Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-07 / 27. szám - Berkovits György: Ráfizetés, haszon • riport (3. oldal) - Mohácsi Regős Ferenc: kiállításáról: Tanulmányfej • kép (3. oldal)

BERKOVITS GYÖRGY RIPORTJA: Ráfizetés, haszon — Tehát negyvenkét és fél mil­lió forintba került a tizenhatezer négyzetméteres raktár. A tető be­ázik, a padló göröngyös. — Mindennapos, eset. Akkor jól van, nem kell felhá­borodnom. A hozzá nem értők és az erkölcsprédikátorok mindenen fennakadnak. Az nincs jól. Több vastag dossziéból hámo­zom ki, mi történt. A nagyvállalat raktárát 1965- ben kezdték tervezni. A tervezés­sel, s azzal, hogy vállalkozót ta­láljanak az építkezésre, eltelt két év. Nem is hosszú idő, hiszen közben meg kellett a szerezni az építési, a közművesítési, a vízjogi engedélyt, két minisztérium, az Országos Tervhivatal és a Beru­házási Bank hozzájárulását. 1967 januárjában köthette meg a nagyvállalat a szerződést az egyik állami építőipari céggel: egy év alatt, negyven millióból építik fel a raktárát. Az építkezés tehát megkezdődött. Hamarosan két szerződésmódosítást kért az építő­ipari vállalat: a befejezés határ­idejének meghosszabbítását és a költségek megnövelését. A legizgalmasabb az 1969-es év. Áprilisban, a módosított határidő után két hónappal a nagyválla­lat azt kéri az építőktől, hogy több embert vezényeljen a rak­tárépítkezéshez, mert nagyon el­maradnak. Májusban már feltűnő, hogy egyre kevesebb munkás épí­ti a raktárát, figyelmeztető levél megy az építőipari céghez. Szep­temberben a nagyüzem hatvan­ezer forint kártérítést követel a többhónapos késés miatt, de az építővállalat sem marad adós: öt­százezer forintos pótköltségvetést jelent be. Novemberben is több­ször és erélyesen figyelmezteti a nagyvállalat az építőipari céget a lemaradás miatt. S ez még így tart húsz hónapig, a dossziék tartalma duzzad, de az építkezés csak a maga öntörvényű cammogós útját követi. Végre, 1970 novemberében — a második határidőtől számítva több mint ""másfél éves késéssel — el­készül a raktár. (Emlékezzünk: öt évvel ezelőtt kezdték el tervezni). Decemberben a nagyvállalat ki­lencvenkilenc pontból álló hiány­listát ad át az építőipari cégnek: „nincs...”, „rossz...” és „nem ké­szült el...” — A per még most is tart? Ez a raktár már nyolcadik éve a po­rondon van?! — Mindennapos eset Nézzük tovább: A padló azért nem sima, mert a beton még nem kötött meg, de már járkáltak rajta. Számíthat vajon egy kis egye­netlenség? — Mi lehet fontos egy raktár­ban? A padló, hogy bírja a ter­helést, a nyersanyag, a készáru, az alkatrészek súlyát. Mindezt acél­­szerkezetű állványokra rakjuk fel, s hogy a ki-berakodáshoz szüksé­ges villástargoncák teljesen sima felületen gördülhessenek — gö­­csörtös padlón ugyanis a több má­zsás terhek a targoncáról lerázód­­nak, lezuhannak —, a padlónak simának kell lennie. Az építővállalat azonban nem volt hajlandó felbontani a padlót, azt ajánlotta, hogy inkább kemény aszfaltot terít rá, ígérte, az sima lesz. De nem lett az, sőt, a meg­terhelt állványok lábai benyomód­tak ebbe a „kemény” alzatba, így a padló lyukacsos lett. Az ügy döntőbizottság elé került. A szak­értő megegyezést ajánlott: fektes­senek az állványok alá beton­vagy vas szalagcsíkot. — De nem olyan raktárról ál­modtunk, amelyben az állványo­kat csak meghatározott helyre le­het állítani, vagyis a szalagcsíkok fölé. Mit lehet termi? Ilyen lett De menjünk tovább. A tető azért ázik be, mert el­hibázták, rossz a szerkezete, ki sem lehet javítani. Ezt szokták műhibának nevezni.­­ Pedig a padlón kívül a tető minősége határozza meg, hogy mi­lyen egy raktár. A döntőbizottság megegyezést ajánlott. Nem tehet­tünk mást, belementünk: a vállal­kozó tíz évig javítja a tetőt in­gyen, amikor csak kell. Tehát „te­tőszolgálatot” tart. — A raktár ezek szerint csak a céljának nem felel meg? — Pontosan. — S ki a hibás? — A kivitelező. — Ki a hibás? — A beruházó. Az építőipari cégnél vastag dossziékat tesznek elébem. Bi­zonygatják: a nagyvállalat hibás terveket adott át, menet közben kellett javítgatni; nem kaptak idejében és megfelelő minőségben építőanyagot; kevés a munkájuk, no és olcsón vállalták a raktár felépítését. — Maradjunk a raktárnál! A tető, a padló... — Kérem, ez régi ügy. De már rendben van: a raktárt használ­ják. Tudják használni. Ez a lé­nyeg. Nem? Olvasom egy hivatalos nyilatko­zatban: „Mindmáig nem javult alapve­tően a tervezés-döntés-kivitelezés színvonala... Továbbra is az a ti­pikus, hogy a beruházások a ter­vezettnél lassabban és drágábban valósulnak meg. Az elmúlt évben például a beruházási ráfordítások éppen az állami beruházásoknál emelkedtek több milliárd forint­tal ...” — Miért a többmilliárdos drágu­lás? — kérdezem az egyik veze­tő közgazdásztól. — Mert a szükségesnél hosszabb ideig tart az új létesítmények fel­építése, a modern gépek felsze­relése. Minél később kezdhetnek termelni, annál nagyobb a ráfi­zetés. — Nem árdrágítás ez is? — Egyszerűbb volna, ha árdrá­gításnak nevezhetnénk a beruhá­zások többletköltségeit. De nem minősíthetjük annak, mert a vállal­kozó nem köt szerződést fix áron egy munkára. Ezért egy beruhá­zás ára nem az értékét tükrözi, hanem a vállalkozó ügyességét s ezért a drágítást sincs mihez vi­szonyítani. Ha lehetne, akkor vol­na kockázat, s ezt a vállalkozó­nak kellene viselnie. — Hogyan lehetne elérni, hogy vállalják a kockázatot? — Ennek az volna a feltétele, hogy aki nem vállalja a kockáza­tot, az ne kapjon megrendelést. De éppen fordítva van: több a megrendelő, mint a vállalkozó. — Tehát a beruházási vállala­tok indokolatlanul emelhetik az árakat? — Igen. De hozzá kell tenni: a műszaki fejlesztést, vagyis a bő­vített újratermelést sokszor csak az áremelkedésekből származó be­vételből lehet fedezni. Ezenkívül magasabb bért is fizethetnek sa­ját dolgozóiknak a vállalkozók. Egy beruházási főosztályvezető panasza: „Az volna a legésszerűbb, ha sa­ját vállalkozásunkban végezhet­nénk az új üzemrészek építésétől és felszerelésétől kezdve az út, villany, gáz és vízvezetékszerelé­sig minden munkát, ami egy gyárban szükséges. De ennek aka­dálya van. Ugyanis a mi üze­münkben egy évben huszonyolc­­ezer forintot keresnek a dolgozók átlagban, viszont egy építőipari vállalatnál harmincegyezret, egy építőipari, vagy javító, szerelő szövetkezetnél pedig még többet, harminchétezer forintot is. Ha te­hát saját beruházó vállalatot szer­veznénk, a béreket emelni kellene az üzemben, erre azonban nincs lehetőség. Ezért aztán huszonkét különböző cég emberei dolgoznak a válla­lat gyáregységeiben; karbantarta­nak, szerelnek, építenek. Utat, gé­pet, villanyvezetéket. Tudja, mit jelent ez? Azt, hogy a beruházá­si főosztály létszáma nem negy­venkettő, mint amennyi a valóság­ban, hanem legalább ötszáz. A velünk szerződésben álló vállala­tok embereinek munkájáért is fe­lelek. Mennyi bosszúsággal jár ez. Például: az egyik vállalat dolgo­zói beépítik a falba a villanyve­zetéket, a másik cég emberei be­vakolják, lefestik a falat, akkor a harmadiknak eszébe jut, hogy még nem szerelte be a gázveze­téket, a frissen rendbehozott falat kibontják... És ha nem tudunk olyan mun­kát adni vállalkozóinknak, amely ,jól fizet­, akkor itthagynak ben­nünket, jobb szerződés után néz­nek. Találnak eleget könnyen. Igaz, szerződésszegés esetén bün­tetést kell fizetni, kötbért. Persze a vállalkozó gyakran csak azért nem teljesíti kötelezettségeit, mert máshová irányítja embereit, ahol nagyobb hasznot remélhet, ezért aztán a mellényzsebből fizeti ki a büntetést, s jobban jár. Sokszor csak gyenge kisipari szövetkeze­tekkel vagy kétes tsz-vállalkozá­­sokkal dolgoztathatunk. Nemrégi­ben is mi történt? A gyár óvodá­ját egy kátéesz kezdte építeni, de hipp-hopp csődbe jutott, felszá­molták, az óvoda meg ottmaradt félig készen...” Egy építővállalat főosztályveze­tője mondja: „Mi nehéz és piszkos munkát végzünk, ráadásul kvalifikált szakemberekkel. Meg kell fizet­nünk őket, mert különben elmen­nek tőlünk. Nem lehet egyenlős­­dit játszani, mert üzem és üzem között különbség van. Amelyik vállalat fontosabb és értékesebb munkát csinál, annak jobban meg kell fizetnie a dolgozóit. Ez a tár­sadalom értékítélete. Nem minden szervezetlenségért felel a vállalkozó. Partnereink sokszor nem teremtik meg a kö­rülményeket ahhoz, hogy dolgoz­hassunk, ilyenkor állunk, várunk, s a büntetéspénzt mi követelhet­jük. Sokat szidják a vállalkozókat, okkal, ok nélkül, mert ez a di­vat manapság. Az elmarasztalást még tűröm egy ideig, de nem tu­dom, meddig. Több kollégám meg­­unta és felmondott. De az sem ritka, ha valakit menesztenek”. Felmentettek egy főosztályveze­­tőt. Kérelmét visszautasították hogy az új üzembe a szükséges gépeket megrendelhesse nyugat­ról. Kérelmét visszautasítottták többször egymás után azzal, hogy bizonyítsa: ezeket a gépeket szo­cialista országokból nem lehet be­szerezni. Nem tudta bizonyítani. Leváltottak egy főosztályvezető­helyettest, mert drágán vett licen­­cet, s amint kiderült, nem is a legmodernebbet. Abban az évben az üzem fejlesztésére szánt össze­get ez a rossz licencvásár vitte el. Áthelyeztek egy osztályvezetőt, mert nem tudott megfelelő hitel­­kérelmet benyújtani a bankhoz, ezért a vállalat nem jutott pénz­hez, s nem építhette fel a már évek óta tervezett új üzemrészét. Eltanácsoltak a cégtől egy má­sik osztályvezetőt is, mert elfogad­ta a tervezővállalat elhibázott ter­veit, ahelyett, hogy visszaadta vol­na, a tervezési díjat is kifizettette. Fegyelmit kapott egy főelőadó, mert a vállalkozó számláit felüle­tesen ellenőrizte, nem figyelt fel arra, hogy becsapják. Elbocsátottak egy ügyintézőt, mert megbeszélte a kivitelező vál­lalat ügyintézőivel, hogy egy héten kétszer délután kettő és négy óra között, ha keresik a főnökei, mondják azt, hogy éppen a „te­repen”, az építkezésen van, ellen­őriz ... Kárt okoztak, kárt okoztak, kárt okoztak... A kár pénzt jelent. A pénz pedig többnyire nem kész­pénzt, hanem hitelt. A hitelről a hitelkérő: „Két évig takarékoskodott a vál­lalat, összejött száztíz millió fo­rint, ennyit áldozhatunk az új gyártmány bevezetésére. Persze, ez nem elég. Szerencsére a bank elfogadta hi­telkérelmüket, mert meggyőztük arról, hogy néhány év múlva min­den piacról kiszorulunk, ha nem lesz pénzünk a gyártást moderni­zálni. A licencet az osztrákoktól vettük, tizenkét millióba került. Abban is megegyeztünk az osztrá­kokkal, hogy betanítják dolgozóin­kat s tíz évig tájékoztatnak ben­nünket fejlesztési eredményeikről. Az osztrákok a mi termelési érté­künkből százalékot kapnak. 1972 novemberében kötöttük meg a hitelszerződést a bankkal. Százhetven milliót kapunk. Két év alatt szeretnénk nyélbeütni, be­fejezni az új üzemet és megkez­deni a termelést — holott egy százmilliós beruházás átfutási ide­je nálunk négy év. Egy évig tartottak az előkészü­letek. Eredeti tervünk az volt, hogy egyik vidéki gyáregységünket fejlesztjük. Azt terveztük, hogy egy teljesen új üzemet építünk fel, a jelenlegi fejlesztésünk nagy­ságánál háromszor nagyobb bőví­tésre gondoltunk, viszont csaknem négyszer-ötször többe került vol­na. A bank erre nem adta meg a hitelt, tehát kénytelenek voltunk megalkudni, s ebbe a kis területű fővárosi gyárba még egy újabb üzemrészt telepíteni. Most egy ré­gi műhelyt alakítunk át, ide sze­reljük be a modern gépeket. A költségek hetven százalékát gé­pekre adjuk ki, építkezésre szin­te semmit sem költünk.­­ Számításaink szerint az export­­lehetőségek kedvezőek még nyu­gatra is. Ha a termelés hatvan százalékát exportáljuk nyolcvan­hét dolláros ár mellett — az im­port ára ennél lényegesen maga­sabb —, akkor négy és fél millió dollár évi bevételünk lehet. Ezért kaptuk a hitelt. Mert javítjuk a népgazdaság külkereskedelmi mér­legét.” A hitelről a hitelező: „Sok vita volt a hitel körül, mert ilyenkor a tervidőszak köze­pén a bank sem dúskál a pénz­ben. Már kirámolták a kasszát. Először hétszáz millióból vidé­ken akart a vállalat egy új üze­met felépíteni. Ez csak akkor lett volna gazdaságos, ha sokat és megfelelő áron exportálhatunk. Er­re reális lehetőséget nem láttunk. De modern gyártmányról van szó, amelyet lassan az egész világon használni fognak, nekünk is ter­melni kell, ha nem akarunk lema­radni és importálni. Az sem kifi­zetődő. Elhatároztuk tehát, hogy importmegtakarításra adunk pénzt — százhetven milliót — exporttá­mogatás helyett. A hitel nem túl sok, de nem is kevés. Vita volt azon is, hogy érde­mes-e éppen erre a gyártmányra áldozni. Utánanéztünk a dolog­nak, s kiszámítottuk: ha az évi százezres szériából legalább hat­vanezret, darabját hetvenöt dol­lárért exportálhatjuk, akkor jól járunk, s ötvennyolc forintért ter­meltünk egy dollárt. Ez a papír­forma, s erre megadhattuk a hitelt. Dicséretet is kaptunk főnökeink­től, hogy ennyire szívünkön visel­tük az ügyet. Az elnökhelyettes bízik a vállalat vezérigazgatójá­ban, aki — szerinte — tudja, mit csinál. Megmondom őszintén­,­­ mi csak a legminimálisabb nyugati exportban hiszünk, hogy beválik vagy nem, ez a kockázat. Tehát éppen a beruházás gaz­daságossága a kérdéses. Viszont ezt a gyártmányt nagyon keresik. Szerintem mégsem lesz kifizetődő ez a beruházás.” Olvasom a Társadalmi Szemlé­ben: „Nemcsak egy vállalat nem ké­pes arra, hogy a társadalom ren­delkezésére álló erőforrásokat fel­mérje és a jelentkező igényeket rangsorolja, hanem egy miniszté­rium sem. Nyilvánvaló, hogy ez országos feladat .­..Az iparf­ejles­zés a gazdaságpolitikától kapja az eligazítást. . a gazdaságpolitika pedig a politikától.” — Tehát felépítettek egy új üzemrészt, öltözőkkel, mosdókkal, dohányzóval és modern étkezővel. Jobb körülmények között dolgoz­nak a munkások, mint a régi üze­mekben. Hallom, még klímaberen­dezést is felszereltek. — A klímaberendezés az embe­reknek is jól jön, de elsősorban az új gyártmányunkhoz szükséges. — Értesültem arról, hogy a régi üzemrészeket is a modern műhely színvonalára szeretnék emelni. — Az új gyártmány alkatrészeit nem lehet korszerűtlen üzemekben előállítani. Persze az átalakítás az embereknek jön a legjobban. — Láttam, hogy új munkás­­szállást építenek, úszómedencével. — A modern üzemrészbe­n új munkásokat kell felvenni. Többsé­gük vidéki. Ezzel a munkászállás­­sal vonzzuk ide és marasztaljuk őket a gyárban. Különben nem volna elég munkás az új termék gyártásához. — A régebben itt dolgozókat nem lehetett volna átképezni? — Félünk attól, hogy a régiek a helytelen, elavult gyártási ha­gyományokat átviszik az új üzem­részbe. Tudja, hogy milyen veszé­lyes a begyöpösödés, az ipari vak­ság, babonaság? A megszokott mozdulatok nagyon beidegződnek. A régiek közül sokan el sem hi­szik, hogy az új utasítások jók és célravezetők, azt gondolják, mindez csak okvetetlenkedés. — Mi lehet ennek az oka? — Nézze, nálunk a munkások többségének a szülei, vagy ők ma­guk is még parasztok voltak. Ke­vés az ipari, a munkástradíció­juk. A hagyományokat nem lehet egyszerre megtanulni, abba szü­letni kell. — Ezek szerint egy-egy új üzem arra is alkalmas lehet, hogy mo­dernebb termelési hagyományokat honosítson meg és örökítsen át? — Ez természetes. De ha egy építkezés lassan megy, az új gé­peket sokáig nem használják, ak­kor a munkásokban ellenérzések támadnak. Felháborodnak, vagy közömbösen legyintenek. Minden­esetre dühösek, mert tudják, vagy legalábbis érzik, hogy ők kockáz­tatnak a legtöbbet. Például a munkások nyereségének hétszáza­lékos növekedését tenné lehetővé az összes költség minden egyszá­zalékos csökkentése. — S ennek van reális lehető­sége? — Miért ne volna?! Szó szerint kell érteni és végrehajtani azt, amit a „Népgazdaságunk 1973. évi terve és költségvetése” tartalmaz, például: „Folyamatosan ellenőriz­zük ... a beruházásokat, hogy megakadályozzuk... az indokolat­lan többletköltségeket.” Ez évi június 27-i ülésén az MSZMP KB gazdaságpolitikai kér­désekkel foglalkozott. Elhatározta egy területi gazdaságfejlesztési osztály kialakítását és javasolta, hogy a Minisztertanács hozza lét­re az Állami Tervbizottságot. Mohácsi Regős Ferenc kiállításáról: Tanulmányfe) 1973. JÚLIUS 7. ÉLET És|#| IRODALOM |

Next