Élet és Irodalom, 1974. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1974-09-07 / 36. szám - Nagy Péter: Különvélemény színészügyben • reflexió | Visszhang • Molnár Gál Péter: Egy vesztes színész elvesztésére (És 1974. augusztus 31.) (2. oldal) - Szegő László: A cigány irodalmi nyelv • reflexió | Visszhang • (ÉS 1974. augusztus 24. Híreink) (2. oldal) - Lengyel József: Megnyerjük a vámon, amit elvesztünk a réven? • reflexió | Visszhang • Tamás István: Ennyit az augusztusról (ÉS 1974. augusztus 31.) (2. oldal) - Prőhle Jenő: A walesi bárdok, walesi nyelven • reflexió | Visszhang • M. P. J. (ÉS 1974. július 6.) (2. oldal) - Bodolay Géza: Zár ë, nyílt e • reflexió | Visszhang • Erdődy János (ÉS 1974. augusztus 24.) (2. oldal) - Balogh László: rajza • kép (2. oldal)

VISSZHANG Külön vélemény színészügyben Mindig szívesen olvasom Molnár Gál Péter cikkeit — még olyankor is, amikor nem értek egyet vele. Valójában a legtöbbször lefegyve­rez heveny színházszerelme, s fordulatos, gyakran plasztikus stí­lusa. De van, amikor nem tehetem le a fegyvert. Ilyen eset legutóbbi cikke Ju­hász József halála alkalmából (Egy vesztes színész elvesztésére). Nem azt akarom vitatni, mekkora színész volt Juhász: ő úgy emlé­kezik, hogy a legnagyobbak közül való, én úgy emlékezem, hogy tisztes középszínész volt, néhány jó találattal — nem tudom, ki fogja eldönteni, melyikünk emlé­kének van igaza. Maradjon meg kinek-kinek az ő emlékezete sze­rint. De azt igenis vitatni akarom, hogy nem lenne eldönthető ma már valakiről, hogy a harmin­cas évek végén, a negyvenes évek elején jobboldali voltáé vagy sem? Ez ugyanis ténykérdés. A magam­­ emlékezete szerint Juhász­ nem jobboldali volt, hanem nyilas párttag, ami színésznek korántsem volt kötelező, de lehet, hogy téve­dek. Nem én vetettem fel a kérdést, de ha fel kívánnám vetni, akkor­­ előbb megpróbálnék utánanézni a hajdani igazolóbizottsági jegy­­­­zőkönyveknek, vagy más doku­mentumoknak. Bizonyára bocsá­tottunk meg s nagyobb dobper­géssel nála nagyobb bűnösöknek; még azt is megengedem, hogy tán Juhász nem is volt bűnös, csak annak látszott, de ezt a kérdést „le tud róla” alapon eldönteni nem lehet, felvetni pedig feles­leges, sőt káros. A másik, s ennél nagyobb hord­­ó­­erejű kérdés, ami lényegében sür­­­­gősen géphez kényszerített, az az érvrendszer, amellyel Molnár Ju­hász nagyságát bizonyítja. Szerinte Juhász József „amíg egyike volt­­ a legjobb magyar színészeknek, szinte semmit sem értettünk szín­padi beszédéből.” S aztán, néhány alakításemlék felidézésével, bizo­nyítani próbálja azt, hogy lehet valaki nagy színész, anélkül, hogy értenék a szavát Megint nem az egyes alakítá­sokra vonatkozó emlékeivel aka­rok vitatkozni. De azzal igen, és szenvedélyesen, hogy lehet valaki komoly jelentőségű színész, ha nem értem­, amit beszél. Tudom, szélmalomharcot folytatok. A szín­padi naturalizmusnak az a kraj­­cáros, felvizezett és eltorzított, stí­lus helyett modorossággá alakított változata, amely a két háború kö­zött uralkodott a magyar­ színpa­don, s amelynek egy tőről faka­dó „szalon”, „történeti” és „népi” változatait láthattuk, beiktatta a színházi közvéleménybe, hogy a beszéd semmi, a „jelenség” a minden; hogy nem az az igazi szí­­nészegyéniség, aki szépen beszéli a magyar nyelvet, hanem az, akinek lehetőleg nyelvhibán alapuló egyé­ni modorossága van. S azóta for­dulhatott a világ, ez a hagyomány megmaradt s görcsösen, sőt meg­sokszorozva örökítődik tovább; a színészi munkának egyre elhanya­­golhatóbb részévé válik a be­széd, a magyar nyelv ejtése; alig van kritika, amely beszédsajátsá­gokat szóvá tenne a legszélesebb általánosságokon túl — s olyan esetet még nem hallottam legen­daként sem, hogy egy színész azért ne kapott volna valamilyen szerepet, mert nem tiszta a be­széde, tehát alkalmatlan rá. Mert erről van szó. Az a szí­nész, aki nem tud tisztán, szépen, érthetően és helyes hangsúllyal magyarul beszélni, lehet bármilyen súlyú „jelenség”, nem színpadra, mikrofon és kamera elé való, ha­nem­­ pantomimba vagy cirkusz­porondra. S az a rendező, aki be­éri azzal, ha a színész „dünnyö­­gött, morgott, hörgött, bömbölt, nyögött, fröcsölt és dörgött a szín­padon”, amikor pedig költői szö­veget kellett volna érthetően és a költő intenciói szerint tolmá­csolnia — de akár ha csak értel­mes prózát kellett volna értelme­sen elmondania, az a rendező mesterségét árulja el, vagy meg­bocsáthatatlanul megalkuszik mű­vészeten kívüli szempontokkal. Ez nem egyéni mánia. A ma­gyar nyelv és beszéd jövője múlik azon, milyen nyelvi eszményképet állítunk az emberek elé színpad­ról, rádióból, televízióból. Ma e téren a helyzet távolról sem meg­nyugtató. Azoknak a beszédhibák­nak, modorosságoknak és magyar­talanságoknak, amelyeket egyes színészek megengednek maguknak, és egyes rendezők eltűrnek ,nekik, egy ország a rezonáló tere, s a fel­növő nemzedék ezt tanulja meg, mint követendő példát. S ilyenkor a kritikusnak sem az a dolga, hogy egy haláleseten elérzéke­­n­yülve az érthetetlen beszédből csináljon eszményt, félő, hogy túl könnyen fog követőkre találni. Nagy Péter A cigány irodalmi nyelv «... a beszélt cigány nyelvből nem alakult ki élőszóbeli költői vagy elbeszélő stílus, így hát tel­jességgel hiányzik az irodalmi nyelv...” — olvashattuk az Élet és Irodalom augusztus 24-i szá­mának „híreink”-rovatában. Vekerdi József „A cigány nép­mese” című, nemrég megjelent ta­nulmánya csaknem háromszáz oldalon foglalkozik a cigány nyelv élőszóbeli költői és elbeszélő stí­lusának sajátosságaival, s a témá­ról más (hazai és külföldi) szer­zők is meglehetősen sokat írtak már. A cigány stilisztika tehát vi­szonylag jól dokumentált, és léte­zésének tagadása a legenyhébben szólva is némi tájékozatlanságra vall. A cigány irodalmi nyelvben még bőven van mit kutatniuk a filoló­gusoknak. Cigány nyelvű lírai mű hazánkban és a szomszédos szo­cialista országokban is szép számban jelent már meg (elég, ha például Darócza Csoli „Phabarde Kokala” vagy a jugoszláv,­ Rajkó­­ Durié „Le Rom roden, than tela o scham című kötetére gondolunk). A ci­gány nyelvű novella- és regény­­irodalom is számtalan kitűnő al­kotást képes felmutatni. Például Andro Lolestre „Cerha po cseri” vagy a már említett Rajkó Dárné „Devla an soro” című regénye, hogy a százszámra megjelenő rö­­videbb elbeszélések címeinek, a novellisták nevének felsorolására ne is vállalkozzunk. A cigány nyelvű irodalom, a ci­gány irodalmi nyelv csak alig egy-másfél évszázados múltra te­kinthet vissza, napjainkban azon­ban már a hazai olvasó is hallott róla annyit, hogy nagyvonalú mel­lőzése lehetetlen legyen. Szegő László Balogh László rajza Zárt e, nyílt e Erdődy János az augusztus 24-i ÉS-ben a magyar igeragozás né­hány elemének sorvadását-sor­­vasztását panaszolta. Régi per fo­lyik a zárt e megőrzéséről is; ar­ról, hogy egybeolvadt, egybeolvad, egybeolvadjon-e másik, nyílt e hangunkkal, vagy sem. Sok sza­vunkban ugyanis egy alsó nyelv­állású (nyílt) e és egy középső nyelvállású (zárt) e olvasandó, például az ember, gyermek, hen­tes, kender stb. szóban. Ez a két magas hangunk úgy különbözik egymástól, mint mély magán­hangzóink közt az a és o (pél­dául asszony, kapor, lantos stb.). Minden nyelvészünk tudja ezt. Egy részük mégis azt állítja, hogy a zárt e mintegy 200 éve hiány­zik irodalmi és köznyelvünkből (mert nem jelöli a helyesírásunk). Mások szerint túl nehéz feladat lenne a kétféle e hang tudatosí­tása és tanítása, bele kell hát nyugodnunk lassú vagy gyors egy­beolvadásukba (mert írásunk egy betűvel jelöli őket). Az írás „fe­­tisizálása” alapján kimondott íté­letet (Kodály Zoltán és Bárczi Gé­za nyomán) elhamarkodottnak és károsnak tartom, s perújrafelvé­telt kérek ebben az ügyben. Azért fordulok érveimmel a szakmán kívüli nagyobb nyilvánossághoz, mert ez a fontos nyelvművelési kérdés végső soron nem a nyelvé­szekre, hanem valamennyiünkre, magyar nyelvet beszélőkre tarto­zik. Nem a helyesírást óhajtom meg­­reformáltatni. Több európai nyelv írásának jellemzője, hogy egy be­tűjel többféle magánhangzót jelöl. Miért ne tudatosíthatnók, taníthat­nék mi is, hogy írásunk e betű­jének beszédünkben két hang a megfelelelője. Miért lenne erre szükség? Azért, mert a kétféle e-nek jelentésmeg­különböztető szerepe van, nyelvé­szeti műszóval: fonémák. Nem fo­gadható el az az érv, hogy ez a szerep a szövegösszefüggés követ­keztében elhanyagolhatóan csekély. Nagyon sok példát idézhetnénk, amelyekben csak az e helyes­ ejté­se mutatja meg, mit is akartunk mondani. A Mit kértek? mondat zárt e-vel mást jelent, mint nyílt e-vel. Ugyanígy minden magas hangrendű igénél: ha a néztek, kérdeztek, léptek, féltek, szeret­tek stb. szó utolsó szótagjában zárt e-t ejtünk, akkor jelen idő többes szám második személy (ti, most); ha nyílt e-t, akkor viszont múlt idő többes harmadik személy (ők. a múltban). A megértett szó zárt e-vel cselekvő ige, nyílt e­­ves műveltető (ugyanígy a festet­te, keltette, jelentette stb.). Nyelvtudományunk művelői még számos ilyen példát ismer­nek. A jelentésmegkülönböztető szerep hangsúlyozásánál mégis nyomósabb érvnek tartják ál­talában­­a szép hangzásra való hivatkozást. Igaz, hogy erről az oldalról támadják nyelvünket azok is, akik azt hiszik, hogy csak egy rövid e hang van benne. Sajnos, iskolai nyelvoktatásunk nem tuda­tosítja, hogy csak írásunkban van „sok” e betű. A kétféle e hang mély párja — mint már említet­tem — az a és az o. Bármelyi­kük elhagyása ugyanúgy egyhan­gúságot okozna, mint a két e egybeolvasztása. Ha a szerelem, fe­jedelem, fegyelem, fecske, ezek stb. szavainak ejtése helyesnek mi­nősíthető egyféle „egységes ma­gyar e” hanggal, akkor minden különösebb értelmi bonyodalom nélkül „egységesíthetnek” mély hangrendű szavaink hasonlóképpen alsó és középső nyelvállású ma­gánhangzóit is, így: hatalom, la­­kodalom, forradalom, kocka, azak stb. Hiszen „így is érthető”. (Var­sói, leningrádi és berlini egyetemi hallgatóim valóban követtek el ilyen ejtéshibákat, mert az ő fü­lük nehezen tett különbséget a magyar a és o között. Ebbe per­sze épp úgy nem törődtem­ bele, mint abba az „ítélet”-be, hogy itthon az egy­e-t ejtő, kisebbség­hez igazítsuk a magyar nyelvet, s a kellő gyakorlásnak meg is volt az eredménye.) Az „egységesülő magyar e” hí­vei ezen az alapon akár meg is hirdethetnék a jövő két évszázad „magánhangzó-takarékossági” moz­galmát, további „racionális” lét­számcsökkentésül az ő jelölésének mellőzését A szövegösszefüggésből úgyis világos lesz, mondhatnák, hogy a várak-várak és a halom -három szópárból — meg a ha­sonlókból — melyik szó értendő. Írjunk tehát csupa a betűt, s en­nek következtében eltűnik majd esetleg „irodalmi” nyelvünkből a szükségtelenné váló o hang is. Ahogy — állítólag — eltűnt a zárt e. Igaz, hogy nélküle is „érthető”, világos amit mondunk. De ha két­féle e-t ejtünk, akkor beszédünk világosabb és sokkal szebben hang­zik ! Az „úgy is érthető’ érv tehát nem fogadható el — szerintem — sem a mély, sem a magas hang­rendű szavaknál. Ezen a nyomon haladva akár azt is javasol­hatnók, hogy összes hosszú magánhang­zónkat irtsuk ki, hiszen „nélkülük is érthető lenne, hogy miről akar­nánk beszélni”. E képtelenség he­lyett állapodjunk meg inkább ab­ban, hogy az összes fonéma, köz­tük a zárt e és a nyüt e is na­gyon fontos, mert a nyelv szép hangzásához is hozzájárulnak, s jelentésmegkülönböztető szerepük miatt is szükségünk van rájuk. Minden amellett szól tehát, hogy a kétféle e hangot ejtsük, tanít­suk mint irodalmi és köznyelvünk hangjait! Bodolay Géza Megnyerjük a vámon, amit elvesztünk a réven ? Engedjék meg, hogy Tamás Ist­ván Ennyit az augusztusról (Élet és Irodalom 74. augusztus 31.) című írásával kapcsolatban teljes egyet­értésemnek adjak hangot a Vissz­hangban. Különös tekintettel arra, hogy a tihanyi visszhang már rég bedöglött, és ha még megvolna, ak­kor sem lehetne hallani a motor­csónakok bugásáról. , Arról ír Tamás István, hogy a jó valutájú Nyugat motorcsónakjai (csónakok? cirkálók!) mind itt fog­lalkoznak Balaton-rondítással, mi­után Európa minden valamire való taváról már kitiltották őket. Ám a Balatonon: „bőgnek az orrom előtt, okádják a füstöt, a gázt, felverik a partok csendjét. Badacsony és Keszthely környékén a hegyek is visszhang­zanak tőlük.” Osztozom Tamás István közgaz­dasági megfontolásaiban is: „Fe­lülbírálhat-e a tempózó, úszva és félmeztelenül, egy bizonyára mé­lyen átgondolt intézkedést? Nem bírálhat felül. Mászon ki a partra, szárítkozzon meg, és menjen haza szerényen.” Nem kérem. Nem szabad felülbí­rálni. Mert kérem, valutát hoznak a bűzzel és szeméttel együtt. Igaz, a motorcsónakosnak ugyan nem a hátán van a háza, de a ha­jóján az ágya­n a szállodák rajta nem keresnek. De mi kicsire nem nézünk és az se csekélység, hogy magyaros vendégszeretetünkben ne csalódjon különösen a külföldnek velünk legjobban szimpatizáló Mercedes-motorcirkálós rétege. Továbbá ne feledkezzünk meg hazánk elnyomottságban tengődő rétegeiről és rétes-lángos-borrava­­lós dolgozóiról sem, akik mostaná­ban kényszerültek (ha ugyan kibú­vót nem találtak) harmadik, ne­gyedik, tizedik házukat és telküket a legjobb áron eladni. Valahol ne­kik is meg kell húzódni. És hol le­hetne csendesebben, mint egy zú­­gó-búgó balatoni motorcirkálón? No, és mit csináljanak azok a bi­zottságok, ankétok és kutatócsopor­­tok, amelyek majd minden évben tanácskoznak a Balaton olaj-, gáz- és egyéb szennyeződéséről — ott a helyszínen. És mit csinálnának a gazdasági szakértők, akik majd ki­számítják, hogy hány százmillió kell a víz tisztítására, a halállo­mány maradékának megmentésére? És mit szólna a vám, ha nem nyerné meg a vámnál azt, amit százszorosan elvesztünk a réven? A legnagyobb baj , amiért ta­vaink elszennyezését bírálni nem lehet, és főképp felesleges, káros és hiábavaló — az, hogy egy jól meg­fontolt tízsoros rendelettel orvosol­ni lehetne. Rendelettel, mely a fürdőzők, a csónakázók, a vitorlá­zók, a halászok érdekét védené — ankétok, tanácskozások, összefogá­sok és visszafogások nélkül. Lengyel József A walesi bárdok, walesi nyelven Az Élet és Irodalom július 6-i számában M. P. J. leírja, hogyan keletkezett A walesi bárdok walesi nyelvű műfordítása 1957-ben, a szá­zadik évforduló táján, melyben „egy walesi voltára büszke hazafi ismertette meg honfitársaival a szabadságharcaiknak emléket állí­tó kelet-európai költő művét”. Ha a „megismertetés” szó elsőséget is jelent, a közlés helyesbítésre szo­rul. A walesiek ugyanis nemcsak angol fordításokban olvashatták Arany balladáját, megjelent (és va­lószínűleg rögtön el is temetődött) egy walesi nyelvű műfordítás Me­­redydd Jones Roberts walesi köl­tőtől az ,,Y Ford Grow” (The Round Table) című walesi irodalmi folyó­irat 1932. novemberi számában. Az erről szóló tudósítás sem­ került bele nálunk az irodalmi tudatba el van temetve egy vidéki folyóirat­ban. A. Tóth Sándor festőművész, akinek pápai rajztanárként kifej­tett művészeti nevelő munkáját a Művészeti Lexikon is számontartja, a Veszprémi Szemle 1. évfolyamá­nak 1. számában (1957. október­­december) megírta, hogy mint festőművész-növendék 1928-ban Walesbe vetődve beszélt a költe­ményről az ottani diákoknak, akik egy korábban ott járt magyartól már hallottak róla. Később Lillé­ben megismerkedett a walesi költő­vel és angol, francia nyersfordítá­sokat készített neki. (A Veszprémi Szemlében megjelent a fordítás hasonmása is.) Arany János kisebb költeményei­nek kritikai kiadása A walesi bár­dok német, angol orosz, olasz, szerb és eszperantó nyelvű fordítá­sait ismeri csupán. A kiegészítés most két walesi nyelvűt is regiszt­rálhat, de ez már az irodalomtör­ténészek feladata.­­ Prőhle Jenő l'f a Tsfist ! irodalom!1974. SZEPTEMBER 7.

Next