Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1973-02-03 / 5. szám - Marx József: Lovakról - líra nélkül • könyvkritika • Csurka István-Rákosy Gergely: Így, ahogy vagytok (Magvető) (11. oldal) - Földes Anna: Viktor - én vagyok! • könyvkritika • Jókai Anna: Napok (Szépirodalmi) (11. oldal) - Alföldy Jenő: A megszégyenítő • Nagy Lajos kilencven éve született (11. oldal)

Lovakról­­ (BEVALLJAM?) Csurka István és Rákosy Gergely közös könyve, amely a fogadók ősrégi csatakiál­tását, az „így, ahogy vagytok”-ot kapta címként, bátorít föl arra, hogy bevalljam, amit csak néhány barátom tud: életem egy telét és egy nyarát az ügető meg a galopp önként vállalt bosszúságai töltötték ki. Furcsa dolog, de tény, ma Ma­gyarországon senkinek sem lesz rossz lelkiismerete attól, ha nagy pénzeket fotózik, lottózik el, a köz­vélemény megbocsátható virtusnak tekinti a nem éppen filléres kár­tyacsatákat, a részeg acsarkodáso­­kat és a „sportszerű” donilanko­­dást. De jaj annak, aki lóversenyre jár! Csurka István egyik kritikusa A ló is ember novelláiról szólva így fogalmazta meg az írót mélyen elmarasztaló dal véleményét: „A ló­versenyre járásban kétségkívül van bizonyos extravagancia, azt is mondhatnám: némi különcködés­jellege van ennek a szenvedélynek, mert a lottózást és totózást ugye­bár, sokan gyakorolják, no de a lóverseny, az valami egészen más ... Az rítus. Csurka — meg kell adni, igen jó szimattal — szin­te legendát teremtett magának.” De a gondolatmenet itt még nem ér véget, mert a kritikus szerint: „A lóversenyre járásban valami ilyes­mi is van: hivalkodó tüntetés a szórakoztató ipar által nyújtott uniformizált lehetőségek ellen.” És innen már csak egy lépés a teljes diszkreditálás: a lóversenyre járás­nak „van egy cseppnyi politikai stichje is”. Extravagancia, tüntetés, politikai stich — ki az ördög meri bevallani ezután, hogy lóversenyre jár? (A LÓV­ERSENY J­ÁT­ÉK NEM ERKÖLCSTELEN, NOHA NE­VELŐ HATÁSA NINCS.) A szerző­pár szembenéz az előítéletekkel; rövid történeti áttekintésben tisz­tázza, hogyan jutott az eredetileg a lótenyésztés céljait szolgáló ver­seny — amely hetente két-három alkalommal tízezer ember szóra­kozását szolgálja — mai, éppen csak megtűrt, cseppet sem föl­emelő helyzetébe. Elemzik a közön­ség összetételét, nem siklanak el amellett, vajon a fogadásokra fel­tett pénzhez nem ragad-e más sze­rencsejátékokhoz képest nagyobb mértékben „vér”. A végkövetkezte­tés igen mértéktartóan csak annyi, hogy a lóverseny nem erkölcstelen, noha nem is nevel. A szerzők azt a kérdést tapintatosan az olvasóra hagyják, hogy eldöntse: az ulti, a lottó, a snóbli s egyáltalán a „fel­­nőtt”­játékok milyen mértékben nemesítik az erkölcsöket. Ráadásul az is bizonyos, ez a könyv nem szerez újabb híveket a lóverseny­ líra nélkül­ zésnek. (Csak új olvasókat a pub­­licisztikus hevületű írás révén Csurkának, Rákosynak!) (ÖRDÖGI KÖR) A szerzőpár le­fegyverző okfejtéssel bizonyítja be: a lóversenyt ugyan teljes egészé­ben a fogadók tartják el (mi len­ne a labdarúgásból, ha hasonló ön­ellátásra kellene berendezkednie?), de az ő érdekeikkel törődnek a leg­kevesebbet. Mi a fogadó érdeke? Hangzik rögtön a válasz: „Hogy nyerjen.” De ez mégsem ilyen egy­szerű, hiszen minden fogadó jól tudja, hogy ő csak akkor nyerhet, ha a másik veszít, tehát csak egy­más — államilag lefölözött — pén­zét nyerhetik el. Igen, ez eddig rendben is van, csakhogy az már joggal fölháborító, hogy a fogadók esélyei sokszor a nullával egyen­lők: a tisztátalan versenyek, csalá­sok miatt. Tehát a fogadó érdeke mégsem elsősorban a pénz, hanem a színvonalas, tiszta verseny, ahol szakértelmét latba vetve dönthet az egyenlő esélyek közül valamely variáció mellett, s ha nem nyer, csak hozzáértése mondott csődöt, valamit nem vett figyelembe abból a több tucat tényezőből, amely egy­­egy mégoly tiszta verseny lefolyá­sát is izgalmasan bizonytalanná teszi. Ilyen verseny azonban ritka, mint a fehér holló, mert nincs elég ló, és azért nincs elég ló, mert a közönség nem tud többet eltartani. A Lósport Vállalatnak pedig mind­egy, hogy milyenek a versenyek, csak lefussák: a legjobb lovakat eladják, hazai pályán alig futtat­ják, s a vásárlások... talán tevék­kel nagyobb szerencséjük lenne. (MI EZT A KOSZOS, SZEGÉNY PESTI LÓVERSENYT SZERET­JÜK) A lírai kijelentés ellenére: Csurka István és Rákosy Gergely könyve — ha leszámítjuk például a jól ismert Egy fogadó lelkivilága című novellát — tömény non fic­tion. Két író játékszenvedélyének elvakultságtól mentes, legendákat foszlató tükörképe. Szerencsére nem vesztik el a játékos szociog­ráfia, lóanatómia és lótörténet­­írás(!) közben sem legfőbb irodalmi fegyverüket: az iróniát. Még ebben a könyvben sem csupán a lóver­seny érdekli őket, hanem elsősor­ban az a világ, amelynek csak pa­rányi része a lósport. Sem Csurka István, sem Rákosy Gergely pályá­ján nem jelent az Így, ahogy vagy­tok mérföldkövet, de akik hisznek abban, hogy a felnőttek számára is kell játék, amelyben vélt lehetősé­geket tehetnek kockára, azok sze­retni fogják a könyvet — a lóver­senytől függetlenül is. Marx József Kilencven évvel ezelőtt, 1893. február ötödikén született Nagy Lajos. A három­ tenger-mosta országú Anjou­ király névrokona egy Nagy Julcsa nevű pesztonka házassá­gon kívül született gyermeke. A „törvénytelen” vagy „természe­tes” gyerek jelzőit sosem tudta megbocsátani a társadalomnak, mely fölnevelte, illetve, amely­nek ellenére fölnevelkedett. A pályatársak följegyzései alapján külsőre is rendkívüli em­ber volt: megemlékeznek félel­metes testi erejéről, operaénekes­nek is becsületére való hangjáról, fagyos humoráról, kínosan pon­tos, aprólékosan részletező társal­gó stílusáról, keserű kedélyvilá­gáról, labilis idegrendszeréről. És szegénységéről, mely legalább negyvenéves koráig hűséges úti­társa volt a kávéházak lakójá­nak. „Én egész életemben féltem” — vallotta be élete vége felé, a sors különös szeszélye folytán sorstár­sává, sőt barátjává avatott Szabó Lőrincnek. S ez az egész életé­ben szorongó ember a magyar irodalom egyik legmerészebb, legkeményebb s kérlelhetetlenebb írója és közírója volt. Könyörte­len ön- és világismerete mindig fölülkerekedett lelki bajain, va­lóságismereténél csak a korabeli valóság iránti gyűlölete volt na­gyobb. Belső meghasonlásainak írásban nem adott teret — ta­lán csak a harmincas évek vége felé, freudizáló munkáiban érez­tették közvetett hatásukat. Az éles szemű megfigyelő, Szabó Lő­rinc szerint „a szégyenérzetet igen korán kiirtotta magából: az ön­csalás egyik fő motorját sejtette benne, amely útjában van az egyetlen tisztelni- és megfej­teni­­valónak, az igazságnak, a valóság megismerésének”. Hozzátehetem: a szégyenérzést nemcsak kiirtot­ta magából, de űzőbe is vette: hadd szégyellje magát mind, aki­nek van miért — gazdag és sze­gény, megalázó és megalázott, terroristák és tűrök, zsoldosok és uszítóik. A nincstelenek írója volt, már 1914-ben szocialistának vallotta magát, így látta őt Füst Milán a barát és a szocialista szimpati­záns módján: „A szíve vérével, a csontjával és velejével, min­den porcikájával szocialista író volt, őt nem kellett erre megta­nítani, ő annak született.” Illyés­nek ugyanez a véleménye: „Szo­cializmusa nem megtanult vagy elfogadott tézis; a vérébe szívó­dott.” Csakis így bírhatta ki rettene­tes egyedülségét. Mert úgy volt ő szocialista író, hogy minden cé­hen, közös menhelyen és erődön kívül állt. Talán,még a fölszaba­dulás után is, Kossuth-díjason, az irodalom igazi szegénylegénye, magányos farkasa és partizánja maradt. Gúnyolódásainak egyik legkedvesebb célpontja — a gyű­lölt dzsentri mellett — a Horthy­­rendszer „ellenzéki polgára”, aki a feudálkapitalista állam haszon­­élvezőjeként „bírálja” a fennálló rendet. A kispolgárt, sőt a szegénypa­rasztot és a sorsába beletörődő, lezüllő proletárt sem kímélte. „Szégyellő magad! — ez a hang csap fel minden oldaláról, akár proletárt, akár burzsoát fest” — állapítja meg legkövetkezetesebb és leghívebb kritikusa, Illyés Gyula. A testi-lelki megalázottság és szenvedés oly közeli ismerőse volt, hogy már föllépésekor — a tízes évek elején — képtelen volt meghatódni, elérzékenyülni a társadalom mégoly szívszorító je­lenségein. Csak fölháborodni tu­dott. De minthogy világéletében összeharapott foggal tűrő ember volt, fékentartotta düheit; kitű­nően értett viszont ahhoz, hogy indulatát átplántálja olvasóiba. Legsajátosabb módszere a tárgyi­lagos leírás, a szinte leltározóan hűvös adatközlés, ténymegállapí­tás. Novelláiról azt szokták mon­dani, hogy egyszerűek és eszköz­­telenek. S olykor elfelejtik hoz­zátenni: egyszerűsége és pontos­sága olyan bonyolult írói munka eredménye, amelynek révén a stílbravúr látszata nélkül éri el a kifejezés tökélyét. Nála nem a stílus teszi az embert, hanem a gondolat. Novelláiban és szociográfiáiban — két­ legerősebb műfajában — még a statisztikáktól sem idegen­kedett. A legjobb mai riporterek, azt hiszem, mindnyájan sokat ta­nultak tőle, akár tudják, akár nem. Dokumentarizmusával a leg­érdekesebb műfogást ajándékoz­ta utókorának: a górcsöves látás­módot. Sosem kellett kinőnie a szecessziót: már fölléptekor olyan puritán, mint Kosztolányi tíz év­vel később. Az ő mikroszkópjá­hoz képest a legügyesebben me­sélő novellisták is kaleidoszkópot rázogatnak, s színes kavicsaik a legpompázatosabb tükörjátékban is színes kavicsok maradnak. Ő az olvasó lelkiismeretét rázza fel. Némelyik, novellája valóságos esztétikai csoda: fölvázol valami nagyon elhasznált, allegorikus ke­retjátékot — például egy Ezó­­pusz-fabulát, a farkas és a bá­rány meséjét —, majd megtölti, átlelkesíti a legelevenebb és leg­véresebb tartalommal, nevezete­sen az ellenforradalmi különít­mények bosszúhadjáratával. Ta­lán ő az első a magyar prózá­ban, aki a ma elterjedt parabola műfaját alkalmazta. Anélkül, hogy modernkedni akart volna. Szociográfiái — a Kiskunhalom és a Három város — a népi írók szo­ciográfia-sorozatát indították el; újító lett, anélkül, hogy újí­tani akart volna. Az „abszurd” novellát a ma oly divatos képvise­lőinél magasabb fokon műveli a húszas években, s nemcsak a Képtelen természetrajz kedélyt borzoló humorával, hanem pél­dául a Razzia pokoli tréfájával is, mely már Bulgakov felé mu­tat: munkáskülsejű, fegyveres csínytevők rács mögé dugják a dúsgazdag „közveszélyes munka­kerülőket”, mágnásokat, csillag­­keresztes prostituáltakat. Az 1919 május­t az ellenforradalom má­sodik terrorhulláma idején, 1932- ben írta; megmutatta a proletár­nak: voltál hatalmon, leszel is még talán. Publicisztikájában egy Bálint György, egy Gábor Andor éles­látásával fedezte föl a társada­lom legárulkodóbb elszólásait. A húszas és harmincas évek fordu­lója táján a radikális Századunk sajtószemléit szerkesztette, félel­metes fegyverforgató e műfajban is. Mindig és mindenkinek a fejé­re olvasta azt, amit kinek-kinek a lelkiismerete diktált volna, ha ez a lelkiismeret jól működik. Nagyon kellene ma is egy Nagy Lajos. Alföldy Jenő A megszégyenítő 1973. FEBRUÁR 3. am KÖNYVEK FÖLDES ANNA: önéletírás, napló, vagy regény? Jókai Anna regénynek szánta, de az önéletírás egyidejű, tehát lénye­gében naplószerű formáját válasz­totta Oláh Viktor vallomásainak. Korán eszmélő gyerekkorától idő­előtti öregségéig, a halál árnyékáig kíséri-faggatja, hogyan élt hőse 1928-tól szinte napjainkig. Oláh Viktor életének negyven­­egynéhány esztendeje alatt min­dent és minden rosszat átélt, amit Jókai Anna nemzedéke: a fasizmus felé haladó korszak nyomását, ide­ológiai fertőzést, félelmet és ha­zugságot, eszmélő hitet és végig nem élt vágyat. Volt koldusszegény úrigyerek, a háborús romantika gő­zébe szédült cserkész, őszintén lel­kesedő, neofita forradalmár és tu­datosan óvatos karrierista, nagyjö­­vőjű és féltehetségű színinövendék, kallódó, bizonytalan egzisztencia és a lehetőségeken túlszárnyaló ambíciókkal megvert-megáldott diplomás. Kamaszként Oláh Viktor megszédült a pincében hozzá pré­­selődő női test illatától, azután vágytól hajtva, megcsömörlött a piacon vett szerelemtől. Szenve­­délytelen józansággal vállalta a há­zasságot, és keservesen megszen­vedte élete egyetlen, nagystílűnek vélt kalandját. Fiút nemzett, és há­zassága felborultával el is vesztette, s hiába akart negyvenévesen új éle­tet kezdeni, az új ifjú asszony olda­lán még keservesebb, mert már il­­lúziótlan magányba süpped, s vé­gül is a lélek fegyvereitől is meg­fosztva, teljes passzivitással fogad­ja a halálos betegséget. Nem egyetlen regényre, de re­gényfolyamra elegendő lenne ez a Jókai Anna felhalmozta cselek­mény-mennyiség! A kronologikus rendbe szorított élet­leltárt azon­ban csak a tárgyak és motívumok rendjét meghatározó írói koncep­ció teheti irodalommá. Jókai Anna mostanáig soha nem maradt adósunk ezzel az írói több­lettel. Legelső, üstökös feltűnése idején megjelent novelláiban már felvetette, s azóta makacsul keresi­­kutatja, miért és hogyan futnak zá­tonyra az önmagukat rosszul ke­reső emberek. Mit jelent az­ ön­megvalósítás igénye egy lélek ter­mészetrajzában, milyen erőfeszíté­sekre sarkallja ez kortársainkat, s ki felelős azért, ha a körülöttünk élő Ikaruszok visszazuhannak. A Napok, Oláh Viktor életrajza, min­den előzőnél nagyobb lélegzetű analízise ennek a problémának. Valóságos anti-karrier regény! Jókai Anna oly módon vitázik e klasszikusokat termő műfajjal, hogy karrierre áhítozó hősét élete minden fázisában elviszi a sikerek küszöbéig. Oláh­­ Viktornak volta­képpen minden esélye megvan az érvényesülésre. Tehetsége, ambí­ciója, s lázadását idejekorán visz­­szafogó alkalmazkodási készsége is. Nem hiányoznak mellőle a szövet­ségesek sem: szülők és szeretők, út­ját egyengető feleség és főnök. Erőfeszítései azonban mégsem ke­rülnek soha hosszabb időre szink­ronba a körülményekkel. Áldozat­nak hiszi magát, pedig nem az, leg­alábbis bűnrészese saját elrontott életének. Mert önzőbb és gyengébb annál, semhogy igazán boldog le­hessen. A típus, a sors, amelyet Jókai Anna megmintáz, hiteles és elgon­dolkodtató. Konzekvensen belülről való jellemzése, ha nem is olyan gazdag, mint Nusi nénié a 4447- ben, de elég plasztikus ahhoz, hogy egy fordított nevelődési re­gény terhét viselhesse. Üzenete pe­dig talán még aktuálisabb az első regényénél. Mi az oka annak, hogy Oláh Vik­tor eseménydús, részletesen ábrá­zolt és sűrítetten tipikus élete még­sem nőtt túl az egyéni sors esetle­gességén? A legkézenfekvőbb ma­gyarázat — szerkezeti jellegű. Az író, hőse cselekedeteinek egyéni, lélektani motívumait minden alka­lommal beleépíti ugyan a történe­lembe, de ez a kapcsolás gyakran teljesen formális. A cselekedetek, amelyekre Oláh Viktor el-elszánja magát, majd mindig kézenfekvőek, mert a problémák, amelyekbe be­leütközik, szinte azonosak azzal, amelyekről az adott periódust jellemző tankönyvek is megemlé­keznek. A makrokozmosz mozgását sokszor egy-egy napihír, vagy tévé­adás csatornáján közvetíti az író a regény mikrokozmoszába. Ily mó­­don minden benne van az életrajz­ban, ami az egymást követő esz­tendők során történt, csakhogy a lényeges és lényegtelen esemé­nyek regénybeli hierarchiája túlsá­gosan elmosódik, esetleges marad. Sem az egyetemes történelmi folya­mat, sem az egyéni sors aspektusa nem szabja meg következetesen a motívumok értékarányát. Vonatko­zik ez a Rajk-pernek a hősre gya­korolt hatására, Sztálin halálára és 1956-ra is. Oláh Viktor önvallomásának másik buktatója magában a válasz­tott formában van. Kétségkívül nagy dolog, és majdnem példa nél­kül való, hogy egy nőíró ilyen mar­­radéktalanul vállalja és átélje fér­fihőse minden belső rezdülését .A fordítottjára Flaubert-től Tolsz­tojig, Németh Lászlótól Weöres Sándorig a legnagyobbak adtak példát. George Sand-ok azonban mindig is kevesen voltak .. .) Jókai Anna büszkén vallja és vállalja: Viktor — én vagyok! Csakhogy ez az azonosulás, amely a cselekmény minden fázisában az adott világné­zetű és lelkiállapotú hőssel való identifikációt jelenti, azzal a re­­génybeli következménnyel jár, hogy az író maga is adós marad az Oláh Viktor intellektusát, bátorsá­gát és morális szintjét meghaladó ítélettel. A szelekció hiányából fa­kadó, már említett cselekmény­halmozás viszont gátat szab az ol­vasó önálló ítélkezését megalapozó elemzésnek is. Sükösd Mihály tanulmányában (Küzdelem az epikával) a magyar prózafejlődés tragikus sajátossága­ként elemzi az önéletrajziság el­uralkodását. Bírálja a nyíltan vál­lalt au­tobiográfiáktól formailag el­különült, szubjektív tapasztalatok­ra redukált, lineáris-kronológikus szerkezetű eseménydús krónikákat, amelyekben a térben-időben konk­rét, felhalmozott dokumentum­anyag meghiúsítja, vagy legalábbis megnehezíti az általánosításra, az egyetemességre való eredményes törekvést, és a formai-szerkezeti megújulás szándékát. Sajnos a Na­pok mintha ennek a fél évszázada ritkán leküzdött prózabetegségnek jellegzetes kórképét kínálná. Nehe­zen elképzelhető, hogy ez az élet­rajz akár egy francia olvasónak, akár egy lengyelnek, vagy egy jö­vendő nemzedékbeli budapestinek megfejtse hőse életének rejtélyét. Ha egyetértenénk mindazokkal, akik Jókai Annát a Tartozik, kö­vetei után a jó értelemben vett lektűr-írókhoz sorolták, végered­ményben elégedetten summázhat­nánk: ízléses, érdekfeszítő, okos regényt írt. Sikerült hús-vér hő­sén kívül néhány remek mellék­alakot teremtenie, s a nagy­lélegzetű krónika nem egy jelene­­­­tében legjobb novellista erényeit csillogtatja meg. Nyugodt szív­vel élvezhetnénk a „ráismerés” gyönyörűségét: lám a lepergetett filmkockákra, körülményekre, dia­lógusokra szinte mi magunk is em­lékszünk, s többnyire ugyanúgy, ahogy Jókai Anna, illetve Oláh Viktor. Csakhogy a 4447 és a Kötél nélkül írójától ennél többet vá­runk: korunk lényegéről szóló re­gényt, felfedező új emberi doku­mentumot. És ezzel a Napok írója — egyelőre — adósunk maradt. Viktor-én vagyok! ELET ELIT IRODALOM

Next