Élet és Irodalom, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1975-02-15 / 7. szám - Galsai Pongrác: A befejezett mondat • filmkritika • 141 perc a befejezetlen mondatból. Rendező: Fábri Zoltán (12. oldal) - Szekrényesy Júlia: Drámai hormonok • színikritika • Cserhalmi Imre-Gulyás Sándor: A világ közepe. Győri Kisfaludy Színház. Rendező: Vas Károly | Ambrózy Ágoston-Nemes Zoltán: Telihold. Békéscsabai Jókai Színház. Rendező: Karinthy Márton (12. oldal) - Fábián László: Bemutatjuk Maurer Dóra grafikáit (12. oldal) - Maurer Dóra: Eltolódás • kép (12. oldal)

GALLAI PONGRÁC: Film A befejezett mondat Déry Tibor, agg remekíróként, alighanem azzal a szeretettel, meghatottsággal és elnézéssel gon­dol a Befejezetlen mondat­ra, dús férfikarának ez irodalmi szobor­csoportjára, amely az ifjúkor nagy vállalkozásait megilleti. („Életem fénye!” — mondhatná Füst Mi­lán.) Az írók ifjúságát ugyanis nemcsak az évek száma jelzi, hanem a becsvágy totalitása is. Ez az ambíció gyakran a társa­dalom átfogó ábrázolásánál kezdő­dik, és az élet értelmének meg­fejtése felé tart. A Laokoon-cso­­port jut eszembe. Meg a Calais-i polgárok. Déry nem kisebb mun­kára gyűrte fel az ingujját, mint hogy egyetlen regénytömbben vésse ki a legtávolabb álló mo­dellek, a kapitalista nagy­polgárok és kommunisták, a burzsujok és prolik birkózását, s a monumen­tum izomdús testtömegébe becsa­varja a társadalom közöttes jel­­lemalakzatait is. Az író e cél ér­d­ekében a monumentális regény­írás minden eredményét felhasz­nálta. Proustot A­ f­­eltűnt idő­ből, Thomas Mannt a Buddenbrock háziból, du Gard-t a Thibault csa­ládból, talán még Kassákot is, az Egy ember életéből. De Déry ma már, életbölcsességben megsúlyo­­sodván és eszközeiben kifinomod­ván, egészen mást ír. Kevésbé „to­tális” műveket. Már nem az él­mények feldúlt masszájában, ha­nem az öregkor széthúzott redői­­ben próbálja megkeresni élete ér­telmét. A mindnyájunkra vonatko­zót. Márvánnyal se igen dolgozik. Puhább anyagokba simítgatja, ta­pasztja, leheli bele a maradandó­­sá­got. Fábri Zoltán viszont életműve csúcsán vállakozott a Befejezetlen mondat megfilmesítésére. Ő nem kevésbé jelentős művész Dérynél. De ami Déry esetében az alap, nála a tető. Fábry csöndesebb, szegényebb, „szürkébb” remekmű­vek során át, mintegy hátrafelé lépkedve jutott el Pareen Nagy Lőrinc történetéig, az összegezé­sig. Most, tapasztalatai és eszkö­zei birtokában vesz először már­ványt a kezébe. Hogy ihletetten lemásolja Déry „ifjúkori” szobok­­­­ csoportját. Belevésve az anyagba, amit az erőszak természetéről, év­tizedeken át, saját művei révén is megtudott. Fábri nem véletlenül nagyított ki a regényből két erő­szakos halált: Pareen Nagy Ká­roly, a trösztvezér öngyilkosságát és Markot Béla gyári munkás orv lelövetését. Lőrinc, a főhős e két haláleset közti távolságot járja be. Az utat a perzsaszőnyegre leejtett revolver és az utcai flaszter fö­lött eldurrant pisztoly között Na­gyon nagy út ez! Jobbról és balról megidézhető benne a harmincas évek egész társadalmi panorámá­ja. A szendvicset majszoló nagy­polgároktól a kenyérhéjrágó prole­tárokig. Az álom habfelhőiben fo­rogva, vagy a véres tenyér bruta­litásával. Mert Fábri Zoltán is, Déryhez hasonlóan, kora filmmű­vészetének egész arzenálját fel­használja. Jórészt olyan esz­közö­­ket, amelyeknek hatását már si­kerrel kipróbálta. A filmben je­len van Visconti, Fellini, Antonio­ni, Kalatozov, még Makk Károly is. De legfőképpen Fábri! Az 5 művészi eredetisége. És mások kí­sérleteit a maga egyéniségébe ol­vasztó kép-szín-atmoszféra- és ha­­tásérzéke. A Befejezetlen mondat tehát Fábri Zoltán életművének formai összegezése is. A végletek értelmében. Az emlékezés kifehé­­redő, már-már láthatatlan képei­től az ablaküvegen szétmaszato­lódó vér látványáig. Déry Tibor örülhet, hogy „hős­­kori” eklekticizmusa, egy nagy­szerű művész jóvoltából, ilyen ek­lektikus filmmásolatot kapott. Ez a mű megörökít. A harmincas évek társadalmát épp úgy rögzíti, mint az azóta eltelt évtizedek filmművészeti eredményei író számára, ha szerető megértéssel kezelt teljesítményét a mozivász­non látni óhajtja, nincs különb esély egy egyenrangú mester ösz­szegező hűségénél. Amikor korai, szép nekibuzdulását látja egy ve­lencei módra kicsiszolt, hibátlan tükörben. Az író a Parcen-Nagy családot és környékét az önéletrajzi csö­mör hitelével, míg a munkásosz­tályt a „kívülálló” elfogult vonzal­mával ábrázolja. Epatí­rozott sze­­retetet juttat a „proletárösztön” minden megnyilvánulásának, még az anarchiának is. Pareen Nagy Lőrinc és családtagjai­ élnek, Ró­­zsánét, Kesztyűst meg a többieket, egy erkölcsi vízió élteti. A film 1944-ig hosszabbítja meg a re­gényhősök sorsát, összevon, árnyal, új mozzanatokat alkalmaz — ezt a potenciális különbséget azonban nem tudja megszüntetni. Itt­ sok­oldalúan jellemzett nagypolgárok természetesen vegetálnak, jönnek­­menyeik, élnek-halnak, utaznak, szeretkeznek, hazudnak, zongoráz­nak a maguk érzéki­­ közegében. Ott­ „emberfeletti” indulatok lo­bognak a demonstratív sötétben. Idefönt: csillár fény szikrázik. Át­világítva még a titkokat is. Oda­lent: kikapcsolták a villanyt A hősöknek csak körvonaluk és hangjuk van. Kevés regény nyújt ekkora választékot a személyes ismerősként kezelhető jellemekből. S a film velük egyenrangú, nagy­szerű színészi alakításokat teremt Egy balzaci „emberi színjáték” 141 perce ez. Pareen Nagy Lőrinc (Bálint András) társadalmi lépcső­járása, nyitva felejtett kabátban és nyitott szívvel... Vidovics Miklós (Lukács Sándor), a gyilkos krakéler „fellépése” a Lei­tner-fé­­le kocsmában... Desarée kisasz­­szony (Sáfár Anikó), a „vad szűz” dubrovniki szép napjai... Idős Parcelné (Makay Margit) nagyes­télyi, színpadias kibékülése fiának özvegyével... Az özvegy (Bisztay Mária) szégyenkezően élveteg mo­solya..­. Egy beretvaétes tekintet, rózsaszín női mellbimbó, halk Cho­­pin-futam, vizsgálóan fölemelt lorgnon.. . Mindennek helye van Déry Tibor lírai „osztálycsömöré­ben”. És a filmben is. Fábri elöl­ről kezdi a telekrajzi vizsgálatot, letörli a táblát s a film forma­­nyelvének megfelelő vágásokat, képi asszociációkat, emlékfutamo­kat aszinkroni­tásokat alkalmaz. De Rózsáék világát neki sem si­került szív- és élményközelbe hoz­ni. Miért vonzódik a főhős a munkásmozgalomhoz, a goromba megalázások, kivető tekintetek, összeverettetések árán is? Ennek a vonzalomnak Krausz Évi (Cso­mós Mari) érzelmein kívül csak ideológiai magyarázata van. A film megfeketedik és kihűl e jelenetek­ben. Pareen Nagy Lőrinc a mun­kásmozgalomból csak Évi meleg combját érzékeli közvetlenül. A terror az Életjel makelitvalóságá­ban zajlik le. Érzéki sodróereje még a csendőri kardlapozásnak sincs. Az író Rózsa Péter örökbe­fogadási kísérletét a főhős bűntu­datával is indokolja. Miután Ro­zsdákat a „megbízhatatlanok” név­sorának élére vetette. Ez a motí­vum azonban kimaradt a filmből. Múlt, jelen, Lipótváros, fény, ár­nyék, Dubrovnik, emelet, jövő, alagsor... Ez idő- és térváltozá­sokat Illés György „mindenttudó kamerája” valósítja meg. A főis­kolán is tanítható, sokszínű ké­pekben. Amiképp a 141 perc a Befeje­zetlen mondatból is sikerrel szere­pelhet bármelyik nemzetközi film­­fesztiválon. Más kérdés, hogy én e társa­dalmi szuperprodukciónál Fábri Zoltán „szürkébb” műveit jobban kedvelem: a Körhinta édes sema­tizmusát, a Hannibál tanár úr riadt mozgóképeit (máig is egyik legnagyobb filmélményem), a Két félidő a pokolban-t, a Nappali sö­tétség-et... Fábri film­történetileg befejezte Déry Tibor „befejezetlen monda­tát”. De utána még sok mondat következik, tőmondatok, bővítet­tek, befejezettek és befejezetlenek, alkotóerőnk végéig...­­ Bemutatjuk Maurer Dóra grafikáit Maurer Dóra 1937-ben született Budapesten. 1955—61-ig a Magyar Képzőművészeti Főiskolára járt, diplomát nem kapott. 1961-től or­szágos és nemzetközi kiállításokon vesz részt, melyek közül a leg­fontosabbak: Intergrafik Berlin (1965), Sao Paulo Biennálé (1967), Magyar grafika Budapest (1968); nemzetközi grafikai biennálék: Ljubljana, Bradford, Krakkó, Fredrikstad, Frechen, Bécs (1970— 75), Fluxshoe England (1972), Ten­­dencija 5 Zagreb (1973); nemzet­közi rajzkiállítások: Rijeka, Wroc­law (1974); önálló kiállításai: „Gondolat”-könyvüzlet, Budapest (1965); Dürer-terem, Budapest, IKC Wien, Maerz-galerie, Linz; „II. collezionista” Bologna (1966); Pesaro „Segnapassi” (1967); Max Bense egyetemi galériája, Stutt­gart; Dürer-terem, Budapest (1970) , Blutgasse-galéria Bécs (1971) , Runhof Köln (1972), Grafi­kagaléria Bréma (1974). Nyomtatott grafikáival az an­gol, a norvég, az osztrák nemzet­közi grafikai biennálékon nyert díjat 1970-ben és 72-ben. A lapban, bemutatott műveinek fotóit Gulyás János készítette. Ha egy művész arra vállalkozik, hogy a műalkotás, az általa létre­hozott mű lehetséges pusztulási folyamatát is nyomon kövesse, sőt, abból ismét eredményt kapjon, akkor kísérlete az orvoséhoz ha­sonlítható, aki magamagán próbál ki valamilyen terápiát bizonyos halálos kór ellen (és, természete­sen vállalkozik a reakciók pontos följegyzésére is), ami, persze, túl­zó hasonlat, hiszen a művész — remélhetőleg — nincs ennyire szélsőséges helyzetben. Maurer Dórát azonban kétségtelenül iz­gatja ez a folyamat, egyáltalán a folyamatok izgatják, illetve azok grafikai rögzítésének lehetőségei; elképzelhető, hogy ez első hal­lásra valamiféle illusztratív szán­dékot sugall, holott tőle éppen ez áll legtávolabb: magát a történést mindenkor grafikai történéssé tudja tenni, mindenkor képi logi­kára utalja a megközelítést, min­denkor vizuális érzékenységet kö­vetel befogadóitól; vagyis, ki kell jelenteni, hogy művészete alapvetően intellektuá­lis indíttatású, még a játékban is (mert a játék esetenként fontos szerephez jut nála) gondos terve­zés uralkodik, semmi esetleges­ség, kevéske véletlen; fendtártja viszont magának a művészi sza­badság jogát abban az értelemben is, hogy mindenféle skatulyából kifelé igyekszik, holott lábnyoma alapján ide is, oda is már-már gyömöszölnék (ezúttal a lábnyom akár konkrétan is érthető — mű­alkotást létrehozó gesztusként!), nem maradt meg szürrealistának, konceptesnek, land-art-osnak: egy­szeri, megismételhetetlen mau­­rer-es maradt. Fábián László www:­:­::­­ ■Tlllll Maurer Dóra: Eltolódás [ÉLET ÉS ÍrÓ »IRODALOM MŰVÉSZET DRÁMAI HORMONOK A mai színházról szóló elmél­kedésekben gyakran olvashatjuk: a dráma lemondott a zenéről. Visszavonhatatlanul és szinte ki­zárólagosan prózai lett. A komoly színház elvesztett valamit, ami pedig vitalitásának egyik forrása lehetne. A zenés játékok viszont egyre népszerűbbek. A gyengél­kedő prózai műfaj itt valóban kiadós hormonkúrában részesül­het. Feljavulása ugyan remény­beli csak, de a közönség máris ér­zi, ösztönösen, s szinte kiéhezve kap a zenés játékokon. A színhá­zak pedig, ha olykor szemlesüt­­ve is, elismerik, ilyenre is szük­ség van. A zenés színpad leggya­koribb védekezése, hogy műfaja nemcsak idill ábrázolására alkal­mas, tud élesen is szólni. De mégsem ez leghatásosabb fegy­­vere , sokkal inkább mozgé­konysága. Ezt próbálja bizonyí­tani Cserhalmi Imre és Gulyás Sándor A világ közepe című vidám zenés játéka is, me­lyet a győri Kisfaludy Színház mutatott be Vas Károly rendezé­sében. Tulajdonképpen egy nem túlzottan kidolgozott mai erkölcs­rajzot látunk. A főszereplő be­leun a lélektelen hivatali rutin­ba, s kényelmes fővárosi állását vidéki iskolaigazgatósággal cseré­li fel. Itt persze egykettőre fel­jelentő levelet írnak ellene, de ő ettől sem ijed meg. Mindezt rendkívül naivnak tarthatnánk, ha Jászai László rokonszenvesen megformált tanárfigurája néhány jó ritmusú ügyes kis dalban nem győzne meg igazáról és jókedé­lyéről. Mert a darab legsikerül­tebb, legelevenebb részei kétség­telenül a dalok. A szerző Cser­halmi Imre ugyan csacskáknak nevezi őket a műsorfüzetben, mégis ezekben a dalszövegekben közli velünk a lényeget. A dal­szövegeknek ugyanis — persze, hogy csacskák — legalább tö­­mörnek kell lenniük, műfaji kö­töttségeik miatt csak fontosat szabad mondaniuk. A fölösleges és aprólékos dolgok a prózára maradnak — és itt Cserhalmi sem tér el a megszokott una­lomtól: sematikus vidéki tanári kar, tisztaszívű rosszcsont kama­szok. A karakterek inkább csak jellegzetesek, de nem jelentősek. Még Szirtes Ádám humoros ka­binetalakítását sem tudjuk hová tenni, így aztán a cselekmény, mely a szerelem és az intrika kipróbált konfliktusaiból épül, sem tud kellő sebességgel szá­guldani. Csak a zenének, a da­loknak és néhány jól pergő dia­lógusnak van sodrása. A zenén kívül másfajta rejtett drámai erőtartalékot is felhasz­nál Ambrózy Ágoston és Nemes Zoltán Telihold című zenés komédiája, melyet a békéscsabai Jókai Színház muta­tott be. A Jókai elbeszélései nyo­mán íródott mű versekben szól. S ez a sok nehézkes próza után kellemes újdonság. Ismét beiga­zolódik: a drámában fél siker a feszes ritmusú szöveg. Ambrózy Ágoston versei mozgósítják és felvillanyozzák a színpadot. A Telihold két csínytevés tör­ténete. Az egyiket egy szerelmes debreceni diák követi el: éjsza­kai kísértetnek öltözve látogatja szíve hölgyét. A másikat pedig egy házsártos professzorné, aki halottnak tetteti magát, hogy ki­ismerje szeretteit. Ebben a bájo­san is eljátszható történetben a rendező, Karinthy Márton, egyér­telműen a csínyre teszi a hang­súlyt. A harsány népi és diák­komédia hangulatait eleveníti meg. Mégpedig sikerrel: rendkí­vül életteli előadást látunk, szív­­vel-lélekkel játszó szereplőgár­dát, melyből különösen egy üdí­tően jó komika, Dénes Piroska, emelkedik ki. A szerzők és az előadók munkájának aranyalapja persze elsősorban Jókai sajátos humora — melyhez stílusosan és invenciózusan illeszkedik Daróci Bárdos Tamás zenéje. Karinthy Márton még egy moz­zanatot érzett nagyon fontosnak, a darabban: azt, hogy a Teli­­hol 1850-ben játszódik. Ott van a történelem. Bujdosó szabad­ságharcosokat kell menteni. A honleányok, akár szelídek, akár házsártosak, ebben mind egyet­értenek. A történet egy menlevél árának megszerzése körül is fo­rog. Csak mire Aggteleki meg­menekül, Debrecenben Csallóközi fejére tűztek ki vérdíjat. A zenés komédiába, mint egy Brecht-da­­rabba úszik be a tábla: 1850. El­idegenítés? Igen. De csöppet sem idegen e verses-csárdásos törté­nettől. A nevetés nem feledteti, hanem szívünkbe vési az évszá­mot. Amikor új vérdíjat tűznek ki, a főszereplő még hangosabb­ra, fergetegesebbre rendeli a csárdást. A komédia is lehet re­zisztencia. És nem is olyan pasa­­szív. Szekrényes­ Júlia Színház 1975. FEBRUÁR 15.

Next