Élet és Irodalom, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)

1972-07-01 / 27. szám - Dessewffy László: Élni a kutúrával • publicisztika (3. oldal) - Berki Viola: Zarándokhely • kép (3. oldal) - Győri György: Könyvhiány az iskolákban • V. Kulcsár Júlia: Az iskolai könyvtárak helyzete (3. oldal)

1972. JÚLIUS 1. ­­ DESSEWFFY LÁSZLÓ: Élni a kultúrával »Az elődök kultúrája egy-kettőre el­­ párolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” (Kodály) Ma gyakorlatilag mindannyian bevándorlók vagyunk, még ha az utolsó harminc évben egyetlen méterre sem távolodtunk régi kör­nyezetünktől. Körülöttünk válto­zott meg minden és természetesen milliók változtattak valóságosan is helyet az országon belül. Csak ez magyarázhatja meg széles rétegek és korosztályok téblábolását, régi kultúrájának elvesztéséből adódó gyökértelenségét. Otthonunk a kultúra Ha a legtöbb embernek van is ma már valamilyen lakása, legyen az összkomfortos és kacsalábon forgó, otthona a szó kultúra­ értel­mében kevésnek van. Hát még ha otthonának a lakásán túli környe­zetét is hozzászámítjuk! Lakása csak alvásra való és búvóhelynek, ahonnan kizárhatja a világ kelle­metlenségeinek egy részét. A leg­sürgősebb tehát az lenne, hogy mindenki meglelje lakóhelyén az otthonát. Igaz, a munkahelyeknek is éppen elég tennivalójuk akad még a munkakörülmények és a lég­kör megjavításában, hogy az ottho­nosság érzését táplálhassák. Akik próbáltak már a munkahelyükön kulturális közösséget létrehozni, azok a megmondhatói, hogy gyak­ran mennyire formálisak, az örö­kös felbomlás határán billegnek ezek a közösségek, már csak a nem csillapodó fluktuáció miatt is. A la­kóhelyen sem kisebbek a nehézsé­gek, hiszen a „bevándorlóknak” még a megismerkedésre is alig van lehetőségük. A nagy átrendeződés hullámai egyszer majd mégis csak elülnek — mintha máris csönde­sülnének. Ahogy a régebbi korok emberei ismerték egymást szűkebb hazájukban, úgy az újabb generá­ciók születésüktől és az iskolából ismerhetik majd egymást. Az ő számukra, az ő érdekükben erősí­teni kellene az iskolai eredetű kul­turális összetartozást, olyan műve­lődési és sportintézményekkel, amelyek egész életükben összefűz­hetik őket A kultúra egyénit De ehhez előbb a kultúrát kell megszerezni, vagyis, a megtanulha­­tót megtanulva, élni is kellene vele. Akiben sem hagyomány, sem csa­ládi, sem közösségi nevelés, sem iskola nem keltette fel a művelt­ség igényét az a lakásában, a kör­nyezetében és a munkahelyén sem teremtheti meg valódi otthonát, gyökeret nem ereszthet, és nép, osztály, haza, emberiség mindörök­re ködös fogalmak maradnak a számára. A fiatalok többsége nem is nyolc, de tizenegy-tizenkét évig, egy ré­szük még tovább is tanul. Ennyi idő alatt mindenkit meg kellene hogy érintsen a kultúra levegője. Az iskola a tanulóknak mégis csu­pán egy kisebb részében képes a szakmai és az általános műveltség iránti valódi igényeket felkelteni. Az iskolai és az otthoni nevelés együttesen sem ad mindenki szá­mára igazi kultúrát. A rádió, a tévé, a sajtó és a mozi hálózata ma szinte az iskolához hasonló mér­tékben általános, a könyvtárak milliók számára hozzáférhetőek, ám a többség csak elfogadja, mert van, de már be nem fogadja. A fejlődés nem egyenletes, a fellen­dülést gyakran visszaesés követi.. Az egyszer már meghódított kultú­ra helyére beszivárog a silányabb pótlék. Pedig a statisztika szerint renge­teget költünk kultúrára. Az állami kiadások milliárdjain felül — már­pedig a művelődés teljes egészében ráfizetéses —, családonként, a sa­ját zsebünkből, évente csaknem há­romezer forintot. De jórészt tévére, rádióra, újságra, iskolai beszerzé­sekre. És ha a kultúrát tágan ér­telmezve a szebb ruhától a bútorig, az értelmes táplálkozásig mindent odaszámítunk, ki tudja, még meny­nyit költünk? És milyen ered­ménnyel? A kultúra elvesztésének alkalmai Művelődésben nagyobb a lemor­zsolódás, mint bárhol másutt. Az iskolásokban lehet leginkább fenn­tartani az érdeklődést, bár sokan közönyösen, egy kisebbség pedig minden kultúra ádáz ellenségeként hagyja el már az iskolát is, azzal a szent fogadalommal, hogy ő többé az életben nem művelődik, csak pénzt keres. Akiben a nevelés mégis nyomot hagyott, az sok eset­ben megreked érdeklődésében és ízlésében az iskola — tehát saját elmúlt fiatalsága — színvonalán. Ez a magyarázata, hogy az ilyen felnőttek két generációval elörege­dett ideálokat dédelgetnek mind­halálig. A továbbra is fejlődőké­pesek életében a következő határ­­állomás a munkába való kapcsoló­dás és a családalapítás kora. Ezt a fázist az eleven kultúra már csak nagyon kevesebben vészeli át. És végül az utolsó alkalom az érdek­lődés elvesztésére: az öregedés kezdete. A kultúrát bárki lenézheti és le­sajnálhatja, a kultúrálatlanság gyakran nem szégyen, sőt egyene­sen dicsőség, könnyű vele olcsó sikereket aratni. A kultúrát gyak­ran állítják szembe az élettel, mintha nem az élet lényege, em­ber voltunk legteljesebb kifejeződé­se volna, hanem valami idegen, természetellenes és gyanús dolog. Pedig a kultúra nem más, mint amit az emberi társadalom fizikai és szellemi munkájával létrehozott, s az egyénből személyiséggé fejlő­dő egyes ember számára fölhal­mozott Ha korunk uniformizált az nemcsak termelési, de nevelési kérdés is. Akiben nincs meg a ma­­gasabbratörés képessége, nem tud­ja a termékek tömegéből kiválasz­tani azt, ami egyéniségéhez illő. Mert a kultúra több, mint művelt­ség, és sokan éppen azt nem tanul­ták meg, hogyan éljenek anyagi és szellemi lehetőségeikkel. Hol ta­nulták volna? A nehézség éppen ezeknek a módszereknek átadásá­ban rejlik, az „újra meg újra meg­szerzés” módjában. De tanítani csak a legjobb min­taképeket, hagyományokat és ered­ményeket érdemes. Mindaddig, amíg ebben nevelés, oktatás, mű­velődés és tömegtájékoztatás nem következetes, addig fennmarad a tömegfogyasztás igénytelensége. Cselekvő részvétel Milyen úton-módon ismerhetné el ki-ki a maga életében a kultúra jogát és helyét? Legtöbben azzal mentik lustaságukat, hogy az erre rendelt intézményektől sem kapják meg a minimális kultúraalapot, az útmutatást. Erősen tartja magát az az előítélet, hogy a kultúra álmo­­sít. Pedig fordítva igaz. Az álmos­ság kultúrátlanít. Ha a széles ré­tegekhez szóló műsorokban az igénytelenséget kiszolgáló tömér­dek hordalék- és töltelékanyag mellett néhány magas színvonalú, érdekes, nemcsak a műveltséget, hanem a vele élés gyakorlatát a mindennapi életbe átplántáló mű­sor is ki tudná verekedni a helyét a befogadók szélesebb körében — az a fordulat kezdetét jelenthetné. De van-e ilyen? És az elfogadástól még milyen messze van a következő fokozat, a befogadás, amikor a puszta nézést és hallgatást felváltja a cselekvés, az első pár lépés a harmonikus és sokoodalú emberi lét útján! Ez a folyamat csak közösségben, értő és szerető segítséggel: iskolában, csa­ládban, munkahelyen és a lakó­hely kulturális közösségében me­het végbe. Az elszigetelt, magános­ságra ítélt ember számára a kul­túra is csak búvóhely, a valóságos élet helyettesítője, kábítószer az ellenségesnek vélt világ feledteté­­sére — végső soron önmagának visszája, sorvasztó magatartás. En­nek veszélyeit sem kell és nem is szabad letagadnunk. Ezek azonban­­z csak egészségtelen helyzetben fej­­­­lődhetnek ki. S­e igaz, a kultúra befogadásának i» van egy nagy buktatója. A jelen- tő­séget az ÉS-be már több írás érin-­­t­­tette. (Bajor Nagy Ernő: Irodalmi­­ fogadónap; Neményi László: Dilet-­­ tánsok.) Ez pedig a különböző mű- ı­vészetek és az irodalom „aktív”­­ művelőinek túlszaporodása.( Karinthy Frigyes már a század­­­­elején negyvenezer titkos dráma-­­ íróról beszélt, de mai, valóságos számukról is fogalmat alkothatunk. A Művelődési Minisztérium hat év előtti drámapályázatára három­­százhetven pályamű érkezett, négy gépelt példányban! Az ÚJ ÍRÁS most zárult novellapályázatára több mint hétszáz (!) pályamű ér­kezett. A különböző művészeti fő­iskolák rendszeresen többszáz je­lentkezőből kénytelenek szelek­tálni, tehát évjáratonként legalább ezer-kétezer fiatal hiszi, hogy al­kalmas valamelyik alkotó- vagy előadóművészi pályára. Az ÉS nemrégen közölt statisztikája sze­rint a múlt évben tizenegy irodal­mi folyóirat, illetve irodalmi ro­vattal rendelkező legismertebb napi- és hetilap csaknem négyszáz költő verseit mutatta be — eny­­nyien vallhatják tehát, hogy az országos tőzsdén jegyzik a nevüket. De elgondolni is rossz, miféle kul­turális zendüléshez vezetne, ha bármiféle szerv egyszer verspályá­zatot találni kiírni... A dilettáns­ kérdés Valamikor a műveltségi cenzus eleve egy szűk rétegre, annak mű­­vészkedő tagjaira korlátozta az utánpótlást — azok között is hány volt tehetségtelen! Ma azonban többszázezres, később milliós után­pótlási bázis alapján jó párezer, önmagát alkotónak érző emberrel kell számolni. Mi történjék velük, ha azért sem a matematikában és az esztergálásban, hanem a művé­szetekben kívánják megtalálni a hivatásukat? A kiválasztódás ma is zavaros körülményei hovatovább áttekinthetetlenné válnak. Mi le­gyen a „dilettánsok” — valójában amatőrök — tömegmozgalmaival? Elfojtani éppúgy nem tanácsos, mint szabadjára engedni. Helyes mederbe kellene terelni. Egyedül zenei életünk képes a magas színvonalú amatőröket úgy­­ahogy kielégíteni a nemhivatásos ének- és zenekarok kiterjedt háló­zatával, és ezek az együttesek oly­kor kiváló teljesítményt nyújta­nak. „Az igazi jó közönség a jó amatőrök serege” — írja róluk Uj­­falussy József a KRITIKA májusi számában. Ez azonban ma csak zenei életünkre érvényes. Igaz, a mindörökre amatőrökké lett zené­szek és kórustagok valóságos köz­érzetét nem ismerjük, de keveseb­bet hallunk róluk, mint az amatőr költőkről. Még a képzőművészet és az előadás jóképességű amatőrjei­nek is megvan az a kintjük, hogy érdeklődésüket átlényegítsék sza­bad idejük nemes foglalatosságává. Ilyesfajta példa után kellene do­­mesztikálni a félreismert lángész tévképzeteivel viaskodó irodalmi amatőröket és egyéb szegénylegé­nyeket is, ahelyett, hogy — mint gyakran megesik —, alantas faj­­zattá nyilvánítanák őket, meg sem különböztetve a nem kis számban jobb sorsra érdemes, de nem külö­nösebben tehetséges irodalmi mű­kedvelőket az akarnokoktól, a bo­londoktól, grafomániásoktól, fel­tűnési viszketegségben szenvedők­től. Ha az általános műveltségi színvonal emelkedik, legalább rész­ben lelepleződnek majd a művelt­ség hézagait megrohamozó akar­natok. A szellemi felemelkedés célja nem is lehet a dilettánsok szaporí­tása. De mindenki alkotó lehet a maga helyén, munkája és élet­módja által. Az életmód — a sok­oldalú műveltségeszmény minden­napos szolgálata révén — alkotássá emelkedhet, az otthonnal együtt, mint ahogy a népi kultúra, min­den magasabbnak az alapja, maga is a munka és élet összhangja volt. Alkotásai egyszerre szolgálták a munkát, az élet szépségét, az egyé­niség magasabbratörését. Száztizenkilenc — általános, kö­zép- és szakmunkásképző — isko­la könyvtárában végzett felmérést V. Kulcsár Júlia. Tanulmányát Az iskolai könyvtárak helyzete cím­mel a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése hozta nyilvánosságra. A felmérés adatai­ból — noha azok több vonatko­zásban eltérnek a hivatalos sta­tisztika által dokumentált orszá­gos állapottól — jellemző és nyug­talanító képet lopunk az iskolai könyvtárügy jelenlegi helyzetéről és ellentmondásairól. A három iskolatípus közül az általános iskola áll a legrosszab­bul. Míg például a megvizsgált négy esztendőben a közép- és szak­munkásképző iskoláknak több mint négyötöde kapott rendszeresen évi állománygyarapítási összeget, ad­dig az általános iskolák egynegye­de egyetlen fillért sem fordítha­tott könyvvásárlásra. Negyvenkét százalékukat rendszertelenül do­tálták, s mindössze 37 százalékuk kapott rendszeres állományfejlesz­­tési keretet. A dotáció összege gyakran alig több a semminél. A megvizsgált általános iskolák felében csupán évi 131 forintot (!) költhettek könyvvásárlásra. A középiskolák­nak 41, a szakmunkásképző intéze­teknek pedig 55 százaléka lopott 5000 forintnál nagyobb beszerzési összeget. Ne higgyük azonban, hogy e két utóbbi iskolatípus könyvtári hely­zete teljesen kielégítő. A középis­kolai könyvtáraknak általában ki­emelkedő helyzetük és lehetősé­gük van, egy részük azonban — főképp a községekben — átlagon aluli gondokkal küszködik. A meg­vizsgált középiskolákban átlago­san 11 kötet könyv és évi 12,5 fo­rint jut egy tanulóra, de a közép­­iskolák egyh­armadában az egy fő­re jutó dotáció még a hat forintot sem, a középiskolák egynegyedé­ben pedig az egy főre jutó állo­mánykötet az öt darabot sem éri el. A szakmunkásképző intézetek könyvtárai pedig szinte a nulláról kénytelenek indulni, hiszen az egy tanulóra jutó átlagos kötetszámuk (1,68) még az általános iskolainál (2,37) is alacsonyabb. Különös és érthetetlen ellent­mondást derített föl a vizsgálat a könyvtári állomány és a tanulói létszám nagysága között. A 300 fő­nél kisebb létszámú általános is­kolák 60 százalékában ötnél több kötet jut egy tanulóra. Az 1000 fő­nél is nagyobb létszámú iskolák 80 százalékában viszont egy tanulóra kettőnél is kevesebb kötet jut. E jelenség oka feltételezhetően a­b­­ban keresendő, hogy az Irányelvek megjelenéséig (1971) az iskolák nem tanulólétszám szerint, nem progresszíven, hanem rosszul ér­telmezett „egyenlősdi” alapján kapták az amúgy is jelentéktelen összegű dotációt. Mind a Művelődésügyi Minisz­térium (Irányelvek), mind a Mun­kaügyi Minisztérium azt a célt tűzte ki, hogy belátható időn belül el kell érni a tanulónkénti ötkö­tetes állományt. A jelenlegi dotá­ciós lehetőségek mellett azonban a mintában szereplő általános isko­lák csak huszonegy, a szakmun­kásképző intézetek pedig húsz esz­tendő alatt volnának képesek a kí­vánatos szintet elérni. Ha pedig az országos statisztika adatait ele­mezzük, am­kor az általános isko­lák csak huszonnyolc esztendő múlva érhetik el a ma kívánatos minimumszintet! „Márpedig — írja V. Kulcsár Jú­lia — művelődéspolitikailag rend­kívül fontos lenne, ha a két isko­latípus könyvtárainak ezen fejlő­dési szakasza legalább a 70-es években lezárulna. A vizsgálatunk feltárta számok és tények megrázó erejével szeretnénk figyelmeztetni a gyors és hatékony cselekvés ha­laszthatatlanságára !” A szakmunkásképző intézetek esetében a megoldást a szerző ab­ban látja, hogy a Munkaügyi Mi­nisztérium, illetve az érdjeti szakminisztériumok sürgősen emeljék föl a tanulónkénti 3,5 fo­rintos dotációs összeget legalább hét forintra. Az általános iskolák rendkívül elmaradott könyvtári ál­lapota pedig „hatékony társadalmi összefogást (is) sürget!” Az olvasó népért mozgalom keretében, a Ha­zafias Népfront, a KISZ, az Úttö­­rőszövetség közreműködésével, az iskolai szülői munkaközösségek ré­vén, gyárak, intézmények bevoná­sával „országos akciót kellene an­nak érdekében indítani, hogy tár­sadalmi segítséggel minden isko­lában korszerű könyvtár működ­jék”. E széles körű társadalmi mozgalom elindítására, szervezé­sére és irányítására pedig megfe­lelő összetételű országos bizottsá­got kellene létrehozni. V. Kulcsár Júlia kiemelkedő fontosságot tulajdonít az általános iskolai könyvtáraknak. A gyerme­kek nyolc esztendőt töltenek ebben az iskolatípusban, és a könyvtár művelődésre serkentő hatása éppen ebben az életkorban lehet a leg­erőteljesebb. A könyvnélküli, kul­­túrszegény környezetből érkező gyermekeknek az általános isko­lai könyvtár adhatja meg az olva­sásra szoktató impulzust. Márpe­dig szegényes, hiányos iskolai könyvtárakkal nem lehet a könyv és a könyvtár presztízsét megte­remteni. A könyvtár csak akkor képes be­tölteni sokoldalú nevelő szerepét, ha „szüntelenül gyarapodik, ké­pes a szüntelen megújulásra”. Győri György Könyvhiány az iskolákban ÉLET ÉS­# IRODALOM

Next