Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-06 / 1. szám - Molnár Géza: Az íróasztal varázsa (3. oldal) - Sziráki Endre: litográfiája • kép (3. oldal)
MOLNÁR GÉZA: AZ ÍRÓASZTAL VARÁZSA Minden generáció megjárja a maga kálváriáját, s a kisebb teher is lehet nehezebb, ha kevésbé edzett vállakra rakják. Az egyén mindig a maga kínjától gyötrődik legjobban, s neki a talpába ment tüske jobban fáj, mint az, hogy szomszédjának levágták a fél karját. A generációs ellentétek legtöbbször ebből az egyszerű tényből fakadnak: az élet tényeinek az egyéni léttől elvonatkoztatott objektív értékelése a különböző generációk számára szinte megoldhatatlannak tűnő követelmény, egymás gondját-baját, sorsát kölcsönösen alábecsülik. Én magam éppen azt érzem egyik legnagyobb pedagógiai feladatunknak, hogy az objektív értékrendek létezését megértessük mindenkivel. Annak a ténynek tudomásulvétele, hogy a dolgozó néposztályok élete ma jobb, mint régen volt, talán éppen az élet objektív értékrendjeinek elfogadásától függ. Nagyon közkeletű példát mondok, s talán túlságosan kihegyezett ellentétpárokat, de talán így érthetőbb: a fasiszták puskacsöve előtt állni, vagy éhezve-fázva, rongyokban, condrákban kikaparni az országot a romokból mégiscsak nehezebb volt, mint egy mégoly szűkös albérletben ma lakáskiutalásra várni. De — tegyük hozzá gyorsan —, ha az egykor megkínzott antifasiszta harcos mai összkomfortjából nem érti az albérlet keservét, bizony éppoly süket, mint az 5 régi küzdelmeire legyintő mai fiatal. S ha az illyési tétel, mely szerint nem az a fontos ecsém, honnan jössz, hanem az, hova megy a generációk számára vitathatatlan is, a folytonosság vállalása, az értékek megbecsülése, az előző nemzedékek küzdelmeinek értékelése nélkül szélben sodródó katáng az ember, s ezt a tényt is talán, éppen Illyés példázza legnagyobb művészi égövek Szoktuk mondani, átmeneti korban élünk. Igaz, de a tény nem menthet fel bennünket az értékrendek állandóságának igénylése alól. Képletesen szólva: tudvántudott átmeneti korban is az örökkévalóságra kell berendezkednünk — máskülönben állandóan inogni fog a talaj a lábunk alatt Mindez annak kapcsára szakad így fel belőlem, hogy Thomann Márton, a pesterzsébeti Kossuth Gimnázium igazgatójának életén, mai munkáján gondolkodtam, életrajzát böngészgetve. .. ötven szeptemberében villámcsapásként ért a hír, eltanácsoltak az egyetemről, mert osztályidegen vagyok. Szüleim összetörten, tanácstalanul álltak, szegény anyám belebetegedett. Talán furcsának tűnik, engem nem rendített meg a döntés. Munkát kerestem. Három hónapig jártam az üzemeket, hivatalokat, vállalatokat Sehol semmi. Végre december közepén a Napsugár Áruházba felvettek tisztviselőnek. Ez volt a rettenetes. Egész nap egy levegőtlen, villannyal világított kálickában ülni és számolni, hány szőnyeg, harisnya, pulóver és bugyi érkezett a raktárba, mennyi ment ki az üzletekbe, aztán minden tétel után szaldót vonni.. ... ötvenhárom februárjában a Csepel Vas- és Fémművek csőgyárába kerültem a redukáló padhoz. Nem a munka volt szokatlan számomra, hanem a környezet az emberek. Ez a munkahely volt az én igazi »egyetemem«, ahol megtaláltam önmagam, ahol amúgy isten igazából életközelségbe kerültem. A belépésem napjától május 1-ig minden nap dolgoztam. Igaz, vagy tizennyolc kilót fogytam, de a rengeteg tapasztalás, amit itt szereztem, megérte. Az évek óta tartó bizalmatlanság helyébe a bizalom, a félelem helyébe a bátorság, a tétova helytállás helyébe a határozottság, az elfojtott és elrejtett érzelmek helyébe a nyíltság, a szókimondás, a teljes kitárulkozás korszaka következett. Újra az ifjúsági mozgalomban kerestem támogatást. Megalapítottam a csőgyár Új Hang című ifjúsági lapját, szerveztem az olvasómozgalmat, könyvtáros voltam, s egy szép napon hivattak a személyzetire, egyetemre javasolnak. Milyenre? Műszaki egyetemre, kohómérnöknek. Te jószagú Úristen! — sóhajtottam magamban. Engem műszakira? Napokig nem aludtam. Tudtam, éreztem, hogy ez nem nekem való pálya, meg aztán amíg a redukáló padnál dolgoztam, úgy megutáltam azt a néhány pökhendi, fehérköpenyes mérnököt, hogy végül úgy határoztam: nem. De azért mégis, tanulni akarok. Tanulni, mindenáron. Kegyes csaláshoz folyamodtam. A gyár által javasolt kérelmet nem a műszaki egyetemre, hanem a bölcsészetire adtam be. Sikerült a felvételim, és felvettek a magyar szakra, esti tagozatra. Négy év alatt befejeztem jeles eredménnyel tanulmányaimat. Délelőtt még overálban dolgoztam a csőgyárban, délután kettőkor pedig már a XX. ker. Lázár utcai általános iskolában tanítottam a János vitézt. Ekkor már kiváló kohász és sztahanovista voltam, s bizony furcsa volt eleinte a kis kócos hajú srácoknak, amikor olykor kicsúszott a számból: Hé, öcsém, mi a francos úristent kotorászol a pad alatt. Vagy amiter elbődítettem magam, mintha még mindig a sistergő csövek és a zakatoló gépek között lennék. Olykor fölriadtam éjjel, hogy ott állok az égő kemence szájánál, és hunyorgó szemmel lesem a kékeslilán lobbanó izzó cső végét. Éreztem, hogy kevés az egy szak. Újra egyetemre jelentkeztem, jelesen szereztem meg a német nyelvtanári diplomámat. Három év után a Kossuth Gimnáziumba kerültem. Tizenkettedik éve tanítok itt. Megalapítója és "jelenlegi'sávszerkesztője vagyok az Erzsébeti Diák című kerületi ifjúsági lapnak, második éve igazgatója az intézetnek, és tizedik éve tagja a pártnak. Szeretem a gyerekeket, az embereket, a hazámat, és hiszem, hogy nagyon széppé, nemessé tehető az élet, ha minden ember úgy akarja.” A Kossuth Gimnázium Pesterzsébet nagymúltú, s ma is igen jelentős oktatási intézménye az 1968 —69-es tanévben ünnepelte fennállásának ötvenedik évfordulóját. 1919 októberében kezdte meg működését a fővárosi Fáy András főgimnázium fiókintézeteként a Posta utcában, majd a Lázár utcai elemiben. A Török Flóris utcai önálló, tíztantermes épületét 1929 októberében kapta meg az iskola, s ekkor vette fel az Állami Kossuth Lajos Reálgimnázium nevet is. Az épület sértetlenül vészelte át a háborút, így a felszabadulás első hónapjaiban otthont tudott adni a város közigazgatási szerveinek, Nemzeti Bizottságának, majd egy szükségkórháznak is, míg 1946 márciusában újra kezdhették benne a tanítást. „... A nyolcosztályos általános iskola bevezetésével áttért a gimnázium is a négyosztályos középiskolai rendszerre, humán és reál tagozattal. Emiatt átmenetileg megcsappant a tanulók létszáma (az 1948—49. tanévben 237 fő volt.) Ez tette lehetővé, hogy 1950-ben ipari technikum kezdje meg működését az iskola épületében. Már 1946- ban megindult a dolgozók gimnáziumában is a tanítás. 1959-ben vezette be a gimnázium a gyakorlati foglalkozást (5-1-1) és a koedukált oktatást Azóta folyamatosan növekszik a tanulók létszáma, különösen a leánytanulóké. Az 1969—70. tanévben beírt tanulók száma a 22 osztályban 752, ebből leány 466. A gimnáziumi és a technikumi tanulók létszámának állandó növekedése miatt szűknek bizonyult a gimnázium régi épülete, s ezért 1962 augusztusában hozzákezdtek az új gimnázium építéséhez, amely alig egy év után az Ady Endre u. 142. sz. alatt fel is épült. Az új, központi fűtéssel, tanműhelyekkel, ebédlővel és tornateremmel ellátott épületben korszerű eszközökkel és oktatási módszerekkel folyik a tanítás. Három szakosított tantervű osztály is működik évfolyamonként — orosz és német nyelvi, továbbá matematika—fizika tagozat —, amelyek közül budapesti viszonylatban is kiemelkedik az iskola német nyelvi tagozata, és aVilágnézetünk alapjain kísérleti oktatása. Az iskola KISZ-szervezete különösen a kulturális munka és a vezetőképzés területén fejt ki eredményes munkát. A KISZ-szervezet kezdeményezte és irányítja ma is a tíz esztendővel ezelőtt alapított Erzsébeti Diák című havi folyóiratot, amely 1850-es példányszámával közkedvelt lapja a kerület négy középiskolájának ...” * Nézzünk néhány adatot: A felszabadulás évében Pesterzsébet két gimnáziumában 35 tanuló érettségizett, ezekből 10 volt fizikai munkás gyermeke, 1965-ben 294 érettségiző diákból 155 származott fizikai munkástól. Említettük, hogy az 1969—70-es tanévben a Kossuth Gimnázium beírt tanulóinak száma 752 volt, ebből leány 466, a jelenleg folyó tanévben viszont 543 diák tanul 17 osztályban, s a munkásszármazásúak aránya 48,4 százalék. Feltehetjük a kérdést: hogyan lehetséges, hogy fővárosunk markánsan munkásarculatú kerületének gimnáziumában a tanulók létszámának felét sem érik el a fizikai munkások gyermekei? Mielőtt a választ megkeresnénk, szögezzük le, aligha kell ma már bizonygatni a munkásgyerekek tanulásának fontosságát. Nem, arról van szó, hogy az 51,6 százalékot kitevő nem fizikai munkásgyermek helyét, tanulásának jogosságát és fontosságát . ..Pesterzcsibet, Soroksár, Budapest XX., kerületének múltja és jelene” c. monográfiából. otfd&piiEH OÍU/IÖV^ iTtuOmít bárki is meg akarja kérdőjelezni. Mai társadalmi viszonyaink között nemcsak durva, ártalmas politikai hiba volna ez, de méltatlan is azokhoz a becsületesen dolgozó és társadalmunk életében közmegbecsülést élvező, nélkülözhetetlenül fontos tevékenységet végző nemfizikai munkás szülőkhöz, akiknek gyermekei a számszerű többséget alkotják. S arról sincs szó, hogy a munkásgyerekeket bárki is „kiszorítaná” a gimnázium padjaiból. Aki így fogalmaz, rosszul fogalmaz: van hely mindenkinek. • Miről van tehát szó végül is? Arról, hogy a közismert igazság szerint a munkás-paraszt hatalom helyes funkcionálásához szervesen hozzátartozik a munkásosztály folyamatos szellemi-kulturális fejlődése is. Ezen nemcsak az iskolázottság fejlődését értjük, de azt is. Lehet, hogy néhány év múlva más lesz a helyzet, de nagyon nyugtalanító tény, hogy országosan tekintve mai munkásosztályunknak csaknem a fele nem végezte el az általános iskola nyolc osztályát sem. Bármennyire bonyolult is a mai munkásosztály összetétele, bármennyire változik is jellege, struktúrája, a tény nyugtalanító és szomorú tény marad. Mert a munkásosztály iskolázatlan vagy hiányosan, rosszul iskolázott hányada hogyan felel meg a kor növekvő technikai-tudományos követelményeinek? A hiányosan iskolázott, kevésbé kulturált munkáscsaládok fészkeiből milyen követelményekkel bocsátják szárnyra a gyermekeket? Hogyan nyugodhatnánk abba bele, hogy ebben az országban, ahol mindenki tanulhat képességei, szorgalma szerint, osztálybéklyók nélkül, éppen a fizikai munkások gyermekei nem élnek a kibontakozó szocializmus lehetőségeivel, előnyeivel? Fogalmazzunk pontosan: nem élnek eléggé. S ezen van a hangsúly. Az ország arculatának formálásában jelentős szerepet tulajdonítunk annak, hogy a munkásosztály értékei, politikai megbízhatósága és állhatatossága, munkaszeretete, erkölcsi-etikai kvalitásai maradéktalanul kibontakozhassanak és teret nyerjenek. Ehhez pedig elengedhetetlenül tanulni és kulturálódni kell az új nemzedékeknek is. Ez itt a lényeg. — Iskolánk 17 osztályban 543 diákot tanít, ebből 199 a fiú, 344 a leány — mondja Thomann Márton —. A diákok 48,4 százaléka munkásszármazású, s az arány süllyedő tendenciát mutat. Az okot én elsősorban abban látom, hogy az anyagi jólét növekedésével párhuzamosan a tudat lemaradt. Sok munkáscsaládban úgy gondolkodnak: minek a gyereket taníttatni, menjen inkább dolgozni, keressen, hozza a pénzt minél előbb. Mert ha történetesen tanul is a gyerek, még négy év gimnázium a nyolc általános után, ez már tizenkét év, akkor még öt-hat év egyetem, az összesen tizenhét-tizennyolc évi tanulás — és mivel keres többet a pályakezdő mérnök, tanár, vagy orvos a hasonló életkorú szakmunkásnál? Igaz, demográfiai probléma is, hogy a most folyó tanévben 543 diákja van az iskolának — tehát több mint 200-al kevesebb az 1969 —70-es esztendőnél —, de én, ismétlem, a tanulási igény hiányát, a tudati lemaradást állítanám előtérbe. A könnyebben és gyorsabban megszerezhető anyagi javak vonzása sokkal erősebb, mint a hosszú távra épülő, a gyümölcseit később hozó tanulás. Valami újfajta „hábetlerizmus” jelentkezik most, magasabb szinten. Találkozunk vele az iskolánkba járó diákok szüleinek soraiban is. Mondok egy példát: a papa esztergályos, a mama szövőnő, a kislány gimnazista, itt laknak Pesterzsébeten, tehát Budapesten, és a gimnazista kislány még nem látta a Balatont, pedig kocsi is van a családban. Csakhogy a kocsi a papa szerint nem arra való, hogy furikázzanak, kirándulgassanak vele, hanem pénzkereső eszköz. A papa szombat-vasárnaponként vásározó bizsu-árusnak bérfuvarozik. Ugyanennek a problémának másik arca: a munkásszülő gyakran csak azért taníttatja gyermekét, hogy „ne legyen piszkos a keze”, megmentve a fizikai munkától. Az ő szemében az íróasztalnak különleges varázsa van. Azt mondta nekem egy munkás-édesanya, amikor leánya jövőjéről beszélgettünk: „azt akarom, hogy ugyanolyan íróasztal mellé jusson, mint maga”, de nem igazgatói munkára gondolt, nem is a tanári katedrára, csupán egy íróasztalra, mert az ő szemében az íróasztal — az íróasztal, s teljesen mindegy, hogy mit végeznek mögötte, mert aki (Folytatás a 4. oldalon) Szirtik Endre litograffitija