Élet és Irodalom, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-02-15 / 7. szám - Galsai Pongrác: A befejezett mondat • filmkritika • 141 perc a befejezetlen mondatból. Rendező: Fábri Zoltán (12. oldal) - Szekrényesy Júlia: Drámai hormonok • színikritika • Cserhalmi Imre-Gulyás Sándor: A világ közepe. Győri Kisfaludy Színház. Rendező: Vas Károly | Ambrózy Ágoston-Nemes Zoltán: Telihold. Békéscsabai Jókai Színház. Rendező: Karinthy Márton (12. oldal) - Fábián László: Bemutatjuk Maurer Dóra grafikáit (12. oldal) - Maurer Dóra: Eltolódás • kép (12. oldal)
GALLAI PONGRÁC: Film A befejezett mondat Déry Tibor, agg remekíróként, alighanem azzal a szeretettel, meghatottsággal és elnézéssel gondol a Befejezetlen mondatra, dús férfikarának ez irodalmi szoborcsoportjára, amely az ifjúkor nagy vállalkozásait megilleti. („Életem fénye!” — mondhatná Füst Milán.) Az írók ifjúságát ugyanis nemcsak az évek száma jelzi, hanem a becsvágy totalitása is. Ez az ambíció gyakran a társadalom átfogó ábrázolásánál kezdődik, és az élet értelmének megfejtése felé tart. A Laokoon-csoport jut eszembe. Meg a Calais-i polgárok. Déry nem kisebb munkára gyűrte fel az ingujját, mint hogy egyetlen regénytömbben vésse ki a legtávolabb álló modellek, a kapitalista nagypolgárok és kommunisták, a burzsujok és prolik birkózását, s a monumentum izomdús testtömegébe becsavarja a társadalom közöttes jellemalakzatait is. Az író e cél érdekében a monumentális regényírás minden eredményét felhasználta. Proustot A feltűnt időből, Thomas Mannt a Buddenbrock háziból, du Gard-t a Thibault családból, talán még Kassákot is, az Egy ember életéből. De Déry ma már, életbölcsességben megsúlyosodván és eszközeiben kifinomodván, egészen mást ír. Kevésbé „totális” műveket. Már nem az élmények feldúlt masszájában, hanem az öregkor széthúzott redőiben próbálja megkeresni élete értelmét. A mindnyájunkra vonatkozót. Márvánnyal se igen dolgozik. Puhább anyagokba simítgatja, tapasztja, leheli bele a maradandóságot. Fábri Zoltán viszont életműve csúcsán vállakozott a Befejezetlen mondat megfilmesítésére. Ő nem kevésbé jelentős művész Dérynél. De ami Déry esetében az alap, nála a tető. Fábry csöndesebb, szegényebb, „szürkébb” remekművek során át, mintegy hátrafelé lépkedve jutott el Pareen Nagy Lőrinc történetéig, az összegezésig. Most, tapasztalatai és eszközei birtokában vesz először márványt a kezébe. Hogy ihletetten lemásolja Déry „ifjúkori” szobok csoportját. Belevésve az anyagba, amit az erőszak természetéről, évtizedeken át, saját művei révén is megtudott. Fábri nem véletlenül nagyított ki a regényből két erőszakos halált: Pareen Nagy Károly, a trösztvezér öngyilkosságát és Markot Béla gyári munkás orv lelövetését. Lőrinc, a főhős e két haláleset közti távolságot járja be. Az utat a perzsaszőnyegre leejtett revolver és az utcai flaszter fölött eldurrant pisztoly között Nagyon nagy út ez! Jobbról és balról megidézhető benne a harmincas évek egész társadalmi panorámája. A szendvicset majszoló nagypolgároktól a kenyérhéjrágó proletárokig. Az álom habfelhőiben forogva, vagy a véres tenyér brutalitásával. Mert Fábri Zoltán is, Déryhez hasonlóan, kora filmművészetének egész arzenálját felhasználja. Jórészt olyan eszközöket, amelyeknek hatását már sikerrel kipróbálta. A filmben jelen van Visconti, Fellini, Antonioni, Kalatozov, még Makk Károly is. De legfőképpen Fábri! Az 5 művészi eredetisége. És mások kísérleteit a maga egyéniségébe olvasztó kép-szín-atmoszféra- és hatásérzéke. A Befejezetlen mondat tehát Fábri Zoltán életművének formai összegezése is. A végletek értelmében. Az emlékezés kifehéredő, már-már láthatatlan képeitől az ablaküvegen szétmaszatolódó vér látványáig. Déry Tibor örülhet, hogy „hőskori” eklekticizmusa, egy nagyszerű művész jóvoltából, ilyen eklektikus filmmásolatot kapott. Ez a mű megörökít. A harmincas évek társadalmát épp úgy rögzíti, mint az azóta eltelt évtizedek filmművészeti eredményei író számára, ha szerető megértéssel kezelt teljesítményét a mozivásznon látni óhajtja, nincs különb esély egy egyenrangú mester öszszegező hűségénél. Amikor korai, szép nekibuzdulását látja egy velencei módra kicsiszolt, hibátlan tükörben. Az író a Parcen-Nagy családot és környékét az önéletrajzi csömör hitelével, míg a munkásosztályt a „kívülálló” elfogult vonzalmával ábrázolja. Epatírozott szeretetet juttat a „proletárösztön” minden megnyilvánulásának, még az anarchiának is. Pareen Nagy Lőrinc és családtagjai élnek, Rózsánét, Kesztyűst meg a többieket, egy erkölcsi vízió élteti. A film 1944-ig hosszabbítja meg a regényhősök sorsát, összevon, árnyal, új mozzanatokat alkalmaz — ezt a potenciális különbséget azonban nem tudja megszüntetni. Itt sokoldalúan jellemzett nagypolgárok természetesen vegetálnak, jönnekmenyeik, élnek-halnak, utaznak, szeretkeznek, hazudnak, zongoráznak a maguk érzéki közegében. Ott „emberfeletti” indulatok lobognak a demonstratív sötétben. Idefönt: csillár fény szikrázik. Átvilágítva még a titkokat is. Odalent: kikapcsolták a villanyt A hősöknek csak körvonaluk és hangjuk van. Kevés regény nyújt ekkora választékot a személyes ismerősként kezelhető jellemekből. S a film velük egyenrangú, nagyszerű színészi alakításokat teremt Egy balzaci „emberi színjáték” 141 perce ez. Pareen Nagy Lőrinc (Bálint András) társadalmi lépcsőjárása, nyitva felejtett kabátban és nyitott szívvel... Vidovics Miklós (Lukács Sándor), a gyilkos krakéler „fellépése” a Leitner-féle kocsmában... Desarée kisaszszony (Sáfár Anikó), a „vad szűz” dubrovniki szép napjai... Idős Parcelné (Makay Margit) nagyestélyi, színpadias kibékülése fiának özvegyével... Az özvegy (Bisztay Mária) szégyenkezően élveteg mosolya... Egy beretvaétes tekintet, rózsaszín női mellbimbó, halk Chopin-futam, vizsgálóan fölemelt lorgnon.. . Mindennek helye van Déry Tibor lírai „osztálycsömörében”. És a filmben is. Fábri elölről kezdi a telekrajzi vizsgálatot, letörli a táblát s a film formanyelvének megfelelő vágásokat, képi asszociációkat, emlékfutamokat aszinkronitásokat alkalmaz. De Rózsáék világát neki sem sikerült szív- és élményközelbe hozni. Miért vonzódik a főhős a munkásmozgalomhoz, a goromba megalázások, kivető tekintetek, összeverettetések árán is? Ennek a vonzalomnak Krausz Évi (Csomós Mari) érzelmein kívül csak ideológiai magyarázata van. A film megfeketedik és kihűl e jelenetekben. Pareen Nagy Lőrinc a munkásmozgalomból csak Évi meleg combját érzékeli közvetlenül. A terror az Életjel makelitvalóságában zajlik le. Érzéki sodróereje még a csendőri kardlapozásnak sincs. Az író Rózsa Péter örökbefogadási kísérletét a főhős bűntudatával is indokolja. Miután Rozsdákat a „megbízhatatlanok” névsorának élére vetette. Ez a motívum azonban kimaradt a filmből. Múlt, jelen, Lipótváros, fény, árnyék, Dubrovnik, emelet, jövő, alagsor... Ez idő- és térváltozásokat Illés György „mindenttudó kamerája” valósítja meg. A főiskolán is tanítható, sokszínű képekben. Amiképp a 141 perc a Befejezetlen mondatból is sikerrel szerepelhet bármelyik nemzetközi filmfesztiválon. Más kérdés, hogy én e társadalmi szuperprodukciónál Fábri Zoltán „szürkébb” műveit jobban kedvelem: a Körhinta édes sematizmusát, a Hannibál tanár úr riadt mozgóképeit (máig is egyik legnagyobb filmélményem), a Két félidő a pokolban-t, a Nappali sötétség-et... Fábri filmtörténetileg befejezte Déry Tibor „befejezetlen mondatát”. De utána még sok mondat következik, tőmondatok, bővítettek, befejezettek és befejezetlenek, alkotóerőnk végéig... Bemutatjuk Maurer Dóra grafikáit Maurer Dóra 1937-ben született Budapesten. 1955—61-ig a Magyar Képzőművészeti Főiskolára járt, diplomát nem kapott. 1961-től országos és nemzetközi kiállításokon vesz részt, melyek közül a legfontosabbak: Intergrafik Berlin (1965), Sao Paulo Biennálé (1967), Magyar grafika Budapest (1968); nemzetközi grafikai biennálék: Ljubljana, Bradford, Krakkó, Fredrikstad, Frechen, Bécs (1970— 75), Fluxshoe England (1972), Tendencija 5 Zagreb (1973); nemzetközi rajzkiállítások: Rijeka, Wroclaw (1974); önálló kiállításai: „Gondolat”-könyvüzlet, Budapest (1965); Dürer-terem, Budapest, IKC Wien, Maerz-galerie, Linz; „II. collezionista” Bologna (1966); Pesaro „Segnapassi” (1967); Max Bense egyetemi galériája, Stuttgart; Dürer-terem, Budapest (1970) , Blutgasse-galéria Bécs (1971) , Runhof Köln (1972), Grafikagaléria Bréma (1974). Nyomtatott grafikáival az angol, a norvég, az osztrák nemzetközi grafikai biennálékon nyert díjat 1970-ben és 72-ben. A lapban, bemutatott műveinek fotóit Gulyás János készítette. Ha egy művész arra vállalkozik, hogy a műalkotás, az általa létrehozott mű lehetséges pusztulási folyamatát is nyomon kövesse, sőt, abból ismét eredményt kapjon, akkor kísérlete az orvoséhoz hasonlítható, aki magamagán próbál ki valamilyen terápiát bizonyos halálos kór ellen (és, természetesen vállalkozik a reakciók pontos följegyzésére is), ami, persze, túlzó hasonlat, hiszen a művész — remélhetőleg — nincs ennyire szélsőséges helyzetben. Maurer Dórát azonban kétségtelenül izgatja ez a folyamat, egyáltalán a folyamatok izgatják, illetve azok grafikai rögzítésének lehetőségei; elképzelhető, hogy ez első hallásra valamiféle illusztratív szándékot sugall, holott tőle éppen ez áll legtávolabb: magát a történést mindenkor grafikai történéssé tudja tenni, mindenkor képi logikára utalja a megközelítést, mindenkor vizuális érzékenységet követel befogadóitól; vagyis, ki kell jelenteni, hogy művészete alapvetően intellektuális indíttatású, még a játékban is (mert a játék esetenként fontos szerephez jut nála) gondos tervezés uralkodik, semmi esetlegesség, kevéske véletlen; fendtártja viszont magának a művészi szabadság jogát abban az értelemben is, hogy mindenféle skatulyából kifelé igyekszik, holott lábnyoma alapján ide is, oda is már-már gyömöszölnék (ezúttal a lábnyom akár konkrétan is érthető — műalkotást létrehozó gesztusként!), nem maradt meg szürrealistának, konceptesnek, land-art-osnak: egyszeri, megismételhetetlen maurer-es maradt. Fábián László www:::: ■Tlllll Maurer Dóra: Eltolódás [ÉLET ÉS ÍrÓ »IRODALOM MŰVÉSZET DRÁMAI HORMONOK A mai színházról szóló elmélkedésekben gyakran olvashatjuk: a dráma lemondott a zenéről. Visszavonhatatlanul és szinte kizárólagosan prózai lett. A komoly színház elvesztett valamit, ami pedig vitalitásának egyik forrása lehetne. A zenés játékok viszont egyre népszerűbbek. A gyengélkedő prózai műfaj itt valóban kiadós hormonkúrában részesülhet. Feljavulása ugyan reménybeli csak, de a közönség máris érzi, ösztönösen, s szinte kiéhezve kap a zenés játékokon. A színházak pedig, ha olykor szemlesütve is, elismerik, ilyenre is szükség van. A zenés színpad leggyakoribb védekezése, hogy műfaja nemcsak idill ábrázolására alkalmas, tud élesen is szólni. De mégsem ez leghatásosabb fegyvere , sokkal inkább mozgékonysága. Ezt próbálja bizonyítani Cserhalmi Imre és Gulyás Sándor A világ közepe című vidám zenés játéka is, melyet a győri Kisfaludy Színház mutatott be Vas Károly rendezésében. Tulajdonképpen egy nem túlzottan kidolgozott mai erkölcsrajzot látunk. A főszereplő beleun a lélektelen hivatali rutinba, s kényelmes fővárosi állását vidéki iskolaigazgatósággal cseréli fel. Itt persze egykettőre feljelentő levelet írnak ellene, de ő ettől sem ijed meg. Mindezt rendkívül naivnak tarthatnánk, ha Jászai László rokonszenvesen megformált tanárfigurája néhány jó ritmusú ügyes kis dalban nem győzne meg igazáról és jókedélyéről. Mert a darab legsikerültebb, legelevenebb részei kétségtelenül a dalok. A szerző Cserhalmi Imre ugyan csacskáknak nevezi őket a műsorfüzetben, mégis ezekben a dalszövegekben közli velünk a lényeget. A dalszövegeknek ugyanis — persze, hogy csacskák — legalább tömörnek kell lenniük, műfaji kötöttségeik miatt csak fontosat szabad mondaniuk. A fölösleges és aprólékos dolgok a prózára maradnak — és itt Cserhalmi sem tér el a megszokott unalomtól: sematikus vidéki tanári kar, tisztaszívű rosszcsont kamaszok. A karakterek inkább csak jellegzetesek, de nem jelentősek. Még Szirtes Ádám humoros kabinetalakítását sem tudjuk hová tenni, így aztán a cselekmény, mely a szerelem és az intrika kipróbált konfliktusaiból épül, sem tud kellő sebességgel száguldani. Csak a zenének, a daloknak és néhány jól pergő dialógusnak van sodrása. A zenén kívül másfajta rejtett drámai erőtartalékot is felhasznál Ambrózy Ágoston és Nemes Zoltán Telihold című zenés komédiája, melyet a békéscsabai Jókai Színház mutatott be. A Jókai elbeszélései nyomán íródott mű versekben szól. S ez a sok nehézkes próza után kellemes újdonság. Ismét beigazolódik: a drámában fél siker a feszes ritmusú szöveg. Ambrózy Ágoston versei mozgósítják és felvillanyozzák a színpadot. A Telihold két csínytevés története. Az egyiket egy szerelmes debreceni diák követi el: éjszakai kísértetnek öltözve látogatja szíve hölgyét. A másikat pedig egy házsártos professzorné, aki halottnak tetteti magát, hogy kiismerje szeretteit. Ebben a bájosan is eljátszható történetben a rendező, Karinthy Márton, egyértelműen a csínyre teszi a hangsúlyt. A harsány népi és diákkomédia hangulatait eleveníti meg. Mégpedig sikerrel: rendkívül életteli előadást látunk, szívvel-lélekkel játszó szereplőgárdát, melyből különösen egy üdítően jó komika, Dénes Piroska, emelkedik ki. A szerzők és az előadók munkájának aranyalapja persze elsősorban Jókai sajátos humora — melyhez stílusosan és invenciózusan illeszkedik Daróci Bárdos Tamás zenéje. Karinthy Márton még egy mozzanatot érzett nagyon fontosnak, a darabban: azt, hogy a Telihol 1850-ben játszódik. Ott van a történelem. Bujdosó szabadságharcosokat kell menteni. A honleányok, akár szelídek, akár házsártosak, ebben mind egyetértenek. A történet egy menlevél árának megszerzése körül is forog. Csak mire Aggteleki megmenekül, Debrecenben Csallóközi fejére tűztek ki vérdíjat. A zenés komédiába, mint egy Brecht-darabba úszik be a tábla: 1850. Elidegenítés? Igen. De csöppet sem idegen e verses-csárdásos történettől. A nevetés nem feledteti, hanem szívünkbe vési az évszámot. Amikor új vérdíjat tűznek ki, a főszereplő még hangosabbra, fergetegesebbre rendeli a csárdást. A komédia is lehet rezisztencia. És nem is olyan pasaszív. Szekrényes Júlia Színház 1975. FEBRUÁR 15.