat, sok esetben pedig jelenle­gi használóik sem fordítanak kellő gondot megőrzésükre. Fontosnak tartjuk, hogy új élet költözzék a kastélyokba, mert fenntartásuk csak így lehetséges. Példaként em­lítenénk a fertődi Eszterházy-kas­­télyt, ahol tudományos kutatóinté­zet, gazdasági iskola, szálloda és a Haydn-múzeum kapott helyet; a csákvári kastélyban tüdőszanató­­rium, a nagytétényiben pedig bú­tor­múzeum működik. Falvainkban kétezer, védelmet érdemlő népi műemléket találtunk. Ha sürgősen nem cselekszünk, el­pusztulnak. Kormányzatunk igen nagy össze­get áldozna a helyreállításukra, az esetek többségében azonban a tu­lajdonosok ellenállása ezt lehetet­lenné teszi. Ki akar ma falun két­száz éves házban lakni, ha mégoly szépen helyreállítottuk és korsze­rűsítettük is? Ehelyett a városok perifériáiról kiszorult kispolgári íz­lést tükröző új házakkal teszik tönkre a magyar falvak sajátos ké­pét. Az elmúlt évtizedben mintegy hetven épületet állítottunk helyre. Megkezdődött Tihany és Hollókő teljes műemléki restaurálása. Kevés ipari műemléket talál­tunk, mert az iparosodás korán el­söpörte őket a föld színéről. Pél­dául a múlt században folyóvizein­ken mintegy tízezer vízimalom mű­ködött, az ötvenes években még hat volt, mi már csak a túristván­­dit és a ráckeveit tudtuk helyreál­lítani. Néhány kovácsműhelyt, ko­hót­ és öntödét és egy festőházat is sikerült restaurálni. A műemlékvédelem időbeli ha­tárai előbbre tolódtak. Ma már műemlékként foglalkozunk a szá­zadunk elején, sőt a két világhábo­rú között épült kiemelkedő alkotá­sokkal is. Természetesen ezek ér­tékéről igen sokat vitatkozunk Élő építészeink mostanában épült legjobb alkotásai potenciálisan mű­emlékek. Ezeket ma még senki nem védi — sajnos, szerzői jog sem, csak a szerencsére van bízva, hogy mire műemlékekké érnek, mondjuk egy emberöltő múltán, nem rontják-e el őket. — A százéves magyar mű­emlékvédelmet, azt hiszem, jog­gal övezi hazai és nemzetközi elismerés. — Valljuk be, ezt szeretik eltú­lozni. Tény, hogy értékelik te­vékenységünket. Indokolja ezt a viszonylag korán felismert és elfo­gadott korszerű koncepció, sajátos szervezeti felépítettségünk, és az, hogy mindenkor szorosan együtt­működünk a városrendezési szak­emberekkel. Noha műszaki-techno­­lógiai téren még van mit tennünk, szép eredményeket értünk el. És persze — sajnos — kevés műem­lékünk van: mélyrehatóbban tu­dunk és akarunk is velük foglal­kozni. Vedres Vera lESU® és IIRODALOM. ­ Szibériai nyomozás Csák Gyulának az ÉS április 15-i számában megjelent cikkére, hogy járt-e Petőfi Szibériában, nyilván sokan fanyalogva kérdezitek: minek újra előrángatni ez­t a lehetetlen kombinációt? A fanyalgóknak nincs igazuk. A filológia olykor anyagias. Ha X novella szerzőjének megállapítá­sa sok órát venne igénybe, a filo­lógus azt mondja: ennyi fáradság­gal fontosabb kérdést oldhatok meg. Ámde Petőfi-probléma esetén ilyen anyagiasság aligha­ indokolt; ha meg éppen Petőfi halálának kö­rülményeiről van szó, akkor a mil­­­­liomos lehetőségnek is utána kell járni. Sherlock Holmesként, min­den bizonyítatlan ítéletet kikap­csolva, minden lehetőséget számí­­­­tásba véve, elölről. Próbáljuk meg e klasszikus detektív-módszerrel tömören összegezni a tényeket. Segesvárott 1849. július 31-én, a csata napján Petőfi eltűnt. Minden valószínűség szerint elesett. Mint­hogy azonban ez valószínűség és nem bizonyosság, tér nyílt a talál­gatásnak. Legilletékesebbként a költő özvegye még 1849-ben a csa­tatéren kereste férje holttestét, majd állítólag útlevelet kért (de nem kapott), hogy esetleg életben maradt férjének külföldön keresse nyomát. Később „életben maradt Petőfik” bukkannak fel éveken, évtizedeken át: mindegyikről kide­rül, hogy szélhámos. Hírek, hogy Petőfi orosz hadifogságba esett — több hír még szibériai községneve­ket is tartalmaz: hol élt, hol a sír­ja, hol maradtak kéziratai. Filoló­gusok gondosan foglalkoztak e hí­rekkel, elemezték és cáfolták vala­­mennyiit. A cáfolatok két műben találha­tók összefoglalva. Az első Dienes András vaskos könyve: Petőfi a szabadságharcban (1958), felsorolja és saját kutatásai­val, következtetéseivel kiegészíti a költőnek, illetve holttestének felle­lésére irányuló kutatásokat. A második a Csák Gyula cikké­ben említett jegyzőkönyv, melyet ő és irodalmunk szovjet kutatója, Alekszandr Gerskovics 1968-ban szibériai történészekkel Irkutszk­­ban tartott konferenciájukról kap­tak. A történészek egyhangúan el­vetették Petőfi szibériai tartózko­dásának lehetőségét. E jegyző­könyvnek, melyet Csák Gyula az illetékes intézmény figyelmébe ajánlott, bővebb ismertetését­ tar­talmazza Gerskovics •Poetyicseszkij tyeatr Petőfi című könyve (1970), függeléke Dienes könyve mellett a Petőfi-legendák nyomtatásban megjelent legteljesebb cáfolata. A detektívmunkában azonban a tények összegezésén kívül ösztönre és a véletlen segítségére is szükség van. Az ösztön jelentkezik Csák Gyula cikkében. .....több ízben megcsillant a remény, hogy talán rábukkanhatunk valami halvány nyomra, képzeletem több ízben ki­­gyúlt..És most jelentkezett a véletlen is. A Petőfi Irodalmi Múzeum ép­pen néhány nappal ezelőtt jutott egy kisnyomtatványhoz, mely Pető­fi szibériai sírjának helyeként Ili­­szunszk helységet jelöli meg, és fényképeket is közöl: a sírkeresz­tet, szibériai újsághírek kópiáit, valamint egy térképet, amely­ meg­határozza Iliszunszk helyét. A nyomtatvány múzeumi példánya csonka, lapszámozva ugyan nincs, ámde első lapja, ahol a fejfa fény­képe látható, a szövegben mint 3. oldal szerepel, amiből nyilvánvaló, hogy a múzeumi példányról a fü­zetke eredeti 1—2. és végéről 15— 16. lapja hiányzik. Így szerző, ki­adó, nyomda nem állapítható meg rajta, de hirdetőinek csupa pest­­szenterzsébeti címéből következtet­hetjük, hogy ott készült a két világ­háború között.) E füzetke tartalma az az egymilliomod valószínűség, amelyet a Petőfi-kutatás nem hagyhat figyelmen kívül. A filológus detektívnek most ezt kell kérdeznie: lehet-e ez a füzet misztifikáció? Válasza: lehet, de nem feltétlenül az. Esetleg részben az. Tehát két lehetőség áll fenn. 1. Misztifikáció. Pénzszerzés hirde­­tésgyűj­téssel. Evégből szerzője olyan fényképeket készített (a montázs-technika már különbeket is produkált), amelyeket szenzáció­nak szánt, de nem valami nagy­stílűen, mert miután néhány céget néhány pengőre „levágott”, szenzá­cióját csak oly ügyetlenül tudta „elsütni”, hogy füzetkéjéből ritka­ságként került egy csonka példány 1972-ben a múzeumba. 2. Valóság. A fényképek mind, vagy részben hitelesek, az első világháború egy hazatért hadifoglya hozta őket Szi­bériából. Következő kérdésünk: tudott-e Dienes és az 1968-as irkutszki kon­ferencia erről az adatról? Tudtak róla, de csak közvetve és hiányo­san. Dienes közli, hogy Iliszunszk nevét 1940-ben vetette fel Singer Ferenc (387.1.) és jegyzetben (553.1.) forrását is közli: a Magyarság 1940 augusztus 4-i száma, Abonyi Ernő cikke. Tehát Dienes kettős áttétel­lel, egy szóbeli közlés alapján írt újságcikkből kapta értesülését; ért­hető a szkepticizmusa, mellyel ez­t az adatot fogadta. Az irkutszki konferencia pedig, mint Gersko­­vicsnál olvassuk, Doenes könyvéből vette ezt az adatot. Gerskovics azt is megírja, hogy a történész-konfer­­encia után Irkutszkban még fel­kereste Szibéria legjobb földrajzi szakértőjét is, Melhejev professzort. Sorra vették a Petőfivel kapcsolat­ban felbukkant összes szibériai helységneveket — száz év „szenzá­ciós közléseit” — és tanulmányoz­tak 1806-tól 1966-ig kiadott hét részletes térképet. Egyik név sem bizonyult reálisnak. Iliszunszk fa­luról mindössze ennyi áll Gersko­vics könyvében, sajnos egyik tér­képen sem találták meg. Iliszunszk azonban nekik csak egy név volt (tán felismerhetetlen­­ségig eltorzult név az irdatlan nagy Szibériában) — a most előkerült füzetet, annak térképét nem ismer­ték. Íme, a milliomodnyol valószínű­ség, amelyről Csák Gyula joggal írta, hogy felgyújtja az ember fan­táziáját. Petőfiről lévén szó, a mil­­liomodnyit sem szabad mellőzni. A szálak a Burját Szovjet Auto­nóm Köztársaságba vezetnek ... Radó György Stefanovits Péter: Vízió

Next