Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1973-09-01 / 35. szám - Nádass József: A lépcsőkön • vers (7. oldal) - Halász Arisztid: Illusztráció • kép (7. oldal) - R. Zs.: A nemek törvényei • Tájékozódás • A Lityeraturnaja Gazeta cikke (7. oldal)

NÁDASS JÓZSEF: A lépcsőkön Ezek a főlépcsősök, akik legfelül állnak, Ezek a középlécsösök, látod, itt sorakoznak És ezek szegények, egyetlen lépcsőn kuporognak Itt alul, Valamennyien a kirakat előtt töltik életüket, Itt élnek, itt halnak, itt születnek, itt nemzenek, Egyformán kopott ruhájuk mindegyikén öt zseb van És mindet degeszre akarják tömni, Holmival, holmival, Holmival e­zok sem. A háború alatti londoni szovjet nagykövet, Ivan Majszkij emlékirataiból ismerjük a diplo­máciai kapcsolatok felvételét meg­előző tárgyalások­ légkörét és Si­­korski nem egyszer furcsa viselke­dését. Mai szemmel tekintve egy­szerűen nevetséges volt Sikorski magatartása, hiszen tudta, hogy a megegyezés elkerülhetetlen. Ré­szint azért, mert ennek objektív politikai szükségszerűségéről maga győződött meg, részint pedig azért, mert angol szövetségesei is értésére adták: nem lehet nem megegyezni. Sikorski azonban nemcsak a reálpolitikus fejével gondolkozott, hanem a régi vágású katonatisztével is, aki harcolt a fiatal szovjet hatalom ellen, és nem tudott bizonyos fővezéri kül­sőségekről lemondani. A megegye­zés végül létrejött. Ennek eredmé­nyeként Wladislaw Anders tábor­nok parancsnoksága alatt a Szov­jetunió területén két lengyel had­osztályt állítottak fel, rendezték a Szovjetunióban élő lengyelek hely­zetét. Továbbra is nyitott problé­ma maradt viszont a háború utá­ni határok elismerése. Sikorski őszintén és becsülete­sen meg akarta tartani a szovjet—s lengyel szerződést. Ekkor már va­lószínűleg sejtette, hogy a nyugati hatalmak álláspontja a lengyel ha­tárok kérdésében nem más, mint a Szovjetunió diplomáciai „sakk­ban tartására” szánt egyik érv. Mégis ő nevezte ki a szovjet föl­dön szervezett l­engyel hadsereg élére a szovjet—lengyel megállapo­dás legádázabb ellenfelét, Ander­­set. Sőt, végül beleegyezett abba, hogy ez a hadsereg — a háború kritikus szakaszában, amikor a szovjet—német fronton roppant kiélezett volt a helyzet — kivonul­jon a Szovjetunióból Iránba. Ne­héz ezt másként értékelni, mint az élethalálharcban álló szövetsé­ges cserbenhagyásának. Churchill taktikája viszonylag egyszerű volt: a háború utáni szovjet—lengyel határok« kérdését­­ nyitva kell tartani, ameddig lehet, ez volt számára a legfontosabb eszköz a londoni emigráns kor­mány kézbentartására is. Ráadásul a lengyel—szovjet viszály a szov­jetek által felszerelt, friss, harc­képes hadosztályokat biztosított az angoloknak Iránban, ahol új fron­tot szerveztek arra az eshetőségre, ha Sztálingrádban mégsem a szov­jetek győznének, ha megnyílna az út Hitlerek előtt a Kaukázuson túlra. És végül: a lengyel határ diplomáciai síkon azt jelentette Churchillnek, hogy az angol érde­kek veszélyeztetése nélkül tehet engedményt a szovjetekkel folyta­tott tárgyalásain, ha ebben a kér­désben meg kell majd egyeznie. A Szovjetunió álláspontja egyér­telmű volt: félreérthetetlenül kije­lentette, hogy az ukránok, illetve beloruszok lakta területekről nem alkudozik. Nyugat-Ukrajna, illetve Nyugat-Beloruszija 1919 után, a fiatal szovjet állam akkori gyenge­sége következtében került lengyel fennhatóság alá. Közismert volt azonban az a szovjet álláspont is, hogy az új Lengyelországot a né­metek által elszakított nyugati te­rületekkel, Wroclawval, Sczeczin­­nel és más városokkal kell kárpó­tolni és ilyen módon helyreállítani a néprajzilag és történelmileg megközelítően helyes határokat. Hamarosan az is bebizonyosodott, hogy az Anders-hadsereg kivonu­lása inkább morálisan érintette a Szovjetuniót, mint katonailag, s a legkevésbé sem használt a Sikors­­ki-kormány tekintélyének. Sikorski mindezt látta, s megértette, hogy a Hitlerellenes koalícióban részt venni, de a Szovjetunióval az el­lenséges viszonyt tartósítani any­­nyit jelent, hogy hazája az angol diplomácia játékszerévé válik. Alexander Werth angol újságíró a háborúról írott könyvében vilá­gosan kifejezi Sikorski magatartá­sának kettősségét: a tábornok ,,lel­kileg kész volt reális pozíciót el­foglalni”, de sohasem nyilatkozott erről hivatalosan. Terjedelmes cikket közöl a Li­­tyeraturnaja Gazeta egy aggasztó jelenségről: a férfiak és nők kö­zötti pszichológiai határ elmosó­dásáról. A cikket egy olvasó le­velére válaszolva írta A. Belkin, az orvostudományok doktora, a szovjet Egészségügyi Miniszté­rium Pszichiátriai Intézetének tu­dományos munkatársa. Néhány részletet közlünk elgondolkoztató írásából. „A világ legtöbb országában — írja a tudós — egyre komolyab­ban nyugtalanítja a közvéleményt a szemünk előtt folyó jelenség: a férfiak elnőiesedése és a nők elfér­­fiasodása. A nemek jogi egyenlő­sége, a férfiak és a nők helyzeté­nek gyökeres változása a terme­lésben, a társadalmi és hétköznapi életben, a családban, az erkölcs és a magatartás számos normájának egymáshoz közeledése, végül a külső megjelenés »hibridizációja« — mindez azt a benyomást kelti, hogy az »erősebb« és a »gyengébb« nem között elhalványodnak a kü­lönbségek. Ez a jelenség heves vi­tákat vált ki, nyugtalanságot tá­maszt. Merre tart hát a civilizáció fej­lődése? Nem a férfiak és nők lé­lektani és magatartásbeli különb­ségeinek elmosódása felé vezet-e? Hogyan értékeljük ezt a perspek­tívát? Jótékony-e, vagy veszé­lyes?” * A. Belkin ezután a pszichológiai különbség természetét vizsgálja: vajon csupán biológiai, vagy csu­pán szociális tényezők alakították ki? Kifejti, hogy a legtöbb állat­fajtát az élettani fejlődés osztotta két nemre, s ez óriási előnyt jelen­tett a környezethez való alkalmaz­kodás, a fennmaradás érdekében. A funkciók természetes kettéosz­­tódása rendkívül hasznosnak bi­zonyult az utódok felnevelésében, a táplálékszerzésben, az önvéde­lemben. „Az állatkísérletek — folytatja a tudós — azt bizonyítják, hogy a magatartás nemi jegyeit nagymér­tékben meghatározzák a különféle hormonhatások az agy struktú­rájára. Bebizonyosodott például, hogy ha az újszülött nőstényálla­­toknak hím hormont adagolnak, azok a későbbiekben hím állatok módjára viselkednek. Ugyanez for­dítva is érvényes. A »homo sapiens« nemek­ közötti Sikorski „lelki készenléte” a megegyezésre elegendő volt ah­hoz, hogy kihívja az angolok és a reakciós lengyel tisztek, politiku­sok gyanúját, sőt, gyűlöletét. Többször kíséreltek meg merény­letet ellene. Próbálták politikailag elszigetelni. Sikorski nem hátrált meg. Sőt, arra készülődött, hogy a Szovjetunióba utazik a két kor­mány közötti problémák rendezésé­re. Ekkor történt a gibraltári — sze­rencsétlenség?, merénylet? Bizo­nyítani sem az egyiket, sem a má­sikat nem lehet. Annyi bizonyos, hogy mindazoknak, akik ellenez­ték a szovjet—lengyel megegyezést, „kapóra jött” a tábornok halála. Sikorski halála után a londoni kormány megszakította a diplomá­ciai kapcsolatokat a Szovjetunió­val, s elzárkózott a tárgyalások elől. Közben a Szovjetunió terüle­tén új lengyel hadsereg szervező­dött, a népi Lengyelország hívei új kormányszerveket alakítottak. A lengyel burzsoázia, annak még viszonylag haladó része is önma­gát kapcsolta ki az ország további sorsának irányításából.­ ­ A kitűnő író, Stanislaw Jerzy Lee így kezdte önéletrajzi jegyze­tét: „Mielőtt megszülettem volna, voltam annyira körültekintő, hogy érdeklődtem: «Ki uralkodik most?«­ «I. Ferenc József.« Ekkor bátorkodtam világra jönni, köny­­nyelműen elfeledkezve a következő kérdésről: «Hány éves az uralko­dó?« Hetvenkilenc éves volt ak­kor. Hogy mi történt ezután, önök is jól tudják ...” Természetesen, jól tudjuk, mi történt. Nagyjából ugyanaz történt nálunk is, ami a lengyeleknél. Ezt az anekdotát is azért idéztem, hogy a párhuzamos történeti események párhuzamos logikájára hívjam fel a figyelmet. Sikorski tragédiája bizonyos ér­telemben a magyar történelem és­biológiai különbségeit a szociális fejlődés folyamata mélyítette el, hiszen ezek a különbségek haszno­sak és szükségesek voltak. Az em­beriség már fejlődésének első sza­kaszaiban szociális eszközökkel hangsúlyozta a biológiai különb­séget: más-más nevet adott a fér­fiaknak és a nőknek, más-más ne­velési feltételeket szabott a szá­mukra, más-más rítusokkal tette próbára őket, alkalmasak-e férfi, vagy női szerepük betöltésére.” Ezeknek a szerepeknek tartal­mát — fejti ki a tudós — nem is annyira biológiai, mint inkább tár­sadalmi, gazdasági és kulturális tényezők határozták meg, ahogy azt Engels is bebizonyította, A csa­lád, állam és a magántulajdon eredete című munkájában. Csak­hogy a társadalmi szerepek jelle­gének változásai sem a múltban, sem ma nem lehetnek önkényesek és korlátlanok, mert biológiai ala­pokon nyugszanak, ezért minden kísérlet, ami ezeket semmibe veszi, szomorú eredményekre vezet. Az ember személyiségét, csakis mint e két komponens — a társadalmi és a biológiai — dialektikus egy­ségét lehet vizsgálni. * A tudós ezután az ember szerep­választásáról mondja el gondola­­­­tait. „A személyiség kialakítása szo­rosan összefügg a magatartás mo­delljének öntudatlan kiválasztásá­val. A kisgyermeknél ez legköze­lebbi környezete befolyására megy végbe. Eleinte csak külső jegyeit utánozza annak az embernek, akit ösztönösen mintaképének választ, utána mélyebben azonosítja énjét a kiválasztott minta személyisé­gével ... Ezt a »mintakép-átélést« korrigálja aztán a környezet vi­szonya a magatartás-mintához. Rendszerint azt a magatartás-szte­­reotípiát támogatják, amely egyik vagy másik nem számára elfoga­dott, és elítélik az el nem foga­dottat A kisfiút például könnyen síró természetéért szégyenítik meg, a kislányt pedig rakoncátlansá­­gáért. A kutatások kiderítették, hogy az anya, a gyermek születése utáni első napoktól fogva, öntudatlanul különbözőképpen bánik fiával és lányával. M. Louis, amerikai ku­tató megállapította például, hogy az anyák az első hat hónapban jó­val gyakrabban nyúlnak fiaikhoz, mulasztott lehetőségeire is ráéb­reszthet. Hiszen az elkésett felis­merések, az illúziók és a realitá­sok között hányódó politikusok magányossága, tragédiája a mi, magyar körülményeink között is megismétlődött. Sikorskit vagy megölték vagy szerencsétlenség áldozata lett, ha­lála azonban azoknak kedvezett, akik illúziókban éltek. Utódai, Sosnkowski és Anders úgy hitték, mindent ott folytathatnak, ahol 1939-ben abbamaradt. Sikorski lát­ta, hogy az idők megváltoztak. Tenni már keveset tehetett. Sikorski figurája nekem Bajcsy - Zsilinszky Endre Jókai-hősökre emlékeztető egyéniségét juttatja eszembe. Bajcsy-Zsilinszkyt talán Lázár Vilmos jellemezte a legjob­ban. Őt idézem: „Néha talán nem vette kellően figyelembe a realitá­sokat, a lehetőségeket és az adott­ságokat. Egy azonban valameny­­nyi megnyilatkozásában vitathatat­lan: becsületessége, önzetlensége s kristálytiszta őszintesége egy olyan korban, mikor a politikai bandi­­tizmus orgiákat ült...” Bajcsy- Zsilinszky Horthy tisztjei között kezdte, ritka nagyszerű emberi tu­lajdonságainak köszönhetően volt elég bátorsága szakítani, szembe­fordulni a banditákkal. Sikorski fegyverrel harcolt a fiatal szovjet állam ellen, egyik létrehozója volt a két világháború közötti lengyel ellenforradalmi rendnek — és vé­gül rádöbbent ennek a rendnek a tarthatatlanságára, történeti idő­szerűtlenségére. Igaza van a Strumpf Wojtkie­­wicz könyvéhez fűzött magyar ki­adói utószónak: „Barátság légüres térben nem létezhetik; a lengyel és a magyar nép barátsága a szo­cialista fejlődés során teljesedett ki, a történelem óramutatóját pe­dig nemhogy bábok, náluk sokkal hatalmasabb erők sem tudták visszaigazítani.” Közös történelmünknek ilyen közös tanulságai vannak, mint lányaikhoz, a hatodik hónap után azonban megszűnik a »köz­vetlen gyengédség« a fiúk iránt, az egyéves kislányoknak viszont jóval több időt engednek anyjuk közvetlen közelében tölteni, mint a velük egykorú fiúknak. Mivel az anyával való kontaktus gyengülé­se fokozza a fiúk önállóságát, a tu­­­­dósok úgy következtetnek, hogy az anyák ösztönszerűen ezt az önálló­ságot akarják fiaikban kifejlesz­teni, a világ tevékeny megismeré­sére, »meghódítására« akarják ser­kenteni őket. Mint a kutatások be­bizonyították, ez sikerült is nekik: ha például az anya és gyermeke közé akadály kerül, a tizenhárom hónapos fiúk energikusan igyekez­nek ezt az akadályt legyőzni, az ugyanolyan korú lányok pedig megállnak a szoba közepén, és sírnak... Az ember biológiailag férfinak vagy nőnek születik, szo­ciális értelemben azonban a má­sokkal való érintkezés folyamán, az emberi kultúra hatására válik ezzé, vagy azzá. A szociális sze­rep, amelyet az ember magára vál­lal, a társadalom iránti felelősség­gel párosul, és hatalmas erőfeszí­téssel, hogy azt sikerrel tudja tel­jesíteni. Lehetséges, hogy a férfi és a nő közötti különbség teljes megszüntetésének, a szexuális for­radalomnak, az életformák lerázá­sának hangos követelése mögött, néha pusztán az az önző és köny­­nyelmű vágy rejtőzik, hogy az em­ber kibújjék annak a szerepnek felelőssége alól, amelyet a termé­szet és a társadalom bízott rá.” * A. Belkin a nemi hovatartozási érzés eltompulásának veszélyeire hívja fel a figyelmet, s főleg a csa­ládi nevelést teszi felelőssé érte. A lánynak nevelt fiú, vagy a fiú­nak nevelt lány később sem tud beleilleszkedni valódi szerepébe. Még nagyobb veszélyt rejt az a kö­rülmény, hogy sok modern család­ban a nő és a férfi szerepének kü­lönbségei egészen elmosódnak, s ez megfosztja a gyermeket a ma­gatartás-választás lehetőségétől. Nem áll előtte az erős, bátor, szi­gorú, határozott apa és a gyengéd, mélyérzésű anya példaképe, így hát nem tudja, melyiket utánozza, melyikkel azonosuljon. „Mi, orvosok — folytatja A. Bel­­kin —, sajnos, egyre gyakrabban találkozunk olyan emberekkel, akikből, különféle okok miatt, hiányzik a nemi hovatartozás ér­zése. Tisztán látjuk, milyen súlyos pszichikai zavarokkal, néha tra­gédiákkal jár ez a hiány. Az egész személyiség gyökeres változását idézi elő. Az ilyen ember elveszíti énjét, egyéniségét, helyét az em­berek között, kapcsolatát velük. Elhal benne a ragaszkodás csa­ládjához, szülőföldjéhez, munkájá­hoz, még az élethez is. A «nem­nélküliség» elviselhetetlen érzése az antiszociális magatartás külön­böző formáit vonja maga után, például alkoholizmust, narkomá­­niát, homoszexualitást, dühös in­dulatokat, érzelmi állhatatlansá­­got; mindezek gyakran bűnbe ta­szítják az embert. És az ilyen ket­tétört, szerencsétlen élet sokszor végződik öngyilkossággal.” A tudós szót ejt a sok ellenté­tes elképzelésről és előítéletről, amely az emberiség történetében a nemi kérdést övezte. A tudo­mánynak még sok tennivalója van e kérdés körül. Egy azonban bizonyos: a férfiak és nők egyen­jogúsága nem vezethet a köztük levő pszichológiai határ elmosódá­sához, a magatartás „nemnélküli­ségéhez”. „Semmiről sem esik olyan sok szó mostanában — végzi szavait A. Belkin —, mint a nemi kérdés­ről, és semmit sem takargatnak annyi szeméremmel, mint ezt. A róla szóló népszerűsítő Irodalom, véleményem szerint, nem sokkal magasabb színvonalú az ilyen be­szélgetéseknél, sem a tudományos nívó, sem a takargatás tekinteté­ben. A társadalom tudatában év­századokig csak a szexuális vonza­lom fékezésének gondja rögződött meg, és nem vett tudomást arról, milyen nagyjelentőségű a szemé­lyiség kialakításában a nemi hova­tartozás érzése. A modern tudo­mányra vár a feladat, hogy a fér­fiak és a nők fokozottabb társa­dalmi aktivitása érdekében segítse az embereket nemük valódi tör­vényeinek felismeréséhez és tuda­tosításához.” R. Zs. A NEMEK TÖRVÉNYEI 1973. SZEPTEMBER 1. TÁJÉKOZÓDÁS

Next