Élet és Irodalom, 1975. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1975-07-05 / 27. szám - Bertha Bulcsu: Egy japán miatt a Balatonról • vezércikk (1. oldal) - Juhász Ferenc: Illyés Gyulához • vers (1. oldal) - Molnár Sándor: rajza • kép (1. oldal)

Deme László: Ócskaság - régiség • Lackó Miklós: Thomas Mann Magyarországon • Császár István elbeszélése • Barabás Tibor, Galambos Lajos és Molnár Zoltán tárcája IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XIX. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM . 1975- JÚLIUS 5. BERTHA BULCSU: Egy japán miatt a Balatonról Én csak a japán miatt szólalok meg. A hírügynökségek a napok­ban jelentették, hogy egy japán ember megfulladt. Beszívta a leve­gőt, s a levegő megölte. A szeny­­nyezett levegőtől még 175-en ful­dokolnak. Tokióban és az ipari vidékeken bizonyára még sokmil­lió ember krákog, kapkod a levegő után, de ezeket orvosilag még nem tartják nyilván. Ezek a milliók bi­zonyára egészségesebb vidékekre vágynak, de a munkájuk miatt csak a hét végeken és a szabad­ságuk idején mozdulhatnak el. Va­jon, mekkora kincs számukra egy százkilométernyire lévő erdő, egy •tiszta patak, vagy tó? — A Rajná­ban, a Temzében és az amerikai folyókban félig vagy egészen ki­pusztultak a halak. Ahol nem, ehetetlenek, mert húsúkat átitat­ta a higany. A környezet alig elvi­selhető szennyeződése világjelen­ség. Mi, magyarok, mérsékeltebben törtünk előre a modern ipari ci­vilizáció ranglistáján, így szeren­csésebbek vagyunk. Budapesten még van levegő... Persze ólom­­oxid, s szagok is, a gyógyszeráru­­gyár, és sok más gyár jóvoltából. A forgalmas belvárosban a zaj meghaladja a nyolcvan decibelt... Kibírjuk. Aki teheti, szombaton­ként elindul a Duna-kanyarba, a Velencei-tóhoz, vagy a Balatonra. A Balaton mentén, leszámítva Fűzfő és Kenese környékét, még tiszta a levegő, a víz alig szennye­zett. Az 1965-ös nagy halpusztulás óta jelentős halhullás csak az idén következett be újra. Olvastam a Magyar Nemzet új­ságíróinak átgondolt, lelkiismere­tesen féltő és figyelmeztető sorait. S most az elmúlt hetekben Ilkei Csaba, Zákonyi Ferenc, Palotai János és Tamás Ervin helyzet­elemző és türelmetlen cikkeit az Élet és Irodalomban, de nem szó­laltam meg, mert írtam már egy ingerült, megértő, szerelmesen tü­relmetlen könyvet a Balatonról, írtak, beszéltek közben mások. A Balaton ügye példásan demokrati­zálódott Nagy embertömegek ér­zik a Balaton sorsát saját gond­juknak. Ez az a beleszólási, segítő ambíció, amit a szocialista demok­rácia szép korszakában a közélet más területein is szorgalmaz, elvár az országos politika. Én csak a japán miatt szólalok meg újra. Mi is ide jutunk? Elő­fordulhat, hogy a levegő nálunk is megmérgezi az élő szervezeteket? Ha ez az ipari civilizáció mellék­hatása, nem lenne jó már most gondolni erre? Talán mozgósítani lehetne a modern tudományt a környezeti ártalmak korlátozásá­ra... Tudom, hogy az ország vezetői­nek a Balaton mellett sok más gondja is van. Nagyobb gondok. Az ipar szerkezeti alakulása, a gazdasági konstrukció továbbfej­lesztése, megerősödött mezőgazda­ságunk viszonya a piacokhoz, álta­lában kereskedelmi és gazdasági mérlegünk alakulása és társadal­mi életünk sok gondja, baja. Mindezek természetesen a Balaton ügyével is összefüggnek. A Balatonnak egyébként csak mostanában támadtak ügyei. Az őskor embere hordákban járta a partot, s élelmet gyűjtött magá­nak. A kőkor embere már hdíá­­szott, s a földet is megművelte. A rézkorban semmi baj, a bronzkor végén megjelennek az illirek. Elé­gedettek a körülményekkel, s erős törzsi szervezetük híressé válik. Az időszámítás előtt 400 táján jönnek a kelták. Jól hasznosítják a vasat, s náddal fedik házaikat. Aztán kezdődnek a bajok. A rómaiak szeretnék lecsapolni a Balatont. (Később, a XVIII. században Krie­ger Sámuel is.) A honfoglaló ma­gyarok jól megvannak a tóval. Ha­lásznak benne, vadat űznek a part­ján, mást nem is akarnak a táj­tól. Később, a középkorban a Ba­laton természetes védelmi vonal a török ellen. A sószállító vitorlás gályák után csak a XIX. század­ban jelenik meg az első gőzhajó a vizen, a Kisfaludy. A századfor­dulón még alig merészkednek em­berek a Balatonba. Még a huszas években is marhacsordák delelnek a sekélyebb vizekben. Aztán 1930 táján kezd divatba jönni a Bala­ton. Mérsékelten. Kispénzű tisztvi­selők mártogatják vizében alkalmi trikóikat. ‘Kiég 1950 táján is szolid élet alakulgat a parton. Nyaralnak az emberek, fürdőzgetnek, de sem­mi különös. 1960 után kezdődik a roham. Hirtelen mindenki a Ba­laton mellett akar pihenni, telket venni, enni, inni. Jönnek a kül­földiek ... Ki gondolta volna 1950- ben, hogy Budapestről autópálya vezet a tóhoz, s a hétvégeken a gépkocsiknak nem jut parkoló­hely, mert négyszázezer ember szállja meg a partot? Ki gondol­ta volna 1950-ben, hogy az idegen­­forgalom ennyire fontos lesz ne­künk? Egy évtizednél alig több idő állt a vezetés rendelkezésére, hogy a tömeges üdülés emberi kereteit ki­alakítsa. Nagyszerű, új szállodák, kempingek épülnek, a legnagyobb (Folytatás a 2. oldalon) Molnár Sándor rajza JUHÁSZ FERENC: Illyés Gyulához írtam: mikor már a földben erjedt, akit meg nem öltem, ö kék szívét betakarta! £n vad szívem kitakartam. Testvérem vagy? öcsém? Bátyám a szenvedésben? Átkom a fölmagasztalásban? Hitem a pusztulásban? Gyászom a megmaradásban? Apám a rettegésben? Öcsém az iszonyatban? Testvérem vagy a kőben, a hitben és a késben? Testvérem vagy a bátran kimondható titokban? Testvér? Apa? öccs? A Sándorban-is-egyet-akariunk? És akármi más volt: egy volt a harcunk! Es akármi volt: egy volt az ordítozásunk! A jajgatásunk, a dadogásunk, a lángelménk, az átkunk! Hát most már mi vigyázzunk! Mi vigyázzunk: te szívben-sose-ősz hetvenen-túl-éves! Mi vigyázzunk: te dühöngve-tiszta! Te bújdokló, szorongó, rettegő, te őrjöngések pokla, te gyász, te remény, te rejtőzés, magyarázat, te kétely és írtózat gyémánt-keveréke, te borongó, búskomor, mélabús evilági béke, te: mindíg-azt-hitték-a-dacos-alázat! Az ifjabb én valék, az ifjabb én vagyok. A bolond, a lázadó, a féktelen, a véres, a halállal-megáldott, a holtakat-hurcoló, holtjaim arca fölé hajolva könnytelen hódító! Mert bekerítettek engem a halottak! Gyűrűbe-fogtak: akik a szenvedésem, édenem voltak. Kék halál-arcok, lila halott-arcok, az akasztásban, ámulatban holtak, mint temető-kerítés deres vaslándzsa-hegyei, mint festett agyag-álarcú dzsungel-népek csoportjai: a festett agyag-disznófejűek, agyag-kutyafejűek, agyag­kolibrifejűek, a véres szemgödörrel agyag-korong-áblak tekintetűek, a hörögve vad táncolok, a röfögök, visítok, nyihogók, nyögök, jajgatok, fejükre agyag-disznófej-köcsögöt nyomkodok, akik kék tajtékot fújva táncolnak, agyag-krokodílfejű pók­gyűrű örvénylik körülöttem, lándzsát, disznósörényt rázva! És ez az agyagörvény-koszorú sorsunkat magyarázza! Mert körbefogtak minket a halottak: akik sírtak, jajongtak, hittek és ordítoztak. S állunk, mint havas sírkövek vaslándzsa-kerítésben, deres írással, kő-jajban, márvány-dermedésben! Gyula! Gyula! Ne hagyjuk el egymást, mi vigyázzunk! Legyen irgalmatlan mosolyunk és a gyászunk! Legyen irgalmatlan létben-hitünk megmaradása! Legyen irgalmatlan elmúlásunk várakozása! Vigyázzunk a hitre, szerelemre, világegyetemre, indigókék-kezű, indigó-kék arcú holttetemre, akinek feje, mint gyűrt, szelvény-szeletes szögletű indigó-zsák, lila papírhártya-szoborfej, hajtogatott, gyűrt, puha kék halál-ország. Vigyázzunk életre és halálra, hogy megmaradjon legalább dühödt hitünkben az ország és az asszony! És nem szabad, hogy megaláztassunk: ha megalázunk. És nem szabad, hogy megaláztasson tiszta gyászunk. És nem lehet, hogy lét-termő hitünk a halálon virrasszon. Mert bennünk hisz, aki hinni tud még: a Jövő-Ország és nem lehet, hogy ki ne mondjuk végzete gyönyörű sorsát e kicsi népnek, e csöpp hazának, e mézlő édességnek, e vigasznak és gyásznak, ha már a szóban, a kimondható jóban, a kimondhatatlan adóban, ha már a szóban, a csak-folytathatóban: e mézelő népre, virágpor-kegyességre, a boldogra, szegényre, a reménytelen-szépre, az örömre, a gyászra, virrasztásra, halálra, hitre, megmaradásra, a rettegő reményre, a remény-rettegésre, az eszméletlen-szépre, az eszméletben szépre, a gyászra és a fényre, veszélyre és a vészre, halálra, öldöklésre, a gyűlöletre, késre, döglésre, szenvedésre, a gyűlölködő égre, hazátlan megvetésre, sírásra, nevetésre, lehetetlen reményre, a feketében fényre, a fényben feketére, ha már a szóban, a nem-halandóban, a halhatatlan jóban, a reménytelen szépben, a mindíg-sok kevésben, a mindíg-kevés sokban, vad sorsunk-csillagokban, e csöpp hazára, mint próféta-látomásra, kereszten-csüggő megváltó isten-tudásra, buja álomra, vak regére szivárvány-tündérmesére itteni túlvilágra, anyagi menyországra, mítosz-lehetetlenségre a bitang feledésre, a balga ékességre, mint a megmaradásra: ez örök virágzásunk, gyász-folytonos halálunk, sose-gyász édességünk, csillag-láng létünk: ha már a szóban mi vigyázunk! 1973 ÁRA: 2,50 Ft [ÉLET ESI IRODALOM

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék