Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-07 / 27. szám - Berkovits György: Ráfizetés, haszon • riport (3. oldal) - Mohácsi Regős Ferenc: kiállításáról: Tanulmányfej • kép (3. oldal)
BERKOVITS GYÖRGY RIPORTJA: Ráfizetés, haszon — Tehát negyvenkét és fél millió forintba került a tizenhatezer négyzetméteres raktár. A tető beázik, a padló göröngyös. — Mindennapos, eset. Akkor jól van, nem kell felháborodnom. A hozzá nem értők és az erkölcsprédikátorok mindenen fennakadnak. Az nincs jól. Több vastag dossziéból hámozom ki, mi történt. A nagyvállalat raktárát 1965- ben kezdték tervezni. A tervezéssel, s azzal, hogy vállalkozót találjanak az építkezésre, eltelt két év. Nem is hosszú idő, hiszen közben meg kellett a szerezni az építési, a közművesítési, a vízjogi engedélyt, két minisztérium, az Országos Tervhivatal és a Beruházási Bank hozzájárulását. 1967 januárjában köthette meg a nagyvállalat a szerződést az egyik állami építőipari céggel: egy év alatt, negyven millióból építik fel a raktárát. Az építkezés tehát megkezdődött. Hamarosan két szerződésmódosítást kért az építőipari vállalat: a befejezés határidejének meghosszabbítását és a költségek megnövelését. A legizgalmasabb az 1969-es év. Áprilisban, a módosított határidő után két hónappal a nagyvállalat azt kéri az építőktől, hogy több embert vezényeljen a raktárépítkezéshez, mert nagyon elmaradnak. Májusban már feltűnő, hogy egyre kevesebb munkás építi a raktárát, figyelmeztető levél megy az építőipari céghez. Szeptemberben a nagyüzem hatvanezer forint kártérítést követel a többhónapos késés miatt, de az építővállalat sem marad adós: ötszázezer forintos pótköltségvetést jelent be. Novemberben is többször és erélyesen figyelmezteti a nagyvállalat az építőipari céget a lemaradás miatt. S ez még így tart húsz hónapig, a dossziék tartalma duzzad, de az építkezés csak a maga öntörvényű cammogós útját követi. Végre, 1970 novemberében — a második határidőtől számítva több mint ""másfél éves késéssel — elkészül a raktár. (Emlékezzünk: öt évvel ezelőtt kezdték el tervezni). Decemberben a nagyvállalat kilencvenkilenc pontból álló hiánylistát ad át az építőipari cégnek: „nincs...”, „rossz...” és „nem készült el...” — A per még most is tart? Ez a raktár már nyolcadik éve a porondon van?! — Mindennapos eset Nézzük tovább: A padló azért nem sima, mert a beton még nem kötött meg, de már járkáltak rajta. Számíthat vajon egy kis egyenetlenség? — Mi lehet fontos egy raktárban? A padló, hogy bírja a terhelést, a nyersanyag, a készáru, az alkatrészek súlyát. Mindezt acélszerkezetű állványokra rakjuk fel, s hogy a ki-berakodáshoz szükséges villástargoncák teljesen sima felületen gördülhessenek — göcsörtös padlón ugyanis a több mázsás terhek a targoncáról lerázódnak, lezuhannak —, a padlónak simának kell lennie. Az építővállalat azonban nem volt hajlandó felbontani a padlót, azt ajánlotta, hogy inkább kemény aszfaltot terít rá, ígérte, az sima lesz. De nem lett az, sőt, a megterhelt állványok lábai benyomódtak ebbe a „kemény” alzatba, így a padló lyukacsos lett. Az ügy döntőbizottság elé került. A szakértő megegyezést ajánlott: fektessenek az állványok alá betonvagy vas szalagcsíkot. — De nem olyan raktárról álmodtunk, amelyben az állványokat csak meghatározott helyre lehet állítani, vagyis a szalagcsíkok fölé. Mit lehet termi? Ilyen lett De menjünk tovább. A tető azért ázik be, mert elhibázták, rossz a szerkezete, ki sem lehet javítani. Ezt szokták műhibának nevezni. Pedig a padlón kívül a tető minősége határozza meg, hogy milyen egy raktár. A döntőbizottság megegyezést ajánlott. Nem tehettünk mást, belementünk: a vállalkozó tíz évig javítja a tetőt ingyen, amikor csak kell. Tehát „tetőszolgálatot” tart. — A raktár ezek szerint csak a céljának nem felel meg? — Pontosan. — S ki a hibás? — A kivitelező. — Ki a hibás? — A beruházó. Az építőipari cégnél vastag dossziékat tesznek elébem. Bizonygatják: a nagyvállalat hibás terveket adott át, menet közben kellett javítgatni; nem kaptak idejében és megfelelő minőségben építőanyagot; kevés a munkájuk, no és olcsón vállalták a raktár felépítését. — Maradjunk a raktárnál! A tető, a padló... — Kérem, ez régi ügy. De már rendben van: a raktárt használják. Tudják használni. Ez a lényeg. Nem? Olvasom egy hivatalos nyilatkozatban: „Mindmáig nem javult alapvetően a tervezés-döntés-kivitelezés színvonala... Továbbra is az a tipikus, hogy a beruházások a tervezettnél lassabban és drágábban valósulnak meg. Az elmúlt évben például a beruházási ráfordítások éppen az állami beruházásoknál emelkedtek több milliárd forinttal ...” — Miért a többmilliárdos drágulás? — kérdezem az egyik vezető közgazdásztól. — Mert a szükségesnél hosszabb ideig tart az új létesítmények felépítése, a modern gépek felszerelése. Minél később kezdhetnek termelni, annál nagyobb a ráfizetés. — Nem árdrágítás ez is? — Egyszerűbb volna, ha árdrágításnak nevezhetnénk a beruházások többletköltségeit. De nem minősíthetjük annak, mert a vállalkozó nem köt szerződést fix áron egy munkára. Ezért egy beruházás ára nem az értékét tükrözi, hanem a vállalkozó ügyességét s ezért a drágítást sincs mihez viszonyítani. Ha lehetne, akkor volna kockázat, s ezt a vállalkozónak kellene viselnie. — Hogyan lehetne elérni, hogy vállalják a kockázatot? — Ennek az volna a feltétele, hogy aki nem vállalja a kockázatot, az ne kapjon megrendelést. De éppen fordítva van: több a megrendelő, mint a vállalkozó. — Tehát a beruházási vállalatok indokolatlanul emelhetik az árakat? — Igen. De hozzá kell tenni: a műszaki fejlesztést, vagyis a bővített újratermelést sokszor csak az áremelkedésekből származó bevételből lehet fedezni. Ezenkívül magasabb bért is fizethetnek saját dolgozóiknak a vállalkozók. Egy beruházási főosztályvezető panasza: „Az volna a legésszerűbb, ha saját vállalkozásunkban végezhetnénk az új üzemrészek építésétől és felszerelésétől kezdve az út, villany, gáz és vízvezetékszerelésig minden munkát, ami egy gyárban szükséges. De ennek akadálya van. Ugyanis a mi üzemünkben egy évben huszonyolcezer forintot keresnek a dolgozók átlagban, viszont egy építőipari vállalatnál harmincegyezret, egy építőipari, vagy javító, szerelő szövetkezetnél pedig még többet, harminchétezer forintot is. Ha tehát saját beruházó vállalatot szerveznénk, a béreket emelni kellene az üzemben, erre azonban nincs lehetőség. Ezért aztán huszonkét különböző cég emberei dolgoznak a vállalat gyáregységeiben; karbantartanak, szerelnek, építenek. Utat, gépet, villanyvezetéket. Tudja, mit jelent ez? Azt, hogy a beruházási főosztály létszáma nem negyvenkettő, mint amennyi a valóságban, hanem legalább ötszáz. A velünk szerződésben álló vállalatok embereinek munkájáért is felelek. Mennyi bosszúsággal jár ez. Például: az egyik vállalat dolgozói beépítik a falba a villanyvezetéket, a másik cég emberei bevakolják, lefestik a falat, akkor a harmadiknak eszébe jut, hogy még nem szerelte be a gázvezetéket, a frissen rendbehozott falat kibontják... És ha nem tudunk olyan munkát adni vállalkozóinknak, amely ,jól fizet, akkor itthagynak bennünket, jobb szerződés után néznek. Találnak eleget könnyen. Igaz, szerződésszegés esetén büntetést kell fizetni, kötbért. Persze a vállalkozó gyakran csak azért nem teljesíti kötelezettségeit, mert máshová irányítja embereit, ahol nagyobb hasznot remélhet, ezért aztán a mellényzsebből fizeti ki a büntetést, s jobban jár. Sokszor csak gyenge kisipari szövetkezetekkel vagy kétes tsz-vállalkozásokkal dolgoztathatunk. Nemrégiben is mi történt? A gyár óvodáját egy kátéesz kezdte építeni, de hipp-hopp csődbe jutott, felszámolták, az óvoda meg ottmaradt félig készen...” Egy építővállalat főosztályvezetője mondja: „Mi nehéz és piszkos munkát végzünk, ráadásul kvalifikált szakemberekkel. Meg kell fizetnünk őket, mert különben elmennek tőlünk. Nem lehet egyenlősdit játszani, mert üzem és üzem között különbség van. Amelyik vállalat fontosabb és értékesebb munkát csinál, annak jobban meg kell fizetnie a dolgozóit. Ez a társadalom értékítélete. Nem minden szervezetlenségért felel a vállalkozó. Partnereink sokszor nem teremtik meg a körülményeket ahhoz, hogy dolgozhassunk, ilyenkor állunk, várunk, s a büntetéspénzt mi követelhetjük. Sokat szidják a vállalkozókat, okkal, ok nélkül, mert ez a divat manapság. Az elmarasztalást még tűröm egy ideig, de nem tudom, meddig. Több kollégám megunta és felmondott. De az sem ritka, ha valakit menesztenek”. Felmentettek egy főosztályvezetőt. Kérelmét visszautasították hogy az új üzembe a szükséges gépeket megrendelhesse nyugatról. Kérelmét visszautasítottták többször egymás után azzal, hogy bizonyítsa: ezeket a gépeket szocialista országokból nem lehet beszerezni. Nem tudta bizonyítani. Leváltottak egy főosztályvezetőhelyettest, mert drágán vett licencet, s amint kiderült, nem is a legmodernebbet. Abban az évben az üzem fejlesztésére szánt összeget ez a rossz licencvásár vitte el. Áthelyeztek egy osztályvezetőt, mert nem tudott megfelelő hitelkérelmet benyújtani a bankhoz, ezért a vállalat nem jutott pénzhez, s nem építhette fel a már évek óta tervezett új üzemrészét. Eltanácsoltak a cégtől egy másik osztályvezetőt is, mert elfogadta a tervezővállalat elhibázott terveit, ahelyett, hogy visszaadta volna, a tervezési díjat is kifizettette. Fegyelmit kapott egy főelőadó, mert a vállalkozó számláit felületesen ellenőrizte, nem figyelt fel arra, hogy becsapják. Elbocsátottak egy ügyintézőt, mert megbeszélte a kivitelező vállalat ügyintézőivel, hogy egy héten kétszer délután kettő és négy óra között, ha keresik a főnökei, mondják azt, hogy éppen a „terepen”, az építkezésen van, ellenőriz ... Kárt okoztak, kárt okoztak, kárt okoztak... A kár pénzt jelent. A pénz pedig többnyire nem készpénzt, hanem hitelt. A hitelről a hitelkérő: „Két évig takarékoskodott a vállalat, összejött száztíz millió forint, ennyit áldozhatunk az új gyártmány bevezetésére. Persze, ez nem elég. Szerencsére a bank elfogadta hitelkérelmüket, mert meggyőztük arról, hogy néhány év múlva minden piacról kiszorulunk, ha nem lesz pénzünk a gyártást modernizálni. A licencet az osztrákoktól vettük, tizenkét millióba került. Abban is megegyeztünk az osztrákokkal, hogy betanítják dolgozóinkat s tíz évig tájékoztatnak bennünket fejlesztési eredményeikről. Az osztrákok a mi termelési értékünkből százalékot kapnak. 1972 novemberében kötöttük meg a hitelszerződést a bankkal. Százhetven milliót kapunk. Két év alatt szeretnénk nyélbeütni, befejezni az új üzemet és megkezdeni a termelést — holott egy százmilliós beruházás átfutási ideje nálunk négy év. Egy évig tartottak az előkészületek. Eredeti tervünk az volt, hogy egyik vidéki gyáregységünket fejlesztjük. Azt terveztük, hogy egy teljesen új üzemet építünk fel, a jelenlegi fejlesztésünk nagyságánál háromszor nagyobb bővítésre gondoltunk, viszont csaknem négyszer-ötször többe került volna. A bank erre nem adta meg a hitelt, tehát kénytelenek voltunk megalkudni, s ebbe a kis területű fővárosi gyárba még egy újabb üzemrészt telepíteni. Most egy régi műhelyt alakítunk át, ide szereljük be a modern gépeket. A költségek hetven százalékát gépekre adjuk ki, építkezésre szinte semmit sem költünk. Számításaink szerint az exportlehetőségek kedvezőek még nyugatra is. Ha a termelés hatvan százalékát exportáljuk nyolcvanhét dolláros ár mellett — az import ára ennél lényegesen magasabb —, akkor négy és fél millió dollár évi bevételünk lehet. Ezért kaptuk a hitelt. Mert javítjuk a népgazdaság külkereskedelmi mérlegét.” A hitelről a hitelező: „Sok vita volt a hitel körül, mert ilyenkor a tervidőszak közepén a bank sem dúskál a pénzben. Már kirámolták a kasszát. Először hétszáz millióból vidéken akart a vállalat egy új üzemet felépíteni. Ez csak akkor lett volna gazdaságos, ha sokat és megfelelő áron exportálhatunk. Erre reális lehetőséget nem láttunk. De modern gyártmányról van szó, amelyet lassan az egész világon használni fognak, nekünk is termelni kell, ha nem akarunk lemaradni és importálni. Az sem kifizetődő. Elhatároztuk tehát, hogy importmegtakarításra adunk pénzt — százhetven milliót — exporttámogatás helyett. A hitel nem túl sok, de nem is kevés. Vita volt azon is, hogy érdemes-e éppen erre a gyártmányra áldozni. Utánanéztünk a dolognak, s kiszámítottuk: ha az évi százezres szériából legalább hatvanezret, darabját hetvenöt dollárért exportálhatjuk, akkor jól járunk, s ötvennyolc forintért termeltünk egy dollárt. Ez a papírforma, s erre megadhattuk a hitelt. Dicséretet is kaptunk főnökeinktől, hogy ennyire szívünkön viseltük az ügyet. Az elnökhelyettes bízik a vállalat vezérigazgatójában, aki — szerinte — tudja, mit csinál. Megmondom őszintén, mi csak a legminimálisabb nyugati exportban hiszünk, hogy beválik vagy nem, ez a kockázat. Tehát éppen a beruházás gazdaságossága a kérdéses. Viszont ezt a gyártmányt nagyon keresik. Szerintem mégsem lesz kifizetődő ez a beruházás.” Olvasom a Társadalmi Szemlében: „Nemcsak egy vállalat nem képes arra, hogy a társadalom rendelkezésére álló erőforrásokat felmérje és a jelentkező igényeket rangsorolja, hanem egy minisztérium sem. Nyilvánvaló, hogy ez országos feladat ...Az iparfejleszés a gazdaságpolitikától kapja az eligazítást. . a gazdaságpolitika pedig a politikától.” — Tehát felépítettek egy új üzemrészt, öltözőkkel, mosdókkal, dohányzóval és modern étkezővel. Jobb körülmények között dolgoznak a munkások, mint a régi üzemekben. Hallom, még klímaberendezést is felszereltek. — A klímaberendezés az embereknek is jól jön, de elsősorban az új gyártmányunkhoz szükséges. — Értesültem arról, hogy a régi üzemrészeket is a modern műhely színvonalára szeretnék emelni. — Az új gyártmány alkatrészeit nem lehet korszerűtlen üzemekben előállítani. Persze az átalakítás az embereknek jön a legjobban. — Láttam, hogy új munkásszállást építenek, úszómedencével. — A modern üzemrészben új munkásokat kell felvenni. Többségük vidéki. Ezzel a munkászállással vonzzuk ide és marasztaljuk őket a gyárban. Különben nem volna elég munkás az új termék gyártásához. — A régebben itt dolgozókat nem lehetett volna átképezni? — Félünk attól, hogy a régiek a helytelen, elavult gyártási hagyományokat átviszik az új üzemrészbe. Tudja, hogy milyen veszélyes a begyöpösödés, az ipari vakság, babonaság? A megszokott mozdulatok nagyon beidegződnek. A régiek közül sokan el sem hiszik, hogy az új utasítások jók és célravezetők, azt gondolják, mindez csak okvetetlenkedés. — Mi lehet ennek az oka? — Nézze, nálunk a munkások többségének a szülei, vagy ők maguk is még parasztok voltak. Kevés az ipari, a munkástradíciójuk. A hagyományokat nem lehet egyszerre megtanulni, abba születni kell. — Ezek szerint egy-egy új üzem arra is alkalmas lehet, hogy modernebb termelési hagyományokat honosítson meg és örökítsen át? — Ez természetes. De ha egy építkezés lassan megy, az új gépeket sokáig nem használják, akkor a munkásokban ellenérzések támadnak. Felháborodnak, vagy közömbösen legyintenek. Mindenesetre dühösek, mert tudják, vagy legalábbis érzik, hogy ők kockáztatnak a legtöbbet. Például a munkások nyereségének hétszázalékos növekedését tenné lehetővé az összes költség minden egyszázalékos csökkentése. — S ennek van reális lehetősége? — Miért ne volna?! Szó szerint kell érteni és végrehajtani azt, amit a „Népgazdaságunk 1973. évi terve és költségvetése” tartalmaz, például: „Folyamatosan ellenőrizzük ... a beruházásokat, hogy megakadályozzuk... az indokolatlan többletköltségeket.” Ez évi június 27-i ülésén az MSZMP KB gazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkozott. Elhatározta egy területi gazdaságfejlesztési osztály kialakítását és javasolta, hogy a Minisztertanács hozza létre az Állami Tervbizottságot. Mohácsi Regős Ferenc kiállításáról: Tanulmányfe) 1973. JÚLIUS 7. ÉLET És|#| IRODALOM |