Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-03 / 5. szám - Marx József: Lovakról - líra nélkül • könyvkritika • Csurka István-Rákosy Gergely: Így, ahogy vagytok (Magvető) (11. oldal) - Földes Anna: Viktor - én vagyok! • könyvkritika • Jókai Anna: Napok (Szépirodalmi) (11. oldal) - Alföldy Jenő: A megszégyenítő • Nagy Lajos kilencven éve született (11. oldal)
Lovakról (BEVALLJAM?) Csurka István és Rákosy Gergely közös könyve, amely a fogadók ősrégi csatakiáltását, az „így, ahogy vagytok”-ot kapta címként, bátorít föl arra, hogy bevalljam, amit csak néhány barátom tud: életem egy telét és egy nyarát az ügető meg a galopp önként vállalt bosszúságai töltötték ki. Furcsa dolog, de tény, ma Magyarországon senkinek sem lesz rossz lelkiismerete attól, ha nagy pénzeket fotózik, lottózik el, a közvélemény megbocsátható virtusnak tekinti a nem éppen filléres kártyacsatákat, a részeg acsarkodásokat és a „sportszerű” donilankodást. De jaj annak, aki lóversenyre jár! Csurka István egyik kritikusa A ló is ember novelláiról szólva így fogalmazta meg az írót mélyen elmarasztaló dal véleményét: „A lóversenyre járásban kétségkívül van bizonyos extravagancia, azt is mondhatnám: némi különcködésjellege van ennek a szenvedélynek, mert a lottózást és totózást ugyebár, sokan gyakorolják, no de a lóverseny, az valami egészen más ... Az rítus. Csurka — meg kell adni, igen jó szimattal — szinte legendát teremtett magának.” De a gondolatmenet itt még nem ér véget, mert a kritikus szerint: „A lóversenyre járásban valami ilyesmi is van: hivalkodó tüntetés a szórakoztató ipar által nyújtott uniformizált lehetőségek ellen.” És innen már csak egy lépés a teljes diszkreditálás: a lóversenyre járásnak „van egy cseppnyi politikai stichje is”. Extravagancia, tüntetés, politikai stich — ki az ördög meri bevallani ezután, hogy lóversenyre jár? (A LÓVERSENY JÁTÉK NEM ERKÖLCSTELEN, NOHA NEVELŐ HATÁSA NINCS.) A szerzőpár szembenéz az előítéletekkel; rövid történeti áttekintésben tisztázza, hogyan jutott az eredetileg a lótenyésztés céljait szolgáló verseny — amely hetente két-három alkalommal tízezer ember szórakozását szolgálja — mai, éppen csak megtűrt, cseppet sem fölemelő helyzetébe. Elemzik a közönség összetételét, nem siklanak el amellett, vajon a fogadásokra feltett pénzhez nem ragad-e más szerencsejátékokhoz képest nagyobb mértékben „vér”. A végkövetkeztetés igen mértéktartóan csak annyi, hogy a lóverseny nem erkölcstelen, noha nem is nevel. A szerzők azt a kérdést tapintatosan az olvasóra hagyják, hogy eldöntse: az ulti, a lottó, a snóbli s egyáltalán a „felnőtt”játékok milyen mértékben nemesítik az erkölcsöket. Ráadásul az is bizonyos, ez a könyv nem szerez újabb híveket a lóverseny líra nélkül zésnek. (Csak új olvasókat a publicisztikus hevületű írás révén Csurkának, Rákosynak!) (ÖRDÖGI KÖR) A szerzőpár lefegyverző okfejtéssel bizonyítja be: a lóversenyt ugyan teljes egészében a fogadók tartják el (mi lenne a labdarúgásból, ha hasonló önellátásra kellene berendezkednie?), de az ő érdekeikkel törődnek a legkevesebbet. Mi a fogadó érdeke? Hangzik rögtön a válasz: „Hogy nyerjen.” De ez mégsem ilyen egyszerű, hiszen minden fogadó jól tudja, hogy ő csak akkor nyerhet, ha a másik veszít, tehát csak egymás — államilag lefölözött — pénzét nyerhetik el. Igen, ez eddig rendben is van, csakhogy az már joggal fölháborító, hogy a fogadók esélyei sokszor a nullával egyenlők: a tisztátalan versenyek, csalások miatt. Tehát a fogadó érdeke mégsem elsősorban a pénz, hanem a színvonalas, tiszta verseny, ahol szakértelmét latba vetve dönthet az egyenlő esélyek közül valamely variáció mellett, s ha nem nyer, csak hozzáértése mondott csődöt, valamit nem vett figyelembe abból a több tucat tényezőből, amely egyegy mégoly tiszta verseny lefolyását is izgalmasan bizonytalanná teszi. Ilyen verseny azonban ritka, mint a fehér holló, mert nincs elég ló, és azért nincs elég ló, mert a közönség nem tud többet eltartani. A Lósport Vállalatnak pedig mindegy, hogy milyenek a versenyek, csak lefussák: a legjobb lovakat eladják, hazai pályán alig futtatják, s a vásárlások... talán tevékkel nagyobb szerencséjük lenne. (MI EZT A KOSZOS, SZEGÉNY PESTI LÓVERSENYT SZERETJÜK) A lírai kijelentés ellenére: Csurka István és Rákosy Gergely könyve — ha leszámítjuk például a jól ismert Egy fogadó lelkivilága című novellát — tömény non fiction. Két író játékszenvedélyének elvakultságtól mentes, legendákat foszlató tükörképe. Szerencsére nem vesztik el a játékos szociográfia, lóanatómia és lótörténetírás(!) közben sem legfőbb irodalmi fegyverüket: az iróniát. Még ebben a könyvben sem csupán a lóverseny érdekli őket, hanem elsősorban az a világ, amelynek csak parányi része a lósport. Sem Csurka István, sem Rákosy Gergely pályáján nem jelent az Így, ahogy vagytok mérföldkövet, de akik hisznek abban, hogy a felnőttek számára is kell játék, amelyben vélt lehetőségeket tehetnek kockára, azok szeretni fogják a könyvet — a lóversenytől függetlenül is. Marx József Kilencven évvel ezelőtt, 1893. február ötödikén született Nagy Lajos. A három tenger-mosta országú Anjou király névrokona egy Nagy Julcsa nevű pesztonka házasságon kívül született gyermeke. A „törvénytelen” vagy „természetes” gyerek jelzőit sosem tudta megbocsátani a társadalomnak, mely fölnevelte, illetve, amelynek ellenére fölnevelkedett. A pályatársak följegyzései alapján külsőre is rendkívüli ember volt: megemlékeznek félelmetes testi erejéről, operaénekesnek is becsületére való hangjáról, fagyos humoráról, kínosan pontos, aprólékosan részletező társalgó stílusáról, keserű kedélyvilágáról, labilis idegrendszeréről. És szegénységéről, mely legalább negyvenéves koráig hűséges útitársa volt a kávéházak lakójának. „Én egész életemben féltem” — vallotta be élete vége felé, a sors különös szeszélye folytán sorstársává, sőt barátjává avatott Szabó Lőrincnek. S ez az egész életében szorongó ember a magyar irodalom egyik legmerészebb, legkeményebb s kérlelhetetlenebb írója és közírója volt. Könyörtelen ön- és világismerete mindig fölülkerekedett lelki bajain, valóságismereténél csak a korabeli valóság iránti gyűlölete volt nagyobb. Belső meghasonlásainak írásban nem adott teret — talán csak a harmincas évek vége felé, freudizáló munkáiban éreztették közvetett hatásukat. Az éles szemű megfigyelő, Szabó Lőrinc szerint „a szégyenérzetet igen korán kiirtotta magából: az öncsalás egyik fő motorját sejtette benne, amely útjában van az egyetlen tisztelni- és megfejtenivalónak, az igazságnak, a valóság megismerésének”. Hozzátehetem: a szégyenérzést nemcsak kiirtotta magából, de űzőbe is vette: hadd szégyellje magát mind, akinek van miért — gazdag és szegény, megalázó és megalázott, terroristák és tűrök, zsoldosok és uszítóik. A nincstelenek írója volt, már 1914-ben szocialistának vallotta magát, így látta őt Füst Milán a barát és a szocialista szimpatizáns módján: „A szíve vérével, a csontjával és velejével, minden porcikájával szocialista író volt, őt nem kellett erre megtanítani, ő annak született.” Illyésnek ugyanez a véleménye: „Szocializmusa nem megtanult vagy elfogadott tézis; a vérébe szívódott.” Csakis így bírhatta ki rettenetes egyedülségét. Mert úgy volt ő szocialista író, hogy minden céhen, közös menhelyen és erődön kívül állt. Talán,még a fölszabadulás után is, Kossuth-díjason, az irodalom igazi szegénylegénye, magányos farkasa és partizánja maradt. Gúnyolódásainak egyik legkedvesebb célpontja — a gyűlölt dzsentri mellett — a Horthyrendszer „ellenzéki polgára”, aki a feudálkapitalista állam haszonélvezőjeként „bírálja” a fennálló rendet. A kispolgárt, sőt a szegényparasztot és a sorsába beletörődő, lezüllő proletárt sem kímélte. „Szégyellő magad! — ez a hang csap fel minden oldaláról, akár proletárt, akár burzsoát fest” — állapítja meg legkövetkezetesebb és leghívebb kritikusa, Illyés Gyula. A testi-lelki megalázottság és szenvedés oly közeli ismerőse volt, hogy már föllépésekor — a tízes évek elején — képtelen volt meghatódni, elérzékenyülni a társadalom mégoly szívszorító jelenségein. Csak fölháborodni tudott. De minthogy világéletében összeharapott foggal tűrő ember volt, fékentartotta düheit; kitűnően értett viszont ahhoz, hogy indulatát átplántálja olvasóiba. Legsajátosabb módszere a tárgyilagos leírás, a szinte leltározóan hűvös adatközlés, ténymegállapítás. Novelláiról azt szokták mondani, hogy egyszerűek és eszköztelenek. S olykor elfelejtik hozzátenni: egyszerűsége és pontossága olyan bonyolult írói munka eredménye, amelynek révén a stílbravúr látszata nélkül éri el a kifejezés tökélyét. Nála nem a stílus teszi az embert, hanem a gondolat. Novelláiban és szociográfiáiban — két legerősebb műfajában — még a statisztikáktól sem idegenkedett. A legjobb mai riporterek, azt hiszem, mindnyájan sokat tanultak tőle, akár tudják, akár nem. Dokumentarizmusával a legérdekesebb műfogást ajándékozta utókorának: a górcsöves látásmódot. Sosem kellett kinőnie a szecessziót: már fölléptekor olyan puritán, mint Kosztolányi tíz évvel később. Az ő mikroszkópjához képest a legügyesebben mesélő novellisták is kaleidoszkópot rázogatnak, s színes kavicsaik a legpompázatosabb tükörjátékban is színes kavicsok maradnak. Ő az olvasó lelkiismeretét rázza fel. Némelyik, novellája valóságos esztétikai csoda: fölvázol valami nagyon elhasznált, allegorikus keretjátékot — például egy Ezópusz-fabulát, a farkas és a bárány meséjét —, majd megtölti, átlelkesíti a legelevenebb és legvéresebb tartalommal, nevezetesen az ellenforradalmi különítmények bosszúhadjáratával. Talán ő az első a magyar prózában, aki a ma elterjedt parabola műfaját alkalmazta. Anélkül, hogy modernkedni akart volna. Szociográfiái — a Kiskunhalom és a Három város — a népi írók szociográfia-sorozatát indították el; újító lett, anélkül, hogy újítani akart volna. Az „abszurd” novellát a ma oly divatos képviselőinél magasabb fokon műveli a húszas években, s nemcsak a Képtelen természetrajz kedélyt borzoló humorával, hanem például a Razzia pokoli tréfájával is, mely már Bulgakov felé mutat: munkáskülsejű, fegyveres csínytevők rács mögé dugják a dúsgazdag „közveszélyes munkakerülőket”, mágnásokat, csillagkeresztes prostituáltakat. Az 1919 májust az ellenforradalom második terrorhulláma idején, 1932- ben írta; megmutatta a proletárnak: voltál hatalmon, leszel is még talán. Publicisztikájában egy Bálint György, egy Gábor Andor éleslátásával fedezte föl a társadalom legárulkodóbb elszólásait. A húszas és harmincas évek fordulója táján a radikális Századunk sajtószemléit szerkesztette, félelmetes fegyverforgató e műfajban is. Mindig és mindenkinek a fejére olvasta azt, amit kinek-kinek a lelkiismerete diktált volna, ha ez a lelkiismeret jól működik. Nagyon kellene ma is egy Nagy Lajos. Alföldy Jenő A megszégyenítő 1973. FEBRUÁR 3. am KÖNYVEK FÖLDES ANNA: önéletírás, napló, vagy regény? Jókai Anna regénynek szánta, de az önéletírás egyidejű, tehát lényegében naplószerű formáját választotta Oláh Viktor vallomásainak. Korán eszmélő gyerekkorától időelőtti öregségéig, a halál árnyékáig kíséri-faggatja, hogyan élt hőse 1928-tól szinte napjainkig. Oláh Viktor életének negyvenegynéhány esztendeje alatt mindent és minden rosszat átélt, amit Jókai Anna nemzedéke: a fasizmus felé haladó korszak nyomását, ideológiai fertőzést, félelmet és hazugságot, eszmélő hitet és végig nem élt vágyat. Volt koldusszegény úrigyerek, a háborús romantika gőzébe szédült cserkész, őszintén lelkesedő, neofita forradalmár és tudatosan óvatos karrierista, nagyjövőjű és féltehetségű színinövendék, kallódó, bizonytalan egzisztencia és a lehetőségeken túlszárnyaló ambíciókkal megvert-megáldott diplomás. Kamaszként Oláh Viktor megszédült a pincében hozzá préselődő női test illatától, azután vágytól hajtva, megcsömörlött a piacon vett szerelemtől. Szenvedélytelen józansággal vállalta a házasságot, és keservesen megszenvedte élete egyetlen, nagystílűnek vélt kalandját. Fiút nemzett, és házassága felborultával el is vesztette, s hiába akart negyvenévesen új életet kezdeni, az új ifjú asszony oldalán még keservesebb, mert már illúziótlan magányba süpped, s végül is a lélek fegyvereitől is megfosztva, teljes passzivitással fogadja a halálos betegséget. Nem egyetlen regényre, de regényfolyamra elegendő lenne ez a Jókai Anna felhalmozta cselekmény-mennyiség! A kronologikus rendbe szorított életleltárt azonban csak a tárgyak és motívumok rendjét meghatározó írói koncepció teheti irodalommá. Jókai Anna mostanáig soha nem maradt adósunk ezzel az írói többlettel. Legelső, üstökös feltűnése idején megjelent novelláiban már felvetette, s azóta makacsul keresikutatja, miért és hogyan futnak zátonyra az önmagukat rosszul kereső emberek. Mit jelent az önmegvalósítás igénye egy lélek természetrajzában, milyen erőfeszítésekre sarkallja ez kortársainkat, s ki felelős azért, ha a körülöttünk élő Ikaruszok visszazuhannak. A Napok, Oláh Viktor életrajza, minden előzőnél nagyobb lélegzetű analízise ennek a problémának. Valóságos anti-karrier regény! Jókai Anna oly módon vitázik e klasszikusokat termő műfajjal, hogy karrierre áhítozó hősét élete minden fázisában elviszi a sikerek küszöbéig. Oláh Viktornak voltaképpen minden esélye megvan az érvényesülésre. Tehetsége, ambíciója, s lázadását idejekorán viszszafogó alkalmazkodási készsége is. Nem hiányoznak mellőle a szövetségesek sem: szülők és szeretők, útját egyengető feleség és főnök. Erőfeszítései azonban mégsem kerülnek soha hosszabb időre szinkronba a körülményekkel. Áldozatnak hiszi magát, pedig nem az, legalábbis bűnrészese saját elrontott életének. Mert önzőbb és gyengébb annál, semhogy igazán boldog lehessen. A típus, a sors, amelyet Jókai Anna megmintáz, hiteles és elgondolkodtató. Konzekvensen belülről való jellemzése, ha nem is olyan gazdag, mint Nusi nénié a 4447- ben, de elég plasztikus ahhoz, hogy egy fordított nevelődési regény terhét viselhesse. Üzenete pedig talán még aktuálisabb az első regényénél. Mi az oka annak, hogy Oláh Viktor eseménydús, részletesen ábrázolt és sűrítetten tipikus élete mégsem nőtt túl az egyéni sors esetlegességén? A legkézenfekvőbb magyarázat — szerkezeti jellegű. Az író, hőse cselekedeteinek egyéni, lélektani motívumait minden alkalommal beleépíti ugyan a történelembe, de ez a kapcsolás gyakran teljesen formális. A cselekedetek, amelyekre Oláh Viktor el-elszánja magát, majd mindig kézenfekvőek, mert a problémák, amelyekbe beleütközik, szinte azonosak azzal, amelyekről az adott periódust jellemző tankönyvek is megemlékeznek. A makrokozmosz mozgását sokszor egy-egy napihír, vagy tévéadás csatornáján közvetíti az író a regény mikrokozmoszába. Ily módon minden benne van az életrajzban, ami az egymást követő esztendők során történt, csakhogy a lényeges és lényegtelen események regénybeli hierarchiája túlságosan elmosódik, esetleges marad. Sem az egyetemes történelmi folyamat, sem az egyéni sors aspektusa nem szabja meg következetesen a motívumok értékarányát. Vonatkozik ez a Rajk-pernek a hősre gyakorolt hatására, Sztálin halálára és 1956-ra is. Oláh Viktor önvallomásának másik buktatója magában a választott formában van. Kétségkívül nagy dolog, és majdnem példa nélkül való, hogy egy nőíró ilyen marradéktalanul vállalja és átélje férfihőse minden belső rezdülését .A fordítottjára Flaubert-től Tolsztojig, Németh Lászlótól Weöres Sándorig a legnagyobbak adtak példát. George Sand-ok azonban mindig is kevesen voltak .. .) Jókai Anna büszkén vallja és vállalja: Viktor — én vagyok! Csakhogy ez az azonosulás, amely a cselekmény minden fázisában az adott világnézetű és lelkiállapotú hőssel való identifikációt jelenti, azzal a regénybeli következménnyel jár, hogy az író maga is adós marad az Oláh Viktor intellektusát, bátorságát és morális szintjét meghaladó ítélettel. A szelekció hiányából fakadó, már említett cselekményhalmozás viszont gátat szab az olvasó önálló ítélkezését megalapozó elemzésnek is. Sükösd Mihály tanulmányában (Küzdelem az epikával) a magyar prózafejlődés tragikus sajátosságaként elemzi az önéletrajziság eluralkodását. Bírálja a nyíltan vállalt autobiográfiáktól formailag elkülönült, szubjektív tapasztalatokra redukált, lineáris-kronológikus szerkezetű eseménydús krónikákat, amelyekben a térben-időben konkrét, felhalmozott dokumentumanyag meghiúsítja, vagy legalábbis megnehezíti az általánosításra, az egyetemességre való eredményes törekvést, és a formai-szerkezeti megújulás szándékát. Sajnos a Napok mintha ennek a fél évszázada ritkán leküzdött prózabetegségnek jellegzetes kórképét kínálná. Nehezen elképzelhető, hogy ez az életrajz akár egy francia olvasónak, akár egy lengyelnek, vagy egy jövendő nemzedékbeli budapestinek megfejtse hőse életének rejtélyét. Ha egyetértenénk mindazokkal, akik Jókai Annát a Tartozik, követei után a jó értelemben vett lektűr-írókhoz sorolták, végeredményben elégedetten summázhatnánk: ízléses, érdekfeszítő, okos regényt írt. Sikerült hús-vér hősén kívül néhány remek mellékalakot teremtenie, s a nagylélegzetű krónika nem egy jelenetében legjobb novellista erényeit csillogtatja meg. Nyugodt szívvel élvezhetnénk a „ráismerés” gyönyörűségét: lám a lepergetett filmkockákra, körülményekre, dialógusokra szinte mi magunk is emlékszünk, s többnyire ugyanúgy, ahogy Jókai Anna, illetve Oláh Viktor. Csakhogy a 4447 és a Kötél nélkül írójától ennél többet várunk: korunk lényegéről szóló regényt, felfedező új emberi dokumentumot. És ezzel a Napok írója — egyelőre — adósunk maradt. Viktor-én vagyok! ELET ELIT IRODALOM