Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-01 / 35. szám - Nádass József: A lépcsőkön • vers (7. oldal) - Halász Arisztid: Illusztráció • kép (7. oldal) - R. Zs.: A nemek törvényei • Tájékozódás • A Lityeraturnaja Gazeta cikke (7. oldal)
NÁDASS JÓZSEF: A lépcsőkön Ezek a főlépcsősök, akik legfelül állnak, Ezek a középlécsösök, látod, itt sorakoznak És ezek szegények, egyetlen lépcsőn kuporognak Itt alul, Valamennyien a kirakat előtt töltik életüket, Itt élnek, itt halnak, itt születnek, itt nemzenek, Egyformán kopott ruhájuk mindegyikén öt zseb van És mindet degeszre akarják tömni, Holmival, holmival, Holmival ezok sem. A háború alatti londoni szovjet nagykövet, Ivan Majszkij emlékirataiból ismerjük a diplomáciai kapcsolatok felvételét megelőző tárgyalások légkörét és Sikorski nem egyszer furcsa viselkedését. Mai szemmel tekintve egyszerűen nevetséges volt Sikorski magatartása, hiszen tudta, hogy a megegyezés elkerülhetetlen. Részint azért, mert ennek objektív politikai szükségszerűségéről maga győződött meg, részint pedig azért, mert angol szövetségesei is értésére adták: nem lehet nem megegyezni. Sikorski azonban nemcsak a reálpolitikus fejével gondolkozott, hanem a régi vágású katonatisztével is, aki harcolt a fiatal szovjet hatalom ellen, és nem tudott bizonyos fővezéri külsőségekről lemondani. A megegyezés végül létrejött. Ennek eredményeként Wladislaw Anders tábornok parancsnoksága alatt a Szovjetunió területén két lengyel hadosztályt állítottak fel, rendezték a Szovjetunióban élő lengyelek helyzetét. Továbbra is nyitott probléma maradt viszont a háború utáni határok elismerése. Sikorski őszintén és becsületesen meg akarta tartani a szovjet—s lengyel szerződést. Ekkor már valószínűleg sejtette, hogy a nyugati hatalmak álláspontja a lengyel határok kérdésében nem más, mint a Szovjetunió diplomáciai „sakkban tartására” szánt egyik érv. Mégis ő nevezte ki a szovjet földön szervezett lengyel hadsereg élére a szovjet—lengyel megállapodás legádázabb ellenfelét, Anderset. Sőt, végül beleegyezett abba, hogy ez a hadsereg — a háború kritikus szakaszában, amikor a szovjet—német fronton roppant kiélezett volt a helyzet — kivonuljon a Szovjetunióból Iránba. Nehéz ezt másként értékelni, mint az élethalálharcban álló szövetséges cserbenhagyásának. Churchill taktikája viszonylag egyszerű volt: a háború utáni szovjet—lengyel határok« kérdését nyitva kell tartani, ameddig lehet, ez volt számára a legfontosabb eszköz a londoni emigráns kormány kézbentartására is. Ráadásul a lengyel—szovjet viszály a szovjetek által felszerelt, friss, harcképes hadosztályokat biztosított az angoloknak Iránban, ahol új frontot szerveztek arra az eshetőségre, ha Sztálingrádban mégsem a szovjetek győznének, ha megnyílna az út Hitlerek előtt a Kaukázuson túlra. És végül: a lengyel határ diplomáciai síkon azt jelentette Churchillnek, hogy az angol érdekek veszélyeztetése nélkül tehet engedményt a szovjetekkel folytatott tárgyalásain, ha ebben a kérdésben meg kell majd egyeznie. A Szovjetunió álláspontja egyértelmű volt: félreérthetetlenül kijelentette, hogy az ukránok, illetve beloruszok lakta területekről nem alkudozik. Nyugat-Ukrajna, illetve Nyugat-Beloruszija 1919 után, a fiatal szovjet állam akkori gyengesége következtében került lengyel fennhatóság alá. Közismert volt azonban az a szovjet álláspont is, hogy az új Lengyelországot a németek által elszakított nyugati területekkel, Wroclawval, Sczeczinnel és más városokkal kell kárpótolni és ilyen módon helyreállítani a néprajzilag és történelmileg megközelítően helyes határokat. Hamarosan az is bebizonyosodott, hogy az Anders-hadsereg kivonulása inkább morálisan érintette a Szovjetuniót, mint katonailag, s a legkevésbé sem használt a Sikorski-kormány tekintélyének. Sikorski mindezt látta, s megértette, hogy a Hitlerellenes koalícióban részt venni, de a Szovjetunióval az ellenséges viszonyt tartósítani anynyit jelent, hogy hazája az angol diplomácia játékszerévé válik. Alexander Werth angol újságíró a háborúról írott könyvében világosan kifejezi Sikorski magatartásának kettősségét: a tábornok ,,lelkileg kész volt reális pozíciót elfoglalni”, de sohasem nyilatkozott erről hivatalosan. Terjedelmes cikket közöl a Lityeraturnaja Gazeta egy aggasztó jelenségről: a férfiak és nők közötti pszichológiai határ elmosódásáról. A cikket egy olvasó levelére válaszolva írta A. Belkin, az orvostudományok doktora, a szovjet Egészségügyi Minisztérium Pszichiátriai Intézetének tudományos munkatársa. Néhány részletet közlünk elgondolkoztató írásából. „A világ legtöbb országában — írja a tudós — egyre komolyabban nyugtalanítja a közvéleményt a szemünk előtt folyó jelenség: a férfiak elnőiesedése és a nők elférfiasodása. A nemek jogi egyenlősége, a férfiak és a nők helyzetének gyökeres változása a termelésben, a társadalmi és hétköznapi életben, a családban, az erkölcs és a magatartás számos normájának egymáshoz közeledése, végül a külső megjelenés »hibridizációja« — mindez azt a benyomást kelti, hogy az »erősebb« és a »gyengébb« nem között elhalványodnak a különbségek. Ez a jelenség heves vitákat vált ki, nyugtalanságot támaszt. Merre tart hát a civilizáció fejlődése? Nem a férfiak és nők lélektani és magatartásbeli különbségeinek elmosódása felé vezet-e? Hogyan értékeljük ezt a perspektívát? Jótékony-e, vagy veszélyes?” * A. Belkin ezután a pszichológiai különbség természetét vizsgálja: vajon csupán biológiai, vagy csupán szociális tényezők alakították ki? Kifejti, hogy a legtöbb állatfajtát az élettani fejlődés osztotta két nemre, s ez óriási előnyt jelentett a környezethez való alkalmazkodás, a fennmaradás érdekében. A funkciók természetes kettéosztódása rendkívül hasznosnak bizonyult az utódok felnevelésében, a táplálékszerzésben, az önvédelemben. „Az állatkísérletek — folytatja a tudós — azt bizonyítják, hogy a magatartás nemi jegyeit nagymértékben meghatározzák a különféle hormonhatások az agy struktúrájára. Bebizonyosodott például, hogy ha az újszülött nőstényállatoknak hím hormont adagolnak, azok a későbbiekben hím állatok módjára viselkednek. Ugyanez fordítva is érvényes. A »homo sapiens« nemek közötti Sikorski „lelki készenléte” a megegyezésre elegendő volt ahhoz, hogy kihívja az angolok és a reakciós lengyel tisztek, politikusok gyanúját, sőt, gyűlöletét. Többször kíséreltek meg merényletet ellene. Próbálták politikailag elszigetelni. Sikorski nem hátrált meg. Sőt, arra készülődött, hogy a Szovjetunióba utazik a két kormány közötti problémák rendezésére. Ekkor történt a gibraltári — szerencsétlenség?, merénylet? Bizonyítani sem az egyiket, sem a másikat nem lehet. Annyi bizonyos, hogy mindazoknak, akik ellenezték a szovjet—lengyel megegyezést, „kapóra jött” a tábornok halála. Sikorski halála után a londoni kormány megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval, s elzárkózott a tárgyalások elől. Közben a Szovjetunió területén új lengyel hadsereg szerveződött, a népi Lengyelország hívei új kormányszerveket alakítottak. A lengyel burzsoázia, annak még viszonylag haladó része is önmagát kapcsolta ki az ország további sorsának irányításából. A kitűnő író, Stanislaw Jerzy Lee így kezdte önéletrajzi jegyzetét: „Mielőtt megszülettem volna, voltam annyira körültekintő, hogy érdeklődtem: «Ki uralkodik most?« «I. Ferenc József.« Ekkor bátorkodtam világra jönni, könynyelműen elfeledkezve a következő kérdésről: «Hány éves az uralkodó?« Hetvenkilenc éves volt akkor. Hogy mi történt ezután, önök is jól tudják ...” Természetesen, jól tudjuk, mi történt. Nagyjából ugyanaz történt nálunk is, ami a lengyeleknél. Ezt az anekdotát is azért idéztem, hogy a párhuzamos történeti események párhuzamos logikájára hívjam fel a figyelmet. Sikorski tragédiája bizonyos értelemben a magyar történelem ésbiológiai különbségeit a szociális fejlődés folyamata mélyítette el, hiszen ezek a különbségek hasznosak és szükségesek voltak. Az emberiség már fejlődésének első szakaszaiban szociális eszközökkel hangsúlyozta a biológiai különbséget: más-más nevet adott a férfiaknak és a nőknek, más-más nevelési feltételeket szabott a számukra, más-más rítusokkal tette próbára őket, alkalmasak-e férfi, vagy női szerepük betöltésére.” Ezeknek a szerepeknek tartalmát — fejti ki a tudós — nem is annyira biológiai, mint inkább társadalmi, gazdasági és kulturális tényezők határozták meg, ahogy azt Engels is bebizonyította, A család, állam és a magántulajdon eredete című munkájában. Csakhogy a társadalmi szerepek jellegének változásai sem a múltban, sem ma nem lehetnek önkényesek és korlátlanok, mert biológiai alapokon nyugszanak, ezért minden kísérlet, ami ezeket semmibe veszi, szomorú eredményekre vezet. Az ember személyiségét, csakis mint e két komponens — a társadalmi és a biológiai — dialektikus egységét lehet vizsgálni. * A tudós ezután az ember szerepválasztásáról mondja el gondolatait. „A személyiség kialakítása szorosan összefügg a magatartás modelljének öntudatlan kiválasztásával. A kisgyermeknél ez legközelebbi környezete befolyására megy végbe. Eleinte csak külső jegyeit utánozza annak az embernek, akit ösztönösen mintaképének választ, utána mélyebben azonosítja énjét a kiválasztott minta személyiségével ... Ezt a »mintakép-átélést« korrigálja aztán a környezet viszonya a magatartás-mintához. Rendszerint azt a magatartás-sztereotípiát támogatják, amely egyik vagy másik nem számára elfogadott, és elítélik az el nem fogadottat A kisfiút például könnyen síró természetéért szégyenítik meg, a kislányt pedig rakoncátlanságáért. A kutatások kiderítették, hogy az anya, a gyermek születése utáni első napoktól fogva, öntudatlanul különbözőképpen bánik fiával és lányával. M. Louis, amerikai kutató megállapította például, hogy az anyák az első hat hónapban jóval gyakrabban nyúlnak fiaikhoz, mulasztott lehetőségeire is ráébreszthet. Hiszen az elkésett felismerések, az illúziók és a realitások között hányódó politikusok magányossága, tragédiája a mi, magyar körülményeink között is megismétlődött. Sikorskit vagy megölték vagy szerencsétlenség áldozata lett, halála azonban azoknak kedvezett, akik illúziókban éltek. Utódai, Sosnkowski és Anders úgy hitték, mindent ott folytathatnak, ahol 1939-ben abbamaradt. Sikorski látta, hogy az idők megváltoztak. Tenni már keveset tehetett. Sikorski figurája nekem Bajcsy - Zsilinszky Endre Jókai-hősökre emlékeztető egyéniségét juttatja eszembe. Bajcsy-Zsilinszkyt talán Lázár Vilmos jellemezte a legjobban. Őt idézem: „Néha talán nem vette kellően figyelembe a realitásokat, a lehetőségeket és az adottságokat. Egy azonban valamenynyi megnyilatkozásában vitathatatlan: becsületessége, önzetlensége s kristálytiszta őszintesége egy olyan korban, mikor a politikai banditizmus orgiákat ült...” Bajcsy- Zsilinszky Horthy tisztjei között kezdte, ritka nagyszerű emberi tulajdonságainak köszönhetően volt elég bátorsága szakítani, szembefordulni a banditákkal. Sikorski fegyverrel harcolt a fiatal szovjet állam ellen, egyik létrehozója volt a két világháború közötti lengyel ellenforradalmi rendnek — és végül rádöbbent ennek a rendnek a tarthatatlanságára, történeti időszerűtlenségére. Igaza van a Strumpf Wojtkiewicz könyvéhez fűzött magyar kiadói utószónak: „Barátság légüres térben nem létezhetik; a lengyel és a magyar nép barátsága a szocialista fejlődés során teljesedett ki, a történelem óramutatóját pedig nemhogy bábok, náluk sokkal hatalmasabb erők sem tudták visszaigazítani.” Közös történelmünknek ilyen közös tanulságai vannak, mint lányaikhoz, a hatodik hónap után azonban megszűnik a »közvetlen gyengédség« a fiúk iránt, az egyéves kislányoknak viszont jóval több időt engednek anyjuk közvetlen közelében tölteni, mint a velük egykorú fiúknak. Mivel az anyával való kontaktus gyengülése fokozza a fiúk önállóságát, a tudósok úgy következtetnek, hogy az anyák ösztönszerűen ezt az önállóságot akarják fiaikban kifejleszteni, a világ tevékeny megismerésére, »meghódítására« akarják serkenteni őket. Mint a kutatások bebizonyították, ez sikerült is nekik: ha például az anya és gyermeke közé akadály kerül, a tizenhárom hónapos fiúk energikusan igyekeznek ezt az akadályt legyőzni, az ugyanolyan korú lányok pedig megállnak a szoba közepén, és sírnak... Az ember biológiailag férfinak vagy nőnek születik, szociális értelemben azonban a másokkal való érintkezés folyamán, az emberi kultúra hatására válik ezzé, vagy azzá. A szociális szerep, amelyet az ember magára vállal, a társadalom iránti felelősséggel párosul, és hatalmas erőfeszítéssel, hogy azt sikerrel tudja teljesíteni. Lehetséges, hogy a férfi és a nő közötti különbség teljes megszüntetésének, a szexuális forradalomnak, az életformák lerázásának hangos követelése mögött, néha pusztán az az önző és könynyelmű vágy rejtőzik, hogy az ember kibújjék annak a szerepnek felelőssége alól, amelyet a természet és a társadalom bízott rá.” * A. Belkin a nemi hovatartozási érzés eltompulásának veszélyeire hívja fel a figyelmet, s főleg a családi nevelést teszi felelőssé érte. A lánynak nevelt fiú, vagy a fiúnak nevelt lány később sem tud beleilleszkedni valódi szerepébe. Még nagyobb veszélyt rejt az a körülmény, hogy sok modern családban a nő és a férfi szerepének különbségei egészen elmosódnak, s ez megfosztja a gyermeket a magatartás-választás lehetőségétől. Nem áll előtte az erős, bátor, szigorú, határozott apa és a gyengéd, mélyérzésű anya példaképe, így hát nem tudja, melyiket utánozza, melyikkel azonosuljon. „Mi, orvosok — folytatja A. Belkin —, sajnos, egyre gyakrabban találkozunk olyan emberekkel, akikből, különféle okok miatt, hiányzik a nemi hovatartozás érzése. Tisztán látjuk, milyen súlyos pszichikai zavarokkal, néha tragédiákkal jár ez a hiány. Az egész személyiség gyökeres változását idézi elő. Az ilyen ember elveszíti énjét, egyéniségét, helyét az emberek között, kapcsolatát velük. Elhal benne a ragaszkodás családjához, szülőföldjéhez, munkájához, még az élethez is. A «nemnélküliség» elviselhetetlen érzése az antiszociális magatartás különböző formáit vonja maga után, például alkoholizmust, narkomániát, homoszexualitást, dühös indulatokat, érzelmi állhatatlanságot; mindezek gyakran bűnbe taszítják az embert. És az ilyen kettétört, szerencsétlen élet sokszor végződik öngyilkossággal.” A tudós szót ejt a sok ellentétes elképzelésről és előítéletről, amely az emberiség történetében a nemi kérdést övezte. A tudománynak még sok tennivalója van e kérdés körül. Egy azonban bizonyos: a férfiak és nők egyenjogúsága nem vezethet a köztük levő pszichológiai határ elmosódásához, a magatartás „nemnélküliségéhez”. „Semmiről sem esik olyan sok szó mostanában — végzi szavait A. Belkin —, mint a nemi kérdésről, és semmit sem takargatnak annyi szeméremmel, mint ezt. A róla szóló népszerűsítő Irodalom, véleményem szerint, nem sokkal magasabb színvonalú az ilyen beszélgetéseknél, sem a tudományos nívó, sem a takargatás tekintetében. A társadalom tudatában évszázadokig csak a szexuális vonzalom fékezésének gondja rögződött meg, és nem vett tudomást arról, milyen nagyjelentőségű a személyiség kialakításában a nemi hovatartozás érzése. A modern tudományra vár a feladat, hogy a férfiak és a nők fokozottabb társadalmi aktivitása érdekében segítse az embereket nemük valódi törvényeinek felismeréséhez és tudatosításához.” R. Zs. A NEMEK TÖRVÉNYEI 1973. SZEPTEMBER 1. TÁJÉKOZÓDÁS