Élet és Irodalom, 1974. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1974-07-27 / 30. szám - Faragó Vilmos: Petőfi-érvek egy mai vitához • könyvkritika • Pándi Pál: Petőfi és a nacionalizmus (Akadémiai) (11. oldal) - Rácz-Székely Győző: Egy román vándor Európáról • könyvkritika • Jon Codru Drăgusanu: Erdélyi peregrinus (Kriterion) (11. oldal) - Tausz Katalin: Látomás - prózában • könyvkritika • Le Clézio: A háború (Európa) (11. oldal) - Stefanovits Péter: Lovag • kép (11. oldal)

• FARAGÓ VILMOS: Petőfi-érvek egy mai vitához Pándi Pál: Petőfi és a nacionalizmus (Akadémiai, 308 old.) „Nacionalista volt-e Petőfi?” — ezt kérdezi könyve első fejezetének egyik alcímében Pándi Pál, és igennel válaszol a kérdésre. Szá­míthat tehát arra, hogy lesznek ol­vasói, akik felszisszennek. Balról is, jobbról is. Akik azt tanulták, hogy ez a szó elítélő minősítést jelent, úgy találják: Pándi sértegeti Petőfi Sándort. Akik azt tanulták és azt hiszik, hogy ez a szó dicsérő minő­sítést jelent, úgy találják: Pándi igazolja őket. Pedig ez a könyv nem sértegeti Petőfit és nem igazol senkit. Ha­nem azt bizonyítja, higgadt mar­xista szövegelemzésekkel, hogy a felszisszenők rosszul tudják azt, amit tanultak, vagy rosszul tanul­ták azt, amit tudnak. Mert a „na­cionalista” minősítés, általában, nem elítélő és nem dicsérő. A nem­zet történelmi képződmény, a nem­zetté válás ideológiája, a nacionaliz­mus, úgyszintén. Nem létezett min­dig és nem létezik mindig. Jött a nacionalizmus, mert objektív szük­séglet követelte, haladó mozgalmak zászlajaként lobogott, aztán retrog­­rád törekvések cégére lett, és egy­szer eltűnik (jóval túlélve persze objektív alapjait). Vezéreszméje volt a polgári nemzetté válást elő­készítő reformkorszaknak, és mi­csoda gyönyörű-zengő kórus szó­laltatta meg­ Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi. Vezéreszméje volt a máso­dik világháborút előkészítő ellen­­forradalmi korszaknak, és micsoda hamis kórus szólaltatta meg? Már a nevük is elenyészett. Mindez roppant iskolásán hang­zik, s restelltem volna előállni vele, ha a nemzeti tudat körüli vitáink nyomtatott szövegeiben, szóbeli ri­­posztjaiban, aláírt és névtelen le­veleiben nem botlom lépten-nyo­­mon az egy nyelven beszélés leg­súlyosabb akadályába, a történel­mi gondolkodás hiányába, fia nem tapasztalom, hogy a dialektikát a pátosz helyettesíti, a „konkrét helyzet konkrét elemzését” a tör­ténelmi analógiák önkényes alkal­mazása, az osztályszempontot a nemzeti lét örökös voltának és egy­ségének illúziója. Ha nem kell riadtan észrevennem: még jóhisze­mű, felnőtt, értelmes emberek is azt hiszik, hogy sértegeti szabad­ságmozgalmainkat, aki résztvevői­nek „hamis tudatáról” beszél; hogy cinikus, aki a magyar uralkodóosz­tály 1526 utáni bűneiről ironikusan szól; hogy hazafiatlan, aki egy ka­tonai klikk újvidéki vérengzését regényben ítéli el; hogy az viszont elítélendő, függetlenül okoktól-kö­­rülményektől, aki bármikor is el­hagyta hazáját (tehát Rákóczi is, Kossuth is, Károlyi Mihály is, Bar­tók is, a „kitántorgó” névtelen mil­liók is); hogy „nemzeti nihilista”, aki pedig tárgyilagosabb nemzet­szemlélettel próbálkozik csak; hogy „neoracionalista”, aki az ösz­tönös hazafiságot kevesli; és hogy haragudni kell minden történészre, aki „deheroizál”, holott ez eleve kiagyalt bélyegző, mert egy tudo­mányára valamit is adó történész tudja: „heroizálnia” se, „deheroi­­zálnia” se szabad — egyszerűen nem ez a dolga (az a dolga, hogy tényeket kutasson és értelmezzen). Vagyis ha nem érzem, szinte a bő­römön most már, milyen remény­telen egyezségre jutni azzal, aki a társadalomról-történelemről való tudományos gondolkodásnak éppen lelkét-lényegét nem tette magáévá: a történetiséget. Azt a történetiséget, amely Pándi témája esetében úgy summázható például — és itt megint iskolásan, leegyszerűsítve fogalmazok —: nem mindegy, hogy ki mikor és hol nacionalista. Petőfi Sándor a nacionalizmus „történelmi virágkorában” volt na­cionalista. Amikor a történelmi tét a magyar polgári nemzetállam volt. Vagyis: függetlenség Bécstől és túllépés a feudalizmuson (jobbágy­felszabadítás, polgári jogegyenlő­ség). Nacionalista volt, hiszen elfo­gadta e dinamikus eszmerendszer két „értéktörvényét”. A haza min­den előtt — ez az egyik törvény, vagy teoretikusan szólva: „a saját nép és nemzet hierarchikus kieme­lése, csúcsra helyezése a nemzetek rangsorában”.­­A vonzódás a szülő­földhöz-hazához, önmagában, még senkit se tesz nacionalistává. Ak­kor sem, ha ez a természetes érzel­mi kötődés is kiemeli a saját szülő­­földet-hazát a szülőföldek-hazák sokaságából. Nacionalizmusba ez az érzelem akkor csúszik át, ha hierarchizál is. Ha — ismét Pándi­­val szólva — az „első értéktör­vény” alapján „objektív értékrend­ként tünteti fel a nemzeti elfogult­ság kiemelő és degradáló gesztu­sait”.­ És a „második értéktör­vény”? Az egység minden előtt. Hi­szen a nemzetet földrajzi, politikai, nyelvi, érzelmi egysége teszi azzá, ami, az egységkövetelés a nemzeti mozgalmak természetéhez, lénye­géhez tartozik. Ám — hogy­ megint Pándival szóljak — „a nacionalis­ták a felmagasztalt egységet ítélő­székké alakítva minősítik nemze­tietlennek azokat az eszméket és mozgalmakat, amelyek a nemzeten belüli valóságos ellentéteknek a végigvitt harc útján történő kikü­szöbölésére törekszenek.” Nos, verssorok, egész versek, pró­zai írások, levelek dokumentálják, hogy Petőfi a csúcsra helyezte a magyar nemzetet a rangsorban, hogy a más népeket rettegtető egy­kori magyar hatalom dicső példáit idézgette, hogy degradáló kijelen­tésekkel illetett más népeket-nem­­zetiségeket, s hogy elítélte a „pár­toskodást”. Nem is tehetett volna mást, hiszen korának gyermeke­ként jól tudta, milyen szüksége van a patópáli mozdulatlanságba süppedt országnak arra az erkölcsi erőre, mely e cselekvést serkentő, önérzetdagasztó, virtusos eszme­­rendszerből árad, vagyis milyen nagy szükség van ekkor a nacio­nalizmusra. Az ő személyes hitel­től átfűtött, varázsos-hatásos nacio­nalizmusára is. Csakhogy.­­ Az igenlő válasz a „nacionalista volt-e Petőfi?” — kérdésre, mégis szegényes válasz. Nem fejezi ki a költő nemzetszemléletének teljes­ségét, gazdagságát, különlegességét — mondja Pándi. Sőt: „Semmit sem árul el abból a nem kevésbé vitathatatlan tényből, hogy Petőfi nemzetszemléletét... nemcsak na­cionalista nézetek jellemezték, ha­nem más tartalmú eszmék is. To­vábbá: nem tükrözi... azt sem, hogy Petőfi költői világ- és nem­zetképének éppen az a sajátossága, hogy a művészi közegben kifejező­dő hazafisága nacionalista és nem nacionalista elemeket is magába foglal, s mindez együtt kerül érzel­mi és gondolati kapcsolatba más jellegű nézetekkel, eszmékkel. Ki­preparálhatunk nacionalista soro­kat és strófákat Petőfi költemé­nyeiből, ám ezzel az eljárással megszüntetnénk a Petőfi-közeg igazi természetét, s ez semmivel sem lenne kisebb torzítás, mint a Petőfi-közegben benne levő nacio­nalista elemek figyelmen kívül ha­gyása, vagy másfajta elnevezések — »igaz hazafiság«, »patriotizmus« — érdemi elemzés nélküli haszná­lata. Az érzelmek, gondolatok, esz­mék lírai kombinációira, az új tí­pusú érzelmi és eszmekapcsolatok­ra kell figyelnünk, ezekben az ösz­­szefüggésekben érvényesülnek hi­telesen és minősíthetők reálisan Petőfi szemléletének nacionalista elemei” — figyelmezteti önmagát és az olvasót Pándi, már az első fejezetben. Arra figyelmeztetve ezzel — s ez ismét az én iskolás leegyszerűsíté­sem —, hogy a történetiség annak figyelembe vételét is jelenti: nem mindegy, ki meddig és hogyan na­cionalista. • És itt kezdődik Pándi tulajdon­képpeni munkája: a meddig és a hogyan vizsgálatával. Címszavak­ban és hiányosan felsorolva, ezek után ismeri meg az olvasó azt, hogy 1845-ig a nemesi polgároso­dás költői retorikájával fejeződik ki Petőfi nemzetszemlélete, hogy ez a nemesi retorika már ekkor is színeződik egy szülőföld­­táj-hazaszeretet petőfiesen egyéni érzelmeivel. Valami olyasmivel, amit profanizálásnak vagy „a ha­za-fogalom intimizálásának” is ne­vezhetnénk, hogy a cselekvésre serkentő két mozzanat: a nemzetabszolutizálás meg a hatalmi nagyság nosztalgi­kus emlegetése mellett már ekkor megjelenik egy harmadik, új moz­zanat: a világhaladás jelenének sürgető példája („Itt minálunk nem is hajnallik még, „ Holott máshol már a nap úgy ragyog”), hogy 1845-től fordulat kezdődik egy plebejus nemzetszemlélet irá­nyába, hogy ez a fordulat a „második értéktörvény” újfajta értelmezését jelenti, hiszen hangsúlyozza, sőt ki­élezi a nemzeten belüli ellentéteket („Haza csak ott van, hol jog is van, s a népnek nincs joga”), hogy az ellentétkiélezés mégsem a nemzeti összefogás eszméje ellen dolgozik, hanem az egység és nem­zeti összefogás nemesi eszméje el­len, hisz egyébként nyilvánvaló. ,.a nép helyzetének megváltoztatá­sa a potens, helytállni képes nem­zeti egység feltétele”, hogy az „első értéktörvény” is módosul Petőfinél a világszabadság perspektívájának felbukkanásával, hogy ez a perspektíva „nem la­zította meg Petőfi nemzeti kötődé­sét, s a »magyar vagyok« öntudata nem a világszabadság vágyát gyön­gítette strófáiban”, hogy 1848 júniusa előtt nem írt olyan verset, amelyben a nemzeti­ségeket és a szomszédnépeket na­cionalista fölénnyel kirekesztette, degradálta volna (németellenessége sem a népnek szólt, hanem az oszt­rák hatalomnak), hogy 1848 júniusa és szeptembere között négy olyan verset írt, ame­lyekben közvetlenül, megnevezve támadta a nemzetiségeket és a szomszédnépeket (a horvátországi, szerbiai, erdélyi események magya­rázzák, és „a forradalom védelmé­nek szenvedélye” menti ezt), hogy 1848 szeptembere után ele­nyészik ez az általánosítva támadó hang (s Pándi féltucatnyi reális okkal magyarázza ezt), hogy Petőfinél nem jelentkezett, nem is jelentkezhetett még ..a nemzet történeti kategóriaként való„ egzakt felfogása”, de mert belső elnyomók és elnyomottak szerint is differenciált (osztály­szempontból), s mert nemzettuda­tába integrálta más népek felsza­badító harcát is, végül gyökeresen új nemzetszemlélet felé indult el, s ez „a nacionalizmus alapjainak perspektivikus felszámolását is je­lenti a nacionalizmus némely vo­násának megőrzésével együtt”, hogy áttörvén a rossz polarizá­ciót (vagy nemzeti, vagy demokrata valaki), egységben szemlélvén „ha­zát és haladást”, nem fordítván „a nemzeti színeket a vörös zászlók ellen”, végülis találkozott az akkori demokratikus európai áramlattal, amelynek lírai csúcsán ketten áll­tak: Petőfi és Heine, s gondolati csúcsán is ketten álltak: Marx és Engels. De mert a hogyanhoz ez is na­gyon hozzátartozik, Pándi hangsú­lyozza: „Petőfi költőként és nem filozófusként, nem teoretikus mód­jára eszmélkedett a nemzet jövő­jéről”. Persze nemcsak hangsúlyoz­za, hanem módszertani elvvé is emeli, könyve tehát irodalomtörté­neti és nem teóriatörténeti elmél­kedés, voltaképpen verselemzések sorozata, s mint ilyen, mintaszerű. Hiszen egyrészt finom érzékkel vágja ki szövegmetszeteit, másrészt korántsem azért, hogy önmaguk­ban vizsgálja őket, hanem a vers­egész, a pályaegész, a korszak egész viszonyrendszerében. Mondjam-e, hogy a történetiség követelményei szerint? • És mondjam-e, hogy ez az iro­dalomtörténeti mű éppen módszer­tani példája miatt jelent időszerű hozzászólást a nemzettudatról folyó mai vitákhoz? Olvasói talán úgyis észreveszik. Ezügyben csak két ag­gályom van. Vajon a könyvet ma­gát könnyen észreveszik-e a poten­ciális olvasók, ebben a nyári ubor­kaszezonban? Ez az egyik aggá­lyom. És vajon az időszerű üzene­tet könnyen észreveszik-e a való­ságos olvasók, ebben a — mi ta­gadás — filosznehézkességű könyv-­ szövegben? Ez a másik aggályom. Bárcsak a Petőfi-elátkozta hamis próféták szólnának aggályoskodva belőlem. Egy román vándor Európáról Jon Codru Dragusanu: Erdé­lyi peregrinus (Kriterion, 260 old.) A kelet-európai irodalmakban akkor került előtérbe az útleírás műfaja, amikor a társadalmi kény­szer követendő példákért külorszá­gokba (főként Nyugat-Európába és Amerikába) indította a polgári át­alakulásért küzdő nemzetek fiait. Ion Codru Dragusanu útinaplójá­ról szólva azonban nem hagyha­tunk figyelmen kívül még egy motiváló tényezőt: Havasalföld és Moldva legjobbjai a feudalizmus felszámolása és az idegenn uralom lerázása mellett az egységes ro­mán nemzetállam létrehozásán is fáradoztak. A sokáig hazájában is ismeret­len egykönyves román íróval a Téka-sorozat jóvoltából ismerked­het meg a magyarországi olvasó. Dragusanu a múlt század elején született, Fo­garas környéki, ro­mán határőrnemes családból, és 1884-ben halt meg Nagyszebenben. Élete nagy részét máig homály borítja. Az Erdélyi peregrinusban 1835—44 közötti havasalföldi és nyugat-európai utazásainak élmé­nyéről számol be. Hol a fejedelem, hol egy-egy ifjú főúr kíséretében, néha — mecénásaival összekapva — egyedül járja be Németországot, Franciaországot, Angliát, Itáliát és Oroszországot, s közben természe­tesen többször is átutazik Ma­gyarországon. Levélformájú útibe­számolójában megörökíti az emlí­tett országok tájait, városait, em­bereit és szokásait, s alkalomad­tán vallomást tesz származásáról, családjáról, iskoláiról és olvasmá­nyairól, de a látottaktól sűrűn el­kalandozó természete révén össze­állíthatók társadalomról, vallásról, erkölcsről vallott nézetei is. „Nem szeretnék földrajzkönyvet írni” — mondja egy helyütt, s valóban: a látványnál jobban érdekli az em­ber, a felszíni tüneteknél a tár­sadalmi-gazdasági összefüggések. Persze, gyakran érződik, hogy él­ményeit mintegy két évtized tá­volából eleveníti föl, főként nosz­talgikus hangja figyelmeztet erre. Az Erdélyi peregrinus harmincöt leveléből magyarul eddig mindösz­sze a hetedik levél volt olvasható (bizonyosan azért, mert egy része a magyarországi utazásról szól), és a tizenegyedik levél néhány mon­data, amelyben Széchenyi Istvánt méltatta Dragusanu. Bustya Endre gondozásában és fordításában ez­úttal huszonegy levélből álló válo­gatást vehet kézbe az olvasó. A kötet alkalmas arra, hogy megis­merjük a román útleírás-irodalom klasszikusát, akinek megfigyelőké­pessége, ironikus hajlama, néhol­­cinikus, másutt naiv írói magatar­tása, s nem utolsósorban romlat­lanul eredeti íráskészsége előkelő helyet juttat a román irodalom­ban. Rácz-Székely Győző Stefanovits Péter: Lovag KÖNYVEK Látomás , prózában Le Clézio: A háború (Európa, 303 old.) J. M. G. Le Clézio regényének központi fogalma a címszó: A há­ború. Nem is hagyományos érte­lemben vett regény e mű, inkább látomás, prózában. A háború át­hatja a létet, utal a lét tragikus abszurditására, a lehetséges vég­ső pusztulásra­ jelenti az elidege­nedést, kifejezi a modern ipari társadalmak ellentmondásait, az emberi élet értelmetlenségét Kulcsszavai az egzisztencializmus kelléktárából valók: magány, me­nekülés, szorongás, kiszolgáltatott­ság, csönd... Ebben a világban értelmetlen hangzavarrá görcsösülnek a vers­sorok — s ha nem, az hazugság, így vall könyvében az író: nem akarok többé olyan verseket olvas­ni, „amelyek egy nőért vagy egy madárért, vagy egy búzaszemért feledik a világot”. A túlélés talán egyetlen lehetősége a szakadatlan kutatás, kísérlet a háború lénye­gének megértésére. S az író fel­adata: a megmentő szavak és je­lek keresése. A fordítás Bognár Róbert mun­káját dicséri. Nem lehetett könnyű tolmácsolni e dúsan (néha kissé túl dúsan) burjánzó, merész kép­zettársításokkal teli, kollázsokkal, prózaverssel, tipográfiai trükkök­kel megspékelt szöveget. Réz Pál kitűnő utószava alapos tanulmá­nyozást érdemel. Tausz Katalin

Next