Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1973-04-07 / 14. szám - Szántó Piroska: Tánc • kép (10. oldal) - Fábri Péter: Noktürn a vízcsatornán • könyvkritika • Majakovszkij válogatott versei (Európa) (10. oldal) - Timár György: Költészet és belső forma • könyvkritika • Szerdahelyi István: Költészet és belső forma (Kossuth) (10. oldal) - Tasi József: Az elvek embere • könyvkritika • Így élt a szabadságharc költője (Móra) | Mezítláb a szentegyházban (Móra) | Fekete Sándor: Petőfi romantikájának forrásai (Akadémiai) (10. oldal)

Fekete Sándor: Petőfi romantikájának forrásai (AKADÉMIAI) ★ Mezítláb a szentegyházban (MAGVETŐ) ★ így élt a szabadságharc költője (MÓRA) ★ Majakovszkij Válogatott versei (EURÓPA) ★ Szerdahelyi István: Költészet és belső forma (KOSSUTH) Pro [élet és IO­DALOM Noktürn a vízcsatornán „S ti tudnátok-e /noktürnt fúj­ni /a vízcsatorna-fuvolán?” E so­rok Majakovszkijtól származnak, s az Európa Kiadó Lyra Mundi so­rozatának legújabb kötetében is­mét olvashatók. A kérdés még ma is meghökkentő, s hat évtizeddel ezelőtt bizony alapos pofon volt a „közízlésnek”, hogy egy húsz­éves fiatalember így mert csinna­­drattázni egy lírai versben. Hiszen a líra az akkori köztudatban egyet jelentett az érzelgősséggel, a hold­fénnyel, és egy konzervált társa­dalmi közérzet egyéb kellékeivel. Hogy ez a közfelfogás (valameny­­nyire) megváltozott, ahhoz Maja­kovszkij életműve óriási mérték­ben járult hozzá, bizonyítva, hogy a líra nem sá­ érzelgős, hanem az érzelmek műfaja, a szubjektumé. És ha ez a „szubjektum” szocialis­ta forradalmár, akkor költészeté­ben is a forradalmár szól, vitatko­zik, agitál, csügged és cselekszik újra meg újra. „Ma fuvolán játszom nektek. / A saját gerincemen” — írta. S ma már csak Brechthez és József Attilához mérhető az a tudatos­ság, amellyel egész lényét hang­szerül adta a valóságnak. S hogy milyen széles a skálája ennek a hangszernek, azt az új válogatás (Pór Judit munkája) igen erősen hangsúlyozza. A költő sokrétűsé­gének érzékeltetése azonban csak még pontosabban mutatja, hogy Majakovszkij legmaradandóbb ver­sei valóban azok, melyekben a köz­ismert lépcsős sorok ritmusa, a kihívó, frappáns rímek, a hökken­tő képek és szókapcsolatok egy forradalmi kor dinamikáját kép­viselik. Tanúsítva, hogy a vers nem csak szöveg, hanem érzékszerveink összességével fölfogható jelenség­­sor, a látvány, a ritmus, a dallam , a fantázia és ráció szintézise, így csak olyan ember írhatott, aki vállalta a valóság hangszeré­nek szerepét, akinek dinamizmusa egy forradalmi kor mozgalmassá­gát fejezte ki, akinek a kor „fel­színéről” szóló versei nem lehettek felszínesek. Hiszen a huszas évek Szovjetuniójában a történelem még a felszínen is önmaga lényegére mutatott. Olyan ember versei ezek, aki tudta: „Bolygónkon a jókedv­hez a fölszerelés kevés. / De a jövő talajából örömöd kitépheted. / Eb­ben az életben meghalni nem ne­héz. / Élni az életet sokkal nehe­zebb.” Fábri Péter Az elvek embere Petőfi születésének százötvene­dik fordulója idején megszaporod­tak a vele kapcsolatos kiadványok (és rendezvények). Az ünnep fé­nyei, sajnos, sok esetben takarják a forradalmár költő arcképét (s a megemlékezések néha városok és hivatalok közötti vetélkedővé fa­julnak). A Petőfi-kutatók, persze, továbbra is csöndben munkálkod­nak életének, műveinek tanulmá­nyozásán. „Petőfit már keresztül-kasul ku­tatták és agyonmagyarázták — hallhatjuk sokszor és olvashatjuk is nemegyszer. Sajnos, a tények nem támogatják e közvélekedést Magyarázatokkal valóban el va­gyunk látva (noha a Petőfi-filoló­­gia még ilyen vonatkozásban sem közelíti meg például a Heine- vagy Puskin-irodalmat), a kutatással azonban sokkal rosszabbul állunk: vannak az életműnek fehér folt­jai, amelyek feltárására száz esz­tendő alatt még csak kísérlet sem történt.” E szavakat Fekete Sán­dornak immár a harmadik fehér folt földerítésére szánt könyvéből idézem. A „szerkesztősegéd” és a falazó színész bemutatása után ugyanis a szerző azt kutatja, mi­lyen színművek és olvasmányok voltak — vagy lehettek — Petőfi romantikájának forrásai. S itt álljunk meg egy pillanat­ra. Fekete Sándor több mint húsz éve foglalkozik a negyvennyolcas szabadságharc és a megelőző idő­szak, a reformkor kutatásával. Ez­alatt könyvespolcnyi tanulmányt írt Kossuthról, Széchenyiről, Vas­váriról, a márciusi ifjakról, köztük nem utolsó sorban Petőfi Sándor­ról. Írásainak fővonala a napja­inkban is aktuális forradalmár­­modell keresése, fölmutatása. Ezért különösen fontos, hogy említett irodalomtörténeti tanulmányával egyidőben a Móra Kiadó megjelen­tette így élt a szabadságharc köl­tője című művét is. (Negyvenezer példányban!) Ez utóbbi, gazdagon illusztrált kötet voltaképpen a legújabb kuta­tások eredményeit összegező Pe­­tőfi-életrajz, „tíz éven felülieknek”. Petőfi forradalmárrá fejlődésének egyes szakaszai közül számomra legmeggyőzőbb a selmeci epizód bemutatása és kommentálása. Sel­­mecen szlovák nacionalista osz­tályfőnöke magyar történelemből megbuktatta a tizenhat éves fia­talembert. (Az ok: szlovák neve ellenére a magyar fiatalok önkép­zőkörének lett a tagja.) Apja a bukás hírére föllobbanó indulatá­ban kitagadja. Milyen „célszerű” lett volna most meghunyászkodni, elnyerni apja és tanára bocsána­tát! De a­ költő nem ilyen fából volt faragva. Egyik barátja szerint „Fő, sőt csaknem egyetlen hibája a vérmérsékletével összhangzó könnyelműség volt. Tette követ­kezményeire ritkán gondolt.” Fe­kete Sándor úgy véli, a jellemzés nem alaptalan, de egyoldalú. „Ama bizonyos március 15-ére so­hasem került volna sor — írja —, ha a pesti ifjúság élén nem Pe­tőfi áll, hanem egy olyan fiatal, aki tud alkalmazkodni, esedezni, meghunyászkodni.” (Mint ismere­tes, a selmeci események után Pe­tőfi Pestre utazott, színházi „sta­­tistának”, majd katonáskodása és keserves vándorévei következtek.) Vagyis: a költő már tizenhat éves korában­­ az elvek embere volt. Egy ritkán idézett verse szerint: „Én inkább betöröm fejem, / Sem­hogy meghajtsam derekam!” A filológus Fekete Sándor Pe­tőfi szellemi fejlődését vizsgáló új műve bizonyára megkönnyíti — és meg is nehezíti — a Petőfi-kuta­tók munkáját. Hiszen legalább százötven színdarabról bizonyítja be, hogy a költő ismerte, olvasta, súgta vagy játszott is benne. A ha­táskutatási terület tehát jelentősen kibővült. Fekete nagy teret szen­tel az eddig elhanyagolt Dumas­­hatások vizsgálatának is. Többek között Dumas­ tól eredezteti Petőfi zsarnok- és királyellenességének egyes összetevőit. Vitatkozik Hor­váth Jánosnak Az apostol­t illető néhány megállapításával. A költe­mény szerint Szilveszter az embe­rek egyenlőségéről írja röpiratait, miközben — így Horváth — „E holdkóros, sőt dühös rajongónak szeme láttára hal éhen gyermeke, hogy eltemethesse, jéggyűrűjét ad­ja el, de árát az utolsó garasig a temetésre költi, átállván belőle, csak egy falat kenyeret is venni magának ... Minden közönséges ember azt vélné, hogy a holnapi kenyérről kell gondolkoznia...” Érdemes erre Fekete szarkasztikus bírálatát idézni: „Meglehet, ha Szilveszter derék tanítóként fára­dozik a holnapi kenyérért, még az irodalomtudós tetszését is kivívta volna, s öreg korára talán még maga is egyetemi tanárrá avan­zsálhatott volna. De Szilveszter nem akart és nem tudott illesz­kedni (miként alkotója sem). S épp ezért válhatott egy magatartás vi­lágirodalmi szintű képviselőjévé (alkotója pedig páratlan világiro­dalmi nagysággá).” Bizonyára a százötvenedik év­forduló által kiváltott nagy érdek­lődés is közrejátszott abban, hogy az említett két kötetet hamaro­san követte a harmadik, a Mezít­láb a szentegyházban, melyben a szerző Petőfiről és kortársairól szóló esszéit gyűjtötte össze. Tud­juk, közben színdarabot is írt a költőről s készül a biográfiai ku­tatásokat összegező korszerű nagy Petőfi-életrajza is. A felsorolásból kiderül, hogy a jubileum kapcsán Fekete Sándor írta a legtöbb ta­nulmányt Petőfiről, újságcikkeiről és előadásairól nem is szólva. Ez a nagy termékenység gyanút kelt­hetne, ha a művek nem igazolnák, hogy a kereslet ezúttal igényes kí­nálattal találkozott. Nincs módom elemző tanulmányt írni az említett esszékötetről. Ezért csak utalok az író néhány megál­lapítására. A legterjedelmesebb tanulmány egy motívum — Petőfi és a her hér kötele — nyomába szegődik. Idézetek sokaságával­ bizonyítja a szerző, hogy az elnyomás kezdet­leges gépezete a be nem illeszke­dők számára épp oly szörnyű és félelmetes volt Petőfi korában, mint a már „kifinomult” appará­tus száz évvel később, Radnótiét számára. Fekete Sándor e könyvben is számos helyen támadja a konzer­vatív irodalomtörténészek torz Pe­­tőfi-képét. Véleménye szerint „az örök konformizmus platformjáról egyszerűen nem lehet megközelí­teni az örök lázadás költőjét.” Legalább ilyen fontos a Petőfi és Kossuth A ma című tanulmány, melyben Fekete azokkal a „hamis prófétákkal” vitatkozik, akik azt állították, hogy Petőfi és Kossuth szellemi örökségét, a márciusi if­jak álmait teljesen megvalósítot­ták. Petőfi követésének lehetséges módozatait vizsgálja a kötet utol­só tanulmánya. A kérdés az, hogy „a konformista hajbókolás és az önpusztító ellenzékiség között hol találjuk meg a helyes utat?” Petőfi halálának százhuszadik évfordulóján, 1969-ben többen is kutatták e kérdésre a választ; a velük folytatott polémiából bon­takozik ki Fekete Sándor átfogó érvényű felelete.­ Petőfi ügyét kell folytatni, mégpedig úgy, hogy „egy új kor szükségletei szerint igyek­szünk érvényesíteni igazunkat, amely nemzeti és társadalmi tekin­tetben nem állhat ellentétben az övével.” Tasi József 9 —KÖNYVEK--------­TÍMÁR GYÖRGY: Költészet és belső forma Szerdahelyi István nem csekély dologra vállalkozott. Költészet­esztétikát írni alig 380 oldalon, mégpedig olyat, amely nem csupán beavatottak számára szól: ember­­fölötti feladat. A szerző nem is birkózik meg vele, noha könyve — legalábbis részben — jó és hasz­nos. Tudniillik ez a könyv nem az, aminek mondja magát. Micsoda hát? Népszerű bevezetés a költé­szet esztétikájába. Vázlat, alapve­tés. Belőle a szerző egy napon — hiszem — valóban létrehozza köl­tészet-esztétikáját. Ehhez azonban lényegesen mélyebbre kell hatol­nia tárgyába. Jelenleg ugyanis csak azokon a területeken mozog igazán otthonosan, ahol jól-rosz­­szul kitaposott utakon jár. Első­sorban Lukács György nyomdoka­it követi, hol egyetértve, hol vi­tatkozva mesterével; könyvének ezek a részei (a nagy esztétikai alaptörvényeket és a műfaji ka­tegóriákat taglalók) pontosak, vi­lágosak; a szerző nagy elmééllel tesz rendet a fogalmaknak abban a káoszában, melyek eleve „gya­nús” tudománnyá avatják sok em­ber szemében az esztétikát, s ez nem lebecsülendő teljesítmény Hasznosan építi be könyvébe Han­­kiss és Fónagy kutatásainak ered­ményeit; segítségükkel közelíti meg a költészeti specifikum tájait, me­lyekre Lukács néhány utaláson túl nemigen merészkedett, tekintve, hogy személyes hajlamai főleg az epikához vonzottak. Márpedig a modern költészet elszakadt az epi­­kumtól, s inkább a drámával tart rokonságot, amint ezt Hankiss jó szemmel észrevette; kár, hogy Szerdahelyi Hankissnak idevágó fontos gondolatait nem tárgyalja érdemben, s csupán a költészeti minőségek többsíkúságáról és a többszörös metaforákról, szólva idé­zi kutatótársát. Mellesleg, a többszörös metafo­rák elemzése, bármily pontos is, olyan mozzanatra irányul, mely nem tekinthető világjelenségnek: amit mi magyarok nem minden ok nélkül a lírai kifejezésmód egyik eddigi csúcspontjának tekintünk, az például a francia poézis felől nézve barokk vonásnak tűnik, an­nak ellenére, hogy — teszem azt — József Attila többszörös átté­telű képalkotása felé az utat ép­pen Rimbaud, éppen a francia köl­tészetben létrejött szemléleti és ki­fejezésbeli újítások sora nyitotta meg. Vagyis a kép költészetbéli funkciója nem azonos a különféle irodalmakban, mint ahogyan ter­mészetesen nem azonos a külön­féle korokban sem. Szerdahelyi könyve e sajátosságokig nem ha­tol el, ami magában nem nagy baj; súlyosabban esik a latba, hogy az elmúlt évszázad bonyolult fej­lődésrajzával, a líra újabb viszony­latainak mind extenzív, mind tör­téneti képével egészében adósunk marad. Ezenkívül nem is választja el eléggé határozottan a belső és külső formát; nem érzékelteti elég­gé, hogy költészeti formán elsősor­ban nem a viszonylag külsődlege­­sebb verszenei elemeket (rím, rit­mus, alliteráció stb.) kell értenünk, hanem a költőnek azt a legsajá­­tabb módját, amellyel a valóságba behatol, azt megragadja és költői­­leg feldolgozza. S mert a belső for­ma döntő szerepét nem ismeri föl, szükségképpen nem is foglalhat egyértelműen és a szükséges erély­­lyel állást amellett, hogy a for­mának visszaható tartalmi súlya van, hogy tehát a költői mű nem külön tartalom és valamiféle ru­haként ráaggatott forma dualizmu­sa, hanem az eleve formai indexű tartalom és az eleve tartalmi in­dexű forma ellentétes, a tartalom által dominált egysége. (Ha nem így volna, nem is lenne szükség költeményekre.) Nem akarok igazságtalan lenni: az elvek leszögezésekor Szerdahe­lyi tisztán és világosan érvel amel­­le­tt, amit magam itt vallok, s amit csupán azért kell mégis számon­­kérnem tőle, mert a formai prob­lémák tárgyalásakor vagy elfeled­ni látszik deklarált téziseit, vagy elbizonytalanodva és mintegy kér­dőjelesen tér vissza rájuk. További vitám is van vele, je­lesül azzal az okfejtésével, mely szerint „a költészet terjedelmi kor­látai ... a megjelenítés különleges eszközeit teszik szükségessé”, pél­dául olyan dolgok látomásszerű egyberántását, melyek a minden­napi életben a legkevésbé sem tar­toznak össze. Nos, ennek alkalma­sint a fordítottja áll, hiszen tud­tommal soha senki nem szabott terjedelmi korlátot a költészet­nek; a poézis nem valamiféle kül­ső parancsra jutott el a sokezer soros eposzoktól a kurta lélegze­tű alkotásokig; ellenkezőleg: a megjelenítésnek az idők folyamán létrejött új meg új módozatai (az epikumtól a drámai sűrítés szug­­geszti­vitása felé való mozgás megnyilvánulásai) tették fölösle­gessé a régebbi költészeti korok viszonylagos bőbeszédűségét. Nem egészen világos az a gon­dolatmenet, mely a költői mű je­lentéstartalmának az esetleges „meg nem felelő ritmikával” való találkozásával foglalkozik: „Amennyiben... csöndes bánat... a költemény témája, az anapesz­­tikus versforma... nem egészíti ki a szavak jelentéstartalmát.” Ez azt jelentené, hogy meghatározott té­mához eleve meghatározott ritmi­kák járulhatnak, márpedig ez­­» szerencsére — nincs így. Csokonai „A reményhez” című versének já­tékos ritmusával épp azt érzékel­teti, milyen is az a boldog szere­lemben fogant jókedv, melynek el­­vesztét siratja, s épp e kontraszt­tal kelti föl a sajgás érzetét az olvasóban. A szerző Radnótiból­ vett példája nem áll meg; téve­dés, hogy e sorokban: „Mindig gyil­kolnak valahol, / lehunyt pillájú völgy / ölén, fürkésző ormokon__” hiába zsúfolódik egymásra kilenc lágy­­, a „gyilkolnak” szó szug­­gesztív vonzása megsemmisíti a lágyság képzetét. Tudniillik a gyil­kolás a sok í-lel is érzékeltetett béke kontrasztjaként jelentkezik Radnótinál; hogy mennyire, azt mindjárt jelzik is a „fürkésző or­mokon” ropogó-kopogó r­és k hangjai. Egyfelől tehát egy jól átgon­dolt, Lukács, Hankiss és Fónagy számos eredményét világosan fel­dolgozó, egységes alapvetést talá­lunk, másfelelő egy kissé egyolda­lú, a költészetnek inkább csak kül­ső formájára való koncentrálást­­melynek fókuszából a belső forma nagy kérdései kiszorulnak; a ket­tő között egyelőre hiányzik, vagy legalábbis fölöttébb ingatag a híd. Ez abban mutatkozik meg a leg­plasztikusabban, ahogy Szerdahe­lyi a szépség kérdését tárgyalja. Előbb ugyanis deklarative leszöge­zi egyetértését a Sztolovics— Vanszlov-féle, munka-központú szépség-meghatározással, hogy az­ ■ után egy Radnóti-vers gyakorlati vizsgálata során a szépséget az idillel, a műalkotás szépségét pe­dig az ábrázolás tárgyáéval tévesz­­sze össze (164—166. old.). Tekint­ve, hogy a műalkotás szépségének — gyanítom — legfontosabb hor­dozója a belső forma, a tévedés oka nyilvánvaló. Egy későbbi, ki­teljesített költészet-esztétikának elsősorban erre, a belső formára kellene figyelmét összpontosítania. Meglehet, hogy cikkemben több a bírálat, mint a méltatás, de hát hiába a szerző minden kétségtelen virtuozitása a műfaj-elméleti ka­tegorizálásban, ha épp a kulcs­kérdésben, a líra konkrét mozgás­formáinak kutatásában nem tapint rá a legfontosabbra, illetve ha nem teszi meg elemzései módszertani alapjának. Más szóval: továbbra is roppant szükségünk volna egy alapos köl­tészet-esztétikára. Olyanra, mely­ben Szerdahelyi tagadhatatlan eredményei is helyet kapnának, de melyből ezeknél több is kiderül­ne. Például annak az útnak a lé­nyege, mely Rimbaud-tól Lorcáig, József Attiláig,­­René Charig, Re­­verdy-től Eliotig és Saint-John Perse-ig, Füsttől Weöresig ível. Szántó Piroska: Tánc 1973. ÁPRILIS 7.

Next