Élet és Irodalom, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)
1972-07-01 / 27. szám - Dessewffy László: Élni a kutúrával • publicisztika (3. oldal) - Berki Viola: Zarándokhely • kép (3. oldal) - Győri György: Könyvhiány az iskolákban • V. Kulcsár Júlia: Az iskolai könyvtárak helyzete (3. oldal)
1972. JÚLIUS 1. DESSEWFFY LÁSZLÓ: Élni a kultúrával »Az elődök kultúrája egy-kettőre el párolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” (Kodály) Ma gyakorlatilag mindannyian bevándorlók vagyunk, még ha az utolsó harminc évben egyetlen méterre sem távolodtunk régi környezetünktől. Körülöttünk változott meg minden és természetesen milliók változtattak valóságosan is helyet az országon belül. Csak ez magyarázhatja meg széles rétegek és korosztályok téblábolását, régi kultúrájának elvesztéséből adódó gyökértelenségét. Otthonunk a kultúra Ha a legtöbb embernek van is ma már valamilyen lakása, legyen az összkomfortos és kacsalábon forgó, otthona a szó kultúra értelmében kevésnek van. Hát még ha otthonának a lakásán túli környezetét is hozzászámítjuk! Lakása csak alvásra való és búvóhelynek, ahonnan kizárhatja a világ kellemetlenségeinek egy részét. A legsürgősebb tehát az lenne, hogy mindenki meglelje lakóhelyén az otthonát. Igaz, a munkahelyeknek is éppen elég tennivalójuk akad még a munkakörülmények és a légkör megjavításában, hogy az otthonosság érzését táplálhassák. Akik próbáltak már a munkahelyükön kulturális közösséget létrehozni, azok a megmondhatói, hogy gyakran mennyire formálisak, az örökös felbomlás határán billegnek ezek a közösségek, már csak a nem csillapodó fluktuáció miatt is. A lakóhelyen sem kisebbek a nehézségek, hiszen a „bevándorlóknak” még a megismerkedésre is alig van lehetőségük. A nagy átrendeződés hullámai egyszer majd mégis csak elülnek — mintha máris csöndesülnének. Ahogy a régebbi korok emberei ismerték egymást szűkebb hazájukban, úgy az újabb generációk születésüktől és az iskolából ismerhetik majd egymást. Az ő számukra, az ő érdekükben erősíteni kellene az iskolai eredetű kulturális összetartozást, olyan művelődési és sportintézményekkel, amelyek egész életükben összefűzhetik őket A kultúra egyénit De ehhez előbb a kultúrát kell megszerezni, vagyis, a megtanulhatót megtanulva, élni is kellene vele. Akiben sem hagyomány, sem családi, sem közösségi nevelés, sem iskola nem keltette fel a műveltség igényét az a lakásában, a környezetében és a munkahelyén sem teremtheti meg valódi otthonát, gyökeret nem ereszthet, és nép, osztály, haza, emberiség mindörökre ködös fogalmak maradnak a számára. A fiatalok többsége nem is nyolc, de tizenegy-tizenkét évig, egy részük még tovább is tanul. Ennyi idő alatt mindenkit meg kellene hogy érintsen a kultúra levegője. Az iskola a tanulóknak mégis csupán egy kisebb részében képes a szakmai és az általános műveltség iránti valódi igényeket felkelteni. Az iskolai és az otthoni nevelés együttesen sem ad mindenki számára igazi kultúrát. A rádió, a tévé, a sajtó és a mozi hálózata ma szinte az iskolához hasonló mértékben általános, a könyvtárak milliók számára hozzáférhetőek, ám a többség csak elfogadja, mert van, de már be nem fogadja. A fejlődés nem egyenletes, a fellendülést gyakran visszaesés követi.. Az egyszer már meghódított kultúra helyére beszivárog a silányabb pótlék. Pedig a statisztika szerint rengeteget költünk kultúrára. Az állami kiadások milliárdjain felül — márpedig a művelődés teljes egészében ráfizetéses —, családonként, a saját zsebünkből, évente csaknem háromezer forintot. De jórészt tévére, rádióra, újságra, iskolai beszerzésekre. És ha a kultúrát tágan értelmezve a szebb ruhától a bútorig, az értelmes táplálkozásig mindent odaszámítunk, ki tudja, még menynyit költünk? És milyen eredménnyel? A kultúra elvesztésének alkalmai Művelődésben nagyobb a lemorzsolódás, mint bárhol másutt. Az iskolásokban lehet leginkább fenntartani az érdeklődést, bár sokan közönyösen, egy kisebbség pedig minden kultúra ádáz ellenségeként hagyja el már az iskolát is, azzal a szent fogadalommal, hogy ő többé az életben nem művelődik, csak pénzt keres. Akiben a nevelés mégis nyomot hagyott, az sok esetben megreked érdeklődésében és ízlésében az iskola — tehát saját elmúlt fiatalsága — színvonalán. Ez a magyarázata, hogy az ilyen felnőttek két generációval elöregedett ideálokat dédelgetnek mindhalálig. A továbbra is fejlődőképesek életében a következő határállomás a munkába való kapcsolódás és a családalapítás kora. Ezt a fázist az eleven kultúra már csak nagyon kevesebben vészeli át. És végül az utolsó alkalom az érdeklődés elvesztésére: az öregedés kezdete. A kultúrát bárki lenézheti és lesajnálhatja, a kultúrálatlanság gyakran nem szégyen, sőt egyenesen dicsőség, könnyű vele olcsó sikereket aratni. A kultúrát gyakran állítják szembe az élettel, mintha nem az élet lényege, ember voltunk legteljesebb kifejeződése volna, hanem valami idegen, természetellenes és gyanús dolog. Pedig a kultúra nem más, mint amit az emberi társadalom fizikai és szellemi munkájával létrehozott, s az egyénből személyiséggé fejlődő egyes ember számára fölhalmozott Ha korunk uniformizált az nemcsak termelési, de nevelési kérdés is. Akiben nincs meg a magasabbratörés képessége, nem tudja a termékek tömegéből kiválasztani azt, ami egyéniségéhez illő. Mert a kultúra több, mint műveltség, és sokan éppen azt nem tanulták meg, hogyan éljenek anyagi és szellemi lehetőségeikkel. Hol tanulták volna? A nehézség éppen ezeknek a módszereknek átadásában rejlik, az „újra meg újra megszerzés” módjában. De tanítani csak a legjobb mintaképeket, hagyományokat és eredményeket érdemes. Mindaddig, amíg ebben nevelés, oktatás, művelődés és tömegtájékoztatás nem következetes, addig fennmarad a tömegfogyasztás igénytelensége. Cselekvő részvétel Milyen úton-módon ismerhetné el ki-ki a maga életében a kultúra jogát és helyét? Legtöbben azzal mentik lustaságukat, hogy az erre rendelt intézményektől sem kapják meg a minimális kultúraalapot, az útmutatást. Erősen tartja magát az az előítélet, hogy a kultúra álmosít. Pedig fordítva igaz. Az álmosság kultúrátlanít. Ha a széles rétegekhez szóló műsorokban az igénytelenséget kiszolgáló tömérdek hordalék- és töltelékanyag mellett néhány magas színvonalú, érdekes, nemcsak a műveltséget, hanem a vele élés gyakorlatát a mindennapi életbe átplántáló műsor is ki tudná verekedni a helyét a befogadók szélesebb körében — az a fordulat kezdetét jelenthetné. De van-e ilyen? És az elfogadástól még milyen messze van a következő fokozat, a befogadás, amikor a puszta nézést és hallgatást felváltja a cselekvés, az első pár lépés a harmonikus és sokoodalú emberi lét útján! Ez a folyamat csak közösségben, értő és szerető segítséggel: iskolában, családban, munkahelyen és a lakóhely kulturális közösségében mehet végbe. Az elszigetelt, magánosságra ítélt ember számára a kultúra is csak búvóhely, a valóságos élet helyettesítője, kábítószer az ellenségesnek vélt világ feledtetésére — végső soron önmagának visszája, sorvasztó magatartás. Ennek veszélyeit sem kell és nem is szabad letagadnunk. Ezek azonbanz csak egészségtelen helyzetben fejlődhetnek ki. Se igaz, a kultúra befogadásának i» van egy nagy buktatója. A jelen- tőséget az ÉS-be már több írás érin-ttette. (Bajor Nagy Ernő: Irodalmi fogadónap; Neményi László: Dilet- tánsok.) Ez pedig a különböző mű- ıvészetek és az irodalom „aktív” művelőinek túlszaporodása.( Karinthy Frigyes már a századelején negyvenezer titkos dráma- íróról beszélt, de mai, valóságos számukról is fogalmat alkothatunk. A Művelődési Minisztérium hat év előtti drámapályázatára háromszázhetven pályamű érkezett, négy gépelt példányban! Az ÚJ ÍRÁS most zárult novellapályázatára több mint hétszáz (!) pályamű érkezett. A különböző művészeti főiskolák rendszeresen többszáz jelentkezőből kénytelenek szelektálni, tehát évjáratonként legalább ezer-kétezer fiatal hiszi, hogy alkalmas valamelyik alkotó- vagy előadóművészi pályára. Az ÉS nemrégen közölt statisztikája szerint a múlt évben tizenegy irodalmi folyóirat, illetve irodalmi rovattal rendelkező legismertebb napi- és hetilap csaknem négyszáz költő verseit mutatta be — enynyien vallhatják tehát, hogy az országos tőzsdén jegyzik a nevüket. De elgondolni is rossz, miféle kulturális zendüléshez vezetne, ha bármiféle szerv egyszer verspályázatot találni kiírni... A dilettáns kérdés Valamikor a műveltségi cenzus eleve egy szűk rétegre, annak művészkedő tagjaira korlátozta az utánpótlást — azok között is hány volt tehetségtelen! Ma azonban többszázezres, később milliós utánpótlási bázis alapján jó párezer, önmagát alkotónak érző emberrel kell számolni. Mi történjék velük, ha azért sem a matematikában és az esztergálásban, hanem a művészetekben kívánják megtalálni a hivatásukat? A kiválasztódás ma is zavaros körülményei hovatovább áttekinthetetlenné válnak. Mi legyen a „dilettánsok” — valójában amatőrök — tömegmozgalmaival? Elfojtani éppúgy nem tanácsos, mint szabadjára engedni. Helyes mederbe kellene terelni. Egyedül zenei életünk képes a magas színvonalú amatőröket úgyahogy kielégíteni a nemhivatásos ének- és zenekarok kiterjedt hálózatával, és ezek az együttesek olykor kiváló teljesítményt nyújtanak. „Az igazi jó közönség a jó amatőrök serege” — írja róluk Ujfalussy József a KRITIKA májusi számában. Ez azonban ma csak zenei életünkre érvényes. Igaz, a mindörökre amatőrökké lett zenészek és kórustagok valóságos közérzetét nem ismerjük, de kevesebbet hallunk róluk, mint az amatőr költőkről. Még a képzőművészet és az előadás jóképességű amatőrjeinek is megvan az a kintjük, hogy érdeklődésüket átlényegítsék szabad idejük nemes foglalatosságává. Ilyesfajta példa után kellene domesztikálni a félreismert lángész tévképzeteivel viaskodó irodalmi amatőröket és egyéb szegénylegényeket is, ahelyett, hogy — mint gyakran megesik —, alantas fajzattá nyilvánítanák őket, meg sem különböztetve a nem kis számban jobb sorsra érdemes, de nem különösebben tehetséges irodalmi műkedvelőket az akarnokoktól, a bolondoktól, grafomániásoktól, feltűnési viszketegségben szenvedőktől. Ha az általános műveltségi színvonal emelkedik, legalább részben lelepleződnek majd a műveltség hézagait megrohamozó akarnatok. A szellemi felemelkedés célja nem is lehet a dilettánsok szaporítása. De mindenki alkotó lehet a maga helyén, munkája és életmódja által. Az életmód — a sokoldalú műveltségeszmény mindennapos szolgálata révén — alkotássá emelkedhet, az otthonnal együtt, mint ahogy a népi kultúra, minden magasabbnak az alapja, maga is a munka és élet összhangja volt. Alkotásai egyszerre szolgálták a munkát, az élet szépségét, az egyéniség magasabbratörését. Száztizenkilenc — általános, közép- és szakmunkásképző — iskola könyvtárában végzett felmérést V. Kulcsár Júlia. Tanulmányát Az iskolai könyvtárak helyzete címmel a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése hozta nyilvánosságra. A felmérés adataiból — noha azok több vonatkozásban eltérnek a hivatalos statisztika által dokumentált országos állapottól — jellemző és nyugtalanító képet lopunk az iskolai könyvtárügy jelenlegi helyzetéről és ellentmondásairól. A három iskolatípus közül az általános iskola áll a legrosszabbul. Míg például a megvizsgált négy esztendőben a közép- és szakmunkásképző iskoláknak több mint négyötöde kapott rendszeresen évi állománygyarapítási összeget, addig az általános iskolák egynegyede egyetlen fillért sem fordíthatott könyvvásárlásra. Negyvenkét százalékukat rendszertelenül dotálták, s mindössze 37 százalékuk kapott rendszeres állományfejlesztési keretet. A dotáció összege gyakran alig több a semminél. A megvizsgált általános iskolák felében csupán évi 131 forintot (!) költhettek könyvvásárlásra. A középiskoláknak 41, a szakmunkásképző intézeteknek pedig 55 százaléka lopott 5000 forintnál nagyobb beszerzési összeget. Ne higgyük azonban, hogy e két utóbbi iskolatípus könyvtári helyzete teljesen kielégítő. A középiskolai könyvtáraknak általában kiemelkedő helyzetük és lehetőségük van, egy részük azonban — főképp a községekben — átlagon aluli gondokkal küszködik. A megvizsgált középiskolákban átlagosan 11 kötet könyv és évi 12,5 forint jut egy tanulóra, de a középiskolák egyharmadában az egy főre jutó dotáció még a hat forintot sem, a középiskolák egynegyedében pedig az egy főre jutó állománykötet az öt darabot sem éri el. A szakmunkásképző intézetek könyvtárai pedig szinte a nulláról kénytelenek indulni, hiszen az egy tanulóra jutó átlagos kötetszámuk (1,68) még az általános iskolainál (2,37) is alacsonyabb. Különös és érthetetlen ellentmondást derített föl a vizsgálat a könyvtári állomány és a tanulói létszám nagysága között. A 300 főnél kisebb létszámú általános iskolák 60 százalékában ötnél több kötet jut egy tanulóra. Az 1000 főnél is nagyobb létszámú iskolák 80 százalékában viszont egy tanulóra kettőnél is kevesebb kötet jut. E jelenség oka feltételezhetően abban keresendő, hogy az Irányelvek megjelenéséig (1971) az iskolák nem tanulólétszám szerint, nem progresszíven, hanem rosszul értelmezett „egyenlősdi” alapján kapták az amúgy is jelentéktelen összegű dotációt. Mind a Művelődésügyi Minisztérium (Irányelvek), mind a Munkaügyi Minisztérium azt a célt tűzte ki, hogy belátható időn belül el kell érni a tanulónkénti ötkötetes állományt. A jelenlegi dotációs lehetőségek mellett azonban a mintában szereplő általános iskolák csak huszonegy, a szakmunkásképző intézetek pedig húsz esztendő alatt volnának képesek a kívánatos szintet elérni. Ha pedig az országos statisztika adatait elemezzük, amkor az általános iskolák csak huszonnyolc esztendő múlva érhetik el a ma kívánatos minimumszintet! „Márpedig — írja V. Kulcsár Júlia — művelődéspolitikailag rendkívül fontos lenne, ha a két iskolatípus könyvtárainak ezen fejlődési szakasza legalább a 70-es években lezárulna. A vizsgálatunk feltárta számok és tények megrázó erejével szeretnénk figyelmeztetni a gyors és hatékony cselekvés halaszthatatlanságára !” A szakmunkásképző intézetek esetében a megoldást a szerző abban látja, hogy a Munkaügyi Minisztérium, illetve az érdjeti szakminisztériumok sürgősen emeljék föl a tanulónkénti 3,5 forintos dotációs összeget legalább hét forintra. Az általános iskolák rendkívül elmaradott könyvtári állapota pedig „hatékony társadalmi összefogást (is) sürget!” Az olvasó népért mozgalom keretében, a Hazafias Népfront, a KISZ, az Úttörőszövetség közreműködésével, az iskolai szülői munkaközösségek révén, gyárak, intézmények bevonásával „országos akciót kellene annak érdekében indítani, hogy társadalmi segítséggel minden iskolában korszerű könyvtár működjék”. E széles körű társadalmi mozgalom elindítására, szervezésére és irányítására pedig megfelelő összetételű országos bizottságot kellene létrehozni. V. Kulcsár Júlia kiemelkedő fontosságot tulajdonít az általános iskolai könyvtáraknak. A gyermekek nyolc esztendőt töltenek ebben az iskolatípusban, és a könyvtár művelődésre serkentő hatása éppen ebben az életkorban lehet a legerőteljesebb. A könyvnélküli, kultúrszegény környezetből érkező gyermekeknek az általános iskolai könyvtár adhatja meg az olvasásra szoktató impulzust. Márpedig szegényes, hiányos iskolai könyvtárakkal nem lehet a könyv és a könyvtár presztízsét megteremteni. A könyvtár csak akkor képes betölteni sokoldalú nevelő szerepét, ha „szüntelenül gyarapodik, képes a szüntelen megújulásra”. Győri György Könyvhiány az iskolákban ÉLET ÉS# IRODALOM