Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1973-03-17 / 11. szám - Timár György: A csodatevő | Misztérium • vers (7. oldal) - Olajos György: tusrajza • kép (7. oldal) - R. Zs.: Rendhagyó párbeszéd • Tájékozódás • A Lityeraturnaja Gazetában Jevgenyij Jevtusenko költő és Jevgenyij Szidorov kritikus beszélget (7. oldal) - Eörsi István: Közbűnök, magánkétségbeesés • Tájékozódás • Stephen Spender elemzése a The New York Review of Books-ban (7. oldal)

TÍMÁR GYÖRGY: A csodatevő Az egész testem megfeszül a fán, és mit adtam nekik? Kenyér van, bor van mindük asztalán. De meddig ér e hit? Hány nemzedék jön-megy, beérve még látomásaival, mert nem igazi kenyér az ebéd és nem igazi hal? S ha megkapják (hisz ezért feszülök) a kenyeret-halat, álom híján az álmodó szülők hitéből mi marad? Már nem is tudom, mi a fontosabb és mi a kevesebb: a hit­e, vagy hogy igazi halat s kenyeret egyenek? A kétely átszögell. Uratok teste lázakkal van teli. Lassan körém ereszkednek az este sötét lebenyei. Misztérium Fohászok füstmárvány oszlopai tartják a kupolát A pap fölemeli az összeadás jelét és a kenyér átlényegül hasabban A falakon pufók angyalarc buboréka pattan Keves térdeplőn méretik bűn és érdem A meg nem görnyedőket öt orgonasíphang szegzi át Ne kelj fel Ne járj Lehet hazamenni térden Parancsra népet irtani semmiképp sem lehet andalító érzés, de a pa­rancs ténye — kétes biztonságú — erkölcsi óvóhelyet biztosít azoknak, akik csak végrehajtották szervezett közösségek céltudatosan kitervelt disznóságait. Az eszményi parancs­végrehajtó számára tevékenységé­nek célpontja közönyös tárgy — hi­vatástudata és felelősségérzete csak ahhoz az intézményhez köti, amely­nek történetesen a tagja. De mi történik akkor, ha a népirtó sza­bálytalan módon nem a saját lo­bogójával azonosul, hanem azok­kal, akiket irt? Milyenek a hétköz­napjai, a mentséget, milyen skizo­fréniát fejleszt ki magában? A „Parancsra tettem” fedezékéből ki­bújva milyen érzéssel néz körül az önmaga­ okozta pusztulásban? Az a két háborús verseskönyv — egy antológia és Michael Casey kö­tete —, amelyről Stephen Spender ad hírt a The New York Review of Books-ban, olyan költőket szólal­tat meg, akik amerikai katonák vol­tak Vietnamban, és akik, mint az antológia előszava írja, érzelmileg és erkölcsileg mindinkább azono­sultak a vietnami néppel és az or­szággal. „E kötet költőit az jellemzi, hogy aktív módon felismerik ön­magukban a kín és a háború ügy­nökeit — és azt, hogy ők maguk sa­ját kegyetlenségeik «ügynök-áldo­zatai».” Ez a folyamat gyötrelmes, és azzal a felismeréssel jár, hogy „nincs visszatérés az ártatlanság­hoz.” Spender a maga éleselméjű mód­ján elemzi az ártatlanság itt hasz­nált fogalmát. Angol megfelelőjével ellentétben, amely arisztokratikus, individualista, és az ősi, természeti ember civilizatórikus megronthatat­­lanságának hitéből táplálkozik, az amerikai ártatlanság demokratikus fogantatású volt, és kollektív szel­lemiségű, mivel itt „mindenki a demokratikus folyamat része, és na­gyon kevés hely akad, ahol az em­berek olyan természettel érzik kap­csolatban magukat, amely azonosít­ható valami szent és magasztos múlttal.” Spender a várakozás ame­rikai ártatlanságáról beszél, amely abból fakad, hogy az amerikai ott­honosan mozog honfitársai között, és tudja, hogy seregestül vannak köztük őszinte és megbízható embe­rek is. „Az a gondolat vezet az amerikai ártatlanság elvesztéséhez, hogy az egész társadalom egy va­lóban gonosz hatalom markában van, és hogy csak úgy küzdhet ez ellen az ember, ha elfogadja — el­fogadja önmagában, mint ahogy fel­ismeri másokban is.” Az ártatlan­ság persze természeténél fogva nem nyerhető vissza, ha valamely elhi­vatottsági érzéstől áthatott nemzet rádöbben arra, hogy önmagáról és intézményeiről kialakított elképze­léseit sajátkezűleg mocskolta be, akkor a költészetnek nem a szüzes­ség siratásán vagy látszatának visz­­szaszerzését célzó ízléstelen műté­teken kell buzgólkodnia, hanem hangot kell adnia a szégyennek, ha­dat üzenve az illúziók maradékai­nak. „Ez a költészet kísérlet arra, hogy megbirkózzon egy lidércnyo­mással, a nemzeti őrülettel” — vall­ja az előszó. Stephen Spender megütközik azon az ellentmondáson, hogy a kötetek szerzői a verset látták ugyan a leg­jobb eszköznek álláspontjuk kifeje­zésére, és arra, hogy a szörnyű szi­tuáció elemeit a legkoncentráltabb módon olvasszák egységbe saját kü­lönleges, aprólékosan ábrázolt drá­májuk keretei között, de a hely­zetükkel való szembenézés termé­szetéből következően lemondtak a líra csaknem valamennyi hagyomá­nyos ismérvéről. Nem a költői hír­név vágya sarkallta őket, verseik­ből többnyire hiányzik a költő „köl­tői” jelenléte, szinte egyáltalán nincs bennük metafora, kép. Spen­der főként az írók önmegtagadását érzi megindítónak, azt, hogy semmi más nem érdekli őket, mint hogy „hangot adjanak egy múló pilla­natba zsúfolt különös, végtelen agó­niának”. Ennek ellenére — vagy ta­lán éppen ezért — a verseknek leg­alább egy része Spendernek és a cikkében közölt idézeteknek a ta­núsága szerint remekül sikerült. Személytelenségük költői kifejező eszközzé válik: személytelen a ka­tona is, aki a tömérdek szenvedést okozza, és személytelennek látja a szenvedést is, amelyet okoz, hi­szen mire megismerkedne valamely iszonyú látvánnyal, máris újat kell létrehoznia. A személyes önvád részletes ecsetelésénél összehasonlít­hatatlanul megrázóbbak a tények, amelyeknek e költők tömör króni­kásai és objektív tanúi akarnak len­ni. De a krónikás a háttérbe hú­zódva is kifejezi személyiségét a tények kiválasztásában, csoportosí­tásában és abban az — olykor szenvtelenséget mímelő — indulat­ban, amellyel elénk tárja őket. Rá­adásul a borzalmak puszta leltáro­zása is — kimondatlanul — szub­jektív töltést kap, hiszen itt min­den leírt szó a szerző költészeten kívüli — vagyis katonai — énje el­len fordul. Ezért logikus Michael Caseynek az a tanácsa, amely sze­rint Ha van egy farmod Vietnamban és egy házad a pokolban add el a farmot és menj haza — mert elkötelezetten és töményen fe­jezi ki a „közbűnök és a magán­kétségbeesés kombinációját”, amely a költészet értékeinek végső öncé­­lúságát valló Spender szerint is olyan színtérre helyez bennünket, „ahol az irodalmi célok melléke­seknek látszhatnak az élet bűnei­hez képest.” Eörsi István KÖZBŰNÖK, MAGÁNKÉTSÉGBEESÉS 1973. MÁRCIUS 17. TÁJÉKOZÓDÁS. RENDHAGYÓ PÁRBESZÉD A Lityeraturnaja Gazeta egyik február végi száma érdekes és tanulságos párbeszédet közölt. Jevgenyij Jevtusenko költő és Jev­­genyij Szidorov kritikus beszélgetéséből sok mindent megtudunk; a lényegre tapintó kérdések, az egyenes válaszok tiszta vonalakkal rajzolják az olvasó elé Jevtusenko régóta és sokféleképpen vitatott líráját, költői magatartását és céljait. Néhány részletet közlünk a dialógusból. A „szigorú életkort”, a negyve­nedik évét betöltött költőt józan összegezésre inspirálja a kritikus. Szokatlan módon magát Jevtusen­­kót kérdi meg: melyek a Jevtu­­senko-versek legfőbb hibái? JEVTUSENKO: Talán mindenek­előtt a bőbeszédűség, a szájbará­­gott gondolatok. Azt hiszem, ez a hiba abból a boldogító és ugyanak­kor veszélyes tudatból ered, hogy olvasóim a legkülönfélébb embe­rek ... Számomra a költészet, val­lomás mindenkinek, nem a szelle­mi eszperantisták szűk körének. Néha azonban, arra törekedve, hogy mindenki értsen, a didakticizmus, az agyonmagyarázás hibájába esem. Nincs bátorságom a végig­ nem­­mondáshoz. SZIDOROV: Gondolom azonban, egyetért velem abban, hogy a lírá­ban gyakran úgy fordul: a költő szava, ha egyetlen embernek, akár saját magának vall, biztosabban ér el a nagy tömegekhez ... Nincs-e az ön programjában ellentmondás, szétszórtság, sietős törekvés, hogy futtában, egyszerre oldjon meg min­den kérdést, s mindenen rajta hagyja akár futó érintését? JEVTUSENKO: Csakugyan arra törekszem, hogy „átöleljem az át­­ölelhetetlent”, egyszerre érintsek minden problémát, sőt megpróbál­kozzam azonnali megoldásukkal. Ilyenkor hamis vágányra térek, az áhítottat valóságnak ábrázolom, bár ezt abból az őszinte vágyból te­szem, hogy valósággá is váljék. Enélkül a mohóság nélkül nem lé­teznék, mint olyan, az irodalomban. A kritikus Jevtusenko költésze­tének viharos sodrát, iramát elem­zi. SZIDOROV: Az ön istene a perc, az azonnali reagálás, azért árad és mozog minden a verseiben. A sebes sodrú élet elszalad és újratámad minden pillanatban, ennek rendkí­vül fontos rögzíteni az elfutót, ami­ről nem mindig érzi, hogy az a magánéletnek és a társadalom tör­ténetének mozzanata. Ez az ereje, a gyöngesége, és végső összegezés­ben ismételhetetlensége Jevtusenko költészetének. A költő így személyesíti meg az önkontrollt, az írói lelkiismeretet: JEVTUSENKO: A költőben, be­lül, ott kell ülnie egy gúnyos, bölcs manónak — afféle hordozható, sze­mélyes használatú parodistának —, akit epés, de termékenyítő csúfoló­dásra ingerel minden, amit a költő papírra fröccsent. SZIDOROV: Úgy rémlik, dialógu­sunknak ilyen címet lehetne adni: „Jevtusenko — Jevtusenko ellen”. Nem zavarja ez? JEVTUSENKO: Aki ebből a lá­tószögből olvassa verseimet, meg­győződhet róla, hogy én magam sokkal több éles szót mondtam már magamról, mint valamennyi kriti­kusom együttvéve. Némelyik olva­só ezt valami hivatalos nyomás alatti szánombánomnak hiszi, a másik önmegalázásnak, vagy éppen büszkeségnek, a harmadik gyerekes öntetszelgésnek. A kri­tikus megjegyzi, hogy a permanens bűnbánat néha póz is lehet. Nem szabad egyre-másra bűnbánatot tartani, aztán újra ugyanabba a hibába esni. Jevtu­senko lírai hőseinek szemére egyéb következetlenséget is vet. SZIDOROV: Az ön hőse például képes olyan morális problémába botlani, amelyet az emberek több­sége már régesrég megoldott, vagy amely nem is létezik. JEVTUSENKO: Morális téren nincsenek egyszer és mindenkorra megoldott problémák. Az a kifogás, hogy a költő „már régesrégen meg­oldott” morális kérdéseket old meg, egyenlő azzal a kifogással, hogy verseket ír. Szidorov ezután Jevtusenko költői modorát teszi mikroszkóp­ja alá. Megjegyzi, hogy stílusát sokan eklektikusnak tartják. Jev­tusenko véleménye szerint a köl­tőnek valamennyi társától tanul­nia kell. Felsorolja mindazokat a költőket — kortársakat és elődö­ket —, akiket mestereinek tekint: Kirszanovot és Mezsirovot, Mar­­tinovot és Szluckijt, Vinokurovot és Vlagyimir Szokolovot, Puskint, Lermontovot, Blokot, Jeszenyint, Majakovszkijt. JEVTUSENKO: A vers: az élet maga. Miközben belenézek, bele­hallgatok a valóságba, különféle hangokat hallok, ezeket sajátosan, a magam módján alakítom át... Természetesen nekem a legnehe­zebb eldöntenem, vajon van-e „sa­ját arcom”. Arra, hogy van, az egyik legtárgyilagosabb bizonyíték: a számtalan paródia. A másik (ez elég szomorú): az utánzók. Sajnos, ilyenek is vannak. Az eklektikus stílusomról folytatott vitát azzal zárnám le: a robbanóanyagnak sok összetevője van, de ha robban, „ek­lekticizmusa” igazolódott. SZIDOROV: Akkor, ha nincs el­lenére, térjünk rá a „robbanó” ver­seire. Kétségtelen, hogy Jevtusen­ko ereje, publicisztikus, közéleti temperamentuma, amelyet egyéb­ként néha kissé mesterségesen szít fel magában ... Utolsó versesköte­teiben ... aktív szónoki hang zen­­dül fel, amely a majakovszkiji ha­gyományokra emlékeztet. Ismerjük állásfoglalását a „csendes” és a „hangos” költészet vitájában, mégis: a közéletiség a költészetben ma már bonyolultabb fogalom lett. JEVTUSENKO: Maj­akovszki­jtól azt tanultam és tanulom, hogy a költészet a jövőért vívott forradal­mi harc... A költészet az agitációs, frontális támadás eszköze volt, s az akkori idők alacsony műveltsé­gi foka arra késztette Majakovsz­kijt, hogy alaposan leegyszerűsítse verseit... Ma, amikor a tömegek kulturális színvonala jelentősen emelkedett, frontális támadásra már nincs szükség, bár magam is beleesem még ebbe a hibába. Ma­jakovszkij, ha élne, ma másképp írná verseit. Ez persze nem jelenti azt, hogy az agitáció elvetendő, de a mai agitátornak olyan költői fel­hívást kell intéznie a tömegekhez, amely megfelel mind az emberek fejlett tudatának, mind a huszadik század második fele bonyolulttá vált problémáinak. A költő és a kritikus között a műfajokról is szó esett. Szidorov úgy véli, hogy Jevtusenkónak még nem egészen sikerül a nagy for­mátumú poémákkal megbirkóznia. Szétesőnek, kaleidoszkóp-szerűnek érzi több nagy elbeszélő költemé­nyét. Végül a jövendő tervek iránt érdeklődik. JEVTUSENKO: Mostani munkám — egy nagy terjedelmű, ahogy ön nevezte, „kaleidoszkóp-szerű” elbe­szélő költemény — megírása után néhány kisebb lírai poémát terve­zek, majd belefogok ismét egy ter­jedelmesebbe. Meghatározott nevű ember lesz a hőse, aki nemzedékem tipikus vonásait testesíti meg. SZIDOROV: Beszélgetésünk ideje lejár. A negyvenedik év a józan megfontolások éve, s az ön alkotói felelőssége, úgy érzem, költészeté­nek újabb, mélyebb korszakát ér­leli. JEVTUSENKO: Egyik festőbará­tom nemrég azt mondta: — Úgy érezzük néha magunkat tulajdon alkotómunkánkban, mint egy szo­bában, amelyet a tapéta legapróbb foltjáig ismerünk, és amelyet ununk egy kicsit. Ezért néha, teljesen ér­telmetlenül, átrendezzük a búto­rokat, kicseréljük a kárpitozást, vagy elutazunk valahova. Pedig le­het, hogy akár az Aranykulcsocska meséjében, valamelyik régi kép mögött titkos ajtó rejtőzik, amely másik, varázsos világba vezet... Azt hiszem, barátomnak igaza van. A költőnek a maga megújulásához nem a metaforák bútorait kell át­rendeznie, nem a témák kárpitját kicserélnie, fürdőhelyre sem kell utaznia, hanem meg kell találnia azt a bizonyos ajtót, és természe­tesen a kulcsot is hozzá. R. Zs. B IRODALOM!

Next