Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1973-03-17 / 11. szám - Sz-y: Az Europe különszáma • Az élő Petőfi (6. oldal) - Domokos Sámuel: Román nyelvű válogatás • Az élő Petőfi (6. oldal) - Ó. L.: Külföldi magyar folyóiratokban • Az élő Petőfi (6. oldal) - Michael Burn: Petőfi Sándor • vers • Balabán Péter fordítása. Megjelent a Times Literary Supplement 1972. december 29-i számában. (6. oldal)

híreink MINDENKI IRODALMA A Ruhr-vidéken megalakult a Gelsenkircheni Népfőiskola Iro­dalmi Műhelye. Vállalt feladata, hogy közli háziasszonyok, rend­őrök, tanárok, munkások, akadé­mikusok, hivatalnokok, diákok írásait. A feltétel, hogy a szöveg érdekes, eredeti legyen. Amatőr szerzők műveit publikálják — di­lettáns munkákat nem. „A szöveg előállítása és fogyasztása nem elit előjog” — ezt akarják bizonyíta­ni az immár második, amatőrök írásait tartalmazó könyvvel. Be­vezetőjében ezt írják: „Ha az em­ber politikán a társadalmi állapo­tok megváltoztatásának lehetősé­gét érti, akkor a versírás is poli­tikai folyamat, hiszen a nyelvi kifejezés változás elindítója le­het”. Szót ejtenek a politika és az irodalom viszonyáról: „Milye­nek azok az «új valóságok»? Min­­denható politikusok szólamokká beszélték szét a jog, a demokrá­cia és a szabadság fogalmait, szo­rongunk, ha demokráciáról hall­juk beszélni a politikusokat. Fo­galmakat, mint jog, demokrácia és szabadság, ma már lehetetlen nyelvileg emelkedett, ideális meg­nyilatkozásokban alkalmazni.” Be­szélnek a túlpolitizált irodalom­ról: „A nyelvet, mint a változta­tás eszközét, a személyi tudat képzőjét, az irodalmat, mint poli­tikai akciót ma errefelé mindig olcsó «agit­pronként» értik fél­re”. Végül elsáncolták magukat az irodalmi piac jelenségeitől. A maguk elé állított feladat: „az iro­dalom válságát társadalomkriti­kaként írni meg”. A mindennapok, a társadalom, a saját környezetük s a jövő kér­déseibe akarnak beleszólni — azok, akiket érint, akiknek feje fölött mások terveznek és kivite­leznek. A kötet gyűjtőcímei: Em­berek és házak, Utcák és váro­sok, Iskola és képzés, Gyárak és munka, Társadalom és beleszólás, Fogyasztás és szabad idő. Alapel­­vük: „Ez az irodalom mindenkié”. sik ötven kiadó 30 százalékot, míg a többi 294 kiadó mindössze 17,6 százalékot „teljesít”. Az ádáz ver­senyben a legnagyobbak eleve megtiltják maguknak az új utak kalandját, és beérik a sikerköny­vek minél többszöri kiadásával. A divat útja a könnyebbik út: amikor a Flammarion szakácsen­ciklopédiát bocsátott ki, csakha­mar ötven hasonló kiadvány kö­vette! A Párizsi Kommün cente­náriumára nem kevesebb mint ötszáz könyv jelent meg. (De va­jon mennyi maradt raktáron? Három tendencia mutatkozik jelenleg a könyvkiadásban — ír­ja a Le Monde: 1. A zsebköny­vek elterjedésével a könyvkiadás „demokratizálódott”. 2. A külső, audiovizuális hatás a közízlést és a kiadást a rossz zsurnalizmus szintjén tartja. 3. Mind népsze­rűbbek a „praktikus” könyvek, az enciklopédiák és a dokumentum­kiadványok. A kiadóknak csak öt százaléka kutat rendületlenül to­vább igazi tehetségek, jó könyvek után. QUENEAU-KIÁLLÍTÁS A kommunista vezetésű Le Havre város könyvtárában kiál­lítást rendeztek Raymond Que­­neau 70. születésnapja alkalmából. Az író a nagy francia kikötővá­rosban született, s ott járt iskolá­ba. A katalógusban Armand Sa­­lacrou, a világhírű, haladó dráma­író köszönti Queneau-t: „Mindig elsőrendű s nagy jelentőségű író­nak tartottam” — vallja. A kiál­lítás bemutatja Queneau Le Havre-i gyermek- és kamaszko­­rát, szürrealista korszakát, az író kéziratait, műveinek különféle ki­adásait, a dalaiból készült leme­zeket (Kozma zenéjére), lektori és szerkesztői munkáját, fordítá­sait, előszavait, valamint írásai­nak idegen nyelvű kiadásait. Kü­lön részleg tárja fel Queneau tu­­do­m­ányos, elsősorban matemati­kusi tevékenységét. A Queneau és a film címet viselő dokumentá­cióanyag az író regényeinek film­feldolgozásaival ismertet meg. A kiállításon láthatók még Queneau műkritikusi munkájára vonatkozó dokumentumok, a saját maga fes­tette képek, illetve az őt ábrázoló festmények. “TOGLIATTI ÉLETE A közeljövőben jelenik meg Olaszországban Giorgio Bocca Palmiro Togliatti című műve. A könyv az olasz és a nemzetközi kommunista mozgalom kiemelke­dő alakjának első teljes életraj­za. Ebből közöl két fejezetet a L’Espresso egyik legutóbbi száma. A könyv szerzője Togliatti él­ményeinek leírásával bepillantást nyújt az európai baloldali moz­galmak drámai történetébe. Azo­kat az eseményeket elemzi, ame­lyek hatottak Togliatti eszmei-po­litikai fejlődésére, mint például Gramsci és a parlamenti harc je­lentőségét tagadó A. Bordiga vi­tája, a fasizmus elleni küzdelem tapasztalatai; a dogmatizmus buk­tatói és ahogyan Togliatti túlju­tott rajtuk. Az elvi, politikai har­cok és a konkrét történelmi té­nyek hátterében rajzolódik ki egy nagy forradalmár arcképe. Tog­liatti élete — mondja Bocca a könyv végén — egy világosan látó olasz ember élete, aki „arra ren­deltetett, hogy olyan tömeg moz­galmát vezesse, amelyben a re­mény, az igazságvágy és az em­berek közötti szolidaritás érzése élt.” KÖNYVIPAR FRANCIAORSZÁGBAN „A boldog (értsd: jóllakott) né­pek léleknélküliek. Nincs is túl nagy szükségük a lelkükre.” Egyenesen következik-e Paul Va­­léry megállapításából, hogy a mi fogyasztói társadalmaink csak annyit kapnak a lelki mannából, amennyit megérdemelnek? — ag­gódik a Le Monde, szigorú szám­vetést készítvén a francia könyv­kiadásról. Az Unesco-könyvév francia adata: soha nem olvas könyvet a franciák ötven százaléka. Min­dig ugyanazok lépnek a könyves­boltba. S mit olvasnak ők? A könyvipar erősen koncentrálódik. 361 kiadó egy évben csaknem két­milliárd frank bevételen osztozik, ebből 17 kiadó 52 százalékot, ma­ AFRIKAI KÖNYVKIADÁS Igazi rekord a könyv nemzet­közi évében, 1972-ben: 7,5 mil­liárd könyv jelent meg. (1950-ben még csupán 2,5 milliárd!) A könyv forradalma eddig jobbára csak a fejlett országokat érte el. Afrika eddig a könyvkiadásból csak 1,7 százalékos arányban vette ki ré­szét. Az Unesco 1972-ben könyv mindenkinek jelszava bátorította az írókat és a fordítókat, felhívta a figyelmet a könyvterjesztés jobb megszervezésének módjaira a fejlődő országokban is. Az 1972-es könyvévben a maghreb piac a francia könyvkivitel 6,1 százalékát „vette fel”, a francia nyelvterületen levő afrikai álla­mok a francia könyvkivitel 12,3 százalékát vásárolták meg. Az im­portált könyvek túlnyomó része tankönyv. Ma már a legtöbb afrikai or­szág fejleszteni próbálja saját könyvkiadását, igyekszik megte­remteni a nemzeti könyvkiadást. Tunéziában például létrehozták a Tunéziai Könyvterjesztő Társasá­got (51 százalékos állami részvé­tellel) és az állami támogatással működő Tunéziai Könyvkiadót. A cél a tunéziai kultúra terjesztése, a hazai irodalom fellendítése. Al­gériában hasonlóképpen­ megala­kult az Országos Könyvkiadó és Könyvterjesztő Társaság, amely 1972. január 1. és augusztus 31. között 23 könyvet adott ki — eb­ből nyolcat arab nyelven —, ösz­­szesen 98 000 példányban. A könyvnek a fejlődésben levő af­rikai államok gazdasági, társadal­mi és kulturális emancipációja egyik , fontos eszközévé kell vál­nia. TÁJÉKOZÓDÁS AZ ÉLŐ P­E­T­Ő­F Az Europe különszáma Amint arról már múlt heti szá­munkban is hírt adtunk, az Europe különszámban emlékezett meg a Petőfi-évfordulóról. Az összeállí­tás címe: Költészet és forradalom. Nemcsak Petőfi költészetének elem­zésére vállalkozott a francia fo­lyóirat, hanem a mai Magyarország életéről is tájékoztatja olvasóit. A különszám szerzői: francia és ma­gyar írók, irodalomtörténészek, iro­dalmunk franciaországi népszerűsí­tői. Petőfi nyolc — franciául ed­dig még ki nem adott — versét ol­vashatjuk Jacques Gaucheron for­dításában. Azokat a Petőfi-verse­­ket, amelyeket Szabó Ferenc ze­­nésített meg Föltámadott a tenger című művében. Jacques Gaucheron ugyanebben a számban tanulmányt közöl Az apostolról. Az új francia Petőfi-verseken kívül néhány, már másutt is megjelent költeményt is közöl a folyóirat, Guillevic, Paul Chaulot és Jean Rousselot fordítá­sában. Örvendetes, hogy Petőfi pró­zai írásaiból, leveleiből, cikkeiből és naplójából is ad némi ízelítőt az Europe. Lírai­ vallomásokat és tüzetes ta­nulmányokat egyaránt tartalmaz az összeállítás. Illyés Gyula francia irodalmi és történelmi párhuzamok segítségével viszi közelebb a fran­cia olvasóhoz Petőfi alakját. Rim­­baud-t említi, cikke végén pedig Baudelaire-t, akinél Petőfi két év­vel volt fiatalabb, és akivel talál­kozhatott volna, ha eljut Párizsba, álmainak városába. Változatos és részletes Petőfi-kép bontakozik a francia és a magyar tanulmányírók tolla nyomán. Auré­­lien Sauvageot a költő nyelvéről és stílusáról ír, Fekete Sándor Kos­suth és Petőfi viszonyáról, Sőtér István A költészet forradalmától a forradalom költészetéig címmel elemzi az életművet, Lukácsy Sán­dor, a forradalmár költő fejlődését vizsgálja, Király István Ady Endre Petőfi-képével foglalkozik, Jean Rousselot pedig egészen napjainkig követi Petőfi örökségét, líránk fej­lődését. A költészet természeténél fogva forradalmi — írja Pierre Abraham. Az Europe ezért is választotta a Költészet és forradalom címet, amely méltóképpen idézi Petőfi alakját, és alkalmat ad arra is, hogy az elkötelezettség, a mai for­­radalmiság, a hatalom és a mű­vészet, valamint a forradalom győ­zelmének néhány kérdésére is vá­laszt kapjon az íróktól és a művé­szektől. Pierre Abraham szerint e téma nagyon időszerű ma Fran­ciaországban. Erről tanúskodik az a nagy érdeklődés is, amelyet a kérdések korábban is kiváltottak. A Petőfi-különszám Örkény Ist­ván, Weöres Sándor, Szabolcsi Mik­lós, Kovács András, Simon István és Garai Gábor egy-egy írását közli Petőfiről, illetve a modern művész gondjairól, vágyairól és céljairól. A párt és a költő címmel Lukács Györgynek egy 1946-ból származó szövegét találjuk a folyóiratban; Egy író-képviselő vallomása cím­mel pedig Váci Mihály írását. A Petőfi-különszámot Louise Mamiac­­nak, a Francia—Magyar Társaság elnökének a mai Magyarországról szóló lelkes beszámolója egészíti ki. Az Europe nagyszabású vállalko­zásáról az Humanitéban André Wurmser írt elismerő kritikát. Sz­y­ rai vers és A helység kalapácsa, a János vitéz és Az apostol fordítá­sát tartalmazza. A költő egész élet­művét átfogó, értékes bevezető ta­nulmányt Aurel Martin kritikus, a kiadó igazgatója írta, a részletes életrajzi adattárat Reinhart Erzsé­bet állította össze. Jebeleanu eddig főként Petőfi politikai költészetét mutatta be a román közönségnek, elődeinél sok­kal teljesebben, az eredetihez mél­tó művészi formában. Tehetsége, modern műfordítói fölfogása révén azonban hivatott rá, hogy költőnk politikai líráján kívül megismertes­se a román olvasókkal a teljesebb Petőfit. Annál nagyobb szükség van erre, mert a román közönség előtt jobbára ismeretlenek Petőfi szerelmes és tájleíró versei, holott költői termésének körülbelül egy­­harmadát fordították le 1865-től kezdve románra. Ezúttal a kiadót nyilvánvalóan az a cél vezette, hogy Jebeleanu leg­sikerültebb Petőfi-fordításai a ro­mán olvasók szélesebb körében váljanak népszerűvé. Jól szolgálja ezt a célt, hogy a gyűjteményben helyet adtak Petőfi elbeszélő köl­teményeinek, amelyeknek tolmá­csolásával remekelt Jebeleanu. A János vitéz fordításához sikeresen használta fel a román népmesék fordulatait, formai eszközeit. A kötet bevezető tanulmánya át­fogóbb, mint a Petőfit értékelő ed­digi romániai tanulmányok. Átte­kintést nyújt a Petőfi-fordítások történetéről, összehasonlítja a ré­gebbi fordítók, Iosif és Goga, s a maiak, Jebeleanu és Beniuc mun­kásságát. „Petőfi Sándor művei a világ összes égtáján odaadó meg­hallgatásra találnak. Költészete egyetemességről és irodalmi élet­­képességről tanúskodik. Életműve időtlenül sugározza az alapjaiban romantikus szenvedélyt... Az anart­­reoni és az erotikus-mélabús da­lok, a magányosság és az összetar­tozás, a dörgő ige és a suttogás, a társadalmi lázadás és az elmélke­dés, a Utáni és a megfontolt tett, a természet és a balladák, a hazafias lelkesedés és a forradalomra buz­dítás költője” — olvashatjuk a­­ta­nulmányban. A kritikus egy téve­désére fel kell hívnunk a figyel­met. Tényként fogadja el azt az osztrák körözvényekben szereplő állítást, (egyiket közölte 1849-ben a Gazeta Transilvanie című lap is), miszerint Petőfi „tudott románul”. Nem tudott. A bevezetőből egyéb­ként jobban kiderül Petőfi művé­szetének sokszínűsége, mint a kö­tet különben értékes anyagából. Ez figyelmeztet a költőnk román for­dítás-irodalmában még meglevő fe­hér foltokra. A válogatás külön­ben a rendelkezésre álló anyagból a legjobbat nyújtja, méltó az ün­nepi alkalomhoz. Domokos Sámuel Román nyelvű válogatás Mint az ES hírrovatában már jelez­te, Bukarestben megjelent Pető­fi politikai tárgyú verseinek és el­beszélő költeményeinek válogatott gyűjteménye Poezii ?i poeme (Ver­sek és elbeszélő költemények) cím­mel. A kötet, amely a Minerva ki­adó zsebkönyvtár sorozatában, ti­zennégyezer példányban látott nap­világot. Eugen Jebeleanu régebbi antológiáiból válogatott hatvan sí­ MICHAEL BURN: Petőfi Sándor Sas, magyar sas Szállt föl a síkról, Aranylón az Alföld Por­ délibábján. Lovakat tört be, Pegazust Szelídített, csavargó Tudós volt, vándorszínész. Szerette a nőket, aztán csak egyet szeretett, végül a Szabadság lett a szeretője. Rongyos Byron, 48-as forradalmár. Ledöfték a dzsidások. Hullj le, aranytollú nap, a segesvári végső harcmezőre, Petőfi Sándor véres köpenyére, huszonhat évére. Szépnek látta a világot, énekelt. Imádta az életet, odaadta. Balabán Péter fordítása Megjelent a Times Literary Supplement 1972. december­­ 29-i számában. Külföldi magyar folyó­iratokban A romániai magyar irodalmi fo­lyóiratok idei első számukat Petőfi Sándor emlékének szentelték. A bukaresti A Hét irodalmi rovatá­ban, Domokos Géza „Örök nyugta­lanítónk — Petőfi” című cikkében elmondja, hogy a négy évvel ez­előtt megjelent magyar-román két­nyelvű versesgyűjtemény után a Kriterion kiadja Illyés Gyula Pe­­tőfi-monográfiáját, s kiadta Dávid Gyula és Mikó Imre „Petőfi Er­délyben” című dokumentumköny­vét. Cikkét ezekkel a szavakkal fe­jezi be: „Szép terhet rótt ránk a sors, őrizni Petőfi Sándor emlé­két... Ne legyünk nyugodtak, sok a tennivalónk. Évfordulókor, de fő­leg azután.” A kolozsvári Utunk­ban Bözödi György azt kutatja, mivel töltötte Petőfi a márciusi forradalom első évfordulója napját, 1849. március 15-ét. Dokumentumok alapján ki­deríti, hogy az ünneplő országban a forradalom egykori vezére nem ünnepelt: „Biasini gyorskocsiján” — Csányi László futárjaként — utazott Kolozsvárról Debrecen felé. Petőfi akkor is „szolgálatban volt” — állapítja meg befejezésként Bö­zödi. Kiss Jenő és Szemlér Ferenc költői vallomásai az örökké ujjal meglepő, örök szolgálattevő Petőfit idézik. Emléke előtt két teljes ol­dalon tizenkilenc költő verse tisz­teleg. A hazai élő magyar lírából Illyés Gyula szerepel az összeállí­tásban. Az Utunk hátlapjára Kallós Zoltán elnépiesedett Petőfi-dalokat gyűjtött össze és tömör bevezetővel tájékoztat arról, hogyan vált nép­dallá számos Petőfi-vers. Az ugyancsak kolozsvári Korunk esszékkel állít emléket Petőfinek. Nagyon érdekes szellemi kalandra visz Balogh Edgár tanulmánya, amely — Az apostol kapcsán — azt kutatja, „miképpen juthatott el a nép történelmi szerepét valló, mil­liókat harcba hívó költő az egyéni terror gondolatához, s mennyiben vált ez meggyőződésévé”. Illyés Gyula utalása érvényesül benne: Az apostolban már erjed a múlt század levert szabadságmozgalmá­nak a törkölye: a nihilizmus, a tár­sadalmi tett kudarca után a két­ségbeesett egyéni tett gondolata. Kozma Dezső tanulmánya a húszas években feltámadó erdélyi Petőfi­­kultuszt elemzi. Alekszandr Gers­­kovics a neves szovjet irodalom­­történész, a magyar irodalom szov­jetunióbeli ismerője és ismertető­je, „Petőfi és Oroszország” című készülő monográfiájából közöl egy fejezetet. Szilágyi Domokos „For­radalom után” című írása azt a kérdést veti fel, hogy mi történt volna Petőfivel egy esetleg győztes forradalom után. A pozsonyi Irodalmi Szemle is Petőfi emlékét idézi. Duba Gyula bevezetőjét szlovákiai magyar köl­tők versei követik. Forbáth Imre „Petőfihez” című verse mellett Győ­rfi Dezső „Új márciust” című köl­teménye szerepel. Győry verse a harmincas évek derekán született, abban a korban, amelyről Turczel Lajos tanulmánya is szól: „Petőfi forradalmi örökségének ápolása a haladó sajtóban 1918—38 között”. Vércse Miklós Petőfi Pató Pál úr című versének modelljét keresve a magyarszölgyéni (Svodin, érsekúj­vári járás) temetőbe vezet el, ahol vörösmárvány sírkőbe vésve ez áll: „Itt nyugszik Istenben boldogult T. Pathó Páll úr meghalt April 28.­­dik napján életének 62-ik évében 1855.” A szerző dokumentumok alapján rekonstruálja Pató Pál élet­rajzát, akiről — nem kis meghök­kenésünkre — megtudjuk, hogy 1848 májusában a szölgyéni nem­zetőr­sereg élére került, de a sza­badságharcban való részvételtől később visszariadt. Vércse megem­líti, hogy ugyanabban az időben élt egy másik Pató Pál is a szatmári Patóházán. Hogy kettejük közül ki ihlette Petőfit a Pató Pál úr meg­írására, azt csak további bizonyíté­kok segítségével lehetne eldönteni. D. L.

Next