Élet és Irodalom, 1974. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1974-09-07 / 36. szám - Nagy Péter: Különvélemény színészügyben • reflexió | Visszhang • Molnár Gál Péter: Egy vesztes színész elvesztésére (És 1974. augusztus 31.) (2. oldal) - Szegő László: A cigány irodalmi nyelv • reflexió | Visszhang • (ÉS 1974. augusztus 24. Híreink) (2. oldal) - Lengyel József: Megnyerjük a vámon, amit elvesztünk a réven? • reflexió | Visszhang • Tamás István: Ennyit az augusztusról (ÉS 1974. augusztus 31.) (2. oldal) - Prőhle Jenő: A walesi bárdok, walesi nyelven • reflexió | Visszhang • M. P. J. (ÉS 1974. július 6.) (2. oldal) - Bodolay Géza: Zár ë, nyílt e • reflexió | Visszhang • Erdődy János (ÉS 1974. augusztus 24.) (2. oldal) - Balogh László: rajza • kép (2. oldal)
VISSZHANG Külön vélemény színészügyben Mindig szívesen olvasom Molnár Gál Péter cikkeit — még olyankor is, amikor nem értek egyet vele. Valójában a legtöbbször lefegyverez heveny színházszerelme, s fordulatos, gyakran plasztikus stílusa. De van, amikor nem tehetem le a fegyvert. Ilyen eset legutóbbi cikke Juhász József halála alkalmából (Egy vesztes színész elvesztésére). Nem azt akarom vitatni, mekkora színész volt Juhász: ő úgy emlékezik, hogy a legnagyobbak közül való, én úgy emlékezem, hogy tisztes középszínész volt, néhány jó találattal — nem tudom, ki fogja eldönteni, melyikünk emlékének van igaza. Maradjon meg kinek-kinek az ő emlékezete szerint. De azt igenis vitatni akarom, hogy nem lenne eldönthető ma már valakiről, hogy a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején jobboldali voltáé vagy sem? Ez ugyanis ténykérdés. A magam emlékezete szerint Juhász nem jobboldali volt, hanem nyilas párttag, ami színésznek korántsem volt kötelező, de lehet, hogy tévedek. Nem én vetettem fel a kérdést, de ha fel kívánnám vetni, akkor előbb megpróbálnék utánanézni a hajdani igazolóbizottsági jegyzőkönyveknek, vagy más dokumentumoknak. Bizonyára bocsátottunk meg s nagyobb dobpergéssel nála nagyobb bűnösöknek; még azt is megengedem, hogy tán Juhász nem is volt bűnös, csak annak látszott, de ezt a kérdést „le tud róla” alapon eldönteni nem lehet, felvetni pedig felesleges, sőt káros. A másik, s ennél nagyobb hordóerejű kérdés, ami lényegében sürgősen géphez kényszerített, az az érvrendszer, amellyel Molnár Juhász nagyságát bizonyítja. Szerinte Juhász József „amíg egyike volt a legjobb magyar színészeknek, szinte semmit sem értettünk színpadi beszédéből.” S aztán, néhány alakításemlék felidézésével, bizonyítani próbálja azt, hogy lehet valaki nagy színész, anélkül, hogy értenék a szavát Megint nem az egyes alakításokra vonatkozó emlékeivel akarok vitatkozni. De azzal igen, és szenvedélyesen, hogy lehet valaki komoly jelentőségű színész, ha nem értem, amit beszél. Tudom, szélmalomharcot folytatok. A színpadi naturalizmusnak az a krajcáros, felvizezett és eltorzított, stílus helyett modorossággá alakított változata, amely a két háború között uralkodott a magyar színpadon, s amelynek egy tőről fakadó „szalon”, „történeti” és „népi” változatait láthattuk, beiktatta a színházi közvéleménybe, hogy a beszéd semmi, a „jelenség” a minden; hogy nem az az igazi színészegyéniség, aki szépen beszéli a magyar nyelvet, hanem az, akinek lehetőleg nyelvhibán alapuló egyéni modorossága van. S azóta fordulhatott a világ, ez a hagyomány megmaradt s görcsösen, sőt megsokszorozva örökítődik tovább; a színészi munkának egyre elhanyagolhatóbb részévé válik a beszéd, a magyar nyelv ejtése; alig van kritika, amely beszédsajátságokat szóvá tenne a legszélesebb általánosságokon túl — s olyan esetet még nem hallottam legendaként sem, hogy egy színész azért ne kapott volna valamilyen szerepet, mert nem tiszta a beszéde, tehát alkalmatlan rá. Mert erről van szó. Az a színész, aki nem tud tisztán, szépen, érthetően és helyes hangsúllyal magyarul beszélni, lehet bármilyen súlyú „jelenség”, nem színpadra, mikrofon és kamera elé való, hanem pantomimba vagy cirkuszporondra. S az a rendező, aki beéri azzal, ha a színész „dünnyögött, morgott, hörgött, bömbölt, nyögött, fröcsölt és dörgött a színpadon”, amikor pedig költői szöveget kellett volna érthetően és a költő intenciói szerint tolmácsolnia — de akár ha csak értelmes prózát kellett volna értelmesen elmondania, az a rendező mesterségét árulja el, vagy megbocsáthatatlanul megalkuszik művészeten kívüli szempontokkal. Ez nem egyéni mánia. A magyar nyelv és beszéd jövője múlik azon, milyen nyelvi eszményképet állítunk az emberek elé színpadról, rádióból, televízióból. Ma e téren a helyzet távolról sem megnyugtató. Azoknak a beszédhibáknak, modorosságoknak és magyartalanságoknak, amelyeket egyes színészek megengednek maguknak, és egyes rendezők eltűrnek ,nekik, egy ország a rezonáló tere, s a felnövő nemzedék ezt tanulja meg, mint követendő példát. S ilyenkor a kritikusnak sem az a dolga, hogy egy haláleseten elérzékenyülve az érthetetlen beszédből csináljon eszményt, félő, hogy túl könnyen fog követőkre találni. Nagy Péter A cigány irodalmi nyelv «... a beszélt cigány nyelvből nem alakult ki élőszóbeli költői vagy elbeszélő stílus, így hát teljességgel hiányzik az irodalmi nyelv...” — olvashattuk az Élet és Irodalom augusztus 24-i számának „híreink”-rovatában. Vekerdi József „A cigány népmese” című, nemrég megjelent tanulmánya csaknem háromszáz oldalon foglalkozik a cigány nyelv élőszóbeli költői és elbeszélő stílusának sajátosságaival, s a témáról más (hazai és külföldi) szerzők is meglehetősen sokat írtak már. A cigány stilisztika tehát viszonylag jól dokumentált, és létezésének tagadása a legenyhébben szólva is némi tájékozatlanságra vall. A cigány irodalmi nyelvben még bőven van mit kutatniuk a filológusoknak. Cigány nyelvű lírai mű hazánkban és a szomszédos szocialista országokban is szép számban jelent már meg (elég, ha például Darócza Csoli „Phabarde Kokala” vagy a jugoszláv, Rajkó Durié „Le Rom roden, than tela o scham című kötetére gondolunk). A cigány nyelvű novella- és regényirodalom is számtalan kitűnő alkotást képes felmutatni. Például Andro Lolestre „Cerha po cseri” vagy a már említett Rajkó Dárné „Devla an soro” című regénye, hogy a százszámra megjelenő rövidebb elbeszélések címeinek, a novellisták nevének felsorolására ne is vállalkozzunk. A cigány nyelvű irodalom, a cigány irodalmi nyelv csak alig egy-másfél évszázados múltra tekinthet vissza, napjainkban azonban már a hazai olvasó is hallott róla annyit, hogy nagyvonalú mellőzése lehetetlen legyen. Szegő László Balogh László rajza Zárt e, nyílt e Erdődy János az augusztus 24-i ÉS-ben a magyar igeragozás néhány elemének sorvadását-sorvasztását panaszolta. Régi per folyik a zárt e megőrzéséről is; arról, hogy egybeolvadt, egybeolvad, egybeolvadjon-e másik, nyílt e hangunkkal, vagy sem. Sok szavunkban ugyanis egy alsó nyelvállású (nyílt) e és egy középső nyelvállású (zárt) e olvasandó, például az ember, gyermek, hentes, kender stb. szóban. Ez a két magas hangunk úgy különbözik egymástól, mint mély magánhangzóink közt az a és o (például asszony, kapor, lantos stb.). Minden nyelvészünk tudja ezt. Egy részük mégis azt állítja, hogy a zárt e mintegy 200 éve hiányzik irodalmi és köznyelvünkből (mert nem jelöli a helyesírásunk). Mások szerint túl nehéz feladat lenne a kétféle e hang tudatosítása és tanítása, bele kell hát nyugodnunk lassú vagy gyors egybeolvadásukba (mert írásunk egy betűvel jelöli őket). Az írás „fetisizálása” alapján kimondott ítéletet (Kodály Zoltán és Bárczi Géza nyomán) elhamarkodottnak és károsnak tartom, s perújrafelvételt kérek ebben az ügyben. Azért fordulok érveimmel a szakmán kívüli nagyobb nyilvánossághoz, mert ez a fontos nyelvművelési kérdés végső soron nem a nyelvészekre, hanem valamennyiünkre, magyar nyelvet beszélőkre tartozik. Nem a helyesírást óhajtom megreformáltatni. Több európai nyelv írásának jellemzője, hogy egy betűjel többféle magánhangzót jelöl. Miért ne tudatosíthatnók, taníthatnék mi is, hogy írásunk e betűjének beszédünkben két hang a megfelelelője. Miért lenne erre szükség? Azért, mert a kétféle e-nek jelentésmegkülönböztető szerepe van, nyelvészeti műszóval: fonémák. Nem fogadható el az az érv, hogy ez a szerep a szövegösszefüggés következtében elhanyagolhatóan csekély. Nagyon sok példát idézhetnénk, amelyekben csak az e helyes ejtése mutatja meg, mit is akartunk mondani. A Mit kértek? mondat zárt e-vel mást jelent, mint nyílt e-vel. Ugyanígy minden magas hangrendű igénél: ha a néztek, kérdeztek, léptek, féltek, szerettek stb. szó utolsó szótagjában zárt e-t ejtünk, akkor jelen idő többes szám második személy (ti, most); ha nyílt e-t, akkor viszont múlt idő többes harmadik személy (ők. a múltban). A megértett szó zárt e-vel cselekvő ige, nyílt eves műveltető (ugyanígy a festette, keltette, jelentette stb.). Nyelvtudományunk művelői még számos ilyen példát ismernek. A jelentésmegkülönböztető szerep hangsúlyozásánál mégis nyomósabb érvnek tartják általábana szép hangzásra való hivatkozást. Igaz, hogy erről az oldalról támadják nyelvünket azok is, akik azt hiszik, hogy csak egy rövid e hang van benne. Sajnos, iskolai nyelvoktatásunk nem tudatosítja, hogy csak írásunkban van „sok” e betű. A kétféle e hang mély párja — mint már említettem — az a és az o. Bármelyikük elhagyása ugyanúgy egyhangúságot okozna, mint a két e egybeolvasztása. Ha a szerelem, fejedelem, fegyelem, fecske, ezek stb. szavainak ejtése helyesnek minősíthető egyféle „egységes magyar e” hanggal, akkor minden különösebb értelmi bonyodalom nélkül „egységesíthetnek” mély hangrendű szavaink hasonlóképpen alsó és középső nyelvállású magánhangzóit is, így: hatalom, lakodalom, forradalom, kocka, azak stb. Hiszen „így is érthető”. (Varsói, leningrádi és berlini egyetemi hallgatóim valóban követtek el ilyen ejtéshibákat, mert az ő fülük nehezen tett különbséget a magyar a és o között. Ebbe persze épp úgy nem törődtem bele, mint abba az „ítélet”-be, hogy itthon az egye-t ejtő, kisebbséghez igazítsuk a magyar nyelvet, s a kellő gyakorlásnak meg is volt az eredménye.) Az „egységesülő magyar e” hívei ezen az alapon akár meg is hirdethetnék a jövő két évszázad „magánhangzó-takarékossági” mozgalmát, további „racionális” létszámcsökkentésül az ő jelölésének mellőzését A szövegösszefüggésből úgyis világos lesz, mondhatnák, hogy a várak-várak és a halom -három szópárból — meg a hasonlókból — melyik szó értendő. Írjunk tehát csupa a betűt, s ennek következtében eltűnik majd esetleg „irodalmi” nyelvünkből a szükségtelenné váló o hang is. Ahogy — állítólag — eltűnt a zárt e. Igaz, hogy nélküle is „érthető”, világos amit mondunk. De ha kétféle e-t ejtünk, akkor beszédünk világosabb és sokkal szebben hangzik ! Az „úgy is érthető’ érv tehát nem fogadható el — szerintem — sem a mély, sem a magas hangrendű szavaknál. Ezen a nyomon haladva akár azt is javasolhatnók, hogy összes hosszú magánhangzónkat irtsuk ki, hiszen „nélkülük is érthető lenne, hogy miről akarnánk beszélni”. E képtelenség helyett állapodjunk meg inkább abban, hogy az összes fonéma, köztük a zárt e és a nyüt e is nagyon fontos, mert a nyelv szép hangzásához is hozzájárulnak, s jelentésmegkülönböztető szerepük miatt is szükségünk van rájuk. Minden amellett szól tehát, hogy a kétféle e hangot ejtsük, tanítsuk mint irodalmi és köznyelvünk hangjait! Bodolay Géza Megnyerjük a vámon, amit elvesztünk a réven ? Engedjék meg, hogy Tamás István Ennyit az augusztusról (Élet és Irodalom 74. augusztus 31.) című írásával kapcsolatban teljes egyetértésemnek adjak hangot a Visszhangban. Különös tekintettel arra, hogy a tihanyi visszhang már rég bedöglött, és ha még megvolna, akkor sem lehetne hallani a motorcsónakok bugásáról. , Arról ír Tamás István, hogy a jó valutájú Nyugat motorcsónakjai (csónakok? cirkálók!) mind itt foglalkoznak Balaton-rondítással, miután Európa minden valamire való taváról már kitiltották őket. Ám a Balatonon: „bőgnek az orrom előtt, okádják a füstöt, a gázt, felverik a partok csendjét. Badacsony és Keszthely környékén a hegyek is visszhangzanak tőlük.” Osztozom Tamás István közgazdasági megfontolásaiban is: „Felülbírálhat-e a tempózó, úszva és félmeztelenül, egy bizonyára mélyen átgondolt intézkedést? Nem bírálhat felül. Mászon ki a partra, szárítkozzon meg, és menjen haza szerényen.” Nem kérem. Nem szabad felülbírálni. Mert kérem, valutát hoznak a bűzzel és szeméttel együtt. Igaz, a motorcsónakosnak ugyan nem a hátán van a háza, de a hajóján az ágyan a szállodák rajta nem keresnek. De mi kicsire nem nézünk és az se csekélység, hogy magyaros vendégszeretetünkben ne csalódjon különösen a külföldnek velünk legjobban szimpatizáló Mercedes-motorcirkálós rétege. Továbbá ne feledkezzünk meg hazánk elnyomottságban tengődő rétegeiről és rétes-lángos-borravalós dolgozóiról sem, akik mostanában kényszerültek (ha ugyan kibúvót nem találtak) harmadik, negyedik, tizedik házukat és telküket a legjobb áron eladni. Valahol nekik is meg kell húzódni. És hol lehetne csendesebben, mint egy zúgó-búgó balatoni motorcirkálón? No, és mit csináljanak azok a bizottságok, ankétok és kutatócsoportok, amelyek majd minden évben tanácskoznak a Balaton olaj-, gáz- és egyéb szennyeződéséről — ott a helyszínen. És mit csinálnának a gazdasági szakértők, akik majd kiszámítják, hogy hány százmillió kell a víz tisztítására, a halállomány maradékának megmentésére? És mit szólna a vám, ha nem nyerné meg a vámnál azt, amit százszorosan elvesztünk a réven? A legnagyobb baj , amiért tavaink elszennyezését bírálni nem lehet, és főképp felesleges, káros és hiábavaló — az, hogy egy jól megfontolt tízsoros rendelettel orvosolni lehetne. Rendelettel, mely a fürdőzők, a csónakázók, a vitorlázók, a halászok érdekét védené — ankétok, tanácskozások, összefogások és visszafogások nélkül. Lengyel József A walesi bárdok, walesi nyelven Az Élet és Irodalom július 6-i számában M. P. J. leírja, hogyan keletkezett A walesi bárdok walesi nyelvű műfordítása 1957-ben, a századik évforduló táján, melyben „egy walesi voltára büszke hazafi ismertette meg honfitársaival a szabadságharcaiknak emléket állító kelet-európai költő művét”. Ha a „megismertetés” szó elsőséget is jelent, a közlés helyesbítésre szorul. A walesiek ugyanis nemcsak angol fordításokban olvashatták Arany balladáját, megjelent (és valószínűleg rögtön el is temetődött) egy walesi nyelvű műfordítás Meredydd Jones Roberts walesi költőtől az ,,Y Ford Grow” (The Round Table) című walesi irodalmi folyóirat 1932. novemberi számában. Az erről szóló tudósítás sem került bele nálunk az irodalmi tudatba el van temetve egy vidéki folyóiratban. A. Tóth Sándor festőművész, akinek pápai rajztanárként kifejtett művészeti nevelő munkáját a Művészeti Lexikon is számontartja, a Veszprémi Szemle 1. évfolyamának 1. számában (1957. októberdecember) megírta, hogy mint festőművész-növendék 1928-ban Walesbe vetődve beszélt a költeményről az ottani diákoknak, akik egy korábban ott járt magyartól már hallottak róla. Később Lillében megismerkedett a walesi költővel és angol, francia nyersfordításokat készített neki. (A Veszprémi Szemlében megjelent a fordítás hasonmása is.) Arany János kisebb költeményeinek kritikai kiadása A walesi bárdok német, angol orosz, olasz, szerb és eszperantó nyelvű fordításait ismeri csupán. A kiegészítés most két walesi nyelvűt is regisztrálhat, de ez már az irodalomtörténészek feladata. Prőhle Jenő l'f a Tsfist ! irodalom!1974. SZEPTEMBER 7.