Élet és Irodalom, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)
1972-11-04 / 45. szám - Faragó Vilmos: Családi összejövetel • színikritika • Tiszta vizet a fejekbe. Mikroszkóp Színpad. Rendező: Marton Frigyes (12. oldal) - Fábián László: A katarzis fájdalmai • filmkritika • Fekete tollú fehér madár. Rendező: Jurij Iljenko (12. oldal) - Sánta Ferenc: Kusztos Endréről • megniytóbeszéd • Elhangzott a Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállításon (12. oldal) - Kusztos Endre: Táj • kép (12. oldal)
CSALÁDI ÖSSZEJÖVETEL Vannak pillanatok a Mikroszkóp Színpad új műsorában, amikor azt hisszük, valami tematikai rendezőelv sorakoztatja majd egymás mellé a kabaréjeleneteket. Az országos jubileum járvány például, általában, vagy a kilencvenkilenc éves Budapest-centenárium, különösen. De aztán kiderül, hogy ezek csak futó ötletek, tematikai rendezőelv nincs; a jeleneteket nem rendezőelv, hanem rendező személyiség, Marton Frigyes, sorakoztatja egymás mellé, kapcsolatot pedig Komlós János csevegése teremt közöttük, illetve az a dicséretes szándék, amelyet a morbidan vicces műsorcím-képzavar fogalmaz meg: Tiszta vizet,a fejekbe. És hát, éppenséggel jól van ez így is. Egy kabaré megengedheti magának a lazaságot, a tematikai sokféleséget. Legfeljebb annyit kockáztat vele, hogy semminek igazán a végére nem jár, csak feldob ezt is, azt is, mint a zsonglőr, meg-megvillannak a zöld-sárga-kék-piros labdák, aztán hopplá, vissza a kosárba: meghajlás, taps. Másnap már alig emlékszik a néző a részletekre, sok viccet hallott, de a vicceket kevesen tudják megjegyezni; csak az összbenyomásra emlékszik, arra, hogy jókat nevetett, jól érezte magát, majdnem otthonosan, mert nem is vendégnek tekintették, hanem barátnak egy családi összejövetelen, ahol mindenki nagyon okos vicceket mesélt, ahol elromlott a diavetítő, de ezen is jót lehetett kacagni, ahol rá-rászóltak egy-egy elkésett nevetőre: „Mi az, leesett a tantusz?”, és ahol a politikáról meg a politikusokról is valami családias benfentességgel tárgyaltak. Ez utóbbira majdhogynem részletesen is emlékszik, mert ezt tavaly is, meg tavalyelőtt is tapasztalta; úgy látszik, családi szokáshagyomány ez a Révay utcában meg a Nagymező utcában. A szakmabeli kritikus résztvevők „KGST-revünek” nevezik a műfajt: tánccal, énekkel, népviseletes emberekkel vagy bábukkal eljátsszák, hogy melyik baráti ország miként viselkedik. Iván megfontoltan, Ion kifelé kacsingatva, János tüzes bölcsességgel, az egyik Jan így, a másik Jan úgy, Johann meg amúgy — mindenesetre nehéz nevetni rajta, nemcsak mert visszaköszön már, hanem mert első ízben is humortalan volt, leegyszerűsítő. A külpolitikai revük is ilyenek, meg az ősmagyar revük, ha csiklandoznak közben, akkor is nehéz a közel-keleti politikusok bábfiguráin kacagni, vagy azon, hogy előállnak, isten tudja, hányadszor, honfoglaló őseink, és jól ismert anakronizmusokkal megtárgyalják: keletre menjünk-e, vagy nyugatra, kalandozzunk-e „nyugati cuccokért” vagy sem. Vannak témák, amik nem „illők” kabarészínpadra? Nincsenek. Hogy mennyire nincsenek, azt Hofi Géza sakkmesteri paródiamonológja bizonyítja, jófajta példájával a benfentességnek: úgy nevettünk a parodizált vezető politikuson, hogy az minden tapsnál kifejezőbb és őszintébb szeretetnyilvánítás volt. A jó kabaré, úgy látszik, nemcsak haragra nevel, hanem szeretetre is. Ezért az élményért, s a belőle fakadó tanulságért önmagában is érdemes elmenni a Nagymező utcai családi összejövetelre. Faragó Vilmos SÁNTA FERENC: Kusztos Endre: Táj KUSZTOS ENDRÉRŐL Igaz a szigorú és egyszerű törvény, hogy a gondolat, a téma meghatározza az eszközt, anyagot, formát és ezeknek a legpontosabb illeszkedése közelítheti leginkább a szépet De, ahhoz, hogy a gondolat ilyen parancsoló erővel vonzza megjelenési formáját, nagyon tisztának és félreérthetetlennek kell lennie. Ez pedig azon múlik, hogy a művész mennyire ismerte meg önmagát, alkatának, jellemének meghatározó hajlamát és a tehetségének a természetét. S hogy megfogalmazta-e azt, hogy miben látja legfőbb dolgát a művészetben, mely titkok feltárására indul s e dologban melyek azok a kérdések, amelyekre leginkább választ óhajtana adni. Kusztos Endre művészete ennek az igen nagy elmélyültséget és fegyelmet kívánó feltételnek és penzumnak a szép példája. Birtokába került ennek a tudásnak és következésképpen eljutott a ritka adományhoz: egyéniség és ábrázolás bonthatatlan harmóniájáig. Oly harmóniáig a művészetben, mely magában fogja és sérthetetlenül bizonyítja azt is, hogy a világról szólani úgy kell, hogy az örökérvényű a magunk módján mondassák el. Hogy a mindenkor érvényesnek a magyarázata félreismerhetetlenül ott viselje egyszeri és megismételhetetlen hangsúlyát a szavainknak, összetéveszthetetlen vonását szellemünknek. A legnehezebb s tulajdonképpen egyetlen próbája ez a tehetségnek a művészetben. Ott tehát, ahol a tárgy évezredek óta változatlan, s ahol az elődök vállalkozásai, s mégoly nemes hagyományai is, semmire nem köteleznek. Mert itt különbözik a művészet is leginkább a tudománytól. Az axiómáról axiómára építkezik, és senki benne nem hagyhatja figyelmen kívül az előtte voltak törvényeit. De a művész legmagasztosabb joga s kötelessége is, hogy úgy s akként magyarázza a világot s annak minden dolgát, amint számára leginkább tetsző s megnyugtató. Ebben a hatalmas és gyönyörű feladatban nyughatatlan, mióta először vetette a szemét a világra, s ennek a szabadságnak az elvehetetlen kötelességében él s munkál. Ezek a művek, amelyeknek a megtekintésére összegyűltünk, mind erről tanúskodnak. S úgy hiszem, hiánytalanul. Itt van előttünk, amit az alkotó legfontosabbnak Megnyitó beszórt a Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállításon ítél. S ez az ítélet, a tárgynak ez a kiválasztása, ez a mondanivaló teljes bizonyossággal az, ami mindannyiunknak legszüntelenebb igénye: a látszat zavara mögött feltárni a rendet, a felszín sok formájú és színű kavargása alatt meglelni a mindent összetartó törvényt... Az ember legnemesebb vágyát és akarását célozzák tehát, azt, hogy mindennek legbensőbb értelmét kutatja és nem nyugszik ebben a fáradozásában. Legnagyobb erénye éppen azért, hogy az esetlegesben, a pillanatban, a részletben elmerülve a nem változót, az örökké valót érzékelteti. Az élet percnyi vereségében például az újra és újra megújulni képeset, a legyőzhetetlent. Az ember kicsinységében a megszűnhetetlenségét. Minden parányban, annak fontosságát az öszszesben, hogy ezáltal is elmondhassa, hogy a megismerés éppen e kicsiny helyének és funkciójának meghatározásán keresztül történik. Tiszta és pontos felismerés ez, mely azonban soha egy pillanatra nem feledkezik meg arról, hogy láthatóvá tegye a rész méltóságos különbözőségét is, és önmagában való szépségét. Micsoda tisztelete ez az élet legkisebbjének is. Micsoda tisztelete ez a világnak! Micsoda szép és nemes alázata az embernek a mindenség előtt. Ez az, amire leginkább figyelnünk kell itt. Mert ezáltal, ennek az útján igyekszik minden kézmozdulat e lapokon a teljesség rendje felé, s mondja gyönyörű dicséretét a legkisebbnek is, ami létezik. Példát és mestert, tanítót keresni e rajzművekben nem valós meddő dolog. Az elődökre utaló forma jegyek csupán közös ihlető jelei a nagyra törő vállalkozásnak. A személyiség utánozhatatlan valósága múlja túl őket. Ami ebben a szuverén művészetben a közösre, a hasonlóra mutat, nem egyéb az egyforma gondnál és felelősségnél. Ezt pedig emberi méltóság és alázat táplálja, melyben ott nyugszik az útra engedő szülőföld, a kisebb közösség — a pusztíthatatlan erejű közösség —, Erdély világa és szelleme. Kusztos Endre művészetének mindenkor való érvényességében ennek a földnek az eidosza szól, külön hangon gazdagítva a harmóniát. E kemény és szigorú résznek a mindig az egészre, a teljességire törekvő méltóságos ereje, példázva azt is, hogy a legnagyobbra vállalkozni úgy lehet, ha otthona földjén meríti s újítja egyre az erejét a művész. MŰVÉSZET film A katarzis fájdalmai ““ Valaha a gólya ember volt. Csak fölsőbb hatalmak változtatták madárrá és csak akkor nyerheti viszsza emberi alakját, ha elpusztította, fölfalta, megemésztette a világ összes undokságait, s azóta a madár hosszú lábával bekalandozza a mocsarak fertőit, hosszú csőrével turkál a pocsolyákban , mert fogyhatatlanok a világ undokságai, hüllők és férgek kúsznak föl a mélységekből, rejtekekből minduntalan, és ez már nem mese, ez a kegyetlen és pusztíthatatlan valóság akárcsak az, ahogy a koravén gyermek heveny indulatában elemésztené a gólyát, őt okolván a család megszaporodása miatt, hiszen a mesék, az ábrándok környékén élő ember aligha érzékelheti mindig pontosan, mikor hagyta el a valóság szféráját, mikor emelte át képzelete az álmok bozontos erdeibe, ahol egy pillanatra az elesett is megkaphatja az önvédelem illúzióját, fölszabadíthatja lelkét a félelmek sötét béklyóiból, ám — kétségtelen — a kaland veszedelme is jóval nagyobb, hiszen nincsenek kitapintható, gyöngébb szemmel is fölfedezhető útjelzők, mert rengeteg az álom, beláthatatlan és bejárhatatlan vadon, rejtettek fényes tisztásai is, oltalmazó barlangjai is borzongatóak, s oly ritkák, eldugottak kijáratai; élt egyszer egy szegény, öreg harangozó, volt neki — lehetne az újabb mesét kezdeni, majd a két mesét egymásba gyúrni, rácsodálkozni a gólyaember gólyafiaira, e szűnni nem akaró orgonasíp-vonulatra, és akkor Jurij Iljenkohoz illő allegóriával elmondtam volna filmjének vázát, csakhogy könynyen azt hihetnék, mesével van dolguk, gyermekded gügyögéssel, holott egy nép, egy nemzet életéről, egyik nagy sorsfordulójáról szól a Fekete tollú fehér madár, miként a mesék is valaha ilyen sorsfordulókat kívántak megörökíteni, az emberiség gondjaira, a létezés titkaira választ keresni, s noha nehéz a válasz a hajdan volt ködébe vesző kérdésekre, még nehezebb a ma problémáira, a közelmúlt fájdalmasan súlyos eseményeire, miután pedig Iljenko valóban egy egész nép sorsát akarja megvilágítani, történelmét megérteni és megértetni, különösen nehéz feladatra vállalkozott: ezért is fordul a népmesék sűrített jelképiségéhez, a népballadák kihagyásos-elhallgatásos szerkezetéhez, az újabb keletű paraszti mítoszokhoz, hogy a mese-parabola ívével átfogja ezt a hatalmas folyamatot, a népballada-szerkezettel beláthatóvá, tragikus mozzanataiban kiélezetté redukálja a hömpölygő történést, s a mítoszok példájára kanonizáljon erkölcsi elveket, amelyek az egyént még szorosabban kapcsolhatják a közösséghez, hiszen minden cselekvés csak a közösség érdekeihez viszonyítva értékelhető — vallja következetesen a film; a filmbeli megsokasodott ukrán család szinte az egész ukránságot szimbolizálja, a három legnagyobb fiú sorsában a közelmúltnak majd minden történelmi lehetősége jelen van, a belső háborúé, a testvérgyilkosságé is. Petr, fölismerve a történelmi realitást, a szovjet csapatok oldalán vesz részt a háborúban (sőt, magával viszi apját is), Oresztet egy szerelmi konfliktus tisztázatlan dacossága a nacionalisták közé sodorja, Bogdan bujkál a háború elől, mígnem Oreszt testvérgyilkossága után (megöli Petret, aki menteni igyekszik fivére szerelmi vetélytársát, a szovjet katonát) beáll a Vörös Hadseregbe, majd a frontról némán kukán hazakerülve leszámol Oreszttel: ez volna hát a szűkebb cselekmény, ehhez már csak a negyedik fiú, a szemünk láttára fölnövekvő, kissé hóbortos Georgij sorsvonala tartozik: neki szól a mese a gólyáról, ő az, aki magára veszi a világ bűneit (összeházasodik a falu cédájával), ő a megtestesült tisztaság, akihez nem érhetnek föl ezek a bűnök, benne szublimáltan jelen vannak a testvérek jeles vonásai, Petr lázadozása a jobbért, Bogdán áldozatkészsége, Oreszt kemény makacssága, s mindezek által tiszta, bűntelen, megfertőzhetetlen marad, méltó az emberként továbbélésre, míg a többiek elpusztulnak, eltűnnek. Petr hősként (halála reményteli új élet indulása), Oreszt keserves szégyenben, Bogdánnak hitehamva se marad a végzet ítéletének végrehajtása után; csak Georgij él tovább hasznos és tiszta életet (fehérköpenyes orvosként hozza vissza a rendező), teszi a dolgát, hogy még tisztább legyen a világ, hogy örökre kipusztítsa rútságait; az asszonyok pedig szülik fiaikatlányaikat, hogy benépesedjék ismét a föld, hogy ne fájjanak olyan elviselhetetlenül a halottak — és ezúttal ez sem hangzik rezignáltan; a katartikus megújulás fájdalmai leginkább Oresztre terheltetnek, aki újdonsült menyecskét szöktet, aki a földet tíz körömmel védené, aki fékezhetetlen indulatában hegyeket kóborol be, barlangban hál, ő, akinek a filmben a legtöbb megértés jut, és az mégsem szimpátia, ő a sorstragédiák hőse, útja elkerülhetetlenül viszi bukása felé, mert leginkább hiszi illúzióit, mert eltévedt álmai beláthatatlan rengetegében, ahonnét visszafelé egyetlen út sem vezet, önmaga égette föl a visszatérés útjait. Oreszt üvegesedő tekintete föltámaszthatatlan ábrándvilágot fátyoloz el, csupán Georgij világa életképes (már-már mesehősként hárítja el a rátörő orgyilkos veszedelmet), ám Oreszt pokolra szállása nélkül az is csak egy gyönyörű szép mese csábító képtelensége lenne. Iljenkó szeretettel gondoz, őriz romantikát, majd végül szigorúan megrostálva, csupán a realitásokban is tovább folytatódó mítoszokat fogadja el: a mártíromság mítoszát, a szeretet mítoszát, a létezését és a morális tisztaságét, és a múltba utalja a föld lenyűgözően hatalmas, ám fullasztó mítoszát, mely évszázadokon át forrasztott egybe népet, nemzetet; fájdalmas ez a búcsú, keserves a küzdelem a minduntalan föllobbanó nosztalgiákkal — de forradalom az elszakadás, forradalomról beszél Iljenko filmje, amely ukránokban, bennünk (kelet-európaiakban) zajlik szebb, tisztább életünkért viszszanyert emberségünkért. Fábián László IRODALOM 1972. NOVEMBER 4.